A képtelen individuum regénye

                                       /Kertész Imre Gályanaplója/

 

      A Gályanaplót nyilvánvalóan többféleképpen is megközelíthetjük; a munka 1992-es megjelenését követő kritikai visszhangból ítélhetően ezt a lehetőséget a bírálók kiaknázták. Többen is értekeztek az irodalmi mű és a naplóforma között fennálló poétikai kapcsolatokról, vagyis arról, hogy ez a szöveg tekinthető-e naplóformában megvalósuló regénynek? Nem kétséges, hogy a Gályanapló tartalmaz regényszerű elemeket, s hogy 1961 és 1991, vagyis az első és az utolsó bejegyzés között eltelt három évtizedben rálátunk az egyes szám első személyben beszélő "főhős" életére, vagy legalábbis életének azokra a vetületeire, amelyeket látni enged. Anélkül tehát, hogy tagadnám egy olyasfajta értelmezés lehetőségét, amely egy elején-végén nyitott "regényes esszé" gyanánt olvasná ezt a könyvet, magam egy másik utat választanék. Arra összpontosítanám a figyelmet, hogy miféle regényesztétikai elképzelések állottak  a Gályanapló tanúsága szerint Kertész írói munkásságának hátterében; milyen elméleti indíttatásokat kapott olvasmányaiból, s ezeket hogyan dolgozta fel saját műhelyében? Egyértelműen adódna az a lehetőség, hogy ezeket az esztétikai-poétikai, illetve a velük összefüggő filozófiai gondolatokat összevessük a Sorstalansággal, valamint a későbbi regényekkel, mintegy a terv és a megvalósulás viszonylatára fordítva le az elemzés tanulságait. Ez azonban az egész eddigi életmű olyan tüzetes ismeretét és koncepciózus áttekintését igényelné, amellyel jelen pillanatban nem rendelkezem. Célkitűzésem ezért jóval szerényebb: a regényforma és az individualitás összefüggéseire, e két vonatkozásrendszer lehető és hipotetikus, vagy  az adott pillanatban az író mérlegelése szerint egyenesen képtelennek látszó összefonódását illető nézeteinek kibontására vállalkozom.

      Kertész legfontosabb szellemi forrása minden kétséget kizáróan Nietzsche. Az individuumra vonatkozó elmélkedései jórészt a német gondolkodótól kapott impulzusokból indulnak ki. A regényírás gyakorlatát, a regény megalkotásához szükséges látásmód kialakítását illetően azonban két kortárs francia író-gondolkodó nevét kell említenünk: Sartre-ét és Camus-ét. Rajtuk kívül még egy szellemi áramlatot, illetve egy regényírói stratégiát kell említenünk, amelyek úgyszintén francia nevekhez köthetők leginkább: a strukturalizmust és az Új Regényt.  Mindezeket a hatásokat persze erősen átszűrve, gyakran konkrét élethelyzetekhez kötve, de nagyon sokszor minden kommentár nélkül szerepelteti a Gályanaplóban. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy egy-egy reflexió között néha évek vagy évtizedek telnek el, hiszen semmi okunk kételkedni abban, hogy ez a mű voltaképpen kronológikus sorrendben történő válogatás harminc év naplófeljegyzéseiből. Nem tudhatjuk persze, hogy a könyvvé formálás során átírta-e Kertész a korábban született szövegrészeket; ha így tett volna, az a szépirodalmi műként való értelmezés irányába billentené a mérleg nyelvét. Az bizonyos, hogy a Gályanapló stílusa, eszmevilága és dikciója meglehetősen egységes; ez azonban magyarázható azzal az egyszerű ténnyel is, hogy már az első oldalon a felnőtt férfi, az érett ember szólal meg. Az idő múlását leginkább a külső /magán- és közéleti/ történésekből érzékeljük. Ugyanakkor az is előfordul, hogy változásokról értesülünk a számára fontos szerzőkhöz való viszonyában is. Nietzschével való kapcsolata például sokkal intimebb és erőteljesebb lesz, miután hozzákezd A tragédia születésének fordításához: erről a hozzá mindig is közel álló gondolkodóról kiderül, hogy sokkalta mélyebb közösséget kell vállalnia vele, mint korábban hitte.

