Most ünnepeljük az 1956-os forradalom fél évszázados jubileumát. A forradalom előjátéka, mint ismeretes, Rajk Lászlónak és mártír társainak 1956. október 6-án, az aradi vértanú tábornokok kivégzésének emléknapján történt újratemetése volt. Az 56-os forradalom újraértékelésének szentesítése pedig a rendszerváltás évében Nagy Imre és mártír társai újratemetésének ünnepén történt. Amikor e sorokat írom, Kassán Rákóczi Ferenc és bujdosó társai 1906-os újratemetésének 100. évfordulóját ünneplik. Jövő évben üljük meg a négyszer eltemetett József Attila első, 1937-es szárszói temetésének 70 éves jubileumát. Csak néhány kiragadott példa, amelyek azt mutatják, hogy az újratemetés a kulturális emlékezetnek napjaink Magyarországán is elevenen élő megnyilatkozási módja. A kulturális emlékezeté? Igen, ennek a témának egyik emblematikus feldolgozása, a Pierre Nora által szerkesztett hatalmas tanulmánygyűjtemény, amely magyarra Az emlékezet helyei címmel fordítható, A hamvak visszatérése címmel Jean Tulard-tól a kulturális emlékezet fogalmi kontextusában közöl írást Bonaparte Napoleon 1840-es újratemetéséről. Felszólalásom tárgya mai közösségi életünknek ez a virulens jelensége, mint a kulturális emlékezet működésének egyik módja. A kérdésről ez idáig vagy egykorú dokumentumokat, adalékokat, résztanulmányokat vagy esettanulmányokat volt módomban olvasni. Magának a jelenségnek olyan általánosabb szinten történő leírásával, amelynek során az egyes esetek csak példákként, hivatkozásokként szolgálnának az újratemetés mibenlétének meghatározásához és természetének megrajzolásához, még nem találkoztam. A továbbiakban ennek a hiánynak a felszámolására teszek kísérletet.
Újratemetésre akkor kerül sor, ha egy közösség úgy ítéli meg, hogy valamely elhunyt tagját a múltban rosszul temették el, s ezt a hibát feltétlenül ki kell javítani. Ennek az ítéletnek úgy szereznek érvényt, hogy az adott személy földi maradványait kiemelik sírjukból, új szertartás keretében, megfelelő módon adják át az enyészetnek. Az első temetés gyakran azért minősül rossznak, mert így a halott nem azon a helyen alussza örök álmát, amelyik őt megilletné. Nagyon gyakori eset, hogy más országból, idegen temetőből kell hazaszállítani a hamvakat, hogy az elhunyt otthoni földben nyugodhassék. Ez történt a Szent Ilona szigetén eltemetett Napóleonnal vagy az Isztambulban sírba tett Rákóczival. Előfordul, hogy ugyan hazájában temették el a halottat, de méltatlan körülmények között, jeltelen vagy megtévesztően megjelölt helyen kaparták el, minden szertartás mellőzésével, a hozzá legközelebb álló személyek tudta nélkül. Így jártak el Rajk Lászlóval és társaival, illetve Nagy Imrével és a forradalom vele együtt kivégzett vezetőivel. Néha elegendő az is, ha valakit ugyan teljesen szabályosan, de az indokoltnál szerényebb körülmények között, a megérdemeltnél kisebb tisztelettel helyeztek nyugalomba, mint József Attila tetemét Balatonszárszón, hogy okot találjanak az új sírba helyezésre.
