KAPPANYOS ANDRÁS: Az irodalomtörténet mítoszai

Ha az irodalomtörténet mítoszairól kívánunk beszélni, fogalomtisztázással kell kezdenünk. A mítosz fogalmához alapvetően nem tartozik negatív értékmozzanat: viszonylag összetett, narratív alakot öltő hiedelmet értünk rajta, amelyet mi magunk jellemzően nem osztunk (hiszen a „mítosz” megnevezéssel eleve kizárjuk az objektív, ellenőrizhető tények és tudomások köréből), de amelyet jelentős kultúrkincsként tartunk számon. Gondoljunk Prométheusz, Don Juan vagy  akár Drakula gróf mítoszára: az ilyen megnevezésekkel az írott kodifikációt megelőzően is a közösségi tudatban élő, formátlan (illetve formáiban esetleges) narratív nyersanyagot illetjük. Ezek a „gondolati objektumok”, virtuális entitások az európai kultúra örökségét és közös hivatkozási pontjait képezik.

De a szónak van egy másik, éppilyen hétköznapi, negatív konnotációjú, olykor egyenesen pejoratív értelme is. Például amikor Litván György tanulmányának címét olvassuk – Mítoszok és legendák 1956-ról¹ – egyáltalán nem arra gondolunk, hogy az írás szándéka a szóban forgó narratívák cizellált ismertetése vagy reklámozása, sokkal inkább, hogy a tételes cáfolata lesz. Akármilyen narratívákról is beszél a szerző, azt fogja állítani róluk, hogy nem igazak, vagy legalábbis a történettudomány szempontjából nem nevezhetők igaznak, alighanem valószínűtlenek és bizonyíthatatlanok, kívül esnek az objektív tudományos érv- és bizonyítékrendszer hatáskörén.

Amikor a történettudomány hoz létre egy narratívát, akkor ebből igyekszik kiküszöbölni nemcsak a biztosan hiteltelen elemeket (azaz legendákat), hanem a bizonyíthatatlan, hipotetikus elemeket (azaz mítoszokat) is. E narratíva sarkpontjai rendszerint „kemény tények”, olyan események, amelyekhez független, egzakt bizonyítékok rendelhetők. A történettudományi narratíva lényegében kauzális sorokat állít fel e sarkpontok között, amelyekből igyekszik kiküszöbölni a bizonytalan hipotéziseket. Axiómái ugyan nem matematikai bizonyosságok, de analógiásan igencsak megalapozottak, és ritkán vezetnek tévútra: a nagy birodalmak rendszerint további expanzióra törekszenek, a társadalmi mozgások hátterében rendszerint gazdasági-hatalmi érdekek állnak stb.

Az irodalomtörténeti tudásnak más a struktúrája. Eleve sokkal kevesebb „kemény tényhez” jut hozzá: valódi tényei úgyszólván kizárólag maguk a rendelkezésre álló művek. Ezek az időben elszórt, monolitikus tények önmaguktól nem állnak össze történetté. Az irodalomtörténész hatásokat, szándékokat, okokat és indítékokat igyekszik a műhöz rendelni, keletkezés- és hatástörténeteket dolgoz ki, amelyek vektorai szerencsés esetben találkoznak a szomszédos művek vektoraival: így épül fel az irodalomtörténet narratívája. Ehhez természetesen számos irodalmon kívüli adat bevonása is szükséges, csakhogy ezek az adatok más természetűek, más módon dokumentáltak, mint a történettudós „kemény tényei”. Az Aranybulla évszámát, a hozzá vezető politikatörténeti hatásokat például senkinek sem jutna eszébe alapos (filológiai) ok nélkül kétségbe vonni, míg egy költemény indítékaihoz – legyen bár a kortársunk a szerző – lényegében lehetetlen hozzáférni. A különbséghez természetesen az is hozzájárul, hogy a történelem menetét vezérlő személyekről, hatalmi központokról sokkal részletesebb dokumentáció marad ránk, mint a többnyire magányosan dolgozó művészről. Az irodalomtörténetből tehát nem lehet teljességgel kiiktatni a mítoszt, sőt az axiómaként használt alapfeltevésekben is jelen vannak a mítosz elemei. Az alábbiakban a magyar irodalomtörténet néhány axiomatikus alapmítoszát kísérlem meg bemutatni.

