A népmesélő
Cserna-Szabó András: Fél hét

Első körben az recenzens-olvasó fenntartás nélküli örömének adhat hangot: Cserna-Szabó András kötetében olyan gesztust vél meglátni, amely oly sokszor hiányzik a mai magyar prózából, s ha megvan is, egyre több kellene belőle. Úgy tudnám ezt a gesztust körülírni, hogy a gondtalan mesélőkedv van meg benne, a felületen cikázó, az élőbeszéd természetességével megszólaló, a nézőpont (sőt a történet) esetlegességének és esendőségének tudatában lévő, olykor önreflektív, de soha nem görcsösen akarnok próza ez. Leginkább a szabadság jellemzi: annak a látszata, hogy a szövegek mögé képzelt szerző csaknem formálatlanul, gáttalanul, mindig olvasójára tekintettel, de akár csapongva képes elbeszélni, hogy az elbeszélés számára mindenekelőtt öröm, amit önmagából áraszt és olvasóival megoszt, játék és kihívás. Mélysége nem mögötte van valahol, hanem önmagában a mesélni-tudásban, az örömre, a játékra való képességben, a könnyed elbeszélés kihívásának való megfelelésben van; vissza is ver egyúttal minden olyan próbálkozást, amely "társadalomábrázoló", "ontologikus" vagy "poétikai" allegóriának akarná olvasni e szövegeket, amely mögéjük, alájuk, föléjük kívánna hatolni. Ráadásul ennek a szabadságnak megfeleltethető a szövegekben olykor rejlő versbeszéd (egy másik formálásmód félig-meddig rejtett megidézése), vagy a zárónovella "versszerű" tördelése (ahol is a szöveg ugyanakkor nyilvánvalóan nem vers, s ezt a szöveg elbeszélője tréfásan tematizálja is).Mulatságos, olvasmányos, könnyű kézzel formált szövegek a Cserna-Szabóéi; mindazt pedig, amit az imént leírtam, a kötetet nyitó novella (Küklopszhasú & Mákkirálynő) ábrázolja is, meg is jeleníti. A novellában az elbeszélő küzd a novellával (amelyik francia film akar lenni), meg olvasóival (akik szerelmet és/vagy vért akarnak), végül pedig egy szerencsétlen kis történet kerekedik ki, alig-szerelemmel, viszont kettős halállal. Három akarat vív meg egymással: a novella kívánalmai, az olvasók várakozásai, és a szerzői lehetőségek (vagy a szerzői szándék). Ki kit győz le? Ki kerekedik felül? A novella így rosszul érzi magát a bőrében; az olvasók várakozásai kielégítetlenül maradnak; az elbeszélő sem igen elégedett. A játék azt viszi színre, ami Cserna-Szabó szövegeiben általában történik (vagy történhetne): az elbeszélő azt "adja" a novellának, amit tud, olykor véletlenszerűen, olykor szeszélyesen, viccelődve vagy elmerengve: közben ki-kinéz olvasójára, de az elbeszéléshez fűződő viszonyát is megjeleníti, folyamatosan kitalál, szabadon engedi mintegy az anyagot - alakuljon, ahogyan akar. Nem lesz belőle francia film (vagy máskor más, mondjuk - Taurus-köd című hosszabb elbeszélésben - road movie), magától formálódik, magát az elbeszélőt is megkerülve.Mindez persze fikció: annak humoros ábrázolása, hogy a szerző nem föltétlenül ura annak, amit elbeszél, hogy a mese megköveteli a magáét, de nem mindig kapja meg. Ha most más szinten - immár a szövegek tényleges megformáltságára figyelve - tanulmányozzuk Cserna-Szabó szövegeit, elég egyértelmű, hogy a népmese motívumai, cselekményalakítása, mondatszerkezetei, sőt szereplői az egyik legfontosabb rétege ennek a prózának. Hogy csak néhány példát említsek: a sárkányok a Taurus-köd-ben, a véget nem érő visszaút, miközben a főhősök hét évet alszanak is (csali-mesei elem: ha ketten hét évet alszanak, az tizennégy év); a többször megidézett Marsilio