A földi maradványok ilyen, meglehetősen körülményesen végrehajtható helyváltoztatása mögött egy merőben szellemi megfontolás: a halott érdemeinek gyökeres újraértékelése rejlik. Az újratemetés magját egy olyan művelet: a múlt átértékelése képezi, ami a történettudományban vagy a kánonalakításban érdekelt művészeti területeken nap mint nap végbemegy. A történeti tudományok mindennapos tevékenysége eredményeképpen a szakmai körök gondolkodása a közösségi emlékezet tárgyairól időnként jelentősen átalakul, s az új megvilágításba került múlt az iskolai oktatás vagy a művelődési intézmények közvetítésével átformálja a széles közvéleménynek az adott tárgyakról alkotott képét. Miben tér el a könyvtárak és levéltárak csöndjében vagy a szakmai fórumokon, konszolidált, szűkebb nyilvánosság előtt zajló, argumentáló, kiegyensúlyozott, tárgyilagos ítéletekre törekvő kritikai buzgólkodástól a múlt átértékelésének általunk vizsgált formája?
Az első, ami feltűnik, az újratemetésre kiszemelt személyiség teljesítményeinek, viselt dolgainak eltökélten egyoldalú értékelése. Az egyoldalúság pozitív irányú, azaz rehabilitációs szándékú. A halottat úgy támasztja föl utókora, hogy hibáit, fogyatkozásait háttérbe szorítja, a lehető legnagyobb mértékben elhallgatja, erényeit, eredményeit pedig kidomborítja reflektorfénybe állítja. Az a mértéktartás, az az érvelő-bizonyító apparátus, az a kiegyensúlyozottságra törekvő, mérlegelő ítélkezés, amely a történészt kötelezi, a rehabilitáció során büntetlenül elmaradhat, sőt, a méricskélés csak zavarólag hatna. Akit újratemetnek, azt megilleti az apologetikus megközelítés. Evidenciák sorát mondják el róla, illetve amit elmondanak róla, azt evidencia érvénnyel ruházzák föl. Normává éppen a hiperbolisztikus megfogalmazási módok válnak. Az újratemetés kezdeményezői és lebonyolítói nem egyszerűen az igazságot akarják kideríteni hősükről, hanem olyan nyilvánvaló igazságokat hangoztatnak róla, amelyeket ez idáig valamilyen okból nem lehetett kimondani, amelyeknek kihirdetése elé súlyos akadályok gördültek. Olyan értékeknek kívánnak érvényt szerezni, amelyeket korábban megvontak a közösségtől. Az ismeretanyag, amelyet ez a rehabilitációs buzgalom nyújt, korántsem minden elemében új, még ha fűszerezhetik is meglepően újszerű felismerések, hanem olyan tudásként mutatkozik meg, amelyet egy szűkebb közösség már a múltban is birtokolt, csak éppen nem állt módjában ezt közkinccsé tenni. Illetve ami lappangó, elfojtott szellemi közkincsként volt jelen a kollektíva tudatában vagy érzésvilágában.
A történettudomány vagy a művészeti, tudományos értékvilág kérdéseivel foglalkozó szakemberek érdeklődésének tárgya egy jelentős politikus, hadvezér, tudós, művész, utazó tevékenysége vagy sorsa, az újratemetőknek ellenben hősökkel, mártírokkal, zsenikkel, azaz kultikus figurákkal van dolguk még akkor is, ha e kétféle megközelítés végpontján ugyanazokra a nevekre: Napóleonra, Rákóczira, József Attilára vagy Nagy Imrére bukkanunk. Az újratemetés a történeti és esztétikai vizsgálódásnak (hadjáratok, intézmények, folyamatok, felfedezések, műalkotások) csak egy szűkebb tartományát, a személyi szférához szorosan hozzátapadt jelenségeket (egy-egy nagy történelmi személyiség tetteit, eredményeit, sorsát) méltatja figyelmére. Az újratemetéshez kapcsolódó intellektuális teljesítményekben a tudomány archaikus működése, a Livius vagy Plutarkhosz értelmében vett történetírás, a művészet munkásainak Vasarinál tapasztalt tárgyalási módja él tovább. Akihez és amihez a kultuszteremtés e kis Midász királyai hozzányúlnak, nyomban arannyá változik, szükségképpen átesztétizálódik. A történeti tudományok módszereszménye felől ezért az újratemetésben rejlő rehabilitációs aktivitás csakis igazságtalanul ítélhető meg.
