A múlás elviselhetetlen értelme                                                                                                                                           Szilágyi István: Hollóidő                                                                                                                                                         Egy, a 19. századra visszatekintő, s nálunk meglehetősen megrögzött elképzelés szerint a történetírás és az irodalom jól elkülöníthető területei a humán gondolkodásnak. Míg az egyik (ideális esetben) egyre hívebb tükre a históriai valónak, a másik ennek a pontos és hiteles történeti képnek megérzékített, átesztéizált változata, némi egyszerűsítéssel: a nemzet- és kultúraideológia tanítva gyönyörkedtető, áthagyományozó közege. Eszerint a történelemről szóló regény elengedhetetlen jegye a hitelesség, a realitás aranyfedezete: az írói fantázia, az irodalom fikciós teljesítménye legfeljebb valami többlet lehet, valami visszabontható rárakódás, semmiképpen sem a tartószerkezet maga. A történelmi tapasztalatokat átörökítő regény olvasási szokásrendszere hosszú időre a szociális és lélektani realizmus diskurzusával kapcsolódott össze, noha legalább ekkora, ha nem nagyobb gondolkodásformáló és cselekedtető ereje volt az ettől eltérő közvetítő rendszereknek, így a religiozitásnak, a mítosznak és a meseiségnek (pl. éppenséggel Jókainál). A történetírás, a történelmi emlékezet és az irodalom viszonyrendszerének ezt a hierarchikus, zárt szerkezetű kanonikus rendjét az utóbbi évtizedekben nemcsak a formalista, vagy a diskurzuselméleti-kultúratudományi kutatások bizonytalanították el, hanem mindenekelőtt az esztétikai tapasztalat újfajta létesülései. Az elbeszéléselmélet bizonyítani látszik, hogy nincs formaalkatból adódó különbség a történetírás és a regény között, a különböző posztstrukturalista irányzatok pedig a műfaji értelmezők, diskurzusformák határainak viszonylagosságáról, azok keveredéséről, folyamatos "jelcseréjéről" beszélnek. Egy olyan "összeszövődésről" tehát, amely révén a történelem kiküszöbölhetetlen nyomként vesz részt az irodalmi diskurzusban, az irodalom pedig, mint elengedhetetlen létesítő (elbeszélő-megformáló, vagyis szükségképpen fikcionáló) közeg íródik bele a történelembe. A történelem tehát nem az irodalmon kívül van (nem átesztétizált ábrázolata annak), hanem benne van: általa, mint egyik közvetítő rendszere által történik meg. A történetírás és az irodalom viszonyának hierarchikus szemléletét még inkább megerősítette a 20. század közepén politikai uralomra jutó esztétikai doktrína, amely egy történetfilozófiai üdvtan távlatából egyszerre, bár nem egyenlő mértékben értékelte le mindkét diskurzus lehetséges teljesítőképességét. A "történelem (egyedüli) céljának" és a(z egyetlen) "valóságnak" az ismeretében a történetírás és az irodalom értelemlétesítő szerepe újfent másodlagossá vált, nagyon is összetett viszonyuk pedig ismét csak hierarchikussá. Éppen ezért talán nem véletlen, hogy a "történelmi regény" műfaja egy időre marginalizálódott, az irodalom és a történetírás közötti viszony újraértelmezése, a historiográfia diskurzív feltételrendszerének reflexív újraalkotása Magyarországon mind a mai napig csenevésznek mondható. Annak ellenére, hogy egyidejűleg a kortárs hazai történetírást is érték jócskán szubverzív elméleti impulzusok, s hogy az utóbbi évek magyar epikájának egyik legszembetűnőbb fejleményévé vált a "történelmi regény" műfajának megidézése (Darvasi László: A Kleofás-képregény, A könnymutatványosok legendája, Háy János: Dzsigerdilen, Láng Zsolt: Bestiarium Transylvaniae. Az ég madarai, Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története, Kényszerű szabadulás). Ezek a művek a történelmi regény műfaji interpretánsa mentén egy meglehetősen laza korpuszt alkotnak, amennyiben különböző módokon járnak el a történeti világ fikcionálása és szövegszerű közvetítődése, illetve e kettő viszonya