Ficino megjelenése a Mentafagylalt egy döntő pontján; az égbe futó bab, s rajta a mennybe menő pandák a Felsőpárti pandász-ban; az egész életét átalvó Ernő (Smafu); a kaszájától megfosztott Halál meséje (A Halál és Ladácska). Ez arra engedi következtetni az olvasót, hogy e novellák elbeszélője bizonyos fokig a népmesei hagyományok (felforgató, kiforgató, mégis hűséges) folytatója: érdekes és mulatságos, fantasztikus és ismerős történeteket akar elmesélni, amelyeknek ugyan se tanulsága, se dicső hőse, se megnyugtató vége nincsen, de szórakoztatóak, gyakran sikamlósak, és a találékonyság nagyszerű próbái.Második körben azon gondolkodhat el Cserna-Szabó olvasója, hogy milyen hagyományba illeszkedik és milyen mai közegben helyezkedik el ez a próza. A kötet talán legjobb novellája az, amelyik Kosztolányi Bolgár kalauzát írja tovább, át, fölül: megszólaltatja a klasszikus novellának azt a szereplőjét, akit Kosztolányi olyan hallgatásra ítélt, amely szüntelen beszéddel párosul; megszólaltatja azt, akit a Kosztolányi-főhős (ő azt hitte) csúnyán becsapott; kifordítja, és így az önhittség, a tudatlan fensőbbségtudat, végül is a bornírtság világává teszi azt, ami mindeddig Kosztolányi olvasói számára az ügyes kommunikáció, a kulturált, nyugodt, civilizált viselkedés meghitt világa volt. A barbár, a balkáni, az ösztönember a maga értelmezése szerint győzelmet arat a detektívnek nézett uraságon. Ebből neki is kikerekedik a maga története, voltaképpen jóval izgalmasabb, élesebb, vadabb, mint Kosztolányi Esti Kornéljáé; ráadásul kerekebb is, beleilleszkedik Dimó nagyapó és apu további meséibe, van hosszabb bevezetője, és az apu még továbbszövi a történetet.Kosztolányi lenne tehát az egyik tájékozódási pont; mást viszont nehéz is volna találni. Cserna-Szabó kortársai közül talán még Ficsku Pál vagy Hazai Attila jöhetne szóba. Ez utóbbi különösen a Pretty Woman című novellával összefüggésben - ami annyiban különbözik az összes többitől, hogy egyes szám első személyű elbeszélő meg sem jelenik benne, nincs fantasztikus vagy nyelvi játékra épülő eleme, és központi eleme a főszereplő hosszú belső monológja. Ennek az írásnak a dikciója meglepően hasonlít a Hazaiéhoz, bár annál változatosabb, jóval kevésbé ismétlő és szikár. Ugyanakkor a már-már parodisztikus részletezések, a mániákus tárgyszerűség a Budapesti Psycho szerzőjét idézik.Cserna-Szabó tájai és eseményeinek helyszíne viszont inkább a vidék, a nem egyszer említett Alföld, a falu. Összefüggésben talán az elbeszélés már emlegetett népmesei vonulatával, a csodák és a mindennapok nyomorúságából, földhözragadtságából kibomló fantasztikus események világával. ("Nem Pesten" tehát, "ott ily regényes dolgok nem történnek", ahogyan a költő mondja - legföljebb olyanok, mint a Pretty Woman-ben.) A novellák ábrázolt ideje többnyire a huszadik század vége (tere tágabban pedig Magyarország, kivéve a rettegve menekülő Piedone történetét - Püthagorasz keze -, és a már említett Kosztolányi-átiratot), csak a zárónovella(-vers) játszódik több száz éve, Erasmus és Paracelsus találkozását beszéli el.Harmadik körben viszont már alaposabban, szorosabban érdemes szemügyre venni a szövegeket, és az olvasó véleménye némileg kedvezőtlenül változik meg. Cserna-Szabó humora olykor nagyon is csikorog: vagy túlságosan kézenfekvő, pillanatnyi, vagy pedig kidolgozatlan, túl könnyen, egyszerűen van megoldva. Az előbbi kategóriába tartoznának a