Betűerdőben odvas csend, vers, kosz,
pusztulás, hit – hát minden zagyva?
Kötőszóhiány a gallyrésekben,
áll, áll az én magára hagyva.
Hiszi a létét, bár kísértetként
lengedez ágai közt a látszat.
Korhadt ajkakról lefoszlott névszó
hull az avarba... Requiescat...
A halott tőn még serked a rag, de
a jelentés nem nő tovább. –
A költő-én csak fakín a versen,
s a kérdések sora is
mind ostobább.
Néha fölcseng a telefon,
abból a múlt időből telefonálnak neki,
amelybe már nincs bejárása,
s amelyről mégis tudja, hogy valahol
teljes egészében megvan,
nem hiányzik belőle
egyetlen hangzó,
egyetlen félreértés,
egyetlen verébfi sem.
Tudja, még áll a régi imaház,
melynek egy padját apja,
a mester csinálta anyjának,
a gazdaasszonyok közül kiútált
mesternénak, s egy másik faluban
áll a várfal, amelyet Tar Lőrinc emelt,
a pokoljáró, s áll alatta az iskola is még,
ahonnan viszont őt útálták ki,
mert furcsán ikerítette
a mássalhangzókat,
s Tar Lőrinc utódai
az idegen kénkőszagot
nem szívelték.
Berreg tokjában a banánforma készülék:
halló, itt egy elfeledett szív verése!
Hogyan talált rá a hívás?
Hogyan? Megfoghatatlan.
Csodálkozva nézem: ez vers. Én írtam?
Valóban én? Nem emlékeztet
benne rám semmi. Vajon a rímtan
idegeníti el, a szópiruettek?
Csodálkozva néz a vers rám: e nyeszlett
toll az apám, e se dolog, se én? –
A versnek az apja is vers, de ha ez lett
belőle, mit tehet róla, szegény!