Rövid áttekintésünk első eleme a fősodor. Nyilvánvalóan erőteljes vizuális allegóriáról van szó: az irodalom története egy folyam, amely megállíthatatlanul halad a maga kijelölt medrében valamely cél, spirituális óceán felé. A szélén keletkeznek örvények, ellenáramlatok, néha kicsap a partra, lehetnek mellékágai, sőt lefűződött holtágai is, de a térképre a fősodor nyomvonala kerül fel, és a világűrből is ez látható. Az allegória akkor billen meg, ha belegondolunk, hogy az irodalmat nem a világűrből nézzük, hanem benne állunk ugyanabban a folyóban. Visszafelé ellátunk bizonyos távolságra, érzékelünk különféle áramlatokat, meg tudjuk állapítani, hogy egy adott (nem túl távoli) ponttól milyen áramlat vezet felénk. Azt például nem túl kockázatos kijelenteni, hogy a huszadik század első felében a Nyugat képviseli a „fősodort”, hiszen a század második felére és napjainkra abból a korszakból alighanem ez a kulturális konstelláció gyakorolja a legnagyobb hatást ízlésben, ideológiában, nyelvhasználatban és számos egyéb tekintetben. De ennél messzebbre nemigen látunk, és kénytelenek vagyunk nyugtázni, hogy aki a folyamnak azon a távolabbi pontján áll, mintha egészen más folyamot látna maga mögé tekintve. Horváth János például  éppen a Nyugatban látja az általa áttekintett folyamat megtörését.² Előrefelé, a jövőbe tekintve pedig ppenséggel nem látunk messzebb az orrunknál.

Ezért aztán sokkal pontosabban megérthetjük a fogalom konstrukcióját, ha nem a földrajzból, hanem az evolúciós genetikából vezetjük le az allegóriát. A fősodor ebben az értelemben inkább kulturális vérvonal, leszármazási rend, ahol a legerőteljesebb hagyomány képes a legtöbb, legelevenebb új művet inspirálni. Minden jelentős új mű és minden külső hatás dinamikusan változtatja az erőviszonyokat, a jövőről pedig semmit sem lehet tudni, noha természetesen minden szereplő igyekszik minél nagyobb számban átörökíteni a maga kulturális génjeit.

A fősodor kétségkívül teleologikus képzet, amely mintegy igényt formál a jövő meghatározására is – így érthető, ha manapság komoly ellenérzéseket kelt. Hajlamosak vagyunk a fősodort egy teleologikus irodalompolitika érvének, végső soron az elnyomás alig leplezett eszközének tekinteni. Ferencz Győző, az új Radnóti-monográfia szerzője egy minapi interjúban a Petőfi–Ady–József Attila fősodorra utal, amely nyilvánvalóan a Révai-féle kultúrpolitika terméke (sőt, mondhatni, centruma), és ezt egy Arany–Babits–József Attila–Pilinszky vonulattal állítja szembe, megemlítve a további (például Illyés központi szerepét kiemelő) alternatív áramlatok lehetőségét.³ A Révai-féle fősodor elgondolása mögött természetesen ott áll egy igen leegyszerűsítő, módszerében analógiás, szándékában apologetikus történelemszemlélet, amelynek központi értéke a forradalmiság. Az egymással analógiásan összevethető (mintegy egymásra vetíthető) forradalmi megmozdulások – Dózsa, Rákóczi, Kossuth, Kun Béla – folyamatot alkotnak, és ennek a folyamatnak mintegy szükségszerű meghosszabbítása, extrapolációja a dicsőséges jelen, az ötvenes évek jelene. Az elképzelés egyszerű: az önkényes, múltba húzott vektorokat az objektív szükségszerűség ellenkező irányú, kivédhetetlen erővonalainak állítjuk be. Ebben a beállításban a múlt törekvések és események a természeti törvények következetességével vezetnek a jelen állapothoz, helyénvalóságukat éppúgy értelmetlen megkérdőjelezni, mint egy szökőárét, vulkánkitörését.

