Dávidházi Péter

Kétségben apokalipszis és feltámadás között
A nemzethalál vörösmartys látomása Toldy irodalomtörténetében
Keletkezésének hazai körülményeiből láthatóan a nemzeti irodalomtörténet mint tudományos műfaj grand récit-ként jött létre, ha e kifejezésen főként a tudás igazolására szolgáló nagyelbeszélést értjük.1 Toldy azonban a nemzet írásbeli kultúrájának történeti elbeszélésével nemcsak igazolja a magyar földön létrejött tudás értékét, mint a megelőző század historia litteráriáinak szerzői tették az elmarasztaló külföldi vélemények megcáfolására, hanem egyúttal felmutatja a nemzet narratív identitását, bizonyítandó magának a nemzetnek mint alkotásnak értékét és (ezáltal) létjogosultságát. Az alapvető szerkezeti különbség, amely a historia litteráriák betűrendbe szedett életrajzokra tagolódó lexikonszerűségét elválasztotta a XIX. században összefüggő elbeszéléssé váló irodalomtörténetek egységes céltudatú szövegvilágától, sokféle új funkciót tett lehetővé a korszerűsített tudományos nagyműfaj számára, ám közülük talán egyik sem növelte meg annyira társadalmi jelentőségét, mint az a képessége, hogy egyetlen nagyelbeszélésbe szője egy változó közösség irodalmi műveit mint egy nemzet maradandó identitásának és történelmi összetartozásának dokumentumait, s ezáltal (más jogalapra is hivatkozva vagy akár azok nélkül) hozzájáruljon ahhoz, hogy e közösséget nemzetnek lehessen tekinteni. A grand récit két klasszikus funkciója, az egyesítő és legitimáló közül2 itt nem az igazoló funkció tehát az újdonság. Az irodalomtörténet-írás elődműfajaiban a XVIII. század kezdete óta megfigyelhető az igazolás ősrégi szándékának továbbélése és tárgyának megváltozása: a vindikáció hajdani tárgyának, Isten útjainak igazolását már azokban is a hazai föld kultúrájának védirati felmagasztalása váltotta fel, de a lexikonszerű írói életrajzgyűjteményekben még csak a tárgyalt szerzők rövid élettörténeteibe széttagolódva juthatott munkához az igazolás narratív eszköztára. Az életrajzok betűrendes egymásutánjában ugyanígy csak szétaprózódva tudtak hatni a történettudományos beszédmód mélyén lappangó szépirodalmi műfajminták3 és a hozzá igazodó szóképhasználati módok. Mindez hiánytalanul megvan és fokozottan hat Toldy korszakokra tagolt, de (átfogó időrendje és egységes koncepciója révén) folyamatos nagyelbeszélésében is, akár a tudományos nagyműfajában rejtve továbbélő nemzeti eposz mintájára gondolunk, akár a többes szám első személyű nyelvtani formulákban megnyilvánuló nemzetképviseleti beszédmódjára, akár organikus analógiájú romantikus korszakmetaforáira. De éppen elbeszélésének folyamatossága és egysége miatt érdemes nála már olyasvalamire is figyelnünk, amire a lexikonszerű elődműfajban még nem volt lehetőség: az elbeszélés irányára. Egy szépirodalmi vagy tudományos nagyelbeszélés egészének rendező elvét, illetve történetformálásának teleologikus (célirányos) jelentését gyakran záróbekezdéséből érthetjük meg; ha ezt összehasonlítjuk (az elméleti tájékoztatásul előre bocsátott bevezető fejezetet kihagyva) a történeti főrész első bekezdésével, kiderül, honnan hová jutott a történet. Érdemes tehát egyesíteni az elbeszélő szövegek kezdőpontjára, illetve végpontjára összpontosító módszereket,4 hogy megállapíthassuk, volt-e egyáltalán Toldy irodalomtörténeteinek teleológiájuk, s ha igen, milyen telosz felé igyekeztek.Az elbeszélés végpontjának kiválasztása szorosan összekapcsolódik a nemzeti történelem irányának korabeli alapkérdésével, mely összefüggött az 1849 után sokasodó értekezések és röpiratok politikai útkeresésével, mindazoknak a közjogi és társadalombölcseleti írásoknak közös problémájával, amelyeket jobb híján, de találóan neveztek később "hogyan tovább" irodalomnak.5 Ehhez járult a reformkori költészet óta vezérmotívumként föl-fölvetődő tágabb (romantikus) kérdés, ugyancsak