tekintetében. A Dzsigerdilen, a Jacob Wunschwitz és a Kényszerű szabadulás a történelemhez való hozzáférés textuális közvetítettségét, az értelemtulajdonítás önkényességét az idő- és térviszonyok, a mimetikus minták elbizonytalanításával, a részben intertextusokból (pl. Jókai, Kleist, Mészáros Ignác) szövődő szöveg nyelvi imaginációjának és a reprezentált "világnak" a viszonyában fellépő össze-nem-illések révén tudatosítja. Az ég madarai az események szelekciós és elrendezési elvének tetszőlegességét úgy leplezi le, hogy a(z újkori történeti sémák előtti, középkori) bestiárium formális rendjét aknázza ki Erdély 16-17. századi történetének újraalkotásához. A műfaji interpretánsok összeszövődésének talán nagyobb jelentésképző potenciálját szabadítja fel a már említett Jacob Wunschwitz, valamint A könnymutatványosok legendája, ahol a mimetikus tér- és időviszonyok megbontásával, illetve a diskurzív logika felfüggesztésével, a bűnügyi regény, illetve a meseszerűség (legenda, álom, jóslat) "közbejöttével" egy olyan "történelem" létesül, amelynek nincs szilárd menete, nincs célja, melynek eseménysora nem határolható le, ahol az események rangsorolhatósága elbizonytalanodik.Szilágyi István regénye, a Hollóidő az önmagában egyáltalán nem jelentéktelen tematikus kapcsolódáson túl megalkotottságának módját tekintve is beszédes vi-szonyban áll az említett művekkel. A török-kor vissza-visszatérő megidézése jelzi egyrészt a magyar "történelmi regény" történeti-diskurzív, paradigmatikus kötődéseit, a történelem "kérdezésének" hagyományszabta keretlehetőségeit, másrészt a választott (16-17. századi) "világ", s vele a reprezentált nyelvállapot és világállapot feszültségének esztétikai közvetítődése az öröklött, erősen kanonikus, szociális-etikai közösségképző történelmi ideológiák (a keresztény Európát védő utolsó bástya toposza, a modern értelemben vett nemzeti közösség létének visszavetítése) és a jelenbéli nemzeti és kisebbségi tanok újraértelmezésére is módot ad. A Hollóidő a mostanában olvasható "történelmi regényekhez" képest zártabb kronotopikus rendszert alkot, amennyiben a reprezentált "világ", a történeti kor mimetikus elgondolhatóságát nem roncsolja anakronizmusokkal. Az össze-nem-illések diskurzív-poétikai kiaknázására építő Wunschwitz-cal, vagy a Harmonia caelestis-szel szemben, a különböző történeti indexű jelentésegységek szubverzív egymásba szövése helyett inkább a valós illúziójának felépítésére alapoz, ugyanakkor dekonkretizációs műveletekkel (pl. a kitalált alakok, a valós és fiktív helynevek együttes szerepeltetésével) távlatot teremt a fikció létesülésének reflektálásához, miközben a realitás-effektusok hatását a narratív-diskurzív és motivikus szerve- zettség szintjén, különböző műfaji értelmezők, archetipikus jelentésegységek és kulturtörténeti toposzok összjátékával billenti ki. Maga a fülszöveg is úgy prezentálja a regénybeli világot, mint ami egyszerre szerveződik a realitásigény és az imagináció kritériumai alapján, de ami mindazonáltal a kanonikus történeti tudás tapasztalatrendszerébe illeszthető. A színre vitt világ történeti-szociális összefüggésrendszere, illetve az integratív (biblikus-archetipikus) allúziórendszer lehetővé teszi a Hollóidő példázatos olvashatóságát, a jelenbéli világ egyéni és közösségi létformáinak (idegen megszállás, állandó fenyegetettség, a túlélés stratégiái) allegorikus ráérthetőségét, ugyanakkor a történetalakítás és az elbeszélésszervezés egyszersmind fel is számolja a parabolai értelemképzés lehetőségeit. Az építés és lerombolódás modálisan többértékű, önértelmező metaforái (a templom, a templomrom, illetve az álombéli csontkorsó-fal és a koponyákból épített piramisok) végig is vonulnak a regény szövegén.A történet helyszíne az akkor már több évtizede török hódoltság alatt álló dél-magyar Duna-tájon fekvő Revek városa, közelében Bagossal, az egyik bég székhelyével. A történet ideje a megszállás szokásrendjéből (így a jól ismert rabváltság intézményéből), a reformáció előrehaladtából és a kibontakozó háború eseményeiből következtetve a 16. század utolsó évtizedére tehető, vagyis a döntő felszabadító hadműveletként induló, de csak újabb patthelyzetet és végzetes pusztulást eredményező tizenötéves háború közvetlen előzményeit és kezdeti korszakát idézi meg a mű. Az idő- és térviszonyok viszonylagos (de)konkretizáltsága kivált egyfajta referenciakényszert - általában a földrajzi tájékozódási pontok és néhol a szereplők realitásigényű "helyreállítását" (például hogy Bagos a történeti hitelesség kívánalma szerint elképzelhető Bajaként, vagy Bácsként, s mégsem) - s ezt a mechanizmust csak erősíti a krónikás elbeszélő aprólékosan ábrázoló, tapasztalati-tárgyias, leíró attitűdje, amely az egykori világ rekvizitumainak, szociokulturális öszszefüggéseinek (az épületektől, a különböző helyszínektől a ruházaton és étkezési szokásokon át a hadviselésig és a gondolkodásformákig) "tárgyhű", archiváló megidézése révén részt vesz a világszerű imagináció alakításában éppúgy, mint a történetmondás - meglehetősen fokozott - retardálásában. A Hollóidő olvasásának egyik meghatározó feszültségjegye, hogy egyfelől a szereplők közvetlen környezetéről bőségesen, gesta-szerűen sok minden tudható, ugyanakkor a velük történtek lényeges pontjai (motivációi, okai és következményei, némelykor körülményei) titokban maradnak nemcsak az olvasó, hanem az elbeszélő előtt is. A regény két könyvből áll, a kettő között a narrátori pozíció megformálása tekintetében van különbség, egyébként a két részt a történetalakítás, az elbeszélésszervezés és a motivikus rendszer felépítése is szorosan összekapcsolja. Az első részben a Tentás távlatához közelálló harmadik személyű hang szólal meg, a második részben pedig a hadfinak álló reveki legények egyike a megtett (első személyű) elbeszélő. Az első esetben történeten kívül álló, a második esetben pedig a történet részeseként szereplő elbeszélő közvetíti az eseményeket, de az elbeszélői távlat megalkotása, illetve a történésekhez való viszonyulás tekintetében lényegében kevés különbség van a két rész között. Mindkét esetben, ha nem is egyenlő mértékben, de korlátozott az elbeszélői tudás, mert vannak olyan események, amelyek a történet értelmezhetősége (de akár csak rekonstruálhatósága) szempontjából fontosak volnának, de kívül esnek a narrátor távlatán. A cselekmény menetének számos pontja homályban marad, a fikció horizontját a néhol misztikusan értelmezett, néhol értelmezetlenül maradt rejtély alakzata határozza meg. Az Első könyvben például lényegében eldöntetlen marad, legfeljebb valószínűsíthető, hogy vajon valóban honnan származik a deák, hogy mi is a "valóságos" előélete Fortunának, hogy milyen viszony fűzi a régmúltban Terebi Lukácshoz, hogy pontosan mi járatban van távol a pap rabsága idején, hogy milyen következményei lesznek a hajdúk mészárlásának? Ugyanígy nem lehet biztosat tudni a reveki legények vonulásának előzményeiről, Fortuna újabb titokzatos útjairól, a Tentás eltűnéséről és állítólagos felföldi utóéletéről, vagy a talányos zárójelenetről sem. A regény diegetikus szintje töredezett és elmosódó körvonalú. Az eseménymenet megszakítottságában, a történet "szétfutásában", a történetelemek többirányú értelmezhetőségében fontos szerepet játszik az elbeszélő visszahúzódó attitűdje, a narratív rögzíthetetlenség és a két könyv közötti távlatmódosulás. A szólamok között közvetítő elbeszélő az első részben visszahúzódik, bizonyos mértékben enged a szereplői távlatok viszonylagosító hatásának, s némely passzusokról nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a Tentás idézett tudatmozgásai, vagy pedig az elbeszélő, illetve az implicit szerző közvetlen megnyilatkozásaihoz tartoznak-e: "(De lehet, ez sem igaz. Véletlenek tánca s ölelkezése ez is. Minden? Ki tanít meg a véletlent az okkalvalótól különválasztani?)" (72.); "(Hogy lesz ezután? Holló