"Körút csak az, mi rendszert alkot"
Térey János: Paulus   

Térey János A valóságos Varsó című kötete óta olyan retorikát működtetett alkotásaiban, amely képes volt a második világháború némelyik "kísértetének" megidézésére. Már ekkor meg lehetett figyelni Térey János írásművészetének egyes sajátosságait, például azt, hogy benne a különféle városok nevei - Varsó vagy Drezda -, és a hozzájuk kapcsolódó leírások szimbolikus többlettartalmakat hordoznak. Versei az egykori események emlékezetét páratlanul izgalmas nyelvi kalandként jelenítették meg, ami olykor akár a végsőkig próbára tette a magyar igeidő-szerkezetet. Várható volt, hogy vállalkozása hamarosan új formában fog kiteljesedni, a Paulus mégis meglepő mű. Térey János az új évezred hajnalán verses regényt írt. Ez a forma számos kérdést vet fel. Miként nyúlhatunk lezártnak vélt korok hagyományaihoz? Ezek tetszőlegesen aktualizálhatóak-e? Hogyan viszonyulnak egymáshoz múlt és jelen történeti és irodalmi jelenségei? Teremthető-e közöttük párbeszéd vagy az egykori igazságok számunkra hozzáférhetetlenné váltak? Az esztétikai távlat elfedi vagy közvetíti a régi idők világának saját horizontját? A Paulus számos válasz lehetőségét magában hordja, ám ezekért a feleletekért nekünk magunknak kell megdolgozni.Térey gazdag nyelvi fantáziával megáldott költő, s ez a Paulus esetében is nyilvánvaló. A könyvben nehéz előrehaladni lexikai és grammatikai összetettségének rendkívüli "sűrűsége" miatt. Térey mondatai zavarbaejtőek: merész felcserélésekkel vagy kihagyásokkal dolgoznak, ami komoly figyelmet és felkészültséget igényel befogadóitól. Az egyik lábjegyzetben Kertészt idézve így ír erről: "A temérdek írásjelemmel voltaképpen lassítani szeretném az olvasás tempóját. Mert azt szeretném, hogy lassan olvassanak. (Ahogy magam is lassan olvasok.)" A visszafogott tempó megkönnyíti az egyes részek alaposabb tanulmányozását, ugyanakkor megnehezíti a mű egészének áttekintését. A könyv megértésekor azonban nem csupán a mondatszerkezetek jelentenek kihívást, hanem a meghökkentően gazdag szókincs is. A Paulus több nyelvi világ együttélésének és kölcsönhatásának a terévé válik, minthogy benne az európai és magyar szépirodalom kliséi a kortárs számítógépes és internetes argó, illetve a budapesti szleng által nyernek új jelentéseket. Térey nem nyelvművelő (csend)őre a magyar szónak: nem hiszi, hogy bármitől is meg kéne védenie, azt meg pláne, hogy nála erősebbként meg is tudná védeni. Költő csupán, aki mesterien bánik azzal, "amit kölcsönkapott." Könyvében ennek következtében olyan izgalmas viszonyok jönnek létre a legrégebbi magyar és a legújabb német vagy angolszász nyelvi elemek között, mint amilyenek napjaink metropoliszaiban jönnek létre régi és új építészeti megoldások között. Talán nem véletlen, hogy a Paulus önmagába záródó szerkezetét Térey a modern várostervezésből kölcsönzött kifejezéssel a körutakéhoz hasonlítja: olyan nyelvi világot alkot művében, amelyet - Wittgenstein nyomán - egy nagy múltú és eleven település mintájára gondolhatunk el, ahol békében él együtt tegnap és ma.A Paulus kilenc fejezete gyűrűszerűen zárt szerkezetet hoz létre, amely két nagy részből áll. Az első - amely körülöleli a másodikat - napjainkban játszódik. Főhőse egy fiatal budapesti számítógépes szakember, aki életét