Biztos volt benne, hogy örökéletű, hogy mindentudó, ezért csak ki kell állnia a megpróbáltatásokat, azt is, ha a szülei egy sűrű erdő közepében hagyják. Legfeljebb megszakad a szíve. Sorba vette a gyerekmeséket, köztük a megfejtésnek egyúttal leginkább ellenálló Jancsi és Juliskát. Elképzelhető-e ép ésszel, hogy egy apa enged az idegen asszonyok bűbájának? Anyjától akarta volna hallani, hogy velük ez sohasem történhetne meg, de most hogy magára maradt, egyedül kellett felelnie a fogas kérdésre. Amikor még otthon voltak, és ő választhatott, általában ezt a mesét kérte, hátha egyszer csak lehullik szeméről a hályog, és megérti a felnőttek viselkedését. Akkor még együtt ültek a zöld díványon mind a hárman, nővére és fiúsra nyírt hajú örökké betegeskedő anyjuk, cipőjüket a földre dobták, és maguk alá húzták a lábukat. Szorosan karolta, és hogy arcához is érhessen, a sarkára ült. Szakasztott úgy mosolyogtak, ahogyan apjuk íróasztalán a Mosoly Albuma ezüst keretes fotóján. Csönd volt, mesélés közben, hallani lehetett a légy zümmögését is, bár otthon alig voltak legyek, nem úgy, mint itt a tanyán. - Hat éves korában esett túl az első cserbenhagyáson. Szüleik vidékre vitték őket, anyja betakargatta, friss tejjel megitatta a hűvös tavaszi estén. Elmondta, hogy mennyire egészséges a tej, hogy milyen jó tanyán élni, hogy hajnaltájban milyen szépen énekelnek a rigók. Dunnával betakarva aludt mellette, de reggelre kelve csak hűlt helyét találta. Testvére hiába vigasztalta, ölelgette, csakhamar megbarátkozott a szomszéd gyerekekkel, és elszaladt játszani velük. Ő egymagában ült a földszintes épület elé állított lócán, ahova vasárnaponként feketeruhás öregasszonyok telepedtek, és mesélt magának. Gondolatban még helyet szorított a nővérének maga mellett, persze úgy, hogy anyjuk mellett ő üljön. Közelségét felidézve, mintha az ő simogatását érezné, kezét a tarkóján le-föl mozgatva belekezdett a rettenetes történetbe.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy szegény favágó, annak új felesége és két árva gyereke. Ez az asszony annyira furfangos volt, hogy megpróbálta a gyerekek szívébe lopni magát, hogy aztán mindnyájuk eszén túljárva megszabaduljon tőlük. Visszaemlékezett rá, hogy anyjuk ilyenkor húzta-halasztotta a folytatást, így tett hát ő is. Lenyúlt a lócáról, és tépett egy maroknyi fűcsomót a ház tövében serkenő csenevész zöldből, megpróbálta megszólaltatni a hüvelykujjai közé szorított legépebb fűszálat, de nem hogy harsogó, alig nyivákoló hangot csalt ki belőle. Akkora volt a szegénységük, hogy mostohaanyjuk gyakran csak követ tett a fazékba, azt felöntötte vízzel, azt főzte, rotyogtatta, hogy azt higgyék a szomszédok, hogy levest főz. Hanem egy szép napon – végigsimított a haján, hogy újra érezze anyjuk bátorítását -: egy szép napon csak megelégelte a nagy szegénységet, a szüntelen éhkoppot, amit nyeltek, és egy este, amikor azt hitte, a gyerekek már alszanak, így szólt a férjéhez: „Látni sem bírom már, mennyit éheznek szegények, vigyük az erdő mélyére, hagyjuk ott őket, hadd boldoguljanak maguk.” – Miért nem küldték inkább dolgozni őket? - kérdezte a nővére ekkor. - Mert még nagyon kicsik voltak - De, ugye, ez nagyon régen volt? szólalt meg erre ő is. - Nagyon régen - válaszolta képzeletbeli az anyjuk, akárcsak otthon, és szavai bizonyságául meg is csóválta fejét –, abban az időben, amikor a mesék keletkeztek. Amikor azonban, hogy el ne veszítsék a történet fonalát, anyjuk megismételte a mostoha szavait, azt a borzalmat, amit a szövegből szó szerint megjegyzett, hiszen a többit csak szavak nélkül tudta, szemében már gyülekeztek a könnyek, s hogy megállt parancsoljon nekik, szemhéját erősen összeszorította. Túljártak már az első megpróbáltatáson, a két árvát az elhullajtott fehér kavicsok hazavezették. Könnyei felszáradtak, elnyújtózott az otthoni díványon, reménység ébredt benne, hogy váratlan fordulattal a mese itt jó véget ér. Ám a gonosz mostoha tervének teljesülnie kellett, a másodnap elhullajtott morzsát felcsipegették a madarak. Lehunyt szeme előtt megjelent anyjuk arca, hallotta újra a száján kibukó boszorkány-rikoltozást és a nyomában támadt vékony hangon könyörgő árvák rimánkodását. Eszébe jutott egy ijesztő, még régebbi emlék. Négyéves lehetett, amikor a nővére szánkózás közben elvesztette fél pár kesztyűjét, és anyjuk ráparancsolt, hogy menjen vissza megkeresni az egyre nagyobb sötétben, az egyre sűrűbb havazásban. Ő, mint akit idegen erő kényszerít, elébe állt, és a fejéből, szájából megszólaló szörnyű hangnak utat engedve, kimondatta vele az igazságot: „Neked nem való gyerek!” Szavai keménységétől lesújtva örökké pokrócba burkolt anyjuk ölébe vetette magát azon nyomban. Mindenki nevetett, és természetesen nővérének nem kellett visszamennie a szánkópályához, de a gyanú tüskéi megmaradtak benne, hogy ami elhangzik egyszer, az meg is történhet.
