Egy "szentimentális stréber" arcélei
Szerb Antal válogatott levelei

Vannak olyan tiszteletet parancsoló alkotók, kiknek magántermészetű írásai hoszszú ideig lappanganak egy magán- vagy közgyűjteményben, tudunk róluk, mert a szerzők maguk tesznek említést róluk, esetenként mások hivatkoznak rájuk, mi pedig fokozott izgalommal várjuk megjelenésüket, ámde amit végül a kezünkhöz kapunk, valamilyen szempontból csalódást okoz, egyszeriben lehűti titokbúvárlási vágyunkat. Elég rajtakapnunk a meghitt vallomástevőt, hogy kevesebb figyelmet és odaadást szentel másodlagosnak vélt közléseinek, mint a minden szálánál elfércelt alkotásainak, máris gyanakodunk, mert a híres embert nem csak pőrén, esendőségében, de a mesterséggyakorlásra mindig készen, az alkotó teljes vértezetében szeretjük látni, még ha nem is minden alkotó írja feljegyzéseit ugyanolyan éberséggel és igényességgel, mint műveit. Elég észrevennünk valamiféle eltérést: a művet létrehozó hangvétel és a sebtében papírra vetett vallomás intenciója között, hogy őszintétlenséget, modorosságot, rejtekezésre való hajlandóságot, erőlködést vagy megjátszott könnyedséget sejtsünk, ami távolságtartásra ösztökél bennünket, noha elfogadjuk, hogy mindkét esetben, a hangvétel megválasztásakor, több-kevesebb meggyőző erővel játssza meg magát. Nem szólva arról az aggályról, ha egy híresség levelezését adják ki, s az egyirányú, vagyis kizárólag csak az általa írottak szerepelnek a kötetben, mindig hiányérzetet eredményeznek, éppen azért, amire Szerb Antal olyan pontosan világít rá egyik levelében: "Nagyon sokféle vagyok, mint mindenki, és a levélben az ember tetszés szerint választhatja meg az attitűdjeit", viszont azt, hogy mikor és milyen okból választ egyfajta attitűdöt, s mi készteti egy, vagy a sokadik másik felvételére, bajosan megállapítható a viszontvála-szok hiányában. Ismerve kortársai izgalmas és kiterjedt levelezését, Szerb Antal másfélszáz levelét tartalmazó kötetében talán valamivel több dokumentumra számítottunk, no és persze arra, hogy író és esszéíró, olykor egymásnak ellenlábasai, egyik a másikáról vallva retusálják arcélüket, hol pedig híres vagy elfeledett társakkal kapcsolatot teremtve, mindig másként intencionálják énjüket és helyüket a kor irodalmi életében. Ezért is jegyezzük meg nyomban: mindenek előtt óvatosságra és megfontolt ítéletalkotásra inti olvasóját a válogatás, több okból is. Legelőször az kelt gyanakvást bennünk, hogy egy karcsú füzetben megférnek a ránk maradt, s kivétel nélkül a Szerb által írott levelek. Nem tudjuk, nem tudhatjuk, pontosan valójában mennyi levelet írhatott Szerb Antal, miként azt sem, hogy a kötetben szereplő személyeken túl, ki mindenkit részesített még meghitt beszámolóiban, noha például Naplójában számos helyen utal arra, hogy cserkésztársainak és szerelmeinek gyakorta írt levelet. Közismert tény, s a válogatást és szerkesztést végző Nagy Csaba is megerősíti, hogy Szerb Antal nem sokat törődött a dokumentálással és archiválással: elolvasott leveleit és megjelent szövegeit egy mondén gesztussal egyszerűen papírkosárba dobta (ez is indokolhatja a levelek csekély számát és egyirányúságát is). Ez az irodalmároktól kissé szokatlan nagyvonalúság persze arról árulkodik, hogy a levélírást túlságosan is magánügynek tekintette. Ha írt is, többnyire külföldi: párizsi és londoni tartózkodása alatti komor magánya, a magányban felködlő szemináriumi kedvesekkel flörtölés óhaja, s a hozzá hasonlóan