FRIED ISTVÁN: Jókairól – egy kicsit másképpen

 

„Mintegy húsz éve lehetett – nem tudom,
szerdán volt-e vagy szombaton – elég az
hozzá, hogy nagypéntek napja volt.”

(Hétköznapok)

 

Jókai regényeiben az elbeszélő nagyon ritkán lép vissza, jóllehet szívesen és „jellemzetesen” beszélteti figuráit. Ez az elbeszélő többnyire tudatában van szerepe jelentőségének: hol – kevesebb alkalommal – az események alapos és biztos ismerőjének pózában jelenik meg, hol – az érett Jókai egyre szívesebben játszik el e „fogás”-sal, persze, kérdés, hogy csak a fogás-e – úgy tesz, mintha az elbeszélő nem lenne teljesen tisztában a történtekkel, még többször (és már a pályakezdéskor is) igyekszik bevonni az olvasót a „rejtvényfejtésbe”, a történések többesélyűségét megcsillantván előtte. Aligha mellőzhető, hogy Jókai, az író szinte egyszerre indult Jókaival, az újságíró-szerkesztővel, akinek számára egzisztenciális kérdésnek bizonyult, hogy megnyerje az olvasó jóindulatát. Minek következtében fenn kellett tartania előfizetői, vásárlói érdeklődését. Annál is inkább, mert, a közhiedelemmel ellentétben, Jókainak nem feltétlenül „képzelete” irányította műveinek cselekményét, hanem gondos forrástanulmányokat végzett, s ebbe beleszámítandó, hogy rendszeres újságolvasó volt, fontosnak tudta a napi érdekességek gyűjtését, a szerkezetében változó irodalmi élet és az újságoktól (is) irányított közvélemény érdekeinek egyeztetési kísérletét. Továbbá érdemes arra összpontosítani, hogy a regényekből folyamatosan kibeszélő elbeszélő miféle funkcióban ágál: raisonneur-je-e saját történetének, netán csupán a tájékoztatást vállalja, vagy ennél összetettebb, elbeszéléstechnikai szempontból figyelemre méltó módon dolgozik-e egy hagyományosan értett regényiség ellenében, kétségbe vonva saját mindenhatóságát? A Jókairól írókat két veszély fenyegetheti. Vagy nincsenek tekintettel Jókai olykor valóban kissé naivnak tűnő önjellemzéseire, félretolván a Jókai meghatározta realizmus-kategóriát, s az írót egy másodlagos romantika foglyaként „tárgyalják”, ennek következményeként az elbeszélői önreflexiókat a közösség kegyét kereső író gesztusainak vélik (mintegy Gyulai Pál szűnni nem akaró vádjait folytatva). Vagy nagyon is tekintettel vannak Jókai önértelmezésére, noha a kortárs angol szerzők (Dickens, Thackeray) mellé állítás leginkább hasonló motívumok, az újságba írás „technikái” kimutatásával kecsegtethet, ugyancsak félrevezető lehet Jókai regényeiben az író „szócsövei”-nek, „alakmás”-ainak kutatása, meghatározott szereplői kijelentések Jókaiénak tulajdonítása.

Miként Jókai „történetszemlélete” is megérdemelné az újabb, a pálya valamenynyi szegmensére tekintettel lévő földolgozást, „irodalomszemlélete”, írói „arcképei” mellé lehetne/kellene helyezni részint újságcikkeinek, beszédeinek a művelődésre vonatkozó (tekintélyes mennyiségű) anyagát, részint szépirodalmi munkásságából idevonatkoztatni a regényírásról és kontextusáról beiktatott, szintén tekintélyes mennyiségű passzusokat. Ez utóbbi feladat nem látszik könnyűnek, hiszen a regényeknek az írásról, kiváltképpen a történetmondásról olykor csak odavetett, máskor részletesebb kifejtett betétei nem egyszer cselekményszervezői feladatot látnak el, a megakadni látszó történéseket továbblendítik, vagy pedig indokolják az „elakadás” okát. Az a regényírói szerep, amit a kortársak egy része, nyomában a néha jó-, néha rosszindulatú utókor Jókaira rálátott, a naiv, ábrándos mesemondóé, nemigen tartható, noha az ő romantikus regényírására illesztetett az, hogy a „különös, csinált, szertelen és rémes felé fordul előszeretettel” (Gyulai). Maga Jókai elbeszélőivel nyilván egyetértve tagadja ezt, a realizmusnak más jelentést kölcsönözve, mint amelyet kritikusai megjelöltek. A történések a regényekben valóban élnek az inkább meglepőnek, nem egyszer alogikusnak, a (kortárs francia) bűnügyi és az érzelmes prózával rokonítható módszernek az eszközeivel. Ám még a hatásvadászónak minősített Jókai-prózától sem tagadhatjuk meg azt a törekvését, hogy (sokszor forrásaival igazolható) „képtelenségeit”, végiggondolatlanságait hol a groteszkbe játssza át, hol nyelvi humorral egyenlíti ki, hol önnön romantikájára elidegenítő módon reflektál. A jól (?) bevált romantikus klisékkel, a titkosajtókkal, a „sátáni”(?) intrikusokkal, a meghökkentő fordulatokkal stb. stb. sűrűn találkozunk regényeiben; férfihőseinek egyike-másika oly sokoldalú, szinte emberfölöttien tökéletes tulajdonságokkal, erkölccsel rendelkezik, hogy a XIX. század józanabb kritikusát joggal késztette bírálatra. Csakhogy a regényegészt szemügyre véve, a „rémregényes” elemek közé, mellé – kontrasztként – „csempészett” humoros betéteket értékükön és jelentőségükön kezelve, elintézhető-e ezzel a legföljebb részigazsággal Jókai regényírása (függetlenül attól, hogy a különös nem feltétlenül megrovandó, a csinált lehet egy szerző tudatossága, a szertelen nem bizonyosan káros egy romantikus történetben, és a rémes a gótikus regényt követő ötven nagy még több esztendőben Jókai esetében talán megkérdőjelezhető volna). Amennyiben Jókai regényeiben nem állítjuk szembe az egymástól jócskán eltérő tónusú jeleneteket, s a szereplőket valamennyi megnyilvánulásában kíséreljük meg „érteni”, akkor bizonyára közelebb juthatunk annak elfogadásához, hogy még a helyenként szorosabban Victor Hugo nyomában járó Jókai sem feltétlenül tett eleget a szabvány-romantika és az ezt a romantikát szerfölött kedvelő olvasók igényeinek, hanem a maga módján lehetővé tette a differenciáltabb olvasást, az egymást tagadni látszó elemek összegondolását. S ezáltal hőseinek több „regiszter”-be helyezését. Ebből a nézőpontból még A lélekidomár Lándoryját sem kizárólag a bevezető fejezet intenciói alapján lehet végigkísérnünk igencsak kanyargós útján. Az emberfeletti, különös és „rémes” képességekkel megáldott hősnek – elhagyva a hazai talajt – szembe kell néznie nemcsak az értetlenségekkel, hanem azokkal a szituációkkal is, amelyek óhatatlanul megfosztják a héroszi jellemzőktől. Maga hívja föl a figyelmet arra, hogy neve franciául korántsem hangzik olyan előkelően, mint magyarul (aranyszamárnak fordítja le őmaga: l’âne d’or), de a francia bíróságon is megtapasztalja (nem csupán a félreértéseket, hanem) azt a idegenséget, amely nincs tekintettel otthoni hírére. Nevének, országának francia írásbeli eltorzulása részint belépés egy általa nyelvileg uralhatatlan világba, részint a kommunikáció, az értés csődjének (kényszerű) tudomásul vétele. Igazságának elismerése módosításra készteti a francia igazságszolgáltatás reprezentánsát. Ám az alábbi idézet érzékelteti, hogy semmiféle nagyvonalúság nem menti meg a nyelvvel érzékeltetett félreértéstől. Ez a félreértés ugyan az elbeszélői közreműködéssel a komikumba fullasztódik, ám Lándory immár tagadhatatlanul maga is részese, akaratlanul kiváltója ennek a komikumnak. S a regényegészt átható lélekidomársága, emberfelettisége ugyan viszonylag kevéssé, ám azért mégis sérül, hiszen a francia értetlenség hozza el a nyelvi humorrá váló helyzetkomikumot; de az azért elgondolkodtathat, hogy az elbeszélő itt nem szolgáltat „igazság”-ot Lándorynak.