spleenes nemtörődömséggel vezeti a teljes összeomlás felé. Alakja Anyeginéhoz hasonlatos, ám ő nem lép ki a nagyváros forgatagából, hogy vidéken leljen felüdülést, hanem marad az örvénylő közegben. Sorsának katalizátora egy Ludovika nevű nagyasszony lesz - Tatjána földi mása -, akivel szerencsétlen kimenetelű szerelmi kapcsolatba bonyolódik. A végzetes visszautasítást követően Paulus tönkreteszi munkáját és felszámolja baráti kapcsolatait, majd Kalinyingrádba utazik, hogy véget vessen életének. Története önmagában meglehetősen jelentéktelen lenne - Anyegin-paródiaként olvashatnánk, vagy szatirikus társadalomkritikaként, amire van is számos utalás -, ám azok a kulisszák, amelyek előtt játszódik, új értelmet adnak neki. Paulus két nagy világégés romjai közt bóklászik, és olyan sebeket fed fel szimbolikus jelentésű városok testén - Budapest, Drezda, Königsberg -, amelyeket az idő csak elfedni tudott, gyógyítani nem. Életében a legyőzöttek igazát keresi, halálát pedig az azt elfedő épületek romjai alatt leli. Az ezt megíró fejezet mottója egy Wittgenstein idézet: "Az építészet valamit megdicsőít és megörökít. Ezért nem létezhet építészet ott, ahol nincs mit megdicsőíteni." Ez a mondat egyszerre bír nyelv- irodalom- és társadalomkritikai potenciállal. Paulus a kiekegaardi értelemben vett ironikus hős tehát, aki szemben áll a történelemmel, hogy azt lerombolva valami újnak legyen a kezdete.A harmadik, ötödik és hetedik fejezet egy ehhez szorosan kapcsolódó téma köré szerveződik: ez a nagy egység a sztálingrádi csata és Paulus tábornok történetét beszéli el az eposzokéhoz hasonló formában ("Gépfegyvert zengett annyi strófám, / Míg Volga volt a célirány..." 206.). A szöveg a harcokat két perspektívából írja le - az állóbetűs részek a németek, a dőltbetűsek pedig az oroszok látószögét jelenítik meg. A két fél nézőpontja nem viszonylagosítja, hanem kölcsönösen kiegészíti egymást, minthogy lényegében nincs köztük párbeszéd, csupán mellérendelő vi-szony. A "Sztálingrád-eposz" összefonódó, de szervesen össze nem tartozó két szólamát egyetlen hang mondja el, de olyan, amelyik képes arra, hogy az egymástól eltérő értéktávlatokat is hozzáférhetővé tegye ("Niemandsland, bérelt birtokom! / Betépve balanszírozom / Két nyirkos frontvonal között: én. / Minden vallomás terhelő / És roskad mindkét serpenyő." 88.). Ez a hang hasonló az "Anyegin-regény"-éhez. Különbséget nem grammatikája, hanem lexikája teremt: katonai és hadtörténeti szavak sokasága hozza benne zavarba felkészületlen olvasóját ("Színlelt tűzfészkeket / Készít elő a rutinos stáb. / Focke Wolfként tűvé teszed / Rónánkat, pörkölsz U-alakban" 89.). A harci cselekmények elmondása szorosan összefügg Paulus tábornok sorstörténetével. A német hadvezér kezdetben a szovjetek üldözője, később pedig foglya lesz, először testi, majd lelki értelemben is: megtér hozzájuk. Sztálingrádból Münchenbe vezető vándorlása hasonlatos Pál damaszkuszi útjához. Ahogy Mészöly a Saulusban, úgy Térey is csupán addig a pillanatáig meséli el a történetet a Paulusban, amíg hőse új identitást nem nyer. A katona megtérésével eltűnik az a távlat, ami szemben állhatna az oroszokéval, ezáltal pedig az a küzdelem is, ami a két kultúra között volt. A történet nem a harcokkal zárul le, hanem a csatát kirobbantó értékrendek