az irányt illetően: fölívelő vagy hanyatló ágban van-e a magyar történelem,6 illetve előre halad vagy hátra marad. Térbeli metaforák, de mindig érezhetően a nemzeti élet végső kérdését hordozzák: a hanyatlás vagy hátrálás baljós jelentése szinte mindig maga a halál. Arany arra buzdítja a Magányban című versében (1861) megszólított nemzetét, hogy bízzon a jövőben, mert hajója az idő árjának nem visszakanyarodó szélein hányódik, ahová csak "a holt-viz" szokott kivettetni. "Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban: / Veszhet közőlünk még talán nem egy: / De szállva, ím, elsők között a sorban, / Vásznunk dagad, hajónk előre megy!" (A Magányban szövege már keletkezéstörténetével is a történelmi iránytalálás motívumának fontosságát jelzi: fönti négy sorából a második és harmadik helyén eredetileg másirányú mozgásképzeteket is keltő változat állott ("Emel, segít, vonz e nagy áradat: / Veszhet közűlünk hab- s szélvészrohamban"), a kézirat pedig arról tanúskodik, hogy a "fősodorban" kifejezést több más lehetőség ("folyamközépen", "a főfolyamban", "áradatban") elvetésével választotta ki a költő; a változtatások tehát fokozatosan addig egyszerűsítették, míg végül a fő helyen biztosított előrenyomulás képzetéhez igazították a költői képet.7) Még tágabban és még filozofikusabban is többféleképpen fölvetődött a kérdés: egyrészt honnan ered és hová tart az egyéni élet (ami jóval később, 1877-ben lesz közvetlen főtémája Arany Honnan és hová? című versének, de egyes motívumai az 1850-es évekbe nyúlnak vissza), másrészt hová vezet az egész világtörténelem (az 1860-as években nagyrészt ez uralja Az ember tragédiája fogadtatását). Az utóbbi kérdést különösen aktuálissá tette az 1848-1849-es földcsuszamlás-szerű történelmi élmény, amelyet a kései Vörösmarty látomásteremtő képzelete az apokalipszis bibliai jelenéseinek mintájára elevenített meg, hol az utána eljövendő megújulás reményével (A vén cigány), hol kétségbeesetten, annak lehetőségét is megtagadva (Előszó). Mindez formálta Toldy tudományos nagyműfajának szemléletét, a mindegyik változatban ott lappangó dilemmával együtt: végső soron földi vagy égi hatalom határozza meg az egyéni és közösségi élet irányát? Itt derül fény a nemzeti tudomány reprezentatív főműfajának dilemmájára, hogy ezt az egész történetnek visszamenőleg egységes jelentést adó végpontot mint transzcendens elrendelésű célt jelölje ki, vagy megmaradjon az evilági tényezők körében. A dilemma tétje: világi perspektívájú legyen-e a születő (nagykorúsodó) tudomány, vagy természetfölötti, s ezáltal profán vagy szakrális közegbe tartozzon? Mindez összefügg az eposztól örökölt funkciók kérdésével, mert az eposzban a XIX. századi poétikák szerint a hősök nem önállóan cselekszenek, hanem felsőbb hatalmak megbízásából és egy eleve elrendelt sorsot betöltendő. Ebből a szempontból is érdemes megfigyelni, hogy egy tudományos műnek szánt irodalomtörténet miben maradt hű közösséglélektani funkciójának irodalmi elődműfajához, az eposzhoz, vagy mennyire távolodott el tőle. Megvizsgálhatjuk, mi maradt az irodalomtörténeti nagyelbeszélésben a csodás elemből, amellyel az eposz még (isteni rendelésből cselekvő hősei révén is) kapcsolatban maradt, sőt a korabeli elméletek szerint ez a műfaj fenségéhez tartozott,8 mi maradt az eposzi történetformálásból, amely gyakran emlékeztette az olvasót az égi hatalom közreműködésére, s mi maradt az eposz jellegzetes végkifejletéből, amelytől a XIX. századi ma-gyar kritika el is várta (még jobban, mint bármely más költeményétől), hogy isteni igazságszolgáltatással nyugtassa meg fölkavart és megrendített olvasóit. Ezektől függ ugyanis, hogy a XIX. századi irodalomtörténetírás tudományos nagyelbeszélései, akár monográfiának íródtak egyetlen szerző pályafutásáról, akár átfogó irodalomtörténetnek egy egész nemzet irodalmi