gyomlálja, tépdesi az idő szemét? Avagy hollóvá lesz az idő? Hollóidő?)" (369.). Az első esetben akár a Tentáshoz is kapcsolható reflexív megjegyzésről lehet szó, bár a második mondat metaforikája valamelyest eltér a deák megszólalásainak nyelviségétől; a második esetben pedig a cím interpretációs kísérlete mutat túl a Tentás távlatán. Ez a megjegyzés tehát, a címadással, a két könyv folyamatos fejezetszámozásával és az anagrammatikus "nyomokkal" (Revek: "kever"; Terebi: "terebélyes"; Harmos: "Ma- ros"; Radva: "Várad") együtt inkább az implicit szerzőhöz rendelhető. Ugyanakkor az implicit szerző és a Tentás "közelségét" jelöli, hogy az Első könyv címe (Lovat és papot egy krónikáért) a deák szabadítási akciójának anekdotikus történetét idézi, a Második könyv címe (Csontkorsók) pedig egy visszatérő álmának motívumát. Ami az Első könyv olvasója számára valószínűsíthető vagy legalábbis sejthető összefüggés (pl. Fortuna és a Tentás messze múltba nyúló apa-fiú viszonya, vagy az "iskolamester" erdélyi kapcsolatai stb.), az a tőzsérfiú távlatából nem létezik, vagy rej-tély marad. Egyébként is: a Tentás olvasó, másoló, értelmező kutakodásával, intellektuális tudásával szemben a második részben egy mesterember katonának álló fia számol be a számára esetlegességekkel, értelmezhetetlen eseményekkel és kifürkészhetetlen jövővel járó vonulásról. A kétféle elbeszélői tudás, s az általuk színre vitt összefüggésrendszerek szükségképpen viszonylagosítják egymást, mert nincs olyan fölérendelt elbeszélői távlat, amely áthidalná a kettő közötti különbséget, s felszámolná az eldöntetlenségeket.A Hollóidő elbeszélésszerkezetében és motívumrendszerében is ismétlődő alakzat az írás, a kimondott szó és az emlékezet, az írás, a kimondott szó és a valóság viszonya, azok távolsága egyfelől, illetve egymásba tükröződésük, egymásba íródásuk másfelől. A könyv elején olvashatók szerint a deák három éven át azzal foglalatoskodik, hogy emlékezetből lejegyzi a pap és az iskolamester elmélkedéseit, majd saját feljegyzéseit értelmezi, azokat újraolvassa, átírja, sűríti. Ehhez a munkához még inkább szorgalmat ad az értékvédő belenyugvást hirdető pap elhurcolása, amit a deák tétlen szemlélőként néz végig, s amit a mezőváros közössége egykedvű beletörődéssel vesz tudomásul. Ettől kezdve Tentás az egykori feljegyzésekben keresi a romlás, a sorsalakulás lehetséges okát és magyarázatát. A rabságban sínylődő pap és a titokzatos útjain járó iskolamester távollétében újra szembesíti egymással az erkölcsi-teológiai mintákat közvetítő elvi álláspontokat. A kérdésekre, hogy vajon a történelem Isten büntetése-e, vagy a céltalan véletlenszerűség feltartóztathatatlan menete, isteni terv-e, vagy áttekinthetetlen emberi produktum, Terebi Lukács az Ěrás erkölcsi allegorizálásával és ideologikus aktualizálásával ("Minden romlásunk oka, az országvesztésé is, hogy naponta megtagadjuk Isten parancsolatait."), Fortuna viszont az erkölcsi ideológia viszonylagosságával és felülvizsgálatával válaszol: "Ne áltassuk magunkat, Lukács. Képtelenek vagyunk szembenézni saját tehetetlenségünkkel, csak ezt magunknak se merjük bevallani, inkább az egészet ráruházzuk Istenre, mondván, az ő rendelése szerint cselekszünk, amikor nem cselekszünk és tétlenül nézzük, mint pusztulunk..." Fortuna bírálata nemcsak Biblia-kommentárjait járja át, hanem a tradíció által közvetítődő beszédformák performatív erejében is veszélyt lát: az ő szemében a jeremiádok és siralmas énekek nem egyszerű megörökítői a rabsors alakulásának, hanem előíró formálói is, amennyiben olyan szerepeket közvetítenek, amelyek bénítólag hatnak az ellenálló erőre, a védekező cselekvésre. A deák is akkor hagy fel az árkusok másoló újraértelmezésével, amikor észleli, hogy (általa) a szövegeknek önmagukon túlható, mágikus hatásuk van: nem egyszerű megörökítői a sors értelmezésének, hanem a való világ eseményeinek jövendölései, azaz a mondottak fokozatosan "átköltöznek" a valóságba: ennek jele az ok és okozat, a megtörténtség és írottság, a valóságos és képzeletbeli történés (jóslás, álomkép) gyakori "átfordulása", felcserélődése. A nevek és szövegrészletek által felidézett prófétikus beszédhagyomány, amely a múlt és a jövő közötti távolság felszámolásán alapszik, beleépül tehát a regény diegézisébe is ("Na de egy a való, és más a szó. Bár úgy vélnénk, inkább a való teszi a szót, olykor mégis mintha a szó szülné a valót."). Akárcsak Fortuna, a Tentás is a cselekvést választja az elmélkedő, intellektuális magatartásminta helyett, de míg a mester a gyakorlati ész, a szevezkedés és a fegyver erejére tesz, addig ő a szó alakító, megtévesztő, cselekedtető erejét és a garabonciás varázslás mágiáját ismeri fel és igyekszik felhasználni. Ez utóbbi egyszersmind a diskurzív logikán és a sorsszerűségen való (részleges) felülkerekedés mesei alakzatát is beiktatja a hatástényezők közé. A történetmenet egyszerre tragikus és groteszk-abszurd fordulatai, a cselekvési minták fatális összjátéka azonban valamennyiüket kudarcra ítéli: a passzív, meghunyászkodó állhatatosságot megtestesítő pap (keresztneve Pál apostol kísérőjére, az egyik evangélistára utal, vezetéknevében ott van elrejtve a "tebélyesség", ami rögzült szószerkezetekben inkább a fa jelzője, illetve az asszonyság attribútuma) szörnyű rabságot szenved el, s ugyan a deák furmányos csereakciója kimenti a rabságból, saját végzetét és a közösség pusztulását ő sem védheti ki, mert a vélhetően Fortuna Illés által megszervezett hajdú-rajtaütés a szándékon túlhatva a város - megintcsak sejthető - pusztulását okozza. A közösség és vezetői közötti viszonyra egyébként is a távolságtartás, vagy legalábbis a távolság tudomásulvétele, némelykor a praktikus közöny - gondoljunk csak a Lukács pap másfél éves kegyetlen raboskodását övező hasznos meghunyászkodásra, vagy előtte a városi bíró nevezetes meghurcoltatására -, illetve a titkolózó és fabuláló manipulálás a jellemző: ez látszik például többirányúan Fortuna, a deák és a legények viszonylatában is. A teológiai-ideológiai viták tanulsága ugyan hozzájárul a Tentás eszmélkedéséhez, de lényegében nincs hatással a vezetettek indítékaira és viselkedésére. Nem véletlen, hogy Fortuna Illés válik a sorsalakulás, a könyvbéli pogány módra átértelmeződő "gondviselés" ("Volt hát a világban rend, ha nem is a Szentírás meghagyása szerint való.") egyik allegóriájává, az ideológiáknak nem engedelmeskedő, szeszélyes, kiszámíthatatlan történések megsokasodó (mindkét részben felbukkan a sejtés: Fortunából nem egy, de több van!), mindig másfajta értelemmel feltöltődő jelévé. (Keresztneve az örökké menekülésre kényszerített ószövetségi alakot idézi, akit bujdosásában egy holló táplál, segítve a túlélésben). A vele versengő másik jelképes alak a Tentás, a garabonciás, akinek bűbájoló tehetségén, akaratán azonban - akárcsak a Fortuna elszántságán és erején - túlszaladnak a rettenetes erejű történések. Az identitás bizonytalansága egyébként a történet és az alak-kezelés szintjén egyaránt megmutatkozik, s elsősorban a gondolkodás (álom, vajákolás) és cselekvés viszonylatában eleve megkettőződő alakokat érinti. Fortuna és a deák eredete tisztázatlan, Terebi Lukács a rabságból megtérve felcseréli a környezetét a régmúltbelivel, utóbb kiderül, hogy a régmúltban ő is színlelt a pápisták körében, nem lehet tudni Fortuna terveiről, s arról sem, hogy vajon valóban a deák bukkan-e fel a második rész utolsó harmadában stb. Ezzel szemben a nők, asszonyok világa (Baga Rozál, Hódy Ágó, kese-Kata, Krisztina) az absztrakt-racionális diskurzuson innen, a maguk természete szerint stabilabbnak és nemesen egyszerűbbnek mutatkozik (külön figyelmet érdemel a szexus animális kódrendszere, a való világból kiemelő hatása).A második rész eseményeit az ismeretlen cél felé vonuló reveki legények egyikének távlatából ismerhetjük meg. A vélhetően pusztulásra ítélt szülőföldről való elvándorlás során a