Bodnár György: Kaffka Margit                                                                                                                                              Első igazán nagyjelentőségű nőírónk munkássága korán fölhívta magára az értők figyelmét. Fülep Lajos és Balázs Béla, Lukács György és Horváth János, Tersánszky Józsi Jenő és Hatvany Lajos, Móricz Zsigmond és Karinthy Frigyes egyaránt ott vannak korai méltatói között - Schöpflin Aladár egyenesen tucatnyi bírálatot szentelt munkásságának, s a későbbi szerzők között éppúgy ott találjuk Juhász Gyula és Németh László, mint amennyire Füst Milán és Király István, Illés Endre és Réz Pál nevét. Negyedfélszáz kritikai írás, esszé vagy éppen kisebb-nagyobb monográfia vesz részt életének és irodalmi munkásságának megvilágításában - hogy ez utóbbi műfajba tartozók közül egyelőre csak a Radnóti Miklós által írottakat emeljük ki. Kaffka Margitot tehát nem kellett fölfedezni. "Nagymonográfia" azonban csak most született életművéről.Örvendetes, hogy elkészült.Kiegyensúlyozott, kiérlelt munka: nem polemikus arcélű, inkább összegző természetű. Nem új szempontokhoz igazodva kíván változtatásokat hozni az életmű kutatásába, inkább egyfajta teljességre tör: szilárd, különböző megfigyelések eredményeit egymásba építő, kritikai megközelítések próbáit kiállt alakmás megmintázására.Az írói életrajzírás hagyományait is bőségesen felhasználja. Ezen belül sajátos "technikát" is alkalmaz: külön veszi számításba a "szárazan objektív" kronológia adatsorait, s azután mögéjük vetíti a "megélt élet" színesebb, árnyaltabb anyagát. A föltehető örömök és keserűségek, reménykedések és kiábrándulások, naív bizakodások és keserű rezignációk sokféleségét, egy hagyományokhoz kötődő, de megújulásra vágyó női személyiség lelkivilágának mozgalmait. Nyomon követi előbb tanulmányainak különböző szakaszaiban, majd az irodalmi élet hullámaival való érintkezésben, férfi-kapcsolataiban - elkíséri tekintetével egészen a halálos ágyig. Közben bepillantásokat nyújt a korabeli vármegyei élet szereplői közé, akár a különböző iskolatípusok (korabeli tankönyvek és oktatási tantervek) világába, az irodalmi kávéházak szítereire vagy a világháború-előidézte "hátországi" nyomorúság keserves körülményei közé. Adatok hasznosítására van mindehhez szüksége, nem kevesebbet merít azonban kortárs írói visszaemlékezéseknek az anyagából - a korábbi éveket tekintve pedig a Rolla Margit által közzétett fiatalkori Kaffka-levelezés bőséges önvallomásaiból. Megértésre törekedve - talán nem túlzás azt mondani: szeretettel teszi mindezt a könyv írója, anélkül ugyanakkor, hogy lemondana a lélektani ismeretek alkalmazásáról vagy kritikai ítéletek kialakításáról, hogy lemondana a józan aránytiszteletről. ("Pozitivizmus" - hangozhat az idejétmúltságra célzó vád a kor- és életrajzi vizsgálódások szembeötlően gazdag felhasználása láttán. Ha azonban tudomásul vesszük, hogy az egyes irodalomtudományi irányzatok - nem kevés alakult már ki közülük és nem kevés lesz még belőlük - nem csak divatba jönnek és elmúlnak, hanem mérsékelt formában divatokat túlélő, később is hasznosítható tényezőket hátrahagyva vonulnak szükségszerűen a háttérbe - akkor egy ilyen ítélet vádból egyszerű sajátosság-megjelöléssé módosulhat. Sokat veszítenének avval a szellemi tényezőket vizsgáló stúdiumok, ha kategorikusan lemondanának a kivételes személyiségek kialakulásának vagy történelem és személyiségek egymáshoz való viszonyának tanulmányozásáról. Különösképpen egy olyan időszaknak a tárgyalására mondható ez érvényesnek, amelyben a művészi élet