fejlődéséről, földi vagy túlvilági meghatározottságúvá lesznek, és nagyrészt ez dönti el, hová kerülnek az elbeszélő (szépirodalmi és tudományos) műfajok megújuló rendjében. "Helyét pusztaság lepte el és síri csend"Az Előszó és a Die Räuber látomásainak átütése Toldy irodalomtörténetének záróképénNézzük meg, hogy mivel indít és mivel végződik, vagyis honnan hová tart Toldy irodalomtörténeti főműve, A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelen korig rövid előadásban. Nyitóbekezdése mindössze két mondatból áll, melyek közül az első hasonlít előző irodalomtörténete megfelelő mondatára, de a más népekkel történő összehasonlítás általánosító és viszonylagosító művelete nélkül ugyanaz az állítás egyszerűbb szerkezetűvé és nyomatékosabbá válik, sejtelmessége révén mégis költői hangulatú nyitányként hat: "A magyarok őskora ázsiai életök homályában vész el." A rákövetkező hosszú mondat a cselekményt előre összefoglaló eposzi expositio módjára végigkíséri a magyarok útját az írott történelem kezdetétől a honfoglalásig, hogy utolsó tagmondatában immár az elbeszélés jelene (és teleológiájának hallgatólagos célképzete) nézőpontjából pillantson vissza az évezredes fennmaradás nemzeti teljesítményére. "A történetben csak az V. század folytán jelennek meg, midőn utigurok v. ugurok neve alatt lakjaikat a Dónig terjesztették ki; míg végre hatalmasabb vérrokonaiktól, a kazaroktól és, később, a besenyőktől lassanként nyúgat felé szorítva, a IX. század végén, Árpád nagyfejedelmök alatt, a Kárpátok és Ádria, a Tarhegy (Kahlenberg Ausztriában) és az oláh havasok közé eső tartományokat meghódították, s itt, közel ezer év óta virágzó birodalmokat megalkották."9 A többes szám harmadik személyben emlegetett magyarságot e nyitóbekezdésben még csak az "itt" és a "közel ezer év óta" kifejezések kapcsolják az elbeszélő helyéhez és idejéhez, s legföljebb ezáltal közvetve és kimondatlanul azonosítják a narrátor (és olvasói) közösségének elődeivel, pár oldallal később azonban, éppen a költészet első említésénél, közvetlenül és kifejezetten megjelenik a történeti egységet érzékeltető genealógiai metafora, mégpedig az addigi nyelvtani távolságteremtést átváltva a képviseleti beszédmódnak megfelelő többes szám első személyre: "Van nyoma a történetben, hogy a magyarok elődei már az V. században ismerték az írást [...] Az eddigiekből is következtethetni, mit egyébiránt a történet is vall, hogy a költészet is virágzott őseinknél."10 A szövegösszefüggés szinonimákat megfeleltető logikája egyértelműen jelezte olvasója számára, hogy valahányszor a történetben a magyarok elődeiről lesz szó, a szerző mindig őseinkre gondol. Az ‘-ink' birtokos személyjel sugallta ‘mi' kijelölte a történetmondó narrátor és a vele (már az előszóból kivehetően) azonos önmeghatározású történész szerző nemzeti hovatartozását, hallgatólagosan eltérve a történettudományos beszédmód Döbrentei Gábor hirdette eszményétől, mely szerint az írásból nem volna szabad kiderülnie, hogy szerzője melyik nemzethez tartozik.11 Ugyancsak ez a közös ősökre hivatkozó mi tette lehetővé, hogy a tankönyvnek is szánt művet használó valamennyi diák egyazon történeti közösségbe tartozónak képzelhesse magát a honfoglalókkal. Ezt készítette elő a könyv előszavának elején (az első kiadás második bekezdésében, mely a második kiadástól fogva nyitóbekezdéssé lépett elő) a magyar irodalom közös birtokviszonyba foglalása, már ott is millenniumi távlatból: Toldy az egész könyv első érdemi állításaként szögezte le, hogy úttörőként tesz kísérletet "öszves irodalomtörténetünk" tudományos rendszerezésére, az eredeti kútfők tanulmányozása alapján mutatva be "irodalmunk szinte már ezer éves életét".12 Ezt a nemzeti és millenniumi közösségérzetet azután a következő oldalakon időnként megerősítette egy-egy hasonló nyelvtani elem: a hun és a magyar