Tóth Krisztina

Kormorán

I.

Nem a hőség, a macskák hangja vert föl,
ahogy sikoltva párzottak a járdán,
vagy az álmodban nyáladhoz kevert föld
szivárgása az árnyékszinű párnán,
visszerek görcse, az ágyékhajlat
felől a térdbe kúszó fájdalom,
nem ez ébresztett: másképp kaptad
a plédet hirtelen össze válladon,
mi az isten, verte a torkod egyre,
mi az isten, hogy nem hallani semmit,
kibámultál az éjszakai kertre
és kinyitottad az ablakot, hogy enyhít
valamit majd a levegő a nem várt,
szívtáji szerelmetes szorításon:
öregszel, Chevalier de Seingalt,
hív a legvégső ölelés, barátom.

II.

Eszedbe jutott a tengerparti deszka,
az őrületben elkapott tekintet,
hogyan kúszott és engedett a test a
pallón, amikor felgyűrted az inget,
és meglepődtél, hogy szőke volt a szőre,
a csiklója pici, alig találtad,
vajon mért gondolsz most erre a nőre,
mikor összesen háromszor, ha láttad...?
Vagy a spanyol lány, aki rád se nézett,
riszált hanyatt a csipkéből kibontva,
ujjadon körben lüktetett a végzet,
nagy és fekete volt a mellbimbója,
ahogy sejtetted is: vagy az a kis pisze
magyar cseléd, mellén a kék erek...
"Uram, ha holnap indul, majd elvisz-e?
Izenjen, ha befogtak és megyek!"

III.

Nehéz haját csigába fölcsavarja,
anyád ujján fénylik a füsttopáz,
tükör előtt a karját kitakarva
próbálgatja, hogy hogyan fest a póz,
hirtelen észrevesz: futás az ágyba!
A parkban kint színészek hangoskodnak,
és még sokáig ébren tart a lárma:
aludj fiam, mert hosszú lesz a holnap!
Aludj fiam, mert én már nem vigyázok,
"Szép a hajad, anyámnak volt ilyen" -
miért vernek föl álmodból az álmok:
"Ugye uram, ha befogtak, majd izen?"
- Miért pont most a kikötői hajnal,
a parton a távolodó kormorán?
Hogy fázol és hogy mit viszel magaddal
en regardant ce pauvre corps mourant.