Kányádi Sándor

Ünnep és menedék

Az ünnep azért ünnep, hogy ünnepélyes voltában, mely külsőségekben megmutatkozik, emlékezetessé tegye a hétköznapitól eltérőt, a míves napok közül kiemelkedőt. A naptárban is azért írják piros betűvel, szegényebb körülmények között vastagabb feketével az ünnepet. Ez a mostani sátoros ünnepünk nem piros, de nem is fekete betűs, a szó bánatos-gyászos értelmében. Jó két emberöltő, pontosabban Supka Géza óta ezt a nevet minden megnyitón tisztelettel meg kell említenünk, az ő 1927-es kezdeményezése miatt. Hogy eretneknek számító dátumot is említsek, az ünnepi könyvhét az ötvenes megtörés ellenére is a magyar szellemiség talán legbensőségesebb, de mindenképpen legegyetértőbb, vagy hogy a mai magyarok is értsék, legkonszenzusosabb világi ünnepe. Nem tudok róla, hogy ilyen alkalmakkor történtek volna egymásra vicsorgások, ökölrázások, ami egyébként nemzeti ünnepeinken, sajnos, gyakori. Az ünnepi könyvhét csupa vasárnap, a szó még pogánykori eredetű vásárnapjainak füzére ez a kurta hét. Zokszót, ígérem, nem ejtek ki. Abból túlkínálat van ebben a kicsi hazában. Eszem ágában sem volt, kivált a többiek előtt panaszkodni, lamentálni. Férfiemberhez méltatlannak tartanám, tartottam mindig is. Ilyesmire csak akkor adnám a fejem, ha azzal segíthetnék ezen a kicsi magyar hazámon -, ahogy édesapám Magyarországot hívta élete utolsó órájáig. De az effajta vigaszadásra is nálamnál, nálunknál, erdélyieknél, Romániából valóknál illetékesebbek lehetnének a felvidékiek, a délvidékiek, nem is beszélve a kárpátaljaiakról, s talán még a jobbmódú szórványokból, szigetekről hazajöttekről is. Mert a jómód még nem minden. Hála Istennek, együtt vagyunk, s ez már magában is szívmelengető. De mielőtt elérzékenyülnénk, vagy éppen patetikussá süllyednék, az előbbiek jobb megértése kedvéért elmondok egy metafora értékű történetet.Egyszer még fiatal újságíró koromban, kapott a szerkesztőség, ahol dolgoztam, egy panaszos levelet a falunkból. A szomszédok írták egy valamikor velem konfirmált, valamikori szép süldő leányról, egy azóta elbetegesedett öt gyermekes, az urával nyomorúságos életet élő, szektássá vált asszonyról. Azzal a kéréssel, hogy segítsünk rajta. Engem küldtek ki az ügy kivizsgálására. Mentünk Vilmával a sínek mentén, a vasútnál volt ugyanis fél váltóőri állása. Abból éltek heten. Beszélt, beszélt a még mindig szép-arcú, sok kínok asszonya, dőlt belőle, nem is a panasz, a hívő nem szokott panaszkodni, áradtak