„Ki ne szeretne idegenben aludni?” tréfált például nemegyszer az apjuk. Versenyt bizonygatták, hogy nagyon is szeretnek. De ő, ha a szaván fogták, krokodilkönnyeket hullatott, és azt követelte, hogy legalább éjszakára vigyék haza. Nagynénjük azonban megtalálta módját, hogy figyelmüket hogyan kösse le. Ha anyjuk befeküdt a kórházba, néhány napot őnála töltöttek. Sütemény készített, krémet kevert ki, ő azonban csak módjával evett belőle, mert ha kimutatta volna, mennyire ízlik, nem lett volna joga tiltakozni a vendégeskedés ellen. A padlásról lehozott rongyos zsák kincseinek azonban nem tudott ellenállni. A csipkés párták, a gyönggyel kivarrt kötények, szoknyák, a piros szattyánbőr csizma, a molyos rókaprém, a madárfészkes szalmakalap megtette hatását. Még a ruhákból áradó szagot is boldogan szimatolta, akár az ibolyacsokorral járó illatot, meg is próbálta hazavinni anyjuknak a doh meghitt szagát, mintha a kirándulásból hozta volna haza, hadd élvezze ő is. Anyja azonban eltolta magától, amikor átölelte, és könnyes lett a szeme: „Ahelyett, hogy a szabadban töltenétek a szünidőt!”. Ábrándozásából a tanyai valóságba visszatérve hallotta, hogy az udvarra állított hosszú asztalon zörögnek már a bádogtányérok és kanalak. A harangszóra a béresek hazatérnek, és elkezdődik a leves osztás. Mindenki együtt ebédelt itt a tanyán, a béresek, a családtagok, és az összes gyerek. Sietetnie kellett hát a mesével, lóugrásban haladt, átugrotta a gyerekek hízlalását és a boszorkány kemencébe lökését, csak a befejezésre irányította figyelmét, Juliska okosságára és a testvérek megmenekülésére.
Jancsi a zsebében, húgocskája a kötényében vitte a sok kincset, de váratlanul egy nagy folyó termett elébük. „Itt bizony át nem megyünk” állapították meg a gyerekek. „Komp sem jár erre” – mondta Juliska. Hanem, mielőtt búnak eresztették volna a fejüket, odaúszott hozzájuk egy vadkacsa. „Vigyél át minket a hátadon!” – kérlelte Jancsi. „Nem addig van az – szólalt meg húgocskája – egyenként mehetünk csak, különben a vízbe fulladunk mindnyájan.” Így is tettek. A kacsa először átvitte Jancsit, aztán visszajött a kislányért.” „Én nem mentem volna egyedül” – gondolta újra, mint otthon. - Pedig néha egyedül kell menni. Te kis, szerdai gyermek!” – ölelte magához anyja.
A legfélelmetesebb rávonatkozó jóslat volt ez: a szerdai gyermek. A lócáról a ház tövébe csúszva ezúttal is megborzongott tőle. Egy alkalommal külföldről csomagot kaptak. Akkorra apjuk már megjött a hadifogságból, feje fölül ezzel elmúlt a legfőbb veszély, mégpedig az, hogy a Vöröskereszt őt Svájcba, nővérét pedig Olaszországba viszi, hogy felerősödjenek. Apjuk kerek perec nemet mondott a meghívásra, melyet a régi családi barát járt ki számukra, amelynek elfogadására anyjuk már-már hajlott. A visszautasítástól a barát megsértődött, és mint az ordas farkas, elkullogott a háztól. De nemsokára külföldi szeretetcsomag érkezett a címűkre. Különféle ruhaneműkkel egybecsomagolva, a kosár alján egy díszes konyhatörlő lapult, rajta idegen nyelven, a hét különböző napjain született gyerekre vonatkozó jóslat. Szerdai születésű lévén rá a következő ítélet vonatkozott: Wendesday child has far to go, azaz apja fordítása szerint: A szerdai gyermek, messze földre elmegy. Magyarázatképen, hátán a batyuval, kezében a vándorbottal, szeméből sűrű könnyeket pergetve apró lányka haladt a végtelenségig kanyargó úton, a mező közepén, szakasztott másaként a mesekönyvükben található Juliskának. Lélegzete is elakadt, ahányszor felidézte a képet. Hevesen tiltakozott akkor, így a törlő nem került a gáztűzhely fölé a falra, de bármikor elővehetően a konyhafiókban várt sorára.