„Igazítsa ki ön rögtön y grecre Lándory úr nevének végbetűjét! – rivallt rá a souspréfet úr a kis jegyzőcskére (…)

– Úgy szintén a «L’ Autriche»-t igazítsa ki «La Bulgarie»-ra.

– Inkább La Hongriera, ha úgy tetszik – esedezék Lándory.

A kis jegyző aztán odaírta neki «Lohengrin»-t.” – amely által a tökéletes, emberfölötti Jókai-hős átlép a humorral átitatott szférába.

A regény egy másik passzusa szintén egy külföldi epizód része, a müncheni idill karácsonyestéjére vezet el az elbeszélő, aki ironikus szemléletével nem kíméli a félelem és gáncs nélküli lovagot.

„Jó szerencse, hogy Lándory észrevette a veszélyt, hirtelen odaugrott, s a tenyerével rögtön elnyomkodta a tüzet a leány keblén. Egy kicsit megégette a tenyerét: azért – nem lehetett panasza.”

A látogatás következménye, hogy Godivának el kell hagynia szállását, mert ott „orgiát” rendezett. Az önzetlen, jó szándékú hős nem számíthatott előre erre a fordulatra, a végeredmény azonban az, hogy jóakaratával kellemetlenséget okozott. Az előbbi idézet nemcsak Jókainak olykor nem igen rejtett erotikus utalásaira emlékeztet (az erotika nemcsak az idősödő író regényeiben bukkan föl, már az Erdély aranykorában is megállapíthatjuk jelenlétét), hanem az elbeszélő és a hős egymástól eltérő helyzetértelmezésére is: míg Lándory „szándéka” szerint megakadályozná a súlyosabb balesetet, az elbeszélő nem teljesen úgy magyarázza Lándory cselekvését, ahogyan az addigi jellemzéséből következnék. Vagy azért, mert az elbeszélő kiesik szerepéből, az emberfölötti hős minden tettének igazolásáéból, vagy azért mert az elbeszélő nem (mindig) azonosul szereplőjével. A Jókai-értelmezés aligha mulaszthatja el annak megvizsgálását, hogy az elbeszélő megnyilatkozásaiban mikor érzékelhető váltás, mennyiben tér el a neki tulajdonított modortól. S azonos-e a bevezető fejezet beszéde az efféle, több ízben fölbukkanó kaján megjegyzések elbeszélőjéével? S ha A lélekidomárnak egyetlen elbeszélője van (nemigen bizonyítható, hogy a szerző itt több elbeszélővel mondatná el az eseményeket, legföljebb időnként a történetmondás jogával ruház föl szereplőket), miképpen egyeztethető össze ez a kétfajta, radikálisan eltérő elbeszélői modor?

Messzebb lépve a regénytől kísérlem meg a választ. Jókai írói arcképei közül (számomra meglepő módon) Eötvös Józsefé tanúskodik a leginkább beleélésről, érteni akarásról, talán még az integrálás vágyáról is. Teheti azt  Jókai azért, mert az Eötvös-szakirodalomban máig enyhén szólva vegyes érzelmekkel fogadott regényt, A nővéreket ismerteti. Újabb meglepetés, hogy az eszmei rokonszenv kinyilvánításán túl ezúttal regény-„elméleti” kérdésekbe bonyolódik Jókai, aki bizonyára nem felejtette még teljesen el az 1840-es esztendők vitáját az irányköltészetről, állást foglalván az irányregény mellett. Amennyiben azonban az Eötvös-mű irányregény, az 1850-es esztendőben érdekes lesz az írói állásfoglalás, vajon melyik szereplő (vagy az elbeszélő?) volna Eötvös gondolatainak tolmácsa. S minthogy Jókai már ekkor túl-volt a dilógián, e kérdés fölvetődése érzékenyen érinthette.

„Eötvös olvasóira bízza, hogy az ellentétes eszmék közül válasszák ki: melyik volt a sofizma, melyik az életigazság? Mert ő a szofizmát is oly természetesen hozza használatba, hogy helyén legyen annak esze és szíve, aki azt felismeri. (…)

(Azért különös szolgálatot tesz egy igen tisztelt laptársunk Eötvösnek, amidőn e regénynek szép és emlékezetes mondatait kiszemelve, egymás után sorban közli e cím alatt: «Eötvös maximái». A szép mondatok közlése igen helyes, de más cím kellene hozzá, mert hiszen azon mondatok gyakran egymással vitatkozó ellenfelek nézeteit fejezik ki; s gonoszul járna az olvasó, ha az ellentmondó tételekből akarná megismerni Eötvös gondolatait.)”

Engem legalábbis óvatosságra int Jókai megfontolandó fejtegetése, hiszen, amit Eötvös regényéhez fűzve végiggondolt, őrá is áll, a Rab Rábyban eldönthetetlen, hogy az elbeszélő (vagy a szerző) a vitázók közül kinek ad igazat, Tárhalmynak-e, aki a „hazafi”-t képviseli, vagy Rábynak, aki „emberbarát”; az És mégis mozog a föld két szereplőjének érvelése hasonlóan nehéz feladat elé állítja értelmezőjét, hiszen a Kisfaludy Károly és Katona József sorsát „ismétlő” Jenőy Kálmán „nemzetébresztő” törekvése ellenében a reformkort regénybe író Jókai feltehetőleg nem foglalna állást, azonban a magyar nemzeti mozgalmat követő nemzetiségi mozgalmaktól óvó nádor szavai sem üres frázisok, különös tekintettel arra, hogy a regény írásakor már a nemzetiségi küzdelmek csatazajától volt hangos az ország. Mindenesetre Jókai figyelmezteti olvasóit, hogy a szerzői intenció nem olvasható ki a szereplői, elbeszélői mondatokból, azt az olvasónak kell megalkotnia. Hogy hatásvadász elemek föllelhetők jónéhány Jókai-műben, nem tagadom, de egyrészt az elbeszélői aktivitás (hogy ti. megszólítja olvasóit) nem tanúskodik emellett (ellenmondásos magatartásával nem egyszer elbizonytalanít), másrészt még a legrokonszenvesebb szereplőkre sem bízza az író a maga „üzenetét”: az „ellentmondó tételek” között igazodjék el az olvasó. Mármost az elbeszélő hangvétele akár frivolnak tetszhet, amikor emberfeletti hősét komikus helyzetbe navigálja, méghozzá olyanba, amelyben sem a hősi cselekedetek, sem az emelt tónusú hangvétel nem segít. Ilyenkor a hősnek (Lándorynak) alkalmazkodnia kell, beszédével is, viselkedésével is. S az elbeszélő némi kajánsággal mutatja be, hogy a hős sem mindig hős, néha félreérhető szituációba kerül.