személyiségei olyan nagy mértékben lettek témáivá is az irodalomnak - részben a festészetnek is -, amilyenben Kaffka Margit pályája alakult - gondoljunk az ő művészregénye mellett Szabó Dezső, Harsányi Kálmán, Benedek Marcell, Oláh Gábor ide sorolható regényeire.)A monográfián belül érthető módon a Színek és évek tárgyalása kapja a legtöbb teret, a leggondosabb elemzést. (Talán még többet is kaphatott volna: beleértve ebbe azt az abszurd - alkotáslélektani? irányzattörténeti? - önellentmondást, hogy 1911 őszén így írt szerzője Hatvany Lajosnak készülő főművéről: "Írom szakmányba azt a rossz regényt, nekem már csak ez maradt! Dehogyis jó az! Ha egy teljes nyugodt évem van rá, dosztojevszkiji arányú dolgot lehetett volna csinálni az anyagból - így csupa léhaság és vaskos elírások...") A regény realista alapvonulata is gondos vizsgálatot nyer - a mai olvasó számára talán már túlságosan is nagy teret kap ezen belül a pusztuló dzsentri megjelenítésének tárgyalása - nem kevesebb figyelem jut azonban az impresszionizmus (és részben a szecesszió) különböző, nem csupán felszíni jegyeinek sem. (A szó itt "nemcsak nyelvi sajátosságot jelöl, hanem írói magatartást, lelkiállapotot, világszemléletet is.") Embertípusok tanulmányozása mellett a hangulatok varázsának érzékeltetésére is súlyt helyez, kiemelve ennek során a megélt események sorának, illetve egymásba oldódásuknak a kompozíciós szerepét az emlékek fölidézésének hullámzó menetében, vagy a szó-mámor zsongításának fontosságát - bőségesen élve a szemléltetés lehetőségeivel: "Kaffka, aki novellát írt a szagok, illatok megszállottjáról, az érzéki élmények teljességét hajszolja: nem elégszik meg a látás örömének szóba foglalásával, az illatot, a zenét is rögzíteni akarja művében. Könyve tele van illatemlékekkel, virágok, füvek, gyümölcsök szagával, jószagú szelekkel, pállott ködökkel és fülledt parfümökkel. Itt a fogalmi nyelvre van utalva, még akkor, ha egy-egy emlékből csupán az érett málna szaga maradt meg számára. De a zene, az élmény dallama mát át-áthallik a szavain, s szinte lírává finomítja a regényt. Az akusztikai hatás kedvéért igénybe veszi a hangutánzó szavakat: zsongott, zizegett a csend. A hangulat kifejezését dallamos szavakra, az alliteráció hanghatására bízza: ...összeolvadva >a tánc babonás, bolondos lelkével<. >Nyugodtan tűrtem, hogy babusgat, becéz...< >Szép, szelíd, őszi reggel volt...< Némelyik mondata inkább zenéjében őrzi az élményt, ami mellett már másodrendű a tárgyi tartalom: "Lankadt hajnali zene, fülledt parfümök, hullatag csipkék, szép szomorú, becses és őrizett emlékem volt egész életemen át ez a pár balgatag óra." A sok l, az azonos vagy rokon magánhangzók zsúfolása, a mély és magas hangzók változtatása, a szavak összecsengése dallamot visz a mondatba, mely a hősnő hajdani boldogságának testetlen emlékét idézi - zenei élmény húzódik meg a szóhalmozás mögött is: a tórlódó szavak meg-megújoló ritmust hordoznak magukban: pirosmályva, papsajt, jézusszíve, bazsalikom, rezeda, kisasszonycipő... e szép szavak gyűjteménye - mint valami bujkáló zenei motívum többször is felbukkan a regényben."Mindezt természetesen a világirodalmi összefüggésekről meg nem feledkezve fogalmazza meg a könyv szerzője.Két kisebb hiányérzetet érzek itt csak szóba hozandónak. Az egyik az elbeszélőnek e minőségében való jellemzésével kapcsolatos. Kaffka nem a valamilyen eseménynek a hatására elkezdett önéletrajz-írásnak a régebbi típusú fikciójából indul ki, nem is a valaki(k)hez élőszóval fordulás írói helyzetét választotta kezdetnek, a végletesen oldott belső