Őszre járt márt, talpukon behegedt a mezítlábas nyár nyoma, a tarló okozta sok kis seb és vágás. Mackóruhában ültek mind az alsó tagozatosok, korcsoportok szerint külön-külön padsorokba osztva. Az ő osztályuk rajzolt éppen. Házunk tája, ez volt a rajz címe, és házunkon a tanító néni a tanyai házat értette. Hiába magyarázta, hogy ők csak vendéggyerekek itt, azt válaszolta neki, hogy mindannyian egyformák az iskolában; nem merészelt tehát utcát rajzolni, kertkaput, lépcsőfeljáratot. Megvakarta mindig viszkető fejét, és belekezdett a földszintes, hosszú ház rajzolásába, de csakhamar kinyílt az ajtó. Az igazgató nyomában – alig hitt a szemének - magas, öltönyös városi apjuk lépett be az osztályterembe. Érezte, hogy értük jött, de csak akkor szaladt ki hozzá, amikor elhangzott a nevük. A folyosón már a nyakában lógtak a nővérével együtt mind a ketten. Zakója illatába fúrta az arcát, apja fél karral szorosan ölelte, valami becéző szót is mondott, „kicsikém”, vagy ilyesmit neki. Válla fölött aztán kilesett az idegen világba, és szeme nagynénjük pillantásával találkozott, aki épp táskájába akarta süllyeszteni zsebtükrét, de a tükör kezéből kicsúszva a cementpadlóra zuhant és eltört.
Épp hogy letették csomagjaikat, máris bementek anyjukhoz a kórházba. Útközben vettek egy csokor virágot, de nem tudták átadni, mert anyjuk aludt, bár világos nappal volt még. Keze a paplanon feküdt, nem merte rátenni a kezét, csak fölötte tartotta kinyújtott tenyerét, míg melegét meg nem érezte. A kis melegség egészen az otthoni nagy mosakodásig kitartott a bőrén. E volt tőle vett búcsúja, akkor látta utoljára. A nagynéni anyjuk halála után hozzájuk költözött, hogy gondjukat viselje. Egy nyári éjszakán, nem sokkal az esküvő után, hatalmas égzengésre ébredt. A dörgés és a rákövetkező villám valósággal kivetette az ágyából. Kábán megindult, régi szokását követve, szülei hálószobája felé. Egyre szaporázva lépteit, futott a szobákon keresztül, lába eddig sosem látott hintalova gyeplőjébe akadt, elesett és feltápászkodott, majd lovának gyeplőjétől szabadulva sosem birtokolt labdákon csetlett botlott, de végül elért a vágyott kilincsig, és résnyire nyitotta az ajtót. A szeme elé táruló látványtól a földhöz szögezve megállt. Apja hátát a kandallónak vetve figyelte nagynénjüket, aki szénfekete haját lengetve, hálóingben táncolt előtte. Időnként odahajolt hozzá és belesuttogott a fülébe–de szavai annyira kivehetők volt, hogy azonnal értette ő is -: „Vigyük ki az erdő mélyére, és hagyjuk a sorsukra őket!” Apjuk gyöngyözve nevetett ezen a tréfán, és magához húzta a nagynéni karcsú derekát. Ahogyan egymást ölelve szorosan izegtek-mozogtak, lépkedtek, a padló nagyokat reccsent, és ő hanyatt-homlok az ágyába menekült. Hiába húzta azonban magára a takarót, villámfény csapott a szemébe, és a kigyúló mennyezeti lámpa fénykörében, glóriásan, akárcsak a szenteké, megjelent előtte anyja régen látott arca. „Ha akarod, magammal viszlek!” – mintha ezt akarta volna mondani. „Apával kell megbeszélnem előbb” válaszolta, s kimászott az ágyból, és megindult a felnőttek hálószobája felé. Megragadta a kilincset, de hiába rázta, húzkodta, az ajtó zárva volt. Megpróbált belesni a kulcslyukon, de tiltó tenyér tapadt a résre, ezt a sötétben is világosan látta.
*A fenti novella a szerző 2007-ben, a Magvető kiadásában megjelenő kötetéből való.