      Nos, már az első oldalakon kiderül, hogy ezeknek a feljegyzéseknek az alanya a klasszikus értelemben véve kultúrkritikailag látja a világot. 1963-ban konstatálja, hogy a művészet lehetősége megrendült, mert a tragikus ember megformálásának a világ nem ad többé esélyt, márpedig a tragikum a művészet kiiktathatatlan összetevője. "A tragédia hőse a magát megalkotó és elbukó ember. De ma már az ember csak alkalmazkodik."^[1]Nevet is talál ennek a típusnak, "funkcionális embernek" nevezi el, hiszen voltaképpen egy funkció megtestesítőjeként létezik csupán. Ez az ember, ha választ is /márpedig az egzisztencialista Kertész szerint mindenképpen választ/, e választás nem egyéb a "valóságról, az egzisztenciáról" való lemondásnál. Bizonyos értelemben ugyan lehet beszélni az ilyesfajta életek "tragédiájáról" is, ez azonban csak az igazi tragédia távoli hasonlata: vagy a tragédiához szükséges előzmények, vagy a valódi tragikus következmények hiányoznak. Ha nem explicit módon is, felbukkan a "sorstalanság" fogalma ezekben a fejtegetésekben: amennyiben az egyén csak egy előre meghatározott funkciót tölt be, ha egész lénye kimerül a funkció betöltésében, ha nem munkálkodik önmagán, akkor nem juthat el saját egzisztenciájához, nem élheti meg azt. Röviden: nincs és nem is lehet sorsa.

      Ebből a gondolatmenetből talán az egzisztencialisták és a strukturalisták korabeli vitájának távoli visszhangját is kihallhatjuk, esetleg az újbaloldali elidegenedés-kritikán átszűrődve /ne feledjük, Marcuse Egydimenziós embere 1964-ben jelenik meg/. A konkrét eszmei hatások felkutatásánál azonban sokkalta fontosabb az a tény, hogy Kertész éppen ezt a sorstalanság-gondolatot teszi kiindulópontjává. Tudniillik a naplóban felvázolt kultúrpesszimizmus, amely szellemi gyökereit tekintve legalább a hegeli esztétikáig és a német romantikáig vezethető vissza, akár meg is gátolhatta volna abban, hogy a regényírás útjára lépjen. A másik lehetőség pedig az lett volna, hogy a kibontakozó Nouveau Roman jelentős képviselőihez hasonló írásmód kialakítására törekszik. /Többször is utal Robbe-Grillet felismerésére, mely szerint a semmi sincs, ami a precíz leírásnál fantasztikusabb és abszurdabb lenne./ Kertész azonban paradox módon azt választotta, hogy megkísérli megírni a puszta funkciójává degradált embert, méghozzá a XX. század egyik "nagy metaforája" révén, vagyis a koncentrációs tábor szituációjába helyezve. Ezzel az elszánással kezdődhetett az a több, mint tíz évig tartó kaland, amely végül a Sorstalanság című remekmű megszületéséhez vezetett.

      1970  végére már világosan megfogalmazza az imént vázolt kultúrkritikai attitüd és a tervezett regény belső formája közöttik konkrét összefüggést. Az általa tervezett írásmódban a jellemek tematikus motívumokként működnek, mindegyikük a Struktúrára vonatkozik, amely "az individuum minden látszatmélységét megszünteti". Mindent a Struktúra totalitása diktál, a témák lineárisan, minden variációt kimerítve haladnak előre. A mű nem "ábrázolná" a funkcionális embert, hiszen nem rendelkezne az ábrázoláshoz szükséges külső nézőponttal. Ez az elképzelés persze, mely szerint az ábrázolás azáltal szűnik meg, hogy az ábrázolt eggyé válik a regénytechnikai törvényekkel, joggal rokonítható az Új Regényhez sorolt írók irodalomfelfogásával. Még akkor is, ha közülük egyedül arra a Beckettre hivatkozik sokszor, aki nem tekinthető a Nouveau Roman igazán tipikus reprezentánsának. Ezek a gondolatok a hatvanas évek közepétől, hogy úgy mondjuk, "a levegőben voltak" a nyugat-európai irodalmi gondolkodásban. "A kiindulópont nem az individuum jelleme, metafizikája vagy pszichológiája" - írja Kertész -, "hanem életének, egzisztenciájának az a kizárólagos területe, amely a Struktúrával kapcsolódott - pozitívan vagy negatívan - össze, amit odaadott vagy ami kisajátíttatott belőle. Az individuum többi alkatelemét a strukturális regény elhanyagolhatónak tekinti, egyszerűen azért, mert elhanyagolható is."^[2] Ebből a regényből, teszi hozzá még, hiányozni fog az esztéták által megkövetelt "teljes élet"; igazi művészi sikerre viszont csak akkor számíthat, ha ez a technika nem tolakszik előtérbe, nem "hallható", akár egy tizenkét fokú, szeriális zeneműben.