Az elbeszélő még azokat sem kíméli, akik igazán megérdemelnék a boldog befejezést, az egymásra találást, az önfeláldozás, az emberiesség, a becsület hőseit. Az 1904-es A mi lengyelünk két főszereplője, Natália és Negrotin igazán eljuthatna a házassággal jelzett beteljesülésig, történelmi és magánéleti akadályokon, csalódásokon és reménykedéseken át vergődve érnek el az utolsóelőtti állomásig. Ekkor torpan meg az elbeszélő, megosztja az olvasóval kétségeit anélkül, hogy ezeket „túl”-dramatizálná. Az akadály elhárulni látszik, az elbeszélő azonban a befejezés esélyein töpreng. Méghozzá olyanmódon, hogy töprengésébe – ismét – „frivol” elemet vegyít, a boldog befejezést éppen ezzel a frivolitással lehetetleníti el, a történet ily egyszerűen, az átlagolvasó tetszése (?) szerint nem zárható le.

„Mennyivel magasztosabb, mennyivel eszményibb volna ez a befejezése a regényes történetnek, mint ez a mi európai megszokásunk, hogy az utolsó circumdederunt elhangzása után a gyászoló özvegy karjába kapaszkodik az ő vigasztalójának, egy derék lovagnak, engedi magát hazavezettetni, s aztán otthon a bizalmas szobájába felhozatja a vacsorát (miután két nap óta keserű teán kívül egyebet nem vett magához), s most a házibarát társaságában jó étvággyal elfogyaszt egy sült fácánt pörköltkáposztával…”

A váltás a szókincsben jelzés a humorosba fordításra, a magasztos, az eszményi kikopik az elbeszélésből, a derék lovag, a házibarát aligha felel meg Negrotin addigi magatartásából elvont jellemzésnek. A „gyászoló özvegy” szerepe is lassan a múlté, a házibaráttal, a bizalmas szobában elfogyasztott vacsorára már semmi sem maradt a magasztosból és eszményiből, noha ez a fajta lezárulása a történetnek az európai szokás szerint történik, a happy endig két arra érdemest jutalmazna meg, s így az írói/elbeszélői igazságszolgáltatást sem érné kár. Csakhogy az elbeszélő nem alkudhat meg az események logikája ellenében. Folytatnia kell a történetet a keserű befejezésig. Annál is inkább, mivel Negrotin titkára még nem derült fény, a legjelentősebb akadályról még nem értesültünk. Natáliáról korábban megtudtuk: „hitbuzgó”. „Hát Negrotin micsoda? Senki nem tudja kitalálni, hogy mi a vallása, semmi templomba be nem lép.” Natália aztán egyszer kilesi, hova megy Negrotin: a zsidó imaházba. Zsidósága volt tartózkodásának, csupán távoli imádatának oka. A regényben föl sem merül Negrotin konvertálása, az elbeszélő izgatott mondatai szerint Natáliában nem merül föl a lehetőség, hogy vallását elhagyja Negrodinért. Negrotin titkának föltárulása mégis elbeszélői közbeavatkozás; a Buddhisták Magyarországon fejezet mintegy előkészíti a keserű befejezést:

„Én minden vallást jónak tartok, csak a követői legyenek jók. A nagy hitalapítók bizonyára mindannyian jó törvényeket adtak a maguk népének: Mózes, Jézus, Mohamed, Konfucsé, Sakjamuni. Csak megtartsák azokat a törvényeket. Én mindenféle háborúnak meg tudom érteni a célját, csak a vallásháborúét nem. Miattam minden ember idvezülhet a maga hite szerint. (…)

De próbáld meg te itt minálunk a népséget a közös szeretet eszméjének megnyerni, ahol a pánszláv gyűlöli a magyart, a magyar nem ismeri el embernek a tótot, mindketten szidják a németet, és mind a hárman üldözik azt a negyedik fajt, akinek görbe az orra. Vedd őket rá, hogy szeressék egymást.”

Natália és Negrotin szétválása felelet arra az utolsó mondatra, az előrevetített példa nem engedi az átlagregényes befejezést, mivel frivolitásba fullasztja a történetet, könnyedén átlép az ilyen akadályokon, megkérdőjelezi a leélt életek értelmességét, a hősként viselkedés célját, azt kérdezve: képes-e két, igen rokonszenves személyiség túllépni az előítéleteken, az országos gyűlöleten. Negrotin kivonul a világból, s egy alkalommal egy „nemes gyopár” leszakítása közben „a meredek sziklafalról lezuhant”; nyitva marad: öngyilkos lett-e? Ellenben: „A szerencsétlen nők sokáig élnek.”

Az elbeszélő ugyan ura a történetének, ám cselekvése alá van vetve az elbeszélés logikájának. Negrotin magatartása az egész regény folyamán érthetetlennek tetszik, ennyi jósággal, ennyi önfeláldozással, ennyi hűséggel még a „fénykor” Jókai-regényeinek hősei sem rendelkeztek, igaz, ennyi (ez az állandó aktivitás árnyoldala) magánéleti passzivitással sem). Az elbeszélő birtokában van annak az ismeretnek, amelynek a többi szereplő (és az olvasó) nem. Ezt az ismeretet azonban csak a végkifejlet indoklásakor árulja el, jóllehet időnként elszólja magát, csak kérdésre telik, majd egy bizonytalan feltételezésre:

„A lehetetlenséggel határos az egész helyzet, melynek alapjából ez az összegubancolt történet kiindult. (…) Van valami az emberi idegzetben, ami erősebb az észnél?

Van.

Talán megtudjuk egyszer, a mese végén, hogy mi indíthatta Negrotin Kázmér kapitányt arra, hogy búcsút vegyen a Plútó lovától.”