szenvedélyes műélménykereső társak hiánya ösztökélte, hogy tollat ragadjon, amiképpen Babitsnak írja egyszer: "a párizsi irodalmi körökbe nem vagyok bejáratos, és különben is azt hiszem, az irodalmi körök mind szabadságon vannak ilyenkor"; vagy éppen az ismerős külföldi városokban lévő baráttal érintkezés és élménycserélés vágya, a nosztalgiázás kelt benne hajlandóságot a levélírásra; az élete vége felé pedig a haláltáborból tudósítja a túléléséért szorító hitvesét, s néhány barátját.A karcsú és szerény válogatás némileg meghökkent; bár ismerünk ennél vékonyabbat is (Gide és Mauriac levelezése mindössze hatvanegynehány levelet tartalmaz, igaz a hozzájuk fűzött kommentárok és tanulmányok megsokszorozzák a terjedelmet), amelynek irodalom- és szellemtörténeti hozadéka viszont vitathatatlan, annak ellenére is, hogy a levelek tartalma, eszmeisége olykor nagyon is vitára serkentő: szólottak is róluk pro és kontra hosszú tanulmányokban vagy vastag monográfiákban. E kijelentés tapintatos módon azt sugallja, hogy a Szerb leveleké vi-szont vitatható; maradjunk egyelőre annyiban, hogy belőlük nem az a fölényes és sziporkázó szellemű, lenyűgöző műveltségű és pompás stílusban értekező irodalmár arcéle rajzolódik ki, mint amelyiket irodalomtörténeti esszéiből, vagy szépirodalmi műveiből megismerhettük, még ha Szentkuthy épp azt tartja fontosnak kiemelni Magyar Irodalomtörténete bevezetője kapcsán, hogy Szerb nem "tudós", hanem "áhítatosan pletykálkodó humanista" akart lenni. Olybá tűnik, mintha a levélíró Szerbre még inkább igaz volna, amit az egykori barát és szellemtárs, Halász Gábor említett meg a regényíróról: "Szerb Antal az a furcsa elit-író, akinek vágyálma, hogy mesterember legyen. Valósággal szégyenli erényeit, nagy tudását, amelyről szűkebb rétegnek szánt finom tanulmányai tanúskodnak, egyszerre túlzottan játékossá, erőltetetten könnyeddé szelídíti, ha a nagyközönség felé fordul..." A válogatott leveleket olvasva, az a benyomásunk támad, hogy Szerb tudatalattijában mindvégig ott munkálkodik egy erős ellenérzés az önmítosz teremtéssel szemben, ami, tudjuk jól, nem is egy híres ember levélírói szándékát határozza meg, hogy valamiképpen befolyásolja az utókort; más szóval a megszólítottakkal nem "irodalmárkodni" szándékozik elsősorban, még akkor sem, amikor félreérthetetlen és közvetlen célzásokat tesz írói létét érintő kételyeiről: "Szeretnék valami szépet írni, de nem tudom, hogy mit. Illetve, hogy mit, azt még csak tudnám, hiszen az egész világ egy nagy írnivaló a számomra, és gondolatokkal úgy tele vagyok, mint egy angol a cake morzsákkal, de nem tudom, hogy mit volna hasznos írni"; vagy: "Hisz mindig is az volt az érzésem, hogy valami szépirodalmit visszafojtok magamban. Elhatároztam, hogy regényt fogok írni. Mindjárt neki is ültem, de nem mentem semmire". Pedig, miként egyik értő kritikusa, Poszler György állítja: "Nemzedékük volt a legirodalmibb nemzedék a magyar irodalomban. Az irodalom volt ihletük, élményük, kifejezésformájuk, életformájuk"; mégis, szembetűnő, hogy leveleiben nem az a fajta alkat nyilvánul meg, akinek kedve és szándéka volna saját szobrát faragni a levelezőtársakkal folytatott dialógus során. Szerénységből? Szemérmességből? Pletykálkodó hajlamból? Mindenestre ezt az aszketikus énfaggatással szembeni berzenkedését rögtön nyilvánvalóvá is teszi egyik Szentkuthyhoz írott levelében: "Szemrehányásokat teszel, hogy egymás mellé levelezünk, de szemrehányásaidnak a