Ugyanis csak a jámbor és steril filoszos gondolkodás hiheti azt, hogy a közvéleményt meghatározó módon befolyásoló kérdések intellektuális belátással elégséges módon eldönthetők. Ahhoz, hogy újratemetés bekövetkezhessék, éppen a belátással ellentétes szellemi, érzelmi és erkölcsi tendenciáknak kell átvenniük a terepet. Újratemetés nem képzelhető el a kultikus személlyel való erős érzelmi azonosulás nélkül. Ez az identifikáció leggyakrabban a kisajátítás jelenségében nyilvánul meg. A kisajátítás egy nagynak látott, legendássá, olykor mitikussá növesztett személyiség örökségének olyan birtokbavétele, amelynek során erős érzelmi hangsúlyokkal és korlátozó célzattal kijelölik a lehetséges örökösök körét. Mivel a rehabilitáció gyakran jelentős akadályok leküzdése árán megy végbe, mivel az újratemetés kezdeményezői bizonyos kockázatoknak teszik ki magukat, mivel tevékenységük során konfrontálódniuk kell az ellenséges vagy közönyös közeggel, mivel egy ilyen aktus megvalósítása során a kudarc esélyével is számolni kell, ezért a kultusz önjelölt papjai valamely örökség heroikus vállalóiként, valamely szent ügy előharcosaiként azonosítják magukat. S ez a konstelláció az újraértékelés sikeres végrehajtása esetén igazolni látszik a kisajátítás műveletét. A militáns viselkedés győzelem esetén zsákmányszerzésre jogosít fel. Ezt a zsákmányszerzést, amely az újratemetés szükségszerű velejárója, nevezzük kisajátításnak.
A kisajátítás a rehabilitációs tevékenységnek csak az egyik oldala. A pozitív irányú újraértékelésnek szükségképpen vannak nyílt vagy burkolt ellenségei. Még az olyan ideális esetben is, ha a közvélemény egy emberként állna ki az újratemetésre kiszemelt hős mellett, a rehabilitáció, a nyilvánvaló értékek elismerése fájdalmasan megkésettnek minősül, s e vétkes késlekedésnek legalább is a múltban, megvoltak a felelősei, az indokolt elismerést akadályozó vagy fékező személyek és instanciák. Ilyen ideális eset azonban ritkán következik be. Általában továbbra is akadnak olyanok, akik az újratemetésre kiszemelt személyiség rehabilitációját, vagy annak legalább is a mértékét indokolatlannak vagy túlzottnak ítélik. Ezt a véleményüket elhallgathatják ugyan, (nem mindig tartózkodnak kritikai nézeteik kifejtésétől), a gyanú velük szemben attól még fennmarad. A dokumentumok és az esettanulmányok egy olyan halmazra is ráirányítják figyelmünket, amelybe azok tartoznak, akik a múltban megbélyegzett, elhanyagolt személy árulói, cserben hagyói közé soroltattak, s akik most, hogy árulásuk áldozata az újratemetés megtiszteltetésében részesült, egykori becstelenségüket titkolva elvegyülnek a nagy személyiség becsületes tisztelői között. A felsorolt szereplők és körök az újratemetők szerint megbélyegzést, megszégyenítést, bírálatot érdemelnek. Az újratemetést ezért nyilvános felelősségre vonás és bűnbakkeresés kíséri. Kisajátítás nincs ellenségkép nélkül. Az értékes örökségre egyre többen bejelentik igényüket, s így a kisajátítók között előbb-utóbb keserű, indulatos civakodás indul meg a bejelentett igények jogosultsága körül. Az újratemetés tehát polarizálódott értékítéletek és élénk, olykor szélsőséges indulatok közegében megy végbe.