Mindazonáltal az elbeszélő türelmes a történetével. XIX-XX. századi tapasztalatokat szereplőkkel mondat el, anekdotázik és anekdotáztat, ősmagyar ábrándokkal számol le, s egy lábjegyzetben elárulja (a közbeszóló író?), hogy Nagykőrösön járt egyszer vendégségben, és látta táncolni Arany Jánost. Ám a sok-sok kitérő, előtörténet egy olyan elbeszélői stratégia része, amely hivatva van arra, hogy egy 1848/49-es hős erkölcsi romlását, dekadenciáját demonstrálja, vele párhuzamosan a korét, amely nem teszi lehetővé az „írói igazságszolgáltatás”-t, keserűvé torzítva a történetet. Egy pillanatra egy boldog állam utópiája is fölvillan, de egy szereplő szerint: „Magyarország nem Svájc. S a magyarok nem köszönnék meg, ha Európa azzá tenné hazájukat, ami Helvécia, ahány nemzet, annyi kanton.” Az Iliász kezdő sorai Lippay Tihamér macedo-görögségének bizonyítását szolgálják (ezzel csapja be a tudatlan kozákot), Natália egy ízben azt képzeli Negrotinról, hogy Bafomet-imádó…Az elbeszélő halmozza a félreértéseket, a rossz információkat, sűrűn szövi a titkot Negrotin köré. Míg nem egy korábbi regényében (részint a dilógiában, példásan A lélekidomárban) nemzetközi összeesküvések születnek egy vagyon, egy birtok megszerzésére, a szereplőknek Európa több országát kell bejárniok, az A mi lengyelünk a Bécs-Magyarország körben játszódik, s az elbeszélő fő törekvése részint egy párhuzamos életrajz végigkísérése (Negrotiné és Tihaméré), részint az előítéletek hatalmának demonstrálása. Visszatérve az írói/elbeszélői állásfoglalásra, nagyjában-egészében elmondható: olyan értelemben kimutatható, hogy – noha a párhuzamos életrajznak két vesztese van – Tihamér erkölcsi züllésével Negrotin tisztessége van szembeállítva, de olyan értelemben korlátok közé van szorítva a regényben megtervezett olvasói szerep, hogy a sokféle nézet között egyértelmű utasításokkal volna ellátva. Sőt, elmondható, hogy akár az ősmagyarsággal, akár a helvetizálással kapcsolatban a képviselő és az újságíró-író Jókai számtalan alkalommal olyat mondott-nyilatkozott, ami éppen az ellenkezője az ebben a regényben írtaknak. Igaz, hogy az A mi lengyelünk utolsó művei közé tartozik szerzőnknek, mégsem állíthatjuk, hogy Jókai, az elbeszélő korrigálta-módosította volna álláspontját, amely a korábbi periódusokban az említett kérdésekben olykor igencsak ellentmondásos volt. A regényben foglaltaknak vannak a Jókai-életműben előzményei, de akadnak gyökeresen eltérő álláspontok is (Éppen nem a zsidókkal kapcsolatban!). Feltételezném, hogy az Eötvös-regényről közölt megjegyzések érvényessége nem csupán Eötvös regényére és nem egyszeri alkalomra vonatkoztatható. Azt nem merném állítani, hogy Jókai következetesen tartotta magát ehhez az elvhez hosszú írói pályáján, azt azonban igen, hogy nem feledkezett meg róla, az olvasói szerepek körvonalazása, az „együtt”-mesélés fölajánlása kedvelt fogásai közé tartozott. A Felfordult világ (1858-1863) az élőbeszéd fordulataival él, az elbeszélő mintha valakihez beszélne, megszólít, sejtet, elárulja, hogy amit most még nem tudunk, nemsokára tudni fogjuk:

„Torhányi uram pedig tudta, mit cselekszik.

Talán Amália is tudta? Majd rájövünk még a válaszra.”

(Azaz az elbeszélő sem biztos, a többes szám első személy feltehetőleg az olvasó logikájára is számít.) Vagy:

„Mint látjuk, ez a Gyula úrfi a legprózaibb ember a kerek földön, és mégis – előre merem mondani, hogy ez lesz történetünk hőse, akit a végén majd mindenki úgy meg fog szeretni, mint ahogy már eddig én megszerettem.”

(Persze, itt felhozható, hogy nem ad az elbeszélő lehetőséget az olvasónak a választásra, irányítja, „intencionálja”, más szempontból: szituálja az olvasót, és felkelti érdeklődését a történetszövés iránt.)

Az utolsó bekezdések az írói igazságtétel jegyében beszélik el a „rosszak” bűnhődését, a „jók” sikerét. Hogy mégse legyen ennyire szabványos a történet, a regény címét a regény végkicsengéseképpen ismétli meg, keretbe zárva a történetet, s ez a végkicsengés egy új életforma ajánlása, a szokványos befejezéstől (mégis) eltérő sors fölvázolása:

„És azalatt a táblabíró fia és a gróf leány, mint szerény gazda, mint szorgalmas gazdasszony, ha kincseket nem is, de független, senkinek nem bókoló állást tudtak kivívni maguknak.

Íme, ez a «felfordult világ».”

A társadalmi kiegyenlítődés, az „érdekegyesítés” egy korántsem megszokott változata felé halad a történet, amelybe „irányregényi” akarattal bevonja az olvasót, a meggyőződés retorikájával élve.

Itt térek rá arra, amiről eddig még nem volt szó, de amit a Jókai-kutatás joggal emlegetett: a regények párbeszédeinek, vitáinak elevenségére, az egyes szereplői tirádák jól felépítettségére, a szereplők szájába adott mondatok hol élőbeszédszerűségére, hol a romantikus stíluselképzelésnek megfelelő numerozitására. Minden bizonnyal indokolható mindennek összefüggésbe hozása Jókai politikai szónoki pályafutásával, azzal ugyanis, hogy nem csak a követválasztások „mechanizmusát” ismerte belülről, s jelenítette meg a Kárpáthy Zoltántól a Nincsen ördögig, hanem kitapasztalta a magyar szónoki hagyomány korszerűsítésének lehetőségeit. Kortesbeszédei és parlamenti felszólalásai érzékeltetik, hogy Jókai méltó folytatója a nagymúltú magyar közéleti retorikának, humorát beszédeinek poentirozására igyekezett kihasználni. Ez és ezzel párhuzamosan újságírói gyakorlata vezette el a regénybe applikálható élőbeszéd-imitáció hatásának fölismeréséhez, minthogy élc-lap alakjainak és regényfiguráinak egyike-másika két műfajt közelített egymáshoz, többnyire anélkül, hogy a „bulvár”-igényeknek engedményt tenne Jókai. S csak mellékesen: Kakas Márton színikritikáival hasonlóképpen vegyíti a tónusokat, egyben könnyednek és magától értetődőnek láttatva azt, ami egy gondosan felépített előadásból származik. Ez az élőbeszédszerűség elsősorban a humoros (mellék) alakok megszólításait jellemzi, de a följebb idézett és bőséggel szaporítható példák azt tanúsítják, hogy az elbeszélői szándékok közé tartozik a történet „hitelesség”-ének, de legalábbis hihetőségének elfogadtatása efféle elbeszélés segítségével, de az is lehet, hogy a kortárs olvasó Jókai regényében „ismerős” beszédmódra lelhet, megadatik számára, hogy a sajátjává fogadja el. Ez azonban nem magyarázza későbbi olvasottságát. Talán egy „szerethető” történetmondó megalkotása körvonalazódik, aki társként tekint a mindenkori olvasóra: amit sejtet, később elmondja; amit nem tud, azt vagy egy szereplő, vagy az olvasó kompetenciájának körébe rendeli.