konkrét értelme az, ha jól látom, hogy én vagyok az, akinek kutya kötelessége a te problematikádba belehatolni, ha össze akarunk hangolódni. Lehet, hogy igazad van, de álláspontod enyhén szólva egocentrikus, és attól félek, hogy a tudatod mélyén valami olyasfajta vízió él a barátságról, hogy te szidod magadat, és a másik mégis csodál téged. Miklós, sokkal öregebb egyedlelkér vagyok, semhogy ne látnám meg a gőgöt minden alázatosságban, és jobb szeretném, ha egy kicsit nyíltabban gőgös volnál", írja a huszonkilenc éves irodalmár, nem is akármilyen tanúságot téve arról, hogy mélyrehatóan ismeri mind a levélírás lélektani természetét, mind a levélíró alkatát és szándékát, mivelhogy "kisujjában van az egész modern lélektan és társadalomtudomány". Egyébiránt, a Szentkuthynak küldött levelek mellett, alig találunk olyat, talán csak egy-két Tanay Magdának szólót, melyben akár az irodalmár mesterségéről, akár szellemi kalandjairól adna bővebben számot. A másokhoz küldöttekben legfeljebb egy-egy mondat erejéig utal irodalmi élményeire és munkálkodására ("Változatlanul úgy dolgozom, mint egy vagy inkább két őrült. Talán kereskedő őseim öröksége, hogy nem tudok ellenállni egyetlen lehetőségnek sem, hogy dolgozzam és pénzt keressek. (...) Egyébként azt hiszem, az lettem, ami mindig is lenni akartam: beérkezett ember"); ezek az utalások többnyire a tájékoztatás, a beszámolás, keserves panaszkodás, a csalódást kibeszélés szándékával íródtak, s nem az önreflexivitás állandóan magas hőfokon tartásával, hiszen, miként maga vallja sajátmagáról, nem tartozik azok közé, akik "elvéreznek egy gondolaton". Emiatt az irodalmi és bölcseleti önkommentárok: jobbára az impresszionisztikus rögtönzések, sebtében kimondott ítéletek hatását keltik, éppen kifejtetlenségük és erősen szubjektív jellegük okán; s bizonyos esetekben bajosan tudjuk értelmezni rokon- vagy ellenszenvének megnyilvánulásait. Az olykori elragadtatás, vagy máskori fanyalgás az elhíresült irodalmár személyiségének és műveltségének, egyéni ízlésének és értékrendjének fedezetét igényli, hogy a sajátságos optikát és mércét igazolja, mert időnként ellenvetésünk, fenntartásunk támad ítéleteivel szemben, nem is a szaktudósok szőrszálhasogatásának vagy néhakori sznobságának engedve: egy másfajta megértő szemléletmódból fakadóan. Íme egy-két példa a Szerb-féle fanyalgásra, illetve a tudós barát iránti elragadtatásra: "Roger Martin du Gard nagy munkáját olvasom, nem vagyok elragadtatva tőle, aztán Thomas Mann Jákobját, az nagyszerű"; vagy: "ne haragudjatok, ha nem vállalom a Karinthyról szóló előadást: én Karinthyt nem szeretem, úgy hogy a róla szóló őszinte véleményem egyáltalán nem alkalmas egy emlékünnepély céljaira"; másutt: "Írnom kell neked legjobb barátaimról is. (...) Kerényiről beszélek, a filológusról, a Griechischer Roman szerzőjéről, amelyről több ízben beszéltünk, ha emlékszel. Nagyszerű ember, igazi tudós és egyszersmind nagy művész". Hogy valóban a költői élményért rajongás és bizonyos filozófiai eszmékkel való távolságtartás állapota között ingadozik állandóan, s ez belső vívódást eredményez nála, arra már Poszler György is rámutatott, s nem véletlenül hangsúlyozta, hogy: "Szerbben - ugyanúgy, mint mesterében, Babitsban - szüntelenül folyik irracionalizmus és ráció, elragadottság és józanság belső vívódása. A tudatos racionalizmussal ösztönös irracionalizmusát, választott értelemmel alkati elragadottságát fékezi".Szerb Antal kétségtelen