Ugyanakkor majdnem törvényszerű, hogy az igazságot érvényre juttatni kívánó esemény megvalósulása során a képmutatás, a hamisság főszerephez jusson. Előfordulhat ugyan, hogy a rehabilitációra és az újratemetésre akkor kerül sor, amikor azok a közvélemény formálók vannak kulcspozícióban, azaz hegemón helyzetben, akik az ügy sikerre vitelében érdekeltek. Ilyenkor az esemény sokkal zökkenő mentesebben megy végbe, de sokkal kevesebb érdeklődést is vált ki, kevesebb és kevésbé kilengő érzelmeket mozgat meg. Az újratemetők ilyenkor nyitott kapukat döngetnek, mindenki által vallott evidenciákat fogalmaznak újra vagy ellenkezőleg, az általuk mitikusan felnagyított alakok biztos, de szerényebb helyet kapnak a tiszteletet érdemlő hősök Pantheonjában, illetve csak kisebb közösségek szelektív kultuszára tarthatnak számot. Világosan mutatja ezt a redukált érdeklődést Horthy Miklós, Kéthly Anna, Mindszenty József vagy Bartók Béla újratemetése a rendszerváltás után.
Az újratemetések mindig olyankor váltanak ki látványos hatást, amikor jelentős közegellenállást kell legyőzniük, de a győzelem minden esélye biztosítottnak látszik. Ez történt Napóleon esetében, aki halottan is angol fogságban sínylődött a Szent Ilona szigetén emelt síremléke alatt. Ugyanakkor az angol külpolitikai játszmában Palmerston kezében fontos kártya lett az egykori császár maradványainak kiszolgáltatása a polgárkirályság számára. A magyar nemzet és a bécsi udvar közötti békekötés, azaz a Kiegyezés után Rákóczi és bujdosó társai hamvainak hazahozatala is szükségképpen előbb-utóbb napirendre került, ugyanakkor a Habsburg uralkodó háznak a béka lenyelése igen nagy erőfeszítésébe került. Három évtizedbe tellett, amíg a hivatalos kezdeményezés után az esemény lebonyolódhatott. József Attila költői nagyságáról minden oldalú egyetértésnek kellett kialakulnia ahhoz, hogy ez az ellenzéki, rendszerkritikus értelmiségi a fővárosban sírhelyet kaphasson. A sztálinista hatalom még uralkodott, de bukása már közvetlen közelbe került, amikor kénytelen-kelletlen hozzájárult ahhoz, hogy Rajk Lászlót és mártír társait ünnepélyes újratemetésben részesítse. Kádár János halálának, majd politikai rendszerváltásnak kellett megindulnia ahhoz, hogy Nagy Imrét és a forradalom más vezetőit rehabilitálja a hatalom.
A felsorolt esetekben a dicső végeredményt nagyon gyakran kínos alkudozások, titkos tárgyalások, hosszas huzavona, nehezen elért kompromisszumok előzték meg. A két tárgyaló fél nemrégiben még szinte halálos ellenségként állt szemben egymással, ám a siker érdekében ellenséges szembenállásukat fel kellett adniuk és megegyezésre kellett jutniuk. A szembenálló felek árgus szemekkel figyelték, milyen hibát vét az ellenfél, az udvarias gesztusok mögött dühös ellenszenvek feszültek. Ám mindkét fél tudta, hogy nem feszítheti túl a húrt, nem juttathatja nyíltan kifejezésre őszinte véleményét, amelyet az ellenfél amúgy is pontosan ismer. Mindkét fél részéről olyan tárgyalópartnereket kellett kijelölni, akik erős pozícióban vannak, s akiknek a kompetenciája, tárgyaló készsége nem vonható kétségbe. Így Rajk László és társai újratemetése során a siker egyik oldalról Rajk Lászlónén, mint családtagon és mint kipróbált kommunista párttagon fordult meg, a másik oldalról pedig csak olyan személyek jöhettek számba, akik nem kompromittálták magukat látványosan a Rajk-perben.