    Abban a tekintetben azért őrzi a távolságot az Új Regény íróihoz képest, s tartja a kapcsolatot egisztencialista idoljaival (a "nagy franciákkal", ahogy egy helyütt emlegeti őket), hogy ez az írásmód nem önmagában vett cél nála. "A szöveg nem leírás, hanem történés, nem magyarázat, hanem idő és jelenlét" - hangsúlyozza, de csupán azért, hogy az elérendő hatást jellemezhesse. Tehát az egzisztencialista etika alapelveinek megfelelően megmarad az arisztoteliánus poétika intencióin belül, amely a mű és a befogadó kapcsolatában kívánja megragadni az esztétikai kiteljesedést. "Ha /.../ az egyszeriség, a fantasztikum (a pontosság fantasztikuma), az időbeliség és sorstalanság eleven élményként hat, akkor ennek a technikának eredménye lesz." Vajon milyen eredményre gondol itt, miféle hatásban reménykedik az író? Közvetlen választ nem kapunk erre a kérdésre, közvetett utalásokat ellenben találhatunk, ha a továbbiakban az individuum szerepének, helyzetének és esélyeinek latolgatására figyelünk a Gályanapló lapjain.

      Közvetlenül a Sorstalanság megjelenése után jegyezi fel Simmel egy mondatát, mely szerint "csak másokkal való felcserélhetetlenségünk a biztosítéka, hogy létformánkat nem mások kényszerítették ránk"^[3]. Paradoxonnak látszódhat, hogy a regénytechnikai elvek megfogalmazásakor pontosan a Struktúra totalizáló hatalma által felcserélhetővé tett, kikényszerített életformát követő egyén megjelenítését tűzte ki célul. Hiszen, mint megjegyezte akkor, ez a "tökéletes megfelelője a csonkító kornak". Egy évvel később az "újpróza nagy felfedezéséről" ír, amely nem más, mint az ember kiiktatása a dolgok centrumából. "Ez a minőségi változás, mely a regényt - de a verset is - szöveggé, puszta szöveggé alakítja át, amelyből úgy vonják ki a szubjektumot, ahogyan a világ tárgyi és hatalmi struktúrái lebontották és puszta impulzusokra redukálták a személyiséget."^[4] A magam részéről semmiféle iróniát vagy kritikai mozzanatot nem érzékelek ebben a jellemzésben. Felületes megközelítéssel akár arra is következtetheténk, hogy Kertész olyan regény megírását vette tervbe, amely tökéletes leképezése a szubjektumot és az individualitást porig romboló kornak. A Gályanaplóban ugyanakkor egymást követik az olyan töprengések, melyek világosan e spekuláció ellenében fogalmazódnak meg.

     Ennek a látszólagos ellentmondásnak a feloldására csak akkor nyílik lehetőségünk, ha számításba vesszük, hogy az egyszeriség, az időbeliség és a sorstalanság szorításában egzisztáló embernek Kertésznél mindig marad legalább egy villanásnyi esélye individuum-voltának felmutatására. Ebből a szempontból nem távolodik el Sartre felfogásától (noha jócskán vannak fenntartásai vele szemben és inkább Camus iránt érez szinte az idősebb fivérnek kijáró vonzalmat). Sartre ugyanis a hatvanas évek közepén elismerte, hogy az ember a struktúra termékévé vált, ám hozzátette: "A lényeges nem az, hogy mit csináltak az emberből, hanem az, hogy mit csinál az ember abból, amit belőle csináltak."^[5] Kertész persze távol áll az idős Sartre anarchiába hajló aktivizmusától, nála sokkalta keskenyebb és kegyelemszerűbb a szabadság mezsgyéje. De jellemző módon még az erre vonatkozó szkepszisét is (a szabadság valójában az, ami nincs, "sóhaj, eszme, abszolútum") Sartre modorában fogalmazza meg. "A konkrétban élünk, az abszolútum után vágyódunk, és a semmiben végezzük..."^[6] 1989-ben pedig a következőt írja: "Az emberek véletlenszerűen születnek, véletlenszerű életet folytatnak, és törvényszerűen halnak meg."^[7] Nos, mindkét idézett mondat Az undor Roquentinjének híres maximáját parafrazálja: "Minden, ami létezik, ok nélkül születik, gyengeségből él tovább, és véletlenül hal meg." Aligha tudatos "rájátszások" ezek, inkább csak azt mutatják, milyen mélyen él a magyar íróban a francia egzisztencialisták gondolkodásmódja.