veszteséget okozó szórakozottsága vagy hanyagsága azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy oly sok íróval ellentétben - akik levelezésüket és naplójukat az életművük szerves részének tartották -, a levélírást az írói léttel együtt járó, csupán másodlagos kifejezési formaként értelmezte, aminek alig van köze a tényleges irodalmi tevékenységhez, vagy akár a lélektani hajszáligazságok kereséséhez. Erre enged következtetni egy Babitshoz írott levél záró passzusa: "Ha nem válaszolsz, Mihály, nem leszek szíven döfve. Úgy gondolom, hogy írási energiád fontosabb dolgokra kellenek, mint levélváltásra." (A megértő engedékenység mögött persze látnunk kell, hogy Babits köztudottan nem volt jó és szorgalmas levélíró, egy Juhász Gyulának küldött levélben önmaga leplezi le gyengéjét: "Nehezemre esik kifejezni magamat a Leonhardi médiumán (...) aminthogy egyáltalában is: nehezemre esik kifejezni magamat"). Máskülönben Szerb Antal is hangot adott a levélírással szembeni fenntartásainak, kiváltképpen a komolykodó, művészi igénnyel szerkesztett, antikvitás korabeli moralisták bölcseletével telitűzdelt formájával akadtak ellenvetései: "Látod, képtelen vagyok levelet írni, a levélforma önellentmondás, mert az ember nem igen lehet egyszerre irodalmi és közvetlen, hacsak nem egy módon: ha összevissza fecseg".Márpedig a Szerb-levelek üdítő (és időnként bosszantó) jellegzetessége, hogy sok-sok humorral, öniróniával, szójátékkal, nagyvilági gesztussal, maníros széptevéssel és alig féken tartott erotikus szóömléssel fecseg: összevissza. Ki tudja, hogy vajon nem Szerb közeli ismerősének, Szentkuthynak van-e igaza, aki - igaz nem a levelek kapcsán - ezt írja róla: "rezignált humora, vagy meggyötörtségből születő iróniája már régóta segítette a tudóskodó és sznob álarcok kinevetéséhez", vagy, hogy nem a könyvtárbújó filosz unalmasságát, fegyelmezettségét, életképtelenségét óhajtja-e kifigurázni magát és másokat csipkelődő tréfáival, látszólag botrányos szókimondásával. Ha bizonyos tudományos konstrukcióból közelítünk leveleihez, elmondhatjuk, hogy a szövegkoherencia (mely egy levél esetében talán nem oly szigorú követelmény, mint az egyéb irodalmi műformákéban), nem elsőrangú szempont nála; inkább a csapongás és a szórakozottság, a pillanatnyi élmény kibeszélése és a másik fél szórakoztatása hatja át a levélíró mondatait - melyek nem feltétlenül következnek egymásra -, mintsem a fegyelmezettség, a nyelvi következetesség. Viszont az a szenvedélyes mesélőkedv (és egy fájdalmas élmény elbagatelizálása), ami lépten-nyomon megtalálható egy rövid szövegrészben is, a fegyelmezettséggel ellentétben épp a belső vibrálást, az ezernyi születő és elhamvadó gondolat nagyságával és feszültségével "eljátszadozást", a hétköznapiban megpillantott költőivel és érzékeivel azonosulást állítja előtérbe.Ha korábban azt állítottuk, hogy a Szerb-levelek irodalom- és szellemtörténeti hozadéka "vitatható", érdemes figyelembe venni azt a tényt, s elgondolkozni azon, hogy a századelőn és azt követő évtizedekben, idehaza és külföldön egyaránt, nem elsősorban a Mme de Sévigné nevével fémjelezhető szalonfecsegés: bizonyos társadalmi körben történt dolgokról beszámolás és a szereplőkről intrikálás felújításának szándékával tartottak kapcsolatot egymással az írók. A levelezés reneszánszát sokkal inkább a szellemi fegyvertársak keresése, az egyazon művészi és politikai nézeten lévők köralakítási és folyóirat-alapítási