E vektorok irodalmi megfelelőit nem túlságosan nehéz meghúzni, maguk az írók adnak ehhez segítséget. Petőfi nem hagyott kétséget afelől, hogy Rákóczit és különösen Dózsát legnagyobb hősei között tartja számon, Ady pedig folytatta, kultusszá teljesítette ezt a hagyományt, és a héroszok panteonjába Petőfit is beemelte. József Attilánál ez kevésbé szembetűnő, de azért ő is meghatározza pozícióját Adyhoz, Petőfihez, Dózsához képest. A kultúrpolitikusoknak tehát volt mire építeni, noha Petőfi teljesítményét – hogy egy személyben képes szimbolizálni a poétika- és a politikatörténeti vonatkozási pontot – nem lehet paradigmává tágítani, például Adyt 1919-hez, József Attilát 1945-höz hozzárendelve. A virtuális paradigma azonban mégiscsak megragadt a köztudatban, és a Révai-korszakot is jócskán túlélte, hiszen a hetvenes években „Forradalmi Ifjúsági Napok” néven megrendezett eseménysorozat lényegében ezt a paradigmát sugallta, 1848 valós auráját átvetítve a másik két, kevésbé népszerű ünnepre.

Mindebből azt sejthetnénk, hogy a fősodor elgondolása kifejezetten az erőszakolt, politikai indítékú paradigmaképzés, a kánon „eluralásának” eszköze. Lehet, hogy ez így van, de a fogalom alkalmazásában Révait mintegy két évtizeddel megelőzte Babits, aki 1930 körüli cikkeiben mintegy magától értetődően tekinti fősodornak a Nyugat irányát.⁴ E megnyilvánulások között kitüntetett helyet foglal el az a vita, amelyet Ignotus kezdeményezett annak kapcsán, hogy nevét levették a lapról.⁵ E szövegkörnyezetben természetesen nem is lehet másról szó, mint a kánon uralásáról: ekkoriban Babits (csakúgy, mint Ignotus) pontosan érzi, hogy a Nyugat irodalomtörténeti léptékben is kivívta magának az ehhez szükséges tekintélyt, vagyis amilyen irányvonalat a Nyugat választ, az lesz – évtizedekről visszatekintve is – a fősodor. Ignotus a népies-konzervatív fordulattól tartva odáig megy, hogy írásába már-már bojkottfelhívásnak értelmezhető mondatokat foglal. Függetlenül attól, hogy kinek van, kinek lett igaza, ez a szenvedély jól mutatja hogy a korszak irodalomtörténeti arculatának – fősodrának – meghatározása a tét, azaz a jövő uralása; egyfajta evolúciós küzdelem a gének továbbadásáért.

Ezt belátva továbbléphetünk a második irodalomtörténeti mítoszra, amely a fentebb körülírt harc indítékait is érinti. Ez ebben a szóban foglalható össze: küldetés. A küldetés irodalmon túli célokat és irodalmon túli indítékokat jelöl, terepe rendszerint a nemzet, néha egy társadalmi osztály érdekérvényesítése, amelyet olykor az emberiségre való hivatkozás keretez. Magyarországon az irodalmi küldetés mítoszát nagymértkben felerősítette egy sajátos, máig is eleven „nemzeti frusztráció”, az egykori „nemzeti nagylétre” visszatekintő nosztalgia.

Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a világirodalmi kánont miért a politika- és gazdaságtörténetileg sikeres „nagy nemzetek” uralják. A sikernek nyilván csak egyik összetevője a történelmi diadalok révén kivívott demográfiai, kulturális és nyelvi hegemónia, a „kis nyelvek” háttérbe szorítása. Az is igen fontos összetevő, hogy e kultúrák jelentős szerzői nem kényszerültek rá identitásuk folyamatos újradefiniálására és bizonyítására, hiszen nem voltak ilyen – a világirodalom szempontjából partikuláris, sőt provinciális – frusztrációik, sérelmeik. Számukra sokkal könnyebb volt közvetlenül megszólítani az egyetemességet. Akinek a „nemzeti nagylét” mindennapos közeg, annak a számára ez nem vet fel kérdéseket. Ez természetesen egyfajta kulturális vakság, amelyet a posztkoloniális irodalomkritika hivatott feltárni – talán érdemes lenne kiterjeszteni ennek szempontjait a magyar 19. és korai 20. századra is.