mondakör hőstetteinek századokig fennmaradó emlékezetéről a népénekekből merítő "legrégibb krónikáink" tanúskodnak, később megénekelt események viszont azért merültek feledésbe, mert nem akadt, aki "azokat írásba foglalva hagyta volna reánk"; miután a kereszténység behozatalával és a kormányforma átalakulásával Szent István uralkodásától kezdve új fogalmakra lett szükség, az Árpád-házi királyok alatt "ment véghez nyelvünknek ezen átalakúlása".13 Őseink, középkori nyelvünk, reánk maradt krónikáink: mindez az első néhány lapon némileg elszórtan is eléggé összefüggő ahhoz, hogy jelezze: amiről Toldy nemzeti irodalomtörténete szólni fog, az közös birtok, egy történeti közösség összetartozásának ismérve és záloga, a narrátor jelenéig kanyargó sorsának öröksége.De milyen végkifejlet felé tart ez a nemzeti sors? Erre felel a könyv utolsó alfejezete, amely alighanem tudatos szerkesztői számítás révén kapott kerek sorszámot (150. §), befejezettség-érzetet keltő címet (Az időszak vége), és egyre emelkedettebbé retorizált szöveget, mely egy csaknem egész oldalnyi részletező bekezdés után ér csúcspontjához egy külön záróbekezdéssé avatott, egymondatnyi összefoglaló értékelésben. Mivel a szóban forgó irodalom- és művelődéstörténeti "időszak", amelynek a végéről itt számot kell adni, az 1772-től, Bessenyei írói fellépésétől 1849-igy tartó "Legújabb kor", azaz a "Második virágzás kora", és Toldy már a nagy korszak bevezető áttekintésében (többszáz oldallal előbb) megkockáztatta a történelemből vett záróhatár egymondatos értelmezését ("A nemzeti míveltség minden terén sokkal biztató haladás; míg azt a forradalom 1848-49-ben ismét félbe szakasztotta"14), mely érezhetően a maga állásfoglalást kerülő rövidségében sem tanúsított rokonszenvet a forradalomnak nevezett szabadságharc iránt, a könyv végén 1848-1849-hez érve immár elodázhatatlannak bizonyult a politikai színvallás és a levert szabadságharc irodalomtörténeti hatásának mérlegelésén túl az esemény átfogóbb, mondhatni történetfilozófiai és talán (legalább a retorikai illendőség szintjén) transzcendens értelmezése. Mintha e feladat súlyának előérzete fékezné, az áttekintő nagybekezdés első mondatai diplomatikus óvatossággal, a minősítéstől láthatólag tartózkodva indulnak. "Így folytak az irodalom dolgai, midőn 1848-ban a nagy fordulat beállott. A nemzet egész figyelmét az ország sorsa kötvén le, rögtön megszűnt minden tudományos és költői tevékenység, csak a szükségbeli irodalom folytatta egy ideig még nyugton termelését (vallási, tan-, és gyakorlati jogi munkák)."15 A megszűnt tudományos és költői tevékenység említése higgadtan, szinte hűvösen tárgyszerű, s hogy mindez Toldy számára milyen veszteséget jelentett, azt egyelőre csak a tágabb szövegkörnyezet sejteti: aminek itt a forradalom véget vetett, azt a fejezetek beosztása már korábban úgy harangozta be, mint a második virágzás korának utolsó alkorszakát: "Széchenyi kora vagy a nyelv s irodalom egyetemes virágzása életben, tudományban, költészetben (1831-1849)". Árulkodó a "nyugton" folytatott szellemi termelés szürke, igénytelen, szinte semlegesnek látszó, de itt mégiscsak értéket jelölő kifejezése, mely egybevág Toldy (túlnyomórészt) udvarhű családi neveltetésének és evolucionista meggyőződésének magatartáseszményével és határozószóként egyezik a szabadságharc leverése után folyóirata mottójául választott Claudianus-idézet ("peragit tranquilla potestas / Quae violenta nequit...") ellentétező jelzőpárjának pozitív tagjával (tranquilla), mely az Uj Magyar Muzeum fejlécén reménytkeltően diadalmaskodott a másik fölött. A bekezdés ezután két részre bontva tárgyalja a szabadságharc korát, és még a kettős elkötelezettségű Toldy politikai óvatosságához képest is feltűnő, ahogy diplomatikusan a könyv tárgyának határai közt maradva igyekszik mindent pusztán az irodalmi termelés szempontjából megítélni, 1848-at még viszonylag termékenynek, 1849-et elsivatagosodásnak mutatva. 