vágya, s a kritikusok híján az egymás műveinek őszinte, kíméletlen, de tisztességes megbírálásának kényszere idézte elő. S mindenek előtt a "fiatalkori" barátság létrehozásának és későbbi megtartásának óhaja, a barátság felismert kölcsönös előnyeinek kiaknázása tartotta életben a két fél közötti meghitt kommunikációt, addig, amíg be nem érkeztek, vagy valamilyen oknál fogva el nem távolodtak egymástól. E szerteágazó levelezések nem csak egy-egy kiemelkedő alkotó vagy gondolkodó műhelyébe engedtek bepillantást, nem csak egy-két egyéni lelki és szellemi fejlődésnek nyomon követését tették lehetővé, de a művek egymásra hatását, korabeli recepcióját s alkotójuk közéletben elfoglalt szerepét is megvilágították egy bizonyos, netán éppen sok konvergáló vagy divergáló optikából. Szerb Antal ránk maradt levelei több okból sem nyújtják azt a bonyolult, igazán érdekfeszítő összképet, melyből markáns arcéleit és irodalomban elfoglalt valódi súlyát pontosan érzékelhetnénk. Egyszerűen csekély számuk, kevés igazán érdeklődésünkre számot tartó címzettjük (Babits Mihály, Füst Milán, Gulyás Pál, Komlós Aladár, Juhász Géza, kikhez levelezőlapnyi terjedelemben fordul egy baráti gesztussal, kivéve az egy Sík Sándort, egykori mentorát, akihez többször folyamodik segítségért), a műfajt periférikusnak tartó írói szemléletük eleve kizárja, hogy a választott "attitűdök" és hangvételek sokaságából vázoljunk föl egy pályaívet, illetve a levélírót és az írót egyenrangú félnek tekinthessük. Emellett, finoman szólva is, sajátságosan értelmezi Szerb a barátságot, amikor alapjául a "közönyt" tételezi egyik Szentkuthyhoz írott levelében: "Törődj bele a distanciába és a közönybe, ami minden barátság alapja, és ne akard, hogy mi ketten mithoszt valósítsunk meg". Ez a fajta hárítás nem igazán teremt játékteret az őszinte megnyílásra és a másikhoz odafordulás örömteli vágyára; a belső vívódást okozó gondolatok feltárására és a címzettel folytatandó termékeny vitára. Bár észre kell vennünk ebben a baráti intésben egyfajta megjátszott sztoikus magatartásra való hajlandóságot, le-vélírói fesztelenséget sugalmazó attitűdöt, ugyanakkor a Szentkuthy által felkínált szerepjáték határozott elutasítását, aminek lényege a korban nagyon is divatos "irodalmárkodó dialogizálás" lett volna, ennek viszont az előképe: a mindkettőjük által szeretett koraromantikus német költők és filozófusok levelezéséből ismerős együttgondolkozás. Olykor ellentmondásosnak tűnik a választott "attitűd"; Tanay Magdának címzett egyik levelében szabadkozik: "ne haragudjék, hogy olyan irodalomtörténeti vagyok (...) különben is a számomra az irodalom nem csak művészet és tudomány, hanem elsősorban életfunkció, mint a táplálkozás", a levelek többségének hangvétele és témája mégsem a megfontolt írót és aggályos természetű filoszt állítja előtérbe. Helyette a külföldi könyvtárakban, hotelszobákban és kávézókban magányosan vergődő, kisfiús szeretetéhségben szenvedő fiatalembert, aki olykor nagyvilági flörtöléseivel henceg, máskor szemérmetlen nyíltsággal számol be egy meghitt barátnak a nép egyszerű lánykáival szerzett nyers fizikai gyönyöreiről, megint máskor kénytelen-kelletlen ismeri be, mennyire híján van a pénznek és a férfiúi büszkeséget helyreállító szeretőnek. Ezt a kamaszos érintésőrülettel, szexuális sikerekkel és a szerelmet felváltó "rafinált örömök" habzsolásával kérkedést részben a piaristáknál tanuló, és sokáig nemi gondokkal bajlódó diák