Ebben a körben értelmezhető, de legalábbis módosítható az a több ízben leírt-hangoztatott tétel, miszerint a Jókai-életműben az ismétlődések, az egymásra utaló epizódok hasonló jellegű beillesztése a cselekménybe a gyors, kritikátlan, önreflexiótól mentes tevékenykedésnek volnának dokumentumai. Az nyilván elkerülte a kutatás figyelmét, hogy a Jókai-életműben nem pusztán „világnézeti” változások regisztrálhatók, nem kizárólag az érdemli meg a figyelmet, hogy a regényeposz igényének teljesítését követőleg egyre több kétséget ébresztenek a következő regények az eposzi-mitológiai szemlélet fenntarthatósága, elfogadhatósága iránt. És ennek jelzéséül viszonylag korán megfogalmazódik Jókai kétsége a forradalom és szabadságharc cselekvőinek minősítési gyakorlatával szemben, a leginkább először talán a Politikai divatokban (Bárzsing intrikus figurájának színeváltozásait nyomon kísérve merülhet föl a gyanú: talán mégsem választható el minden esetben a „látszat” a „valóság”-tól, ezt követőleg az Enyim, tied, övé tanúbizonysága gondolkodtathat el, hogy az A mi lengyelünk félreérthetetlenné tegye egy gondolkodói-szemlélői út irányát.) Sokkal inkább (bár ez a világnézeti válság során szintén feltárulhat) egy irodalom- és nyelvfelfogás-beli fordulat szerveződésének vagyunk részesei. Olyan értelemben, hogy a változatlanul (?) „romantikázó”, a cselekmény külső rétegeit érintő történések mögé tekintve egy jóval összetettebb, a nyelv természetét és „társszerzőség”-ét hangoztató nézet szegül a változatos, a közönségigényt (?) megcélzó történetfejlesztéssel szembe. Ezáltal keletkezik a feszültség az átlagolvasó megalkotta, lehetséges „írói” és a kései értelmezés létrehozta, a „műből kikövetkeztetett” „üzenet” között. Ugyanis a „jók” ellen szövetkezett „rosszak” kalandregénye a XIX. századi titokregények „dramaturgiá”-ja szerint halad – persze, ritkán nyílegyenesen – célja, a végkifejlet felé, az idősödő Jókainál a végkifejlet nem egyszer elbizonytalanító effektusokat rejt; csakhogy a műbe komponált elbeszélői és olvasói szerep korántsem mutatkozik problémátlannak, többnyire többesélyű a történet, a látszatot leíró, elbeszélő, kommentáló passzusok, még ha kérdőjelekkel vannak is tarkítva, elidegenítő mondatokkal gyengítve, markánsabban fogalmazódnak meg, mint az ellentétes esélyt sejtető, többnyire csak utalásokat tartalmazó és a következő fejezetek feltételezett eseményeire célzó közbevetések, fejezet-lezárások. Ezeket az értelmező tulajdonítaná a folytatásos regényközlés fogásainak az olvasói jóindulat megnyerésére (és akkor aligha kerülhető meg az utalás Dickensre, akihez Jókainak talán jóval több köze van, mint amennyit a kutatás feltárt), de legalább oly mértékben ragadható meg az a probléma olyaténképpen, amely szerint Jókainak tulajdonítja azt a felismerést, miszerint egy történés mindig több kimeneteli eséllyel rendelkezik; az elhallgatások, a megtévesztések és eltévelyedések ellenére (ezekkel a Politikai divatok olykor fölös bőséggel él, hiszen a rossz helyzetértelmezések a legtöbb szereplő cselekvését meghatározzák) a háttérben, bújtatva ott van a „valódi”, a később helyesnek bizonyuló cselekvés lehetősége, ám ezt a látszat elfedi, mert pillanatnyilag a látszat bizonyul erősebbnek, a jóindulat hermeneutikája pillanatnyilag erőtlenebb a gyanúénál. S mert a gyanú hermeneutikája időleges győzelmet arat, a megtervezett, szinte törvényszerűen bekövetkező, boldogító, helyreigazító végkifejlet ugyan igazságot szolgáltat, de nem mindenkinek, a boldogság sosem teljes, nem mindegyik szereplő ér révbe, áldozatok, vesztesek mindig akadnak, és nem kizárólag a „roszszak” között. Mindez, tudniillik a „hermeneutikák harca”, a meggyőzés, a meggyőződés, az érvelés-elfogadás, a megfogalmazás retorikája segítségével szedi áldozatait, illetőleg biztosítja végül is a happy endinget. Ez a nyelviség sokat, nem egyszer talán túl sokat kölcsönöz abból a nemesi-vármegyei-országgyűlési retorikából, amely klasszikus, ciceroi, netán quintilianusi alapokra van építve: az ékesszólás (a Politikai divatok több helye bizonyíték) áthatja a belső monológokat is, kevésbé az elbeszélő, inkább több szereplő él vele, a színház és színész(nő) közelben élő Jókai korán megismerte a hatásos megszólalás fortélyait, és ezeket regényszereplői vitáiban nem kevésbé hatásosan érvényesítette. A szóbeliség-írásbeliség hol egymást imitálva, hol egymással komplementáris viszonyba szervezve célozza meg a mesélés iránt még a XIX. század végén is fogékony olvasót, hol – ha szükségesnek mutatkozik – egymás ellentéteként rétegzik a szereplői viszonyokat. Jókai gyakori eszközei közé tartozik levelek, napló beépítése a cselekményes történetbe. A Rab Rábyban található levél, Lievenkoppé, nemcsak stílusparódiája miatt tűnik ki a regényből, hanem annak indoklásán is, amit az elbeszélő később tudatosít „Ha ez a regény csak szimpla történet volna…” kezdetű kommentárjával. Ugyanis a XVIII. század nyolcvanas esztendeiben lezajlódó (rém)történet különféle nyelvi eszközökkel igyekszik a „korhűség”-et elhitetni, a Ráby Mátyás önéletírására visszautaló epizódok idézése mellett, azoknál nagyobb erővel az archaizáló nyelv bevetése látszik a legmeggyőzőbbnek. Emellett a különféle, egykori vígjátékokból előlépő típusok nyelvi jellemzése a XVIII. század végének stílustarkasága a különféle beszédmódok össze(f)érhetetlenségét példázzák, az összekuszált szereplői viszonyok tükreként.

A Politikai divatokban Szerafin (titkos) naplóját olvassuk, előbb a férjjel, Fertőyvel (beszélő név) együtt, majd az elbeszélői közreadás segítségével. A kutatás jó okkal Szendrey Júlia alakját jelölte meg Szerafin modelljéül, annál is inkább, mivel Petőfi feleségének naplójáról Jókainak volt tudomása. Szempontunkból azonban ez a nem egészen érdektelen biográfiai vonatkozás elhanyagolható. Ami lényegesen – narratológiailag – fontosabbnak tetszik: Egyfelől az, hogy a naplójegyzetek közlésével megtörik az elbeszélés folyamatossága, olyan, töredezett, érzelem- és gondolatfoszlányokból álló próza iktatódik be, nyomdatechnikailag is érzékeltetve, a regénybe, amely közvetíti a titokban lejátszódó érzelmi hullámzás és a megjátszott női szerep közötti feszültség lélektani fejleményeit. Ennek következtében megkérdőjelezi azokat az állításokat, amelyek felrótták Jókainak a lelki történések elhanyagolását vagy felszínes „kezelését”. Másfelől a kísérletező író gesztusait figyelhetjük meg: egy férfi, amint a „női”-t írja. Nem akármilyen merészség Jókaitól egy nő által írt napló közreadása, még akkor is, ha a Fanni hagyományainak ismerete feltételezhető. Csakhogy ezúttal nem az érzékeny regény receptjeinek felhasználásáról van szó, ez a női napló beszédes betétje egy igazán nem érzékeny, noha regényes, indulatok, intrikák, (szerelmi) cselszövések tarkította regénynek. Míg Kármán regénye részint a magyar érzékenység prózai változatai számára kínálja föl a végsőnek tetsző, leginkább kidolgozott és „eredeti”-nek ható változatot, a magyar nyelvű wertheriádák egy lehetőségét, Jókai a látszat/valóság dichotómiára alapoz, elbeszélőjétől radikálisan különböző prózavariánssal jelzi azt, hogy a férfi narrátor a női írás mögé vonul vissza, és legföljebb a férfi olvasó jelenlétét engedélyezi. Az Álmaim naplója című följegyzés-sorozat indító mondata: „Kettős életet élek” a megosztott személyiség romantikus szemléletéből táplálkozó, ám romantikán túli világokra mutat, és szemléletéből az ember nappali és éjszakai lényének egymást tagadó, az ébrenlét és álom „logiká”-jának egymást kizárni látszó jelenségét engedi föltetszeni. Ennél még tovább megy a napló: nemcsak egy naiv értelmezés kézenfekvőségéről ad Szerafin számot, hanem az éjszakai és nappali lét fölcserélhetőségéről is, a följegyzés egyben ön-terápia: „Ezentúl mindennap fel fogom jegyezni, amit felőle álmodom, mert hiszen ez életemnek igazi története, és amaz álom.” A naplóban aztán rémregényes, az ösztönvilágból merített képtelen, képzeleti elemek, jelenségek keverednek. A nappali lét mozzanatai egy allegorikus világba illeszkednek. Az orosz regényalak Volozov és társasága az álomi lét moszkvai epizódjában fordul önmaga ellen, 1848/49 emlékei az álomi paroxizmusáig sűrűsödnek, Szerafin nappali létébe az álom darabjai nyomulnak. A regényben a női írás nem a kor írónőinek tulajdonított érzelgős, bensőséges hangulatú, az intim szférához alkalmazott, nem egyszer szenvelgőssé torzuló érzelmi próza, hanem önelemzés, az írás mint önterápia, számadás, amelynek érzelmi hőfokából szinte következik az emelkedett, a helyenként lírizáló hangvétel. A rövid bekezdések, a több ízben egytagú, kötőszóval kezdődő mondatok a följegyzések izgatottságát vannak hivatva jelezni, az álomlogikából a kronológia semmibe vétele, valamint a rémregényes utalások következnek. Az álomból visszatekintve fölcserélődnek az éjjelek és a nappalok, ám e fölcserélődés sem űzi el a rémálmokat, s az álmokat nem hatástalaníthatja az ébrenlét megannyi manővere.