monológ "kihangosításának" fikcióját azonban még nem alakította ki. Ennek a sajátos "közbülső" pozíciónak a tüzetesebb vizsgálatát szívesen olvastam volna a szerzőtől. Akárcsak a családregény-szerű tényezők kidomborításának és - részben ezzel kapcsolatban - a naturalizmus többhelyütt érvényesülő tendenciáinak a számbavételét. (Részben az alkoholizmus determinációját, részben "a fajta kifáradásának" említését s a betegségek szervezetet felörlő hatását illetően, s az elrontott házasság poklának rövid, de csaknem strindbergien erőteljes érzékeltetését.)A Színek és éveknél kisebb súlyú Mária éveit ugyancsak gondosan tárgyalva indokoltan fogalmazza meg állásfoglalását Bodnár: "a középpontjában álló pszichológiai élmény nem tudja áthatni a formát (...) az írói szemlélet tétovasága feldúlja a szerkezetet", ezért "az átmenetiség határozza meg (...) helyét a magyar lélekábrázoló regény történetében". Nem indít vitára az Állomások minősítésével sem: az írónőt "Félutas szemlélete szükségképpen egy bizonytalan határú és törvényű műformához vezette, amely ugyanúgy teret adhatott a korélményben rejlő vonzásoknak és taszításoknak, mint a nosztalgiának és a bírálatnak a Színek és évek impresszionizmusa. Ez a korrajzregény, melyben a művészkép avatottsága ellenére "nyers élménytömeg jut uralomra".Nem marad adósunk Bodnár könyve a viszonylag késői Hangyaboly vizsgálatával, ennek elhelyezésével sem, az életmű jelentős részét adó különböző színterekre vivő - szemléleti eltéréseket is nem egyszer érvényesítő - novellatermés egymást követő darabjai is meggyőző elemzéseket nyernek - el nem szakítva a regényektől. A monográfus szempontjainak, megközelítési eljárásainak sokféleségéből egy rövidített alfejezetcím-jegyzék is érzékeltethet valmennyit: Kompozíció és emlékezés, Az emlékezés tartalma keresi grammatikáját, Impresszionizmus és dokumentarizmus, Nyelv és élmény, Lélek és szó - Lélek és lét.A Bodnár által részben találó módon "Szabolcska és Ady között" elhelyezett, későbbi szakaszában azonban már modernebbé váló költői termésnek a tárgyalása sajnos egy kicsit túl hosszúra nyúlt a könyvben. Fejtegetései meggyőzhetnek helyességükről, jól szolgálhatják bizonyos összefüggések megvilágítását is, terjedelmük, azonban könnyen megtéveszthet a máskülönben arányosan fölépített munkában. (Amellett, hogy csak szerény érdeklődésnek a kiváltására lehetnek alkalmasak. Föltehető az is, hogy az egészében véve tárgyszerűen és szépen megírt életrajzból is csak kevesen hiányolták volna, ha kimarad egy és más - többek között az egykori lakáscímek emelet- és ajtószám szerinti megjelöléséig terjedő aprólékosság.)Bodnár György évtizedek óta munkálkodik a Kaffka-életmű feldolgozásán - nem lehet kérdéses, hogy egyszersmindkorra ő ennek a legjobb ismerője. Nagyszámú részpublikációján túl itt kell megemlíteni 1988-ban megjelent A "mese" lélekvándorlása című tekintélyes kötetét is, mely nagyobb ívű vonal részeként ugyancsak a választott írőnőnek a munkásságát - annak próza-részét - tárgyalta, a mostaniakkal jórészt egybevágóan. Földes Anna kismonográfiáját és Fülöp László kitűnő, de hasonlóképpen kisebb formátumú irodalomtörténeti munkáját követően tette most az asztalunkra Bodnár György a maga immár "szabályos" nagymonográfiáját - föltehetően utolsó feldolgozásként. A részleteket tekintve majd minden bizonnyal sokat kapunk még másoktól is, újabb szempontokat és módszereket felhasználó szerzők tanulmányaitól és esszéitől, a maga egészében azonban mindenképpen rangos helyet biztosított már magának ez az életmű-feldolgozások sorában. (Balassi)Tamás Attila