1848-ról szólva még pozitívumként említi a sajtószabadság nyomán megszaporodott hírlapokat, a röplapokon is terjesztett pamfletirodalom gazdag termését, és (a szabadságharc iránt szinte sértően közönyös indoklással) a katonai tárgyú írásokat, "melyek legalább azon irodalmi érdemmel bírnak, hogy általok a hadi nyelv derekasan kiképeztetett", amikor pedig megjegyzi, hogy "maga a költészet szolgálójáúl szegődött be a nagy mozgalomnak", az irodalomtörténet korabeli olvasóinak pillanatnyi alkalmuk nyílhatott volna a maguk szabadságharcos érzelmeit kihallani a nagy mozgalom kétértelmű jelzőjéből, de aligha felejthették el, hogy a megelőző fejezetek során Toldy leginkább éppen a társadalmi célok szolgálatát kárhoztatta az 1840-es évek irodalmában. E viszonylagos eredményű értékeléshez képest, melyben a minden szavára láthatólag kínosan ügyelő tudós még gondosan elosztotta a fényeket és árnyakat, 1849-ről szinte teljesen sötétbe borult összefoglalást kapunk, sokkal komorabbat, mintha csupán az Inter arma silent Musae illusztrációja akarna lenni, sőt szókincsében a meghalás szinonimái uralkodnak. "Az 1849. év már véres munkában találta a nemzetet: a haza egy nagy tábor vala, melynek zajában a tudományos testületek és tanodák működése megszűnt; a nem-politikai sajtó teljesen elenyészett; a régi politikai pártok a háborúban elvesztvén lábok alatt a biztos alapot, azok hírlapjai is elhallgattak; ellenben a mozgalom új orgánumai a fővárosban és vidéken mindvégig újabbakkal szaporodtak, míg a katastrophphal ezek is eltűntek; s az oly szépen virágzott irodalom helyét pusztaság lepte el és síri csend. A nemzeti nyelv jogvesztetten állott, a tanácskozó és egyesületi termek zárva, a magyar Thalia temploma idegen Músának is megnyitva; a szellemi élet legnagyobb és legjelesb tényezői elvesztek, vagy távol, vagy elvonúlva zsibbadoztak."16Szinte apokaliptikus tájkép csata után, emelkedettebb és költőibb a korábbi kimérten leltározó stílusnál, vörösmartys motívumokkal, helyenként már-már vörösmartys fenséggel. Az első mondat végén a "pusztaság lepte el és síri csend" szinte kísértetiesen emlékeztet az Előszó "most tél van és csend és hó és halál" sorára, amelyet ugyanaz a történelmi esemény ihletett, amelyről itt Toldy beszél, emellett távolabbról felidézheti a Szózatot is ("‘S a' sírt, hol nemzet sűlyed el,"); föntebb már a "véres munkában" talált nemzet képe sem csak a Szózat "Egy ország vérben áll" sorát idézheti föl, hanem az Előszó "vérfagylaló" kezű, emberfejekkel labdázó vészét is, hiszen a költeménybeli vész kitörésének dramaturgiai helyén Toldynál is felbukkan a "katastroph", és távolról mintha az egész bekezdés a nagy költeményt követné életnek és halálnak az irodalmi terepszemlén végigvonuló ellentétezésében (tanácskozás és némaság, virágzás és kopárság, mozgás és zsibbadás). Toldy elementáris Vörösmarty-élményét ismerve, e szöveghasonlóságok nemcsak az irodalomtörténet mai olvasójának tudatában hozhatnak létre kapcsolatot, hanem valódi alkotásbeli hatásra következtethetünk vissza belőlük. Az 1836-ban írt Szózat az 1837-re kiadott Aurorában jelent meg először és nagy hullámokat keltett, Toldy ennek kezdettől tanúja volt, a verset rendkívül jelentősnek tartotta, beválogatta az 1855-58-ben kiadott A magyar költészet kézikönyve Vörösmarty-költeményei közé, szóban forgó irodalomtörténetében pedig azon hazafias versek közé sorolja, "melyek által Vörösmarty legnagyobb, mondhatni történeti hatást gyakorolt a nemzetre".17 A hagyományos (bizonyíthatatlan sejtésből észrevétlenül állítássá, sőt közmegegyezéssé vált18) feltevés szerint 1850-1851 telén, egy újabb feltételezés szerint valamikor 1854 kora ősze és 1855 tavasza között íródott,19 mindenesetre Vörösmarty életében