„Oh, mint irtózom az elalvástól.

Reggel fekszem le, mikor már világosodik. Az egész éjszakát bolond víg társaságban töltöm. Kábító italokba fojtom lelkemet. Imádkozom, mielőtt lefeküdném. Hasztalan, minden hasztalan.

A rém eljön, és együtt él velem,”

A naplót olvasó férj előtt tudatosodik a helyzet: a napló rejtélye föltárult, viszont „tudásá”-val nem lett gazdagabb ismeretek birtokosa. Éppen ellenkezőleg, akaratlanul részese Szerafin rémregényének:

„Félve közelített nejéhez.

Ha lett volna valaki, aki hallja, kacagott volna ezen a gondolaton, így pedig hideg borzadály járta át tőle, hogy íme ő egy nőt vett hitvesül, akivel akár ébren, akár alva, egy megholt férj árnya jár, kel és fekszik, az áll előttük, ha egymáshoz közelítenek, az tart hideget szíveik között.”

A rémregényes elem nem a képtelennek vélt cselekmény, nem a hihetetlennek és logikátlannak minősített jellemek „szintjén” érhető tetten, hanem egy álomlogika föltérképezésében és nyelvi érzékeltetésében. A naplót olvasó kényszerűségből lép be egy parapszichológiai vonatkozásokkal teli világba, amely az idézet ehelyt nem közölt utalása szerint áthatja Szerafin és Fertőy hétköznapjait, és amelyet eddig rejtegettek ismerőseik előtt, a jövőben – ha lehet – még gondosabban fognak rejtegetni. Jókai regényeinek több szereplője él abban a kettős világban, amely világok között e szereplőknek természetes az átjárás. Ezúttal nem lenne jogos olyan találgatásokba bocsátkozni, hogy E. T. A. Hoffmann műveinek esetleges olvasása hozzájárult-e az efféle álomi „valóság” regénybeli megképződéséhez. Inkább távolabbi és talán még merészebb utalásokat kockáztatnék meg. Turgenyev kései, „sejtelmes” elbeszéléseiben találhatunk hasonló fordulatokat, az evilági logika és észérvek alapján berendezett „világ” önmagából kifordulása a „valóságon” és a test-lélek dualizmusára épített felfogáson túli tartományokba irányít, ahonnan visszajárhatnak a halottak, akik kapcsolatokat létesíthetnek az élőkkel, s az élők számára szinte természetesnek tűnik ez a kapcsolat. A Politikai divatok cselekményének „fővonalába” egy olyan, a történetegész szempontjából mégsem mellékes történés illeszkedik, amely részint párhuzamosan halad Lávay Béla és Judit boldog végbe futó szerelmi történetével, részint annak ellentettje. Míg Szerafin fiatalon elhunyt (első) férje jelenik meg az álomban, Juditnak sikerül az üldöztetéstől megmentenie Bélát, majd rejtegeti, mindenesetre nem engedi ki a világba (nem egészen világos, miért kell rejtegetnie, hiszen a védelmet biztosító igazolást nem csekély áldozatok árán megszerezte), s a két női meg a két férfiszereplő „párhuzamos életrajza” egyben kétféle történetszövés, kétféle létezési mód, kétféle viszonyrendszer szembesülése. Béla és Judit nem kevésbé részese egy-egy rémregényes epizódnak: csakhogy ők az élet – halál-föltámadás triádjának állomásain mennek keresztül: a Jókai-regények „mitologizálása” ezúttal az ő sorstörténetüket szegezi Róbert – Szerafin – Fertőy grand guignoljával szembe. „Férj és feleség ölelve tarták egymást. Olyan egy pár ember volt az, aki mindennap elismételte azt az esküt, amit egyszer az oltár előtt elmondott.

Az ember azt hinné, hogy mesét hall, mikor ezt hallja.”

Másod ízben akkor közli az elbeszélő Szerafin naplórészleteit, mikor Judit „regénye” lezárult. Ez a történet Judit szavaival cseng ki: «„Anyám, lásd! én boldog vagyok.”» Ne kerülje el azonban figyelmünket, miként vezeti be a narrátor Judit kijelentését: „Judit átsóhajta az alaktalan lények hazájába.” Noha egy korábbi fejezetben az Arany János által szintén „megénekelt” asztaltáncoltatás egy korábbi öszszeesküvés manipulálta szemfényvesztésként minősíttetik (korántsem az elbeszélőtől, inkább az ezúttal jó megérzéssel gyanakvó Lávaynétól), a följebb idézett hely messze nem zárja ki élők és holtak „párbeszédét”, az élőkkel élő holtakhoz szólást, noha a Szerafin-napló megjelölte irány megfordul. S ha a romantika favorizálta „képtelen”, „különös”, csinált lehetővé teszi a grand guignolt (Jókai egy korai színdarabjának elegendő a címét idézni: A hulla férje!), a Jókai megtervezte párhuzamos női (és férfi) életrajzok konturos, „lélektanilag” hitelesített előadása szinte igényli mind Judit, mind Szerafin érzelmi beállítottságából következő, ám egymással ellentétes irányba tartó kilépését abból a „realitás”-ból, amelynek időnként foglyai, időnként alakítói. A második napló-fejezetet A kísértet című fejezet előzi meg, ennek keretén belül olvassa Szerafin előbb az egyik hetilapban közölt Minek jön az vissza, kit már eltemettek? című verset (Jókai saját verse!), utóbb a Keserű dalok című verskötetet, amelyet egy Kísértet (ál)nevű költő adott közre. Az életrajz-központú kutatás a Petőfi–Szendrey Júlia történetet látta viszont a regénynek ebben a fejezetben. Az bizonyos, hogy Arany János Szendrey Júlia második házasságának verset szentelt (A honvéd özvegye), ám hamar rádöbbent a versbeli méltánytalanságra. Jókai ellenben Holt költő szerelme címen írt melodrámát, melyet felesége (aki Judit modellje volt a kutatás szerint) adott elő Liszt Ferenc zenéjének kíséretében. Szerafin álmai realitásba fordulását tulajdonítja a versnek, a verseskötetnek, az elbeszélő szkeptikusnak mutatkozik ezzel a feltevéssel szemben.