az iszonytatóbbnál iszonytatóbb tények. A végén, mert mit is mondhattam volna, noha tudtam, hogy eleve lehetetlenség, amit kérdek, amire kérem. Mit szólnál hozzá, Vilma, ha mindezt, amit elmondtál, megírnám. Rám nézett jóságos, még mindig szép szemével, és szelíden azt mondta: Hát, ha ezzel segíthetek rajtad, Sándor, akkor írd meg.Az idei könyvhét debreceni megnyitójának szerkesztett szövege.Hát, ennyit a panasszal, sopánkodással való élésről. Írástudónak, írással foglalkozónak is van baja-bánata, panaszolni valója, fájdalma, mint akárki másnak, de követelni csak mások, a közössége, a népe nevében, vagy akár, ha a nevetségessé válás nélkül meg tudja tenni, akár az emberiség nevében van joga. De az emberiesség nevében mindenképpen szót emelhet. Olykor kötelessége is ezt megtenni. Ez ugyan vérmérséklet, alkat, magatartás, természet s még sorolhatnám mi mindennek a függvénye lehet... Egyet nem tehet a maga számára: nem követelhet elismerést, megbecsülést. Az írás, akárcsak a szerelem, az egyes ember dolga, azé, aki szeret. Senki sem követelheti meg attól, akit szeret, hogy az őt viszontszeresse. Ha viszontszeretik, örvendetes, sőt boldog állapot, de köztudomásúan boldogtalan szerelmekből is szoktak, sőt azokból szoktak nagy katartikus erejű művek születni. Senki nem kér, nem kényszerít senkit sem arra, hogy írásra adja a fejét. Ha arra adta, vállalja, ami vele jár, de ha a tőle származó lelki haszon fejében tisztességesen eltartja a közössége, a népe, az olvasói, hallgatói - mindkét félnek becsületére válik. A költőt nem választják, kiválasztódik. A költő vissza se hívható, le se váltható - kitüntethető, megalázható, mellőzhető, elhallgattatható, lehallgatható, bezárható, felköthető, de - és ez számára maga az üdvösség - nemcsak halála után, életében is föltámasztható. A költő a szeretet nem-nyugdíjazható napszámosa és a nyelvnek síron túlig tartóan elkötelezettje; egyébként testi mivoltában éppen olyan gyarló, sérülékeny, romlékony és romlandó, s talán elviselhetetlenebb, mint embertársaink nagy része. Rátarti, de másokat, kivált népeket, nemzeteket le nem gőgöl, önmagával állandóan elégedetlen Basta. Elég - mondaná csak úgy magában olaszul, innen a hátam mögül a Hatvan utca egy szám emeleti lakásából a megboldogult Bán Imre tanár úr, ha végighallgathatta volna, ebben a szakadó esőben, elviselhetetlenül hosszúra nyúlt "prédikációmat". Engedelmükkel egy kurta Rilke-verssel hálálom meg eddigi türelmüket:

