Aznap nem mentem messze, csípett a hideg.
Parabola-antennák tányérja figyelt
A cselédlakások hátsó udvarában;
Egyetlen utasával befutott az a sárga busz is,
Mely a völgybeli, sűrű élethez kapcsolja a kastélyt.
Igen, legvégül megnyilatkozott
A hámló oldalú ékszerdoboz,
Az unalomnak ez a fellegvára;
Aznap kiderült: átjárhatóak vagyunk.
Egy öregember-arcú öregasszony
Várt rám az East Block ajtaja előtt. Akadémista,
Ahogy mi magunk? Mire fölocsúdtam,
Már elslisszolt mellettem, átlépte a küszöböt.
Hozzám hajolt. Lehelete kénes volt, a pupillája
Óriás, obszidián-fekete. Ruhája rendes. Ő maga
Tetőtől talpig gyanús. Azt hitte, szálloda,
Úgy tudta, itt intenzív kényeztetés folyik.
Ki akart venni egy csinos szobát.
Egy szép szobácskát, panorámával
A takaros platánteraszra! Keze már a kilincsen.
Udvariasan jeleztem, bármi, csak nem szálloda,
Kaszárnya és falanszter keveréke
Inkább. Nincs tagfelvétel, asszonyom.
De ő nem tágított. Mondta, megvárná a főnököt.
És a teakonyhában leült. Elkezdte tépkedni
Kontyba font haját, szaporodtak
A galambősz hajcsomók a hamutál mellett.
Gondoltam, ki kéne tennem a szűrét, de
A poklot láttam szemében: az otthon-keresés
Eszelőjét. Így aztán elnémultam, hogy jövök én ahhoz.
Úgy döntött, örök bútordarab lesz.
Mostantól a teakonyhában ül.