A nemzeti nagylét ideájához kapcsolódó küldetéstudat sajátossága, hogy illúziókra épül: a hivatkozott aranykor sohasem létezett. Ezért fordulnak a költők gyakran a történelem előtti, legendás időkhöz, mint a nemzeti identifikáció bázisához – a problémát Arany tudatosítja. E hagyomány közegében némileg meglepő, hogy a magyar irodalom alighanem legjellegzetesebb küldetéses költeménye nem a nemzeti géniusz felé fordul. A XIX. század költőihez címzett versében Petőfi azt állítja, a költők próféták, lángoszlopok, akiknek végső hivatása nem kevesebb, mint érvényre juttatni az evidens (noha meglehetősen elvont) igazságot, a polgári köztársaság eszméjét.

Úgy tűnik, Petőfi az utolsó magyar költő, akinél ez a politikai–gazdasági–kulturális modernizáció érdeke nem kerül konfliktusba a másik  nagy szabású és átfogó értékkörrel, a magyar géniusz kiteljesítésével. A haza és/vagy haladás dilemmája természetesen már korábban jelen volt, de abban a reformkort megelőző néhány évtizedben éppen a valódi politikai aktivitás lehetősége hiányzott. A kor jelentős kulturális reformjai – beleértve a nyelvújítást vagy a verselés reformját is – sajátos pótcselekvések a nemzeti géniusz szempontjából. Petőfi egyedülálló teljesítménye, hogy a haza és haladás – függetlenség és társadalmi modernizáció – kérdéseit életművében és életútjában szintetizálta. Ezt ilyen szimbolikus tömörséggel senki sem tudta megvalósítani, ehhez a forradalmi hevület és az erőteljes absztrakció egyidejű jelenlétére volt szükség. Ady messiásai nyilvánvalóan Petőfi próféta-költőivel azonosak, magát a költői küldetést is bizonyára Ady tematizálja a legbőségesebben, de éppen azért, mert számára ez már ellentmondásos kihívás, morális-egzisztenciális probléma, olykor valóságos paradoxon.

S hogy miért ütközünk lépten-nyomon ugyanazokba a nevekbe, arra a harmadik mítoszunk tárgyalása adhat választ, amelynek neve költőfejedelem. A fősodor ideáját voltaképpen a költőfejedelmek névsorával is behelyettesíthetnénk, elvben így is elmondható lenne a magyar irodalomtörténet narratívája: minden korszakból egy-egy fő-reprezentáns. Nehézséget csak az okozna, hogy a kezdeteknél emberöltőnyi, vagy még nagyobb hiátusokat találunk, később meg kényelmetlenül egymásra torlódnak az első vonalbeli életművek. Nagy-Britanniában például intézményes pozíció a koszorús költőé, de a választások többségét nem igazolja vissza az irodalomtörténeti távlat. Ha pedig vitathatatlanul nagy költők foglalták el a tisztséget (Wordsworth, Tennyson), ez jellemzően akkor történt, mikor már túl voltak pályájuk igazán kreatív szakaszán.

Az írófejedelem státuszának Magyarországon nincsenek ilyen egyértelmű ismérvei, a „választás” inkább irodalomtörténeti konstellációk következménye. Azt például valószínűleg egyetlen magyar irodalomtörténész vagy művelt olvasó sem vonná kétségbe, hogy az Új versek megjelenésétől a haláláig tartó másfél évtizedben Ady volt az irodalomtörténet legsúlyosabb, legnagyobb hatású személyisége. Ez tehát egy meglehetősen egyértelmű „fejedelmi” pozíció. A művészi teljesítmény azonban önmagában kevés: aligha jutott a kortársak eszébe, hogy József Attilát fejedelemnek tekintsék, és az Ady halálát követő évtizedben elég nyilvánvaló lehetett, hogy a (közben virtuálisabbá váló) fejedelemség Babitsra, s nem például Kosztolányira száll.

