SZABÓ MAGDA KILENCVENÉVES
Ez a szelíd, harcos, emberségre-bölcs és mindenségre-okos, gordonka-árnyékú, ibolya-virágzás-szívű kicsi nő, a most már kilencven éves, a jelenkori Magyarország legnagyobb prózaírója. Ezt nem udvariasságból, vagy hódolatból mondom, de a valóság igazáért, hiszen a magzatkorig visszaszámláló idő benne, hiszen vele úgy érett meggyötört emberré, létgazdag író-asszonnyá, ahogy a titkos űr fénypontja kivirágzik. Ahogy a magányos tölgyfa öreggé mereng egy sziklás hegytetőn. Tündöklet, tündér-palást, szivárvány-ének légyszem-belső csöndje, víz-háborgás és felhő-szeretet. Szavainak rózsa-illata van, a sziromsaláta rózsafej bódulat-mámorába itatódott agyunk olvasva őt, s orrlikaink habosan kürtösödnek, mint a harangvirág, a szélfújta növényi láng. Ismertem őt ifjúkorában, amikor úgy pörgött vele a fiatalság, mint a vas-orsóra tekeredő cérna a gyárban, a pamutfonodában, ahol dolgoztam a gép-dobogás darázs-dörejében. Pillangó-tűz, lepke-lobogás volt, s volt szavainak könnyes füstje is, mint amikor ég a ház, a villám-darázs döfte nádtető lobog, serceg, nyüszít, sír, sikít, mint a két hátsó lábánál fölemelt, levegőbe lógatott nyúl, ha kemény tenyéréllel tarkón ütik. Szabó Magda! Mit tudtam én még akkor róla, egy másik világból jött költőkezdet? Hiszen benne az élet sűrűsödött és torlódott arannyá és kék higannyá, akár Kaffka Margitban, Török Gyulában, Krúdy Gyulában, vagy Móricz Zsigmondban, akiknek selymébe, darócába, muszlinjába, hortobágyi kalap posztójába úgy itatódott szellemi lénye, mint vastag és csipkehabos gézkötésbe a vér. A kimoshatatlan, élet-fönntartó halandóság-anyag, piros tűz És mézragacs vörös szerelem. Ebben a feledhetetlen író-asszonyban kozmikussá nőtt az életszeretet, a történelem-tudat, az esendő, zűrzavaros, gyászos, pökhendi, gőgös és szegényen is szigorú magyar valóság, a könnyelműség-keringőt járó, tánc-csipke boldogtalan és gyászos középosztály, az öntelt prűdség bilincseiben vert kisgazdag lányok, hivatalnokok, a szerény álgazdagok úgy vergődtek a refomátus hatalom-téboly lélek-taposásában, mint ötliteres befőttesüvegbe gyűjtött kéklila bajszos grafitpálca kőrisbogarak, öntudatlanul és a megsemmisülésre várva. Csak a rovargyűjtők ujja, köröm-alatti bőrléc-gyűrű rózsája volt dögletesen parfümös, halott-hordozó illatú, mint a koporsó deszka-résein kiszivárgó lángoló hullabűz, hiszen vinni kellett a koporsót vállunkon kamaszként a temetőbe. A hosszú úton. Ó, ez a Hortobágy-tekintetű asszony! Ez a csupa-szem asszony! A beláthatatlan róna-sík, a ködös messzi pusztaság, a deres fű-magány picinyke világ-asszonya, a havas nád-bolyhokkal, deres fű-abroszokkal merengő messziség mégis-zöld ragyogása, amely mégis zöld sugárrakétaként az éji semmibe lövell, mint Emily Bronte Üvöltő szelek című regényének férfi-halott szeme, a smaragd-zöld gyémánt-üvöltés, a nyitott koporsóban, az üdvözléstelen és megváltástalan halálban-is-gyűlölet és jövő-vágy két zöld gyémánt-kard. Mert szemek, szemek, szemek mindenütt, látás-gyémántok vakon is. Gulyák, csordák, ménesek, juhnyájak százezer szeme, állat-pupillák milliója. S a puszta sivár szerelme, ködgomoly fehér magassága mélyén, a merengő messzi csillag, mint Arany János bevérzett szeme: a naplemente. Ó, ez a gordonka-árnyékú szeretet-asszony. Titok, mert szeretet. Gazdag remény. Szabó Magda műveiben bölcsesség, szigor, szeretet, honismeret, emberszeretet és emberbűnútálat, gyász, hit, szerelem és jóság. Műve: az ország, az anyanyelv egyik szívdobogása. És műve sejtelmes fátyolként terül ránk és lobogástalanul fehéren lobog, mint fehér tejút, a virágméh-torlasztengerből horgolt csillag-suba reménytelen harmatos éjszakákon.