     Sartre halálának évében, 1980-ban megvallja naplójának: "Kényszerű újrafelismerés, hogy az ő világukból származom. Gyökereim e háborút követő egzisztencializmus talajába nyúlnak: teremhet ezen a talajon még valami friss táplálék? Alighanem korszerűtlen figura vagyok."^[8]  A Gályanaplóban meditáló én abban a vonatkozásban is emlékeztet Sartre Roquentinjére, hogy ő is az írásban látja az individuális megváltódás egyetlen lehetőségét. A különbözőség közöttük abban áll, hogy Kertésznél az írás nem válhat a Sartre-féle "nagy kalanddá", s hogy a "megváltást", ha ugyan használná ezt a kifejezést, mindig és mindenütt csak ironikus idézőjelek között kellene elképzelnünk. "Írni, hogy ne látsszam annak, ami vagyok: meghatározottságok végterméke, véletlenek hajótörötöttje, egy biológiai elektronika kiszolgálója, jellemem kelletlen meglepettje..."^[9] A mondat utolsó szegmentuma az önirónia súlya alatt "eszperentéül" szólalt meg, miáltal még nyilvánvalóbbá lesz az írás hatalmának korlátozottsága: látszatot teremthet, de az egyén legmélyebben fekvő realitásán nem képes változtatni. A paradoxon az, hogy annak a számára, aki itt beszél, még sincsen más lehetőség. Bele kell törődnie, mondja, hogy írásművei "nem hullanak semmiféle televénybe", hiszen "egyedül és kizárólag az őket létrehozó személyiségről tanúskodnak, és mert ennek az individuumnak a hontalanságából sarjadnak, írhatnék akár szanszkritül is, hiszen nincs nemzet, sem közösség, amely magáénak vallaná e megnyilatkozásokat"^[10]. Ezek szerint tehát az az írás, amely pontosan leképezte a Struktúra személytelenítő és sorstalanító hatalmát, egyvalakinek a személyiségéről mégiscsak tanúskodik: annak az individualitásnak a létezéséről, aki megalkotta. Tanúskodik róla, de úgy is fogalmazhatnék, s talán nem hamisítanám meg vele Kertész Imre szellemét: jótáll helyette.

     A nyolcvanas évek elején a tervbe vett regényről írva már expressis verbis kísérletként tárja elénk az individualitás-elv és a regénytechnika közötti feszültséget. "Talán az első olyan regény lesz (ha lesz), amely az individuum ellen szóló teljes anyagot hurcolva és felmutatva, mégis az individuum áttörésével próbálkozik. Ha valami, akkor ez benne az új."^[11]Az individuum áttörése tehát nem puszta illúzió immár, hanem - legalábbis regény formájában - megvalósítható esély. Alig egy év elteltével még határozottabban szól az "áttörésről". "Ma már tudjuk, hogy a dologembernek semmi esélye, és hogy az ember csak a dologiságán túl találhat rá valami ésszerűre, a rövidség kedvéért mondjuk azt, hogy az igazságra. - Tényleg, az embert annyira behálózták, hogy lehetetlenné vált az áttörés - hová is?" Idáig akár tíz évvel korábbról is származhatna ez a naplóbejegyzés; az újdonság az, hogy Kertész ezúttal nem hagyja válasz nélkül a kérdést. "Bárhová, ami nem köztulajdon, és mégis közösségi, a szó tiszta, testvéri értelmében." Ennek az új elvárásnak a fényében az írás aktusa, a regény megalkotása "fölbecsülhetetlen fontosságúnak" tűnik föl előtte, olyan processzusként, "melynek során az ember visszanyeri az életét". Az egyéntől óhatatlanul elkobzott, elidegenedett életet a regény képes visszaadni neki, "egyetlen áhítatos pillanatra", az elmúlás küszöbén^[12]. Óriási felfogásbeli változás ez, ha összevetjük a naplóíró hatvanas-hetvenes években vallott nézeteivel.