Megfigyelhető egy olyan tendencia is, hogy a népi hagyomány hívei és utódaik – miután a fősodor feletti uralmat Ignotus aggodalmai ellenére sem sikerült magukhoz ragadniuk – a költőfejedelem ideájának táplálásával próbálják fenntartani a kontinuitást a maguk alternatív áramlatában, voltaképpen napjainkig életben tartva egy sajátos ellensúlyt az időközben többször medret váltott „fősodorral” szemben. Ennek az univerzumnak Illyés a központi alakja, aki – életművének vitathatatlan értékein túl – egyéniségével is tápot adott az elgondolásnak, az ő halála óta pedig Csoóri Sándor tűnik a legesélyesebb örökösnek. Jól látszik, hogy a küldetés, a hűség a magyar géniusz (időközben szintén többször medret váltott) eszméjéhez fontosabb már, mint maga a mű. Erre a bizarr és anakronisztikus álláspontra legutóbb az Írószövetség politikai nyilatkozata mutatott rá, amely morális ítéleteket hangoztatott egy olyan morális magaslatról, amelynek ontológiai státusza a „nagylét”-éhez hasonlatos.

Végül térjünk ki még egy utolsó, az eddigiekhez képest voltaképpen ártalmatlan mítoszra, amelynek a neve: pároscsillagok. Ez sem magyar specialitás, Goethe és Schiller, Shelley és Keats, Rimbaud és Verlaine ugyanúgy összetartozik az irodalomtörténeti köztudatban, mint Arany és Petőfi, vagy Nádas és Esterházy. A párosok képzése alapvető elmeműködés, a taxonómiai ösztön késztet bennünket erre, a percepciónak éppoly elemi automatizmusa, mint a reprezentatív „vezér” kiválasztása a törekvések kusza halmazából. A párba állított szerzők kölcsönösen vonatkoztatási rendszert alkotnak egymásnak, amelyben jól megfigyelhetők a kontrasztok. Stan Laurel és Oliver Hardy párosában is épp az a vonzó, ahogyan különböznek egymástól, ahogyan kiemelik egymás jellegzetességeit: párosuk több, mint a két egyed összege.

Azt gondolhatnánk, hogy a pároscsillagok és a költőfejedelem képzete kizárja egymást, hiszen éppen attól fejedelem valaki, hogy nem akad méltó párja. A kísértés azonban túlságosan erős: az utóbbi évtizedek messze legszínvonalasabb gimnáziumi tankönyvében a Babitsról szóló fejezet első mondata tudtunkra adja, hogy a szóban forgó személy Ady barátja volt. Miközben e valós tény közlésével pusztán Babits kanonikus rangját akarja kijelölni, akaratlanul berendezi őt egy furcsa, asszimetrikus párosba, ahol ebben a prezentációban csak famulus, másodhegedűs lehet.

Ilyen módon a legártatlanabb irodalomtörténeti mítosz is alkalmas arra, hogy leegyszerűsítse, és ezáltal torzítsa az irodalmi történések komplex, dinamikus képét. Ezekkel a mítoszokkal gyakran vagyunk kénytelenek élni, gyakran hatékonyabbá teszik a mondanivalónkat, elegánsan háttérben tartva a zavaró mellékkörülményeket. Didaktikai jelentőségük sem megvetendő. Csupán arra kell vigyáznunk, hogy reflektáltan használjuk őket, hogy ne feledjük el, mítoszokról, gondolati alakzatokról, allegóriákról van szó, amelyeket helyes és illendő megkülönböztetni az irodalomtörténet „kemény tényeitől”. Egyszóval: ne csapjuk be magunkat. 

JEGYZETEK 

1. Litván György: Mítoszok és legendák 1956-ról. Évkönyv VIII. 2000, Budapest, 1956-os Intézet, 205–218.o.
2. Horváth János: Ady s a legújabb magyar lyra. Benkő, Budpest, 1910.
3. "Sebezhetően tiszta ember" - Ferencz Győző költő, irodalomtörténész. Bán Zoltán András interjúja. Magyar Narancs, XVIII. évf. 15. szám, 2006.04.13. 8-9. o.
4. Például Transsylvanizmus Nyugat 1931/21, 480-482. Könyvről könyvre Nyugat 1933/3, 186.
5. A Nyugat és az akadémizmus. Nyugat 1930/3, 171-177. 
 

*A 2006. december 5-6-án az Újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke és az MTA Irodalom tudományi Intézete által Mítosz és irodalom címmel Újvidéken rendezett tanácskozás anyagából.