A rehabilitáció tehát normális esetben nem kis mértékben kikényszerített rehabilitáció, az újratemetés pedig kompromisszum eredménye. A vesztes fél mindig az, amelyik legszívesebben fenntartaná a státus quót, érvényben tartaná a rehabilitált személyek stigmáit, ám rákényszerül, hogy komoly engedményeket tegyen. Ugyanakkor még módja van arra, hogy a rehabilitáció mértékét fékezze, vagy ha nem, hát az elismerés módjának megnyilatkozási formáit korlátozza, temperálja. A bécsi udvar például elérte, hogy Rákóczi, a hadvezér temetésén a hadsereg ne vegyen részt. Lajos Fülöpnek sikerült úgy intéznie, Napóleon újratemetésén a legszűkebb családtagok közül senki ne lehessen jelen. Rajk Lászlóné beleegyezett, hogy az exhumált holttesteket ne a parlamentben ravatalozzák fel.
Az értelmezés és értékelés közös nevezőjén képződő döntő különbségek a múlt történeti-kritikai és kultikus-rehabilitációs megközelítései között csak az egymástól széles ívben elkanyarodó kétféle aktivitás kiindulópontját jelentik. Az újratemetés kezdeményezői előtt első megoldandó feladatként a szándék népszerűsítése, széles körű elfogadtatása, a jelentősebb esetekben legalizálása és legitimálása áll. Ennek érdekében egyszerre kell fordulniuk a hatóságokhoz és a közvéleményhez. Az előbbieket tárgyalásra kell bírniuk, hogy ennek végeredményeként a hivatalos szervek engedélyezzék a megmozdulást, hozzájáruljanak a lebonyolításához, sőt, bizonyos mértékig a saját ügyüknek tekintsék a ceremónia normális megrendezését. Ez a tevékenység a kultusz intézményesüléséhez, hivatalossá tételéhez vezet. Az egyezkedés tárgyaló felek között zajlik le, akiknek egyik oldalról hivatali felettesük, másik oldalról egy mögöttük álló bizottság ad felhatalmazást A tárgyalás jogi és adminisztratív előfeltételek biztosítását kívánja meg. Az eredményt hivatalos dokumentumok rögzítik, a kiindulóponthoz szervező központ, pecsét, fejléces papírok és egyebek kapcsolódnak.
Az intézményesülés fontosságát az újratemetés sikeres lebonyolítása szempontjából látványos példák igazolják. Napóleon újratemetése nemzetközi politikai egyeztetések tárgya volt, amelyekben a brit külügyminiszter, Palmerston és a londoni francia nagykövet, Guizot központi szerepet játszott. Francia részről a hamvak hazahozatalát Thiers miniszterelnök kezdeményezte. Tervéhez meg kellett nyernie Lajos Fülöp hozzájárulását. A terveket a legfőbb politikai testületekben hagyták jóvá. A londoni emigrációban élő Louis Bonaparte a hazafelé tartó hamvak ellopását tervezte, hogy nagybátyja tetemének fedezetében sikeres államcsínyt hajthasson végre. A felségárulónak bélyegzett, vagyonától megfosztott Rákóczi újratemetéséhez a Monarchiának törvényt kellett hoznia, amely a vezérlő fejedelem érdemeinek elismerését foglalta magában. József Attila újratemetése az előbbi kettőhöz képest szerény keretek között bonyolódott le. Ekkor „csak” a főváros és az emlékbizottság között zajlott le hosszas alkudozás, hogy a sírhelyet a forradalmár Táncsicséhoz vagy két ellenforradalmár fehérterrorista síremlékéhez közel jelöljék-e ki. Rajk és társai újratemetésének előkészítése, tekintettel arra, hogy a párt a számára rendkívül kényes ügyből a lehető legkisebb presztízsveszteséggel szeretett volna kikerülni, bonyolult, centiméterre kiszámított egyezségbe torkollott.