különbségének fölszámolódásával. Ez a távlat azonban a Paulusban nem véglegesen szűnik meg, mivel az "Anyegin-regény" főhőse azon fáradozik, hogy ezt ismételten hozzáférhetővé tegye. A két nagy rész között éppen emiatt párbeszédes viszony alakul ki: a keret a betéttörténet megértésére törekszik, megszólítja és továbbmondja azt. A feledésre ítélt múlt válaszát azonban nehéz meghallani benne, minthogy az elhalkult, ahogy az idő előrehaladt. A kerettörténet kulisszái között azok a romok, amelyek vallanak az egykori időkről, és szimbólumai lehetnek a tovatűnt koroknak, pusztulásra vannak ítélve. A modern várostervezés eltünteti őket. Ahogy az élő nyelvből kihullanak a régi szavak és összefüggések, velük pedig az egykori értékek, hogy újak váltsák föl őket, úgy tűnnek el a városokból is a régi épületek és terek, hogy új közege legyen az életnek. Múlt és jelen szembenállása szükségszerűen valamelyik kioltásához vezet. Ez a feszültség jellemzi Paulus és Kemenszky viszonyát is ("Bent vannak: munkát ád Romisten. / Átbújtak keskeny ablakon. / Előcsarnok: fölverte gyom. / Pál izzik, hezitál Kemenszky: / Itt portásfülke lehetett, / Gimnázium, középület? / Behatolók, mire megy ez ki?" 39.). Pál a múlt szenvedélyes kutatója, teljes lényével felé fordul, míg Kemenszky a jelen hidegfejű mérnöke: ami Pálnak feladat, az Kemenszkynek akadály. Szakításuk szükségszerű.Paulusnak a romokhoz fűződő viszonya túlmutat tehát egy furcsa szenvedélyen, és magyarázatául szolgálhat a mű egészének egy sajátosságára. Már Szilasi László fölhívta a figyelmet arra, hogy a Paulus egységes, zárt szerkezete töredékes, nyitott részekből áll össze. Hogyan lehetséges ez és milyen jelentőséggel bír? Talán túl egyszerű válasz lenne az, amely szerint Térey az Anyegin nyitott szerkezetét úgy alakította át, hogy figyelmen kívül hagyta azt az ellenállást, amit annak anyaga fejt ki a zárt formákkal szemben. Sokkal meggyőzőbbnek tűnhet az a vélemény, amely szerint a romok és (szöveg)töredékek Térey művében nem egy sosem volt egész hiányára utalnak, hanem éppen ellenkezőleg, az egykor létezett teljesség szimbólumai. A szimbólum szinkronstruktúrája lehetővé teszi a tovatűnt múlt megidézését azáltal, hogy szemlélője képzeletben kiegészíti a hiányzó részeket, és általuk helyreállítja a régi rendet. Persze könnyen megtörténhet, hogy a Paulus zárt szerkezete puszta illúzió csupán. A könyv végén lévő ábrák segítségével tesszük teljessé a hiányzó részeket és rendezzük el -- akár némi erőszak árán is -- a szöveg tagjait szerves egésszé. Ezek nélkül lehet, hogy a zárt rend létre sem jönne: a gyűrűk képe nem ábrázolja a mű szerkezetét, hanem éppen ez hozza létre azt; más szóval: nem követi, hanem irányítja az olvasást. (Persze elképzelhető az is, hogy egy város a térképe nélkül nem lenne város, csupán házak halmaza.)A szimbólumnak az az értelme, ami a Paulus olvasásakor fölsejlik, szakrális közegből származik, és ez az összefüggés valóban nem áll távol a mű világától. A könyv három Pál alakját rajzolja meg: a hacker-vadász és a hadvezér történetét elbeszéli, az apostolét pedig rajtuk keresztül kommentálja. A bibliai szövegelőzmény kapcsolatot létesít a keret- és a betéttörténet között, minthogy olyan közös hagyományt teremt számukra, amelyben mindkettő bennfoglaltatik. A budapesti és a