„A névtelen költő bizonyosan nem gondolt Szerafinra; tán nem is tudott annak élményeiről semmit. Képzelem volt az; egy magába zárt pók szövevénye, ki gyűjtött mérgéből szivárványos selyemszálakat ereszt; vagy tán egy más ember életének szomorújátéka, mely történetesen hasonlított – talán nem is egyedül Szerafin történetéhez.”

Mindenesetre meggondolkodtató, hogy a gyorsan, rövid idő alatt lepergő további történések Szerafin megérzéseit, sejtéseit igazolják (álombeli beszélgetéseit, „élménye”-it véli valóra válni), a vers, a kötet szerzője Pusztafival azonosul, neki végzetes szerep jut Szerafin sorsában. Az elbeszélőnek ez az elhárító, kétségeket ébresztő művelete talán az életrajz-központú olvasat cáfolata kívánna lenni. Hiszen ha a Szerafinéhoz hasonló más történetek is léteznek, akkor a szereplő és a vélt modell összegondolása legalábbis problematikus, miként kérdéses lehet az elbeszélőben Jókait látni. Ismét megidézve az Eötvös-regényről írottakat, kockázatos a „személyes” írói vélemény rekonstruálása (még más művek idecitálásának segítségével is), továbbá a történetnek lehetséges elbeszélői és szereplői sejtése, feltételezése. A férj jegygyűrűje (ez lenne a  „özvegyi fátyla”?) folytatja az előző fejezetben újra megkezdett naplóírást („Hisz azokat a kínos álmokat örökíteni kellett. És azután az álmoknak is voltak új stádiumai. Ahogy a külélet alakult.”), a bekezdések még rövidebbek lesznek, a nagy kezdőbetűvel írt Ő körül forognak a gondolatok, hit és hitetlenség között vergődik a naplóíró, rémült lelkéről, őrült eszméről, irtózatos képről ad számot önmagának, a kísérteties jelenet megfelel a felizgatott képzeletnek:

„Vagy nem fogja őt látni senki, csak én? Nem fog más előtt állani, csak az én rémült lelkem előtt, s nem fog előtte reszketni más. Csak az én szívem és a gyertyák lobogó lángja, amik közt végigfuvallja őt a sírbolti szellő?”

Pusztafi látogatása Szerafinnál az álomi-képzeleti beteljesülése Szerafin értelmezésében, az elbeszélő azonban a történet elején előkészítette az érzéki csalódás dramaturgiáját: Pusztafi és az elhúnyt férj, Róbert hasonlítottak egymáshoz (ezt magyarázta úgy a kutatás, hogy Petőfi alakját kettéosztotta a regényben a szerző, a túlélő Pusztafi az események elején valóban rendelkezik néhány Petőfi-attributummal), az amúgy is a holt férjjel naplóján keresztül társalgó Szerafin a hasonlóság helyett azonosságot lát, saját „regénye” befejeződését, a férj gyűrűje elért céljához.

Jókai, a szerző és elbeszélője lemond a hatásos regényzárásról. Néhánysoros függelékben tudósít arról, amiről Szerafin naplója már nem tudósíthat. Ha Judit története a holt anyához sóhajtással ér véget, Szerafin végső pillanatában a holtak világából érte megérkező Róbertet hiszi eljönni, alig látszik tudomásul venni Pusztafi szavait, „elájult” – állítja a küldetését teljesítő Pusztafi. „Délután” az események egy fontos mellékszereplője, a kis doktor, Melchior Pusztafival találkozik, akinek hírül adja Fertőyné asszony gyors halálát. A mű Pusztafi cinikus szavaival zárul:

„– Kár érte – jó előfizető-gyűjtő volt.”

Még ha Judit tökéletesnek ható, ám sóhajával mégis némileg mérséklő szavait vesszük figyelembe, állítható, hogy elmarad az írói-, elbeszélői igazságszolgáltatás, nem kevésbé a kiegyenlítődés; jóllehet Szerafin messze nem ártatlan szereplője a többiek és saját történetének (ebben a minőségében, de más vonatkozásban is A tengerszemű hölgy Erzsikéjének előképe, s nemcsak azért,  mert mindkét regény több komáromi jelenettel gazdag), életútjában inkább egy eltévesztett pálya rajzolódik ki, egy túl-érzékeny és cselekedeteinek következményeivel alig számoló, többszörösen tévedő és megtévesztett nő, aki nem képes önmagává válni, nem találja a neki megfelelő (?), kijelölt (?), vállalható (?) helyet abban a történetben, amely Judit asszonyi, művészi útját végül is a boldog létezésbe kormányozza. Szerafin csak naplót ír.

S itt, ezen a ponton vethető föl egy (és talán más) Jókai-regény(ek)nek (is) „immanens” szövegfogalmi meghatározhatóságával összefüggő kérdés. Ugyanis Judit előadóművész, azaz színésznő, aki a színpadon nem a saját szövegét mondja. Művésznek bizonyul azonban akkor is, amikor „nadrágszerepben” a „realitásban” vállal szerepet, hogy megmentse férje életét. Ez a szerepjátszás mindig megfelelő alkalomnak szól, a feladat részint a művészet közvetítése, a szövegek élővé tétele, hozzáférhetőségének biztosítása, a színművek értelmezett átadása a közönségnek. Részint – egy alkalommal – a szöveg megtévesztésül szolgál, a díszletet és a jelmezt az „életbeli” körülmények biztosítják, s a testre írt „szöveg” (a „kölcsönzött” sebhely) kölcsönöz hitelt az elhangzó szavaknak. Igaz, ehhez a szerep biztosította magatartás elismerésének „hermeneutikája” szükséges, amelyet Judit képes megszerezni, ám ez nem történhetne meg külső segítség nélkül. Azaz: a kétféle szövegiség egymásba játszatása révén Judit nem kiszolgáltatottja lesz a szövegnek, hanem használója. Ehhez még egy tényező járul. A Jókai-regényekben több ízben találkozunk a szómagyarázatokkal. Olyanokkal, amelyek egy-egy szónak jelentéseit, konnotációit értelmezik, tekintettel arra, hogy a szó, a szöveg hol grammatikai formájával, hol (félre)értések révén közvetlenül szól bele a történésekbe. A narrátori szólamok nem egyszer elemzésre vállalkoznak, összehasonlító vagy kontrasztív bemutatásra, akár az öreg meg a vén magyar és más európai nyelvi egybevetésekor. Az Öreg ember nem vén ember ebből a nyelvi alapvetésből indul ki, egy magyar (nyelvű) regény cselekményét a magyar nyelv két jelzőjének „egyedi” jelentés-elkülönítéséből indítva. A Politikai divatok nem kevésbé foglal állást egy szó magyar „individualitása” mellett, hogy aztán egy epizód mozgatójává maga, a szó váljék. Ezúttal a muszáj szinte teljesen szabályos körüljárásával jelzi az elbeszélő, hogy – egybehangzóan a nyelvészeti kutatásokkal –, noha a muss seinból eredeztethető, nemcsak polgárjogot kapott nyelvünkben, hanem a latin meg a francia példa szerint „fordíthatatlanná” lett, önmagában alkot nyelvi világot, melynek „tudományos”, de legalábbis tudóskodó bemutatása nyelvileg váltás az előadásban, egy kedélyeskedő elbeszélő magánszáma. A nyelvi regiszter meglepően szélesnek mutatkozik, a bevezető megjegyzés körmondatosságát, némileg nyakatekertségét ellensúlyozza különféle stílusnemekből származó tagmondatok egymásba kapcsolása:

„Amíg a zápor kövér cseppjei egyhangúan verik a szomjú földet, amíg a szél haragos dalát tanítja a jegenyefák zenekarának, amíg András gazda komájával tanakodik, ráérünk egy rövid nyelvészeti értekezést tartani magunkban, mint ahogy szokott néha a lázbeteg hosszú álmatlan éjszakákat űzni agyfárasztó feladványok fejtegetésével.”