felszabadultsága, részben pedig a "zsidó nyelvész, tudatos nyárspolgár, jéghasú pasas" önbecsülés hiányából fakadó szorongásainak oldódása magyarázza. Némelykor megmosolyogtató a férfiasságot bizonyítási vágya, a kéjjel jól lakott hímállat büszkélkedése háremével, máskor viszont szívszorító olvasni a fiatalember szerelemkoldulásáról, vagy a meglett férfi zűrzavaros és nyomorúságos életéről szóló beszámolókat: "Én úgy érzem magam, mint szar a fűben, ahogy anyanyelvemen mondják, roppant festőien. Nagyon rosszul mennek a dolgok, kedves Barátom, csökkentették a fizetésemet, elvesztettem tanítványaim jó részét, nincsenek irodalmi munkáim, a folyóiratok, amelyekbe dolgoztam, megszűntek, ellenségek vesznek körül, nincsen semmi Lebensplanom, összevesztem a nőimmel, apám ügyei siralmas állapotban - mit akarsz még?"Talán nem túlzás azt állítani, hogy Szerb Antal valószínűleg megbízhatatlan levelezőtársnak bizonyult a barátok és ismerősök szemében. Nem pusztán amiatt, hogy a levelek megsemmisítésével a pontos visszautalások forrásától fosztotta meg önmagát, emlékezetére bízva a későbbi érvelést egy vitapontban; de azért is, mert ha válaszol is egy levélre, nem ritkán hónapokat késve érkezik meg a címzetthez üzenete, jócskán elcsigázva a várakozó türelmét, márpedig egy levél mindig válaszadást sürgetés, s ezt Szerb épp külföldi magánya alatt érzékeli a leginkább. Egyik levelében meg is említi ebbéli gyöngeségét: "barátaim és atyámfiai csúnyául elárultak, nem felelnek leveleimre (igaz, én se szoktam felelni, ha Pesten vagyok)...". A Szentkuthy-féle kölcsönös lélekbúvárlásra és irodalmi dialogizálásra való felszólítást talán azért is utasította vissza, mert rá legalább annyira jellemző volt az "egocentrizmus" és munkamánia, mint az általa megbíráltra. "És vigasztaljalak... de miért? nincs semmi bajod, eltekintve attól, hogy a világon vagy. És erre nincs vigasztalás", írja Miklósnak, a másik nagy magányos "különcnek", akivel egészen az utolsó pillanatig, Pestről való elhurcolásáig meghitt baráti viszonyt ápolt. De a görög származású, román tudós barátnak, a párizsi és londoni Nemzeti Könyvtár szorgalmas társlátogatójának: Dionis Pippidinek is jobbára vigasztaló gesztusok, élete és sikere alakulásáról információt sürgető kérdések, illetve saját előmeneteléről szóló félig tréfás, félig szorongató beszámolók jutnak osztályrészül. Pedig ha valakivel, hát éppen a földrajzi értelemben távollévő tudóstárssal alakíthatott volna ki olyasfajta termékeny párbeszédet, akár Kerényiről, akár a mítoszkutatásról, mint amilyen létrejött Kerényi és Thomas Mann között levelezésük során; talán a nyelvi akadályok, a gondolatkifejtés biztonságának a hiánya gátolta meg ebben. Joggal kérdezhetjük, miből ered ez a szűkszavúság: netán bizonyos józanító történelmi események szorításából menekül a lélek belső köreibe? Esetleg versenyt fut a rövidre szabott idővel; vagy, ahogy számos irodalmár oly előszeretettel alkalmazza ezt az anticipációt: fél a hátra lévő idő elvesztegetésétől? Úgy tűnik, Szerb Antal is olyasfajta alkat, aki ha akad kedvére való feladatot talál, és megy a munka, ha az olvasmányélményei és íráspenzumai lekötik a figyelmét, nem igazán szereti megszakítani napi teendőit és munkalendületét levélírással (de ellenőrizhető módon a naplóírással sem!). Ha korábban, a húszas években, szertelenül és féktelen humorral öntötte nyakon társait önnön kétségeivel (mily tanulságos volna tudni, vajon a hozzá írott levelekben