sláger-szövegekre, tévésorozatokra, idióta reklámokra történő hivatkozások: ezek persze sosem tévesztenek célt, biztosan a felismerés mosolyát csalják az olvasó arcára, felidézik azt az álságos, ócska, művi világot, amely közös tapasztalatunk. Nagyon egyszerű és kifejező dolog e világ rekvizítumait öltözék-leírásokban, leltárként, tárgyak felsorolásaként egymás mellé halmozni, a hatás aligha marad el. Ugyanilyen könnyű siker a vissza-visszatérő szövegrészek vagy kvázi-automatizálódott megszólalások szerepeltetése (a Felsőpárti pandász első mondata - "Rókák vonyítottak az erdőben, s a bokrok alatt fácán neszelt, de ehhez nekünk vost vajmi kevés közünk van" - természetesen Leacock-Karinthy utánérzés, és első fele rendszeresen ismétlődik a szövegben; a Taurus-köd főszereplőjének szavajárása - "Tűrni kell, tűrni, tűrni" - ugyancsak vezérmotívum). A másik oldalhoz, a kidolgozatlansághoz sorolnám azokat a verses betéteket, amelyek a Taurus-köd lapjain bukkannak föl - a vers akkor robbanhat (akár a humor, akár másvalami erejével) a prózai szövegben, ha gondosan formált, ritmusai és rímei a helyükön vannak, s ha egyáltalán, némi értelme is van.Miért alakul így Cserna-Szabó írásmódja? Gondatlanság, figyelmetlenség, túlzott gyorsaság, vagy a várakozások szándékos kijátszása, útkeresés?Most lehet, hogy nagyon nagyot fogok tévedni; van egy tippem.Cserna-Szabó írásait mintha a rögtönzés formálná; éspedig nem is az írás azonnalisága, a nyelvi szerkezetek, motívumok, szófűzések feltoluló egymásutánja, vagy a történetalakítás leleményei - hanem a szóbeliség, a hallgatóság figyelmének ébrentartása, a rendszeresen felcsattanó nevetés kiváltása. Cserna-Szabónak színpadi érzéke is lehet: olvasva csak mérsékelten humoros kiszólásai, erős vagy épp durva hangjai frenetikus hatást tehetnek élőszóban. Mindez pedig - megkockáztatom - azzal függhet össze, hogy a mai próza (és vers) legjelesebb képviselőit szerencsére elég gyakran kérik fel felolvasásra; kialakul így annak a hagyományrendje, hogy a felolvasott szövegben apró petárdákat, első hallásra is pontosan érzékelhető (az olvasás számára ezért éppen túlságosan is feltűnő) ismétlődéseket és idézeteket, rájátszásokat és váratlan stílusváltásokat helyezzenek el a szerzők. A novella felolvasásra készül, ezért a hallgatóság (s nem elsősorban olvasó) kerül a fókuszba, s mindazok a néha talán olcsóbb, mindenesetre azonnal megragadható és rögtöni hatásra apelláló jelzések, amelyek elbeszélő és befogadója közösségét megteremteni hivatottak. A kötet első novellája ezt a tanulságot is rejti: az elbeszélő nagyonis jól tudja, hogy mi kell a közönségének, s igyekszik meg is tenni a tőle telhetőt.Nem azt jelenti ez, hogy valamiféle hatásvadászat, a közönség kegyeinek mindenáron való keresése jellemezné Cserna-Szabót - erről azért nincs szó. De a szóbeliség hatása mintha minduntalan érződne szövegein: ami erőltetettnek, fölöslegesnek, túlságosan könnyen adódónak tetszik az olvasó számára, ugyanaz a hallgatót lenyűgözheti. A gyengébb viccek, a "bazzeg"-ek (ezt így mondani még életemben nem hallottam, az én hibám lehet), hivatkozások Zoránra vagy Knézy Jenőre - megannyi hálás, a hallgatóságot mulattató színezőelem, a szóbeli megszólalás vivőanyaga, kovásza.Az aranycsinálás Cserna-Szabó több novellájának visszatérő motívuma. A Skála úr zenekara című szövegben az arannyá változtatás csodája mindössze fél óráig tart; a Trockij csontja címűben sor sem