sztálingrádi események mögött fölsejlik egy érzéken túli világ, amelynek a Paulus csupán érzéki vetülete, szimbóluma. Pál apostol alakjához és történetéhez ugyanakkor nem egyértelműen viszonyul a könyv, néhol a bibliai figurát ironikusan idézi meg. Erre a legszebb példa a második fejezet egy hosszú párbeszéde, amely többek között Pál személyiségének megértését tűzi ki célul. Itt olvasható a következő rész is: "A Ki kicsoda? címszava: / Paulus, legfőbb dezangelista, / Krisztus interpretátora, / Balkezes Göbbelse..." (54.) Még mielőtt túl komolyan vennénk az egyes szavakat, amelyek három különböző világból származnak (napjaink - Ki kicsoda, közelmúlt - Göbbels, régmúlt - Krisztus), érdemes odafigyelni arra is, hogy miként kerülnek elbeszélésre. A betépett hőzöngő gondolatai ezek, amelyeket barátjához intéz egy omladozó épületben. Igaz ugyanakkor az is, hogy az elmondás helye - a rom - két idősík metszetében áll, a kábítószeres befolyásoltság pedig olyan tudatállapotként is felfogható, amelyben soha nem látott kapcsolatok keletkezhetnek a lét különböző szintjei között. Ez az eldönthetetlenség - mely szerint komolyan vehetőek-e a könyvben olvasható szavak, vagy épp ellenkezőleg - szinte az egész művet átjárja. Sohasem tudhatjuk, hogy mikor járunk jobban, ha ironikus, vagy ha nem ironikus értelemben fogjuk fel az egyes szöveghelyeket, s ez nagyon gyakran termékeny sokértelműséghez vezet.A Paulus nem csupán történelmi, hanem irodalmi előzményeinek újraértését is feladatul tűzi ki elénk. Látszólag önkényesen viszonyul hagyományaihoz, ám a szöveg alaposabb tanulmányozása beláttathatja velünk, hogy ez nincs így. Az Anyegin-strófák nem véletlenül biztosítanak keretet a történet számára, mivel a mű minden ízében megidézi orosz pretextusát - még a jegyzetek közül is jónéhány ezt utánozza. Térey izgalmas kísérletet folytat az európai és a magyar romantika és irodalmi modernség hagyományainak aktualizálásakor. Számára a múlt nem néma események lezárult sora, hanem nagyon is beszédes történet, amelyik csak arra vár, hogy megszólítsák. Ő nem rest, hogy kitérjen a feladat elől. Nagyon jellegzetes az a mód, amellyel szóra bírja azt a hagyományt, amely látszólag kimerült akkor, amikor köznyelvünk részévé vált, és ezzel szinte megszűnt költészet lenni. Térey szószerint használja a ránk maradt irodalmi kliséket, amelyek így modorosnak hatnak. Meglepőek, aminek következtében önkéntelenül is újragondoljuk régi értelmüket ("Volgán túl nincs számodra hely." 94.; "Vegyszer által homályosan" 189.; "De levegőtlen présben állsz," 154.; stb.). Gyakran valódi párbeszédet alakít ki korábbi szövegekkel, mint például a következő helyen: "Ravaszabb játék, mint a kocka / Ha furmányos, foghat a macska / Egyszerre kint s bent egeret / Levadászván cyberteret." (254.) Térey itt József Attila szövegével felesel, és izgalmas kontextust teremt számára. A kint/bent ellentétpárt valóban feloldja a modern számítógépek interaktív világa, s így a XX. századi költő által megoldhatatlannak vélt problémát megoldani látszik napjaink csúcstechnológiája, igaz, nem azon az egzisztenciális síkon, ahol ez felmerült. A Paulus tehát dialogikus viszonyba lép a romantika és a modernség hagyományával, hozzájuk képest jelölve ki saját helyét az irodalom történetében. (Palatinus)
Kovács Béla Lóránt