Nemcsak a különféle tartományokból vett kifejezések feleselnek egymással, hanem a tirádának induló előadás hamar sérül a természeti képbe iktatott életképszerű tagmondattal, hogy aztán az előadáshoz nem illő nyelvészeti értekezés beiktatását indokolja az az elbeszélő, aki eképpen részese lesz a történéseknek. A fejezetcímként álló A «muszáj» lesz majd az a varázsszó, amely legyőzi a természeti és emberi ellenállást, ennek köszönhető, hogy Judit folytathatja útját szerepének végigjátszását lehetővé téve. Az „értekezés” tudós(kodó) része mindössze egy bekezdés; s ami ezután következik, rokonítható az anekdotikus előadással, oldva a latin-magyar nyelvnek a kortársi olvasó számára ismerős, a mai olvasónak azonban nem feltétlenül tudott fordulatai okozta stílustarkaságot.

„Van a magyar nyelvnek egy ismeretes indigénája, akit rég bevett, magára öltött a közélet, bárha a tudomány lételét sehol el nem ismert szótár be nem törvénycikkelyezte, írók, szerzők tollukra nem fogadták; mégis ott él, ott jár a tősgyökeres autochton szavak közt, hol verbum, hol substantivum, hol adiectivum, néha éppen adverbium vagy interjekció: mint verbum nem tűr konjugációt, mint adjektivum nem komparációt. Sem elöl, sem utol rag nem férhet hozzá.”

A muszájhoz képest a kell kevesebb, hiszen „hátha nem kell?”, „hátha csak kellene?”, „hátha csak úgy kell, ha lehet –”

„de a rettenetes «muszáj» előtt elenyészik minden emberi kifogás, ez előtt nincs alku, nincs lehetetlenség; ezzel nem lehet feleselni, ezt nem lehet elodábbozni, ez nem kapacitálható, ezt nem szabad megvárakoztatni: ami «muszáj» – az muszáj!”

Megerősíthető a vélekedés, hogy Jókai nem pusztán prózatermésének mennyisége okán feltehetőleg a legtöbb szóval élő, a legváltozatosabb szókinccsel rendelkező íróink közé tartozik, aki a legkülönfélébb területek nyelvi anyagát integrálja műveibe. A nyelvi sajátosságokra ráismerés és rádöbbentés hozzásegíti, hogy megcélozza a nyelv felszíne, a köznyelvi „ékesszólás” alatti mezőt, és más „alrendszerek”-hez (ezúttal a mentalitáséhoz, a társadalmi közgondolkodásáéhoz) közelítse a nyelvi jelenséget. Egyben érzékeltesse, miféle erő és meggyőző képesség birtokába juthat az , aki nem elégszik meg az első és kézenfekvő szótári jelentéssel, és retorikájába tudja illeszteni nyelvvel kapcsolatos felismerését. Judit színésznői volta (hogy királynőket jelenít meg a színpadon) előkészíti a muszáj kimondását. Judit kijelentése: „nekem át kell jutnom a várba”; azaz „E szók a kétségbeesés elszánt látnoki hangján voltak mondva”, a segítőnek, Kapor András gazdának már csak le kellett fordítania „e szókat” muszájra. Arra a szóra, ami a színpadon nem hangozhatott el, de amelynek közelébe csak a fönt jelzett tónusban lehetett lejutni. A muszáj itt összegzés, egy kiélezett helyzet perdöntő szava, a gazda meg az öreg halász közös nyelve, amelybe ily módon Juditnak is alkalma nyílik belépni.

Ha most Szerafin „nyelvét” vetjük egybe a Juditéval, látszólag hasonlóan működik az elrejtés, az elfedés „retorikája”, csakhogy más nyelvi regiszterekben szólal meg a kétféle nyelviség. Az előkelő társaságok kaján többértelműségű fordulatai és a napló kíméletlen őszintesége a megosztott személyiség kétségeiről árulkodnak, de úgy is lehetne fogalmazni, hogy álommunkáról, szorongásról, elfojtásról. S csak mellékesen: a „politikai divatok” forgandósága szinte minden szereplőre rákényszerít valamit, ami nem sajátja, álruhában rejtőzést, kettős életet, titkolózást stb. – ennek következében a kijelentések rendszerint kevéssé jelzik a történések alakítását célzó (valódi) szándékot. A kerülőutak keresztezik egymást, a párbeszédek a félreértések hordozói. A jóakaratú közbejárók, az idősebb Lávayné meg Kolbay több baj okozói, a segíteni akarás nem könnyíti a segítségre, tanácsra szorulók helyzetét. Ez viszont eloszlathatja a feltételezést, miszerint Jókai szereplőit illetőleg dichotómiákkal dolgozna, a jók–rosszak párosítás-szembesítés legföljebb megszorításokkal igaz, hiszen a jóakarat árthat, a rosszakarat végülis segíthet.

Nemigen hagyhatnám másutt abba dolgozatomat, mint ott, hogy ideje felülvizsgálni a Gyulai Pál Jókai-kritikáiból származó és számos XX. századi kritikus megerősítette előfeltevéseket Jókai romantikájáról, s az újabb romantika-kutatások fényében újra-gondolni a nyelv szerepét a Jókai-művekben. Noha az idevonatkoztatható stilisztikai elemzéseknek sem vagyunk bőviben, a nyelvi sokféleség létrejöttének kutatása még sok meglepetést okozhat a Jóaki-kutatásban. Hogy a regény nyelvek rendszere, ismeretes a bahtyini elgondolásokból. Hogy az általa humorisztikus regénynek nevezett, szuperstrukturált epikus próza a megszokotttól eltérő nyelv- és narrációs szemlélet körvonalazódását mozdíthatja elő, igazolják a Cervantes- és Sterne-kutatások. Ám a személyiségrajzok ambivalenciája tekintetében Bahtyin Kis Dorrit analizisét idézve (Merdle-re vonatkozó kijelentéseket mutat be, s szemlélteti az ünnepélyes beszéd nyelvének parodisztikus stilizációját) akár a Politikai divatok intrikus figuráinak (Bárzsingnak és Fertőynek) elhelyezése a regényben is biztosabb alapról végezhető el. S csak mellékesen, egyhelyütt Jókai a „vanity fair”-re hivatkozik, nyitva hagyva, hogy Bunyan vagy Thackeray regényének allegórikus helyszínére utal. Jókai prózája (úgy gondolom) a bahtyini tézisek felhasználásával is elemezhető, nyelvi sokfélesége mindenesetre ösztönzi az ilytípusú kutatást.