A legitimálás és a közvéleményhez fordulás közötti félútra helyezhetjük az újratemetésre vállalkozóknak, nevezzük őket közös névvel emlékbizottságoknak, az önszerveződését. A szűkebb testületbe az ügy mellett elkötelezett személyeket kellett beválasztani, de csak olyanokat, akik megfelelő jogcímmel rendelkeztek, autorizálva voltak feladatuk ellátására. A tagok megválasztása során különös éberséggel kellett ügyelni, nemcsak arra, hogy az emlékbizottság erkölcsileg lehetőleg minél feddhetetlenebbnek tekintett személyiségekből álljon, hanem arra még inkább törekedniük kellett, hogy neves, közismert, a közönség körében presztízzsel rendelkező közszereplők minél nagyobb számban legyenek köztük.
Az emlékbizottságoknak elemi érdeke volt a véleményformáló értelmiség: a sajtó, a művészeti élet, a tudományos körök rokonszenvének megnyerése. A nagyszabású és bonyolult eseménysor lebonyolítása kipróbált és megbízható szervezők mozgósítását tette szükségessé. A széles közvéleményhez fordulás ilyen csatornákon keresztül ment végbe. A közönség előkészítése, a lelkek megdolgozása, a lelkesedés felszítása és féken tartása, a tömegek mozgásának kanalizálása volt a siker záloga.
A tömegek közreműködésének biztosításában fontos szerep jutott az újratemetés külsőségeinek. A koncepció kialakítása nem kívánt nagy fejtörést, hiszen az újratemetés is csak temetés, tehát a gyász eme ünnepének a szertartási hagyományára bízvást támaszkodhattak a rendezők. A temetés előkészítésének és lebonyolításának részletkérdései annál több feladatot adtak az emlékbizottságoknak. Mindenek előtt a pénzügyi feltételek biztosítása okozott gondot. A rehabilitációra kiszemelt személyiségek első temetése a kultikus figurák jelentőségéhez mérten méltatlan körülmények között, többnyire a nyilvánosság kizárásával történt. Az ezt a botrányos hibát kijavító, a megsértett nagyság szellemét kiengesztelő második temetést ezért nem érhette a szűkmarkúság vádja, sőt, a lehetőségekhez mérten illett nagyvonalúan, sőt, pazarlóan bánni a pénzforrásokkal. A látványos külsőségek biztosítása már önmagában véve is komoly költségekkel járt. A kisajátításra törekvő igényjogosultak kielégítése, a látványelemek megteremtéséből részt kérő művészek anyagköltségeinek fedezése, a ceremóniában tevékenyen részt vevő szereplők honorálása, a népszerűsítés és a megörökítés költségei, bármilyen magasra rúgó végösszeget tettek ki, szükségképpen alulmúlták azt, ami mindenkit kellőképpen elégedettséggel töltött volna el. A költségvetés korántsem mindig sietett az emlékbizottságok segítségére. Ilyenkor, mint például József Attila újratemetése alkalmából, a szervezők gyűjtést rendeztek, ami egyúttal a tömegek mozgósításának, a szolidaritás kifejezésének és erősítésének is kiváló alkalmául szolgált.
A siker egyik legfontosabb ismérve ugyanis a tömegek részvétele. Nagyobb szégyen nem érheti a szervezőket, mint ha a beharangozott esemény érdektelenségbe fullad. Ugyanakkor az érzelmileg felajzott sokaság jelenléte komoly fenyegetést jelent, magában hordozza a rend felborulásának veszélyét, azt, hogy a résztvevők spontán reakciói kicsúsznak a szervezők ellenőrzése alól. Napóleon koporsóit Cherbourg után folyami hajókra rakodták át, és a Szajnán szállították Párizsba, hogy a lehető legkevesebbre csökkentsék az alkalmakat, amikor a bonapartista francia vidéknek alkalma nyílik véleményt nyilvánítani. József Attila újratemetése előtt a Zeneakadémián emlékestet hirdettek, amelyet a rendőrség betiltott, s ez a veszély fenyegette a másnapi újratemetést is. Rajk és társai temetését pedig úgy akarták megszervezni, hogy a gyászoló tömeget kizárják a Kerepesi úti temetőből.