miként nyilvánultak meg a társak, milyen attitűdöt vettek fel szűnni nem akaró panaszkodása, magány- és pénztelenség siratása, némelykori hencegése olvastán!), a harmincas évektől kezdve - mely idő- szak Gyergyai Albert szerint a "rövid életpálya rövid aranykora" -, inkább csak rövid, kesernyés hangvételű üzeneteket küldözget. Másokkal is előfordul, hogy a "beérkezéssel": a termékeny alkotással és a kötetek kiadása körüli hercehurcával együtt jár a levélírói kedv elapadása, Kosztolányi is ezt hozza föl indokként restségére magyarázatul. Poszler György a koncentráltság és kesernyés hangvétel okát abban látja, hogy: "A beérkezett férfikor csupa józanság és gond. Nagyjából fájdalmas józanság és gond. Pontosabban szólva az elején a józanságra esik a hangsúly, amelyben sok a keserűség. A végén a gondra, amelyben sok a félelem. Persze a fájdalmat, józanságot, keserűséget, gondot és félelmet is a történelem indokolja". Igaz, már valamivel a beérkezés és a hitleri hatalomátvétel előtt megsejti ösztöneivel a félelmetes gondot, egy borzalmas világ eljövetelét, melyben, akárcsak a hugenotta-üldözés vészterhes korszakában, pusztán hitvallásuk miatt mészárolnak le embertömegeket: "Általában is nyugtalan vagyok, szörnyűséges történelmi előérzeteim vannak. Félek, nemhiába tanulmányoztam a harmincéves háborút - szellemi előkészítés volt az eljövendő dolgokra"; viszont, amikor fizikai létében fenyegetett, mintha nem akarna tudomást venni a halállal fenyegető veszélyhelyzetről: "Hangulatom erősen javuló, csak azért borulok el-el, mert már mióta és meddig nem látlak, és azon kívül nagyon búsít, hogy míg én itt csaknem nyaralok, te olyan rossz bulit fogtál ki, ahogy itt mondják, vagyis hogy annyit kell melóznod". (Szentkuthynak mondotta a munkatáborból néhány napra szabadulva: az elkényelmesedett intellektüelnek jót tesz a munka). Vajon a halálfélelem elhárítása-e, avagy "gyermeteg" reménykedés részéről a fogolytábor poklának túlélhetősége? Egy- azon mondatában érhető tetten a szerelem és halhatatlan művésszé válás örök mítoszának: az Orpheus-sorsnak a tudatosítása, és a végzetet enyhítő költői világba menekülés mámora: "Édesem, ami velünk történik, kettőnkkel, igazán Orpheus és Euridiké mithosza ez, nem fordulhatok feléd, amíg az alvilág folyosóin bolyongok, mert akkor elveszítelek... sírok, amikor ezt írom, mert igazán szép és költői gondolat". Oly sokan és sokszor leírták róla, hogy a céhbeli költők mesterségbeli tudásával és érzékenységével közelített szeretett költőihez, mondjuk el hát Szentkuthyról is, hogy az író- és szellemtárs magabiztosságával világítja meg Szerb írói attitűdjét: "Az ő világa az, amit Powys ábrázol a Pleasures of Literature-ben: az olvasás sötét mámora - nem a tudományos konstrukció, hanem a halálig tartó gyönyörködés a költészetben".A kötetet záró levél utolsó mondata: allegorikus, léthelyzetet megvilágító és sorsbetöltő egyben: "Most már sötét is van, még hangulatom sincs, hogy többet írjak. Bízzatok benne ti is, hogy nemsokára találkozunk, és szeressétek szerencsétlen Tónitokat". Mint a pokol tornácában írott legvégső mondat, melyet Szerb Antal intézett szeretteihez, mielőtt Euridikéjét megelőzve örökre eltűnt volna az alvilágban (még ebben a fordított orpheuszi sorsban is követte őt a hűséges barát: Szentkuthy!), olyan kódolható üzenetként rögzül, mely mindannyiunkhoz szóló szellemi hagyaték egy nemzedék elveszett képviselőitől. (Petőfi Irodalmi Múzeum)
Bálint Péter