     Nem merném állítani, hogy látásmódjának módosulása saját főművének gyökeresen új értelmezéséhez is elvezette, hiszen effajta következtetést levonni egy ilyen ritkásan válogatott naplóból felelőtlenség lenne. Annyi azonban bizonyos, hogy korábban nem találunk a kötetben olyan utalást, amely a Sorstalanságot a mindennek ellenében felmutatott individuum jegyében értelmezné, sőt értékelné. "Ami önéletrajzi benne, az az, hogy hogyan hagytam el belőle minden önéletrajzit a magasabb hűség kedvéért. S hogy e kiküzdött személytelenség hogyan lesz végül mégis a partikularitásában néma személyiség áttörésévé és foglalatává."^[13] A Gályanapló tanúsága szerint ezekben az években egyre erősödik benne a meggyőződés, hogy a Struktúra hatalmát és a személyiség áttörésének lehetőségét egyszerre artikuláló irodalom nem csupán lehetséges, hanem etikailag pusztán ez vállalható. Ez magyarázza, hogy szaporodnak az eltávolodás gesztusai azoktól az irodalmi irányzatoktól, amelyek a nonkonformizmus jegyében cserbenhagyják az "individuális feladatot". Nem határozza meg ugyan közelebbről, hogy milyen áramlatokra, mely szerzőkre gondol, de jó okkal feltételezhetjük, hogy az elméleti alapon "deszubjektivizáló" szövegirodalom illusztris képviselőire céloz. Szinte imperatív módon nyilatkozik meg velük szemben, ami merőben új hangvételt jelent a kötetben. "Az igazi nonkonformizmus: az életet maradéktalanul kivenni a rendszer - a rendszerek - kezéből; magunkat megtenni oknak, okozatnak és végeredménynek is - mit sem hallgatva el a rendszerből, a struktúrából, ami mindennek - életveszélyesen - ellene feszül. De a rést, ahol az egyszemélyes élet, mint kövek közt a fűszál, kihajt, meg kell mutatni, mert létezik; s az elítéltetés megfordítottja a kegyelem. Éppoly véletlen, éppoly irracionális, de a struktúra véletlenje, a struktúra irracionalitása: s ebben rejlik az esély... mire is?"^[14] Az utolsó, elbizonytalanító kérdés már nem tudja semmivé tenni az előző mondatok szenvedélyes magabiztosságát. A kilencvenes évekbe átlépő Kertész Imrének egyre határozottabb véleménye alakul ki az irodalom pozitív küldetéséről.   Ez pedig többek között azért is érdekes fejlemény, mert ezenközben lényegét tekintve nem változott az a kultúrkritikai attitűd, vagy mondhatnánk úgy is: az a kultúrpesszimizmus, amely a hatvanas évek elején írt naplójegyzeteiben már jelen volt.

   Dehát a napló, mint azt mindannyian jól tudjuk, a fragmentumok műfaja; az a műfaj, ahol minden ellentmondás és önellentmondás megengedett. Elemzésem csak egyetlen, meg-megszakadó reflexió-szálat követett végig  a Gályanapló szövetében, azt, amely az írói mesterségre és a személyiség-filozófiára vonatkozó megjegyzésekből  fonódott össze. Ebből a "nyomkereséséből" az a konklúzió szűrhető le, hogy Kertész Imre regényírói ars poeticája a Sorstalanság megjelenését követő másfél évtizedben megszilárdul. Már nem keresi, hanem tudja, milyen az a próza-ideál, amely felé ezentúl valamennyi művében közelíteni akar. Talán nem függetlenül a fokozódó hazai és nemzetközi elismertségtől, az irodalom létére, az írás mint tevékenység értelmességére vonatkozó kételyei megszűnni látszanak, miközben lesújtó véleménye a világ és az európai kultúra állapotáról alig változik. Tüzetesebb elemzéssel feltehetően azt is kimutathatnánk, hogy mennyiben módosítja a Gályanapló egész "szövetét"(ha már ezt a metaforát választottuk) ennek az egyetlen szálnak az irányváltása. De ez már egy másik tanulmány feladata lenne.

 

                                                Angyalosi Gergely