Oszd a szépséget, pazarold,            
szótlanul, számolatlan.            
Hallgatsz, megszólít: nézd vagyok,            
s végül mindenből rád ragyog            
ezernyi árnyalatban.

Bocsánatuk kérem, amiért a magyar könyv vasárnapján egy labanc versét idéztem, de hát magyar is ő már, sőt kuruc is, attól a pillanattól, ha sikerült jól lefordítanunk. A fordító a legtisztességesebb imperialista, úgy hódít, hogy senkitől semmit sem foglal el. Ebből a szemszögből nézve mi, magyarok, imperialista nagyhatalom vagyunk. Ez amolyan köszönet-féle is akart lenni a fordítóknak, akik ez alkalommal is derekasan kivágták a rezet a magyar könyvkiadás dicsőségéért. Magvas gondolatokat is ígértem, de lehet-e itt, ezen a téren, magvasabbakat keresgélni Vörösmartyénál. Hiábavaló próbálkozás volna, s félő, hogy a szobor közbedörrenne:

De hát hol a könyv, mely célhoz vezet?            
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e            
A könyvek által a világ elébb?

Kettő a felelet. Ahogyan Kölcsey mondaná. Az egyik néma csönd. A másik egy vékonyka talán. De ha ebbe a talánba is jobban belegondolunk, benne is kételkedni kezdünk. Mert ha csak ezt a mi Kelet-Közép, vagy Közép-Kelet Európánkat vesszük, ahol nagyjából mindenki tud írni-olvasni, és kötelező az általános iskola, hogy a középiskolákról s a fölsőbb oktatásról ne is beszéljünk. Mégis általában a közepes és magas végzettségűek szoktak a bajkeverők lenni. Ha annak foganatja volna, amennyi szépre-jóra vivőt az említett iskolákban csak kötelező olvasmányként megtanultunk, a világ jelenlegi stádiumának-állapotának nem olyannak kellene lennie, mint amilyen. Engem a háló réme nem riaszt. Inkább reménnyel tölt el. Nemcsak versenytársa, de segítője is a könyvnek, a szellemnek, a nemzetnek. Megvalósulhat a haza a magasban. A könyvekért pedig nincs miért aggódnunk. Az ember, amit a génjeibe történelme során betáplál, arról nem mond le, tovább örökíti. A ló, a kutya meg a könyv voltak eddig az ember leghűségesebb társai. A lovat s a kutyát a motornak s a riasztónak sikerült az előbbre tartó helyeken már-már luxussá gyéríteniük, minősíteniük. A könyvvel is megeshet ideig-óráig. A könyv is, akárcsak a ló, meg a kutya, luxusos körülmények közt, luxus kiadásban, kötésben is jól érzi magát, de papírköntösben is szeret szolgálni. És fog is még jó ideig. Ameddig olvasó-kedvű szegény ember lesz a világon és ezekben a hazákban. Az ujjbögyekbe génesült lapozás vágya, a könyv gerincének csalogató emberi tartása, méltósága az a már-már kéjesnek mondható kapcsolat az olvasó-ember és könyv között idővel nem-hogy gyöngülne, erősödni fog. Menedéke marad a könyv az olvasónak, és nem-csak esetleges helyi vagy éppen világméretű áramkiesések idején. A könyvtárak is porig éghetnek. Menedéke marad, amikor egy mélyeket lélegző öreg fa ányékában, vagy a kései éjszakában virrasztó lámpa mellett kettesben akar lenni valakinek jókedvere hangoló, fölkavaró, megrázó vagy katarzisba nyugtató gondolataival.Azzal kezdtem, hogy a magyar könyv hete a legbékésebbnek mondható civil ünnepünk. De a csatározások lehetősége, mely nélkül magyar nem élhet, ott bújkál a sátrakban hadrendben sorakozó könyvekben. Ünnep múltával éljünk ezzel a lehetőséggel. Olvasónak, írónak, kritikusnak egyaránt ajánlom figyelmébe Kölcsey tekintetes úr máig s még utánunk is érvényes igéit: "Csak az fog mind dologhoz értő hazája fiainak, mind az idegen föld embereinek figyelmébe juthatni, ki egy ta-nult, és ízléssel s ítélőtehetséggel nagymértékben bíró közönséget képzel maga előtt; s azt teljes mértékben kielégíteni törekszik. E jegyzés azonban nemcsak a könyvszerzőket, hanem az őket megítélő kritikusokat is illeti. Más nem ítélhet idegen érdemről azonkívül, kiben magában is érdem van."Eddigi figyelmüket megköszönve azzal az elbizakodottságra okot nemigen adó érzéssel búcsúzom, hogy ennek előtte, annak előtte, nyomasztóan nagy író-költő elődök sátoroztak könyvnapok alkalmával a pesti és a vidéki városok utcáin, terein. Móricz Zsigmondról, ha illik még manapság a nevét kiejteni, őrzök egy fénykép-emléket. Sátor előtt ülve dedikál, talán éppen azt a kötetét, amelyikben a Kondás legszennyesebb inge című, még harmincegyből való novellája is benne van. Sokszor jut eszembe az a régi szívbemarkoló írás, kivált amikor a tévéből szinte már kiillatozó, finomságos babaholmi reklámot látom. A magyar valóság valahol e régi novella, s a legújabbkori reklámok között tenyészik. Hogy ez mennyire van jelen az itteni ünnepi könyvfelhozatalban? Módjában van, akinek módjában áll, magukból a könyvekből megtudni.Végezetül azt kívánom, hogy ki-ki találja meg a sátrakban a neki megfelelő, óhajtott könyv-vásárfiát: könyv-papírforgót, könyv-léggömböt, könyv-mézeskalá-csot, kinek mihez van kedve. De találjanak a lélek legfőbb táplálékául szolgáló igazi hamubasült pogácsát is, mely föltétlenül szükséges ahhoz, hogy - bocsánat a reklámszöveg átfogalmazásáért - sokáig éljen a magyar.