A gyász, a méltóságteljes ünneplés, a rituális rend, a szakrális szférával való kapcsolat-létesítés fegyelmező erővel bírt, fékező hatást gyakorolt a tömegindulatokra, de teljes biztonságot ez sem nyújthatott a fenyegető káosszal szemben. Az általunk vizsgált esetekben azonban a közönség betartotta a szertartás szigorú rendjét, forgatókönyvét. E forgatókönyv kulminációs pontját az exhumálás képezi. Az előkészületek akkor váltanak át a megvalósítás stádiumába, amikor döntés születik a holttetem vagy a holttetemek kihantolásáról. Mivel az első temetés és a sír újra kinyitása között olykor igen sok idő telik el, Rákóczi esetében több mint egy évszázad, Napóleon esetében majdnem két évtized, a sírban talált halott kiléte kétséges lehet. Az elmaradhatatlan azonosítást orvos vagy más szakember közreműködésével, tanúk, hozzátartozók, közeli barátok jelenlétében lehet biztonsággal végrehajtani. A folyamat általában keserves lassúsággal, körülményességgel megy végbe, bővelkedik viszolygást keltő, olykor sokkoló részletekben.
Az exhumálásig még megvan az esély a temetés halogatására, sőt, a szertartás elvégzését nem szívesen vállaló fél akár le is állíthatja a rehabilitációt, de ha már egyszer a kiföldelésre sor került, akkor az összes többi lépésnek szükségképpen be kell következnie. A folyamat csúcspontját az ünnepélyes temetői szertartás képezi. A köztes időszakban kell elvégezni az összes műveletet, amelynek révén az exhumált maradványok eljutnak a ravatalig. Rákóczi hamvait hajón, majd a főváros útba ejtésével vonaton szállították Kassára. Napóleon földi maradványait a Belle Poule nevű hadihajó vitte Cherbourgba, majd a hamvak folyami gőzösön jutottak el Neuilly-ig, s innen tizenkét lovas fogattal szállították a koporsókat az Invalidusok Dómjába. Az újratemetés egyszeri alkalom, rendkívüli eseménysor, s csak akkor tekinthető sikeresnek, ha minden lépése kellő nyomatékot kap, kellő figyelem fordul felé, ha súlyos incidensek nem zavarják meg. Napóleon újratemetése idején Párizsra szokatlan hideg, kellemetlen télies időjárás tört rá. József Attilát a Fiumei úti temetőben zuhogó esőben temették. Rajk és társai temetésekor is kellemetlen, hideg őszi idő volt. A Nagy Imre-temetés közönségéhez ellenben kegyes volt az időjárás. De a meteorológiai viszonyokon túl más tényező nem zavarta meg a szertartásokat. A szervezők a temetői menetet és a gyászszertartás közönségét szigorúan hierarchikus rendbe sorolták, amelyet minden résztvevő tiszteletben tartott. Így mennek tehát végbe az újkori újratemetések.
A rehabilitációnak, a kultuszképződésnek, az intézményesülésnek, a kisajátítással összekapcsolt bűnbakképzésnek ez az eseménye az erre érzékeny közönség körében mély érzelmi megrázkódtatást vált ki, katarzisban részesíti az újra eltemetett nagy ember híveit. Elégtételt szolgáltat számukra. Azonosulási lehetőséget kínál egy értékrendszerrel, amelynek középpontjában a legendás alak áll. Az újratemetés önmagában nem végzi el megbízható módon a történelmi múlt egy szeletének újraértékelését, de új kondíciókat teremt e munka elvégzéséhez, ám egyben új kihívások elé is állítja a történeti kritikát. Az esemény, ha a maga totalitásában vesszük szemügyre, sokkal több mint puszta intellektuális újraértékelés, inkább a másként emlékezés alkalmaként határozható meg. S így valóban a kulturális emlékezet egyik par excellence jelenségének mutatkozik.
JEGYZETEK
A 2006. november 2-3-án Kultusz, emlékezet, múzeum címmel a debreceni Déri Múzeumban tartott tanácskozás szerkesztett szövegei.