reveki mesterek (árván maradt) fiait Fortuna terelgeti, irányítja, miközben kitanítja őket a lovaglás, a táborozás és a hadviselés minden csínyjára. Az elbeszélő többnyire lineáris krónikája az első résznél is korlátozottabb távlatot mutat: a hadfiak viselt dolgainak rendkívül aprólékos elősorolását csak nagyon ritkán szakítják meg azok a részletek, amelyekben a mesélő a történtek összefüggő értelmét fürkészi. Egy felső-magyarországi végvárat elérve Fortuna - láthatóan egy előzetes tervet végrehajtva - átadja a legényeket az éppen felvonuló magyar seregnek. A Csontkorsók a regényt némiképp átértelmező függelékként olvasható. A közösség megmenekülő ifjai kényszerűségből a Tízparancsolatot sorra megszegve, a "magasabb értelmet" közvetítőktől és ideológiáiktól mindinkább elszakadva, magukra maradva eszmélkednek: önmagukról való gondolkodásuk pillére, azaz sorsuk, elszenvedett szolgaságuk a felföldiek szemében semmit nem jelent, legfeljebb bizalmatlanságot és gyanút szül, s a török elleni hősi, európamentő felszabadító háború a résztvevők számára már semmi más, csak tekhné, az ölés és a túlélés megtanult mestersége, kiküzdött technikája. A Hollóidő második részében a leírások aprólékossága, a regisztráló elbeszélői attitűd mindinkább azt mutatja meg, hogy a történelem mindenekelőtt egy kezelhetetlen anyag. A cselekvéseket az emberi szándékon túlható esetlegességek és véletlenek irányítják. Talán ezt a legnehezebb tudomásul vennünk: a történelemnek mint fenséges közönnyel múló időnek és az ellene fordított, azt szelídítő ideológiáknak, törékeny emberi eszményeknek e különválását, ezt a humorosan drámai távolságát. A Kő hull apadó kútbanhoz és az Agancsbozóthoz hasonlóan itt is megnyilvánul Szilágyi rendkívüli archiváló szenvedélye és kivételes nyelvérzéke. A könyv kiemelkedő erénye a nyelv archaizáló-folklorisztikus megmunkáltsága, amely többnyire remek arányérzékkel, stílusbiztonsággal párosul, s csak néhol kelt némi parodisztikus hatást ("Ezt csipogta, vicogta ez a bármi anyányi terebélynek híjával való gyermeklány, miközben mellette a tuskófi buszma pironkodott és hallgatott."). A Hollóidő a történelmi regény Kemény Zsigmondtól és Móricztól eredő példázatos hagyományához kapcsolódik (a szabad akarat és a determináció feszültsége, az egyenesvonalú fejlődés, az eredendő értékek és az osztatlan jellem kétségbevonása, az értékek perspektivikussága és negatív átfordulása), úgy, hogy annak képleteit - főként - a narratív-diskurzív megalkotottság szintjén radikálisan átértelmezi.      Szilágyi a saját pályáján jól bejáratott mélylélektani-archetipikus motivációtól is ellépett, s ebben a regényében az integratív szövegszervezés több hatáseffektusát elhagyta, amikor egy nyitottabb szerkezetben igyekezett kiaknázni a műfaji értelmezők, kulturális toposzok, teológiai és közösség-ideológiai komponensek összjátékát. Egyszóval: az eddigieknél bizonytalanabb területre csábította el olvasóját. Az epikus folyamat megszakítottságával, a szólamok inkompatibilitásával, illetve azzal, hogy a releváns és irreleváns részletek megkülönböztethetőségét itt kevésbé irányítja egy integratív felhívás-struktúra, bizonyára összefügg, hogy néhol talán kissé túlírt a könyv, s ugyanakkor maradtak kihasználatlanul hagyott lehetőségei (pl. az árkusok másolásában, újraírásában rejlő jelentéspotenciál, ami összefüggésbe hozható az Emlékiratok könyvében vagy a Jadviga párnájában is kiaknázott ottliki kompetencia-modellel). A Hollóidő mindazonáltal egyszerre terebélyesen állhatatos és garabonciásan állhatatlan könyv, afféle apokrif-irat, ahogy Illés mester mondja: "Krisztus szenvedése históriájából most olyan részeket olvasok néktek, amiket papok, prédikátorok nem szoktak. Lehet, attól tartanak, ezek a versek értetlenséget keltenek. A Szentírás töredékesen maradt ránk, nem találunk benne minden cselekedetre magyarázatot. De attól még eltöprenghetünk ezeken." (Magvető)                     SZIRÁK PÉTER