kerül semmiféle csodára; A világ végtelen csillogásában pedig Erasmus dühödten ront a szónokló Paracelsusra, s rájön, hogy a jeles alkímistának nincs hímtagja, az ördög falta föl, "az aranycsinálás titkáért cserébe". Cserna-Szabót mintha nagyon is foglalkoztatná ez a kérdés: hogyan lehet valami értéktelenből, valami olyanból, ami bőséggel áll rendelkezésre, értékeset és ritkát teremteni. Végül is, ez a novellisztika alapkérdése is. Itt van körülöttünk ez az unott, vacak világ - milyen csodával volnánk képesek belőle irodalmat alkotni? Mindössze csalásról van szó? Az állítólagos aranycsinálók csak beszélnek a levegőbe? Vagy aki tud valami titkot, az meg - tisztesség ne essék szólván - töketlen? Vagy csak pillanatokra lehetséges a csoda, de mégis lehetséges? S ekkor eszünkbe juthatnak Cserna-Szabó más hősei is: ifj. Cupák Eduárd, vagy Sonka doktor, a pandász (A halál és a Ladácska, Felsőpárti pandász), maguknak való, fura alakok, akik valami különös dologra adják a fejüket: egyikük a halálfélelemtől akarja megszabadítani az embereket (s így egy darabig magától a haláltól is megszabadítja a várost), másikuk arról szónokol, hogy ő a mennyek országának szállítja foszforeszkáló pandáit. Vajon ők nem aranycsinálók-e a maguk módján? S nem tekinthetők-e ők is az író allegóriáinak?Lehet, hogy mindez túl messzire menő és túlságosan is direkt értelmezés; biztosan az. Mégis valamit jeleznek, a villogó, cikázó, játékosan kanyargó Cserna-Szabó szövegek mögött egy másik réteget, amely az elbeszélés és az elbeszélő lehetőségeire reflektál. Cserna-Szabó persze gondosan ügyel arra, hogy a csodatévő alakok megbízhatatlan, ütődött, félresiklott, közönséges figurák legyenek - minél evilágibbak, nyomorultabbak, minél távolabb a fennkölttől, a transzcendenstől. (Még a nevük is kimódoltan nyomorúságos: Legyek Frigyes, ifj. Cupák Eduárd, Sonka doktor.)És itt térhetünk vissza a szóbeliség és rögtönzés vonalához: hogy az elbeszélőről és elbeszélésről imígyen megalkotott képben a mindennapiság rejlik, annak a hite (vagy illúziója), hogy a közönséges, a a durvaságig egyszerű, a faragatlan-csiszolatlan lehet a forrása valami véletlen, pillanatnyi varázslatnak. A novellák öszszessége azt sugallja, hogy a dumából, a kacskaringós, gazdagon áradó történetmondásból, a vicces kiszólásokkal telihintett csevegésből teremtődik meg az, amit irodalomnak nevezünk. Nem; ez túl sok. Cserna-Szabó mindezt nem mondja, nem sugallja - csak olvasója eszébe juttathatja. Cserna-Szabó novellái mindössze a mesélést, a fantasztikummal, tréfás fordulatokkal, szexuális (olykor egyenesen alpári) utalásokkal teli elbeszélést helyezik vissza jogaiba, és a szóbeli megszólalás hallgatóság-központúságát reprodukálják. S ha jól érzékeltettem, ez kettős értékű cselekedet: egyrészt felszabadító erejű és felszabadult prózát eredményez, valóban remekül felolvasható és olvasmányként sem érdektelen szöveget; másrészt azonban az olvasás számára a szövegformálás elnagyoltságát, gondatlanságát, túlságos könnyedségét.Mintha a szerzőnek nagyon is könnyen menne egy-egy fantasztikus történet vagy kanyargós csali-mese kieszelése, hozzábiggyeszt néhány poént, a felolvasás biztos siker. S ezzel meg is elégedne. És most visszatérve az első körhöz: dicsérjük Cserna-Szabóban az élőbeszédet, a szabadság, a felszabadultság, a mesélőkedv, az elbeszélés örömébe vetett hit gesztusait; de nem árt kicsit aggódni is. (Magvető)
Kálmán C. György