sohasem közölt Előszó viszont egészen friss élménye lehetett Toldynak: a vers Gyulai nagy összkiadásának második kötetében látott napvilágot 1864-ben, s ezt a kiadást Toldy éppen irodalomtörténete munkálatai közben olvasta, ugyanis az 1865-ben megjelent második kötetében Vörösmarty életének összefoglalása végén utal e tizenkét kötetes kiadásra, s bár a költő lírájáról szóló fejezetben cím szerint nem említi a verset, a fejezethez csatolt irodalomjegyzékben kiemeli, hogy Vörösmarty versei "Legteljesben" Gyulai összkiadásának első két kötetében találhatók.20 Toldy élményét nyilván csak fokozta a számára jólismert életműben utólag és hirtelen felbukkant remekmű keletkezésének titokzatossága. Nem tudhatta, hogy a hagyatékból előkerült Előszó mikor és hogyan jött létre; a következő század filológiája is mindmáig csak feltételezi, hogy ez a költemény vagy (mint sokáig valószínűnek tartották) az 1845 óta asztalfiókban várakozó Három rege elé íródott 1850-1851 telén,21 vagy esetleg (mint újabban gyanítják) Az áldozat című dráma 1855-ös felújítására készült, a Nemzeti Színház számára.22 A Három rege az Előszó nélkül jelent meg 1851 közepén, s bár augusztus 28-án Vörösmarty levélben értesíti Toldyt, hogy Zádornál hagyott számára egy példányt,23 nem említi a kihagyott költeményt, s később sincs nyoma, hogy annak kéziratát megmutatta volna neki vagy bárkinek. Ha az Előszó mégiscsak a Három rege elé készült, a megjelent változatból való kimaradását és levélbeli eltitkolását jogos óvatosságnak tulajdoníthatjuk; igaz ugyan, hogy egyrészt az Előszó szövegében (önmagában véve!) nincs egyértelmű politikai utalás, másrészt hogy ugyanebben a korban politikai célzásokkal teli művek is nyomdafestéket láttak,24 de a már 1845-ben "B. E. ifju grófnőnek", vagyis Batthyány Emmának, az 1849. október 6-án kivégzett Batthyány Lajos gróf lányának dedikált mű megjelenését 1851-ben a cenzúra bajosan engedélyezte volna az Előszó kíséretében, amelyben az elpusztított fiak eltüntetésének számonkérő-szemrehányó említése így, tehát a kivégzett miniszterelnökre utaló monogrammal és ranggal együtt már túlságosan konkrét lett volna, várhatóan áthágva a hatóság tűréshatárát. Toldy azonban e párosításnak még a lehetőségét sem gyanította; Vörösmarty-fejezetének irodalomjegyzékében a Három rege 1857-ben posztumusz megjelent újabb kiadását adta meg, amely továbbra sem tartalmazta az Előszót, s a költő 1855-ben bekövetkezett halála után az irodalomtörténész hiába szerette volna megnézni barátja hátrahagyott műveit. "Zádor oly szűkkeblű, hogy még eddig sem birhattam reá, hogy Vörösmarty kéziratait velem közölje csak megtekintés végett is!"25 Ez a kifakadása 1856 augusztusának végéről származik, de a következő években is nemegyszer mérgelődött amiatt, hogy hiába próbálta Zádort együttműködésre bírni.26 Végül 1863-ban a kéziratos hagyatékot Gyulai kapta meg feldolgozásra, ami Toldynak mérhetetlen keserűséget okozott, de bele kellett nyugodnia. Így Toldyt az addig nem látott Előszó Gyulai első kritikai összkiadásában a váratlan újdonság erejével ragadta meg 1864-ben; irodalomtörténete befejezésén dolgozva ezért is kerülhetett annyira e nagy vers nyelvi és szemléleti hatása alá, hogy záróbekezdésén az máig felismerhető nyomot hagyott.Mégsem csak az Előszó vagy csupán Vörösmarty költészete formálhatta Toldy irodalomtörténetének apokaliptikus látomását: a nyugati irodalmak romantikus költészetében is találkozhatott ilyen motívummal, sőt bizonyítható, hogy a fiatal korában lelkesen olvasott és lefordított Schiller-drámában, a Die Räuber-ben előforduló apokaliptikus álom kísértetiesen hasonló nyelvi megoldásokra ösztönözte. Nem véletlen, hogy az álom önmagában is rendkívül kifejező szövege mélyen és életre szólóan belevésődött tudatába, hiszen e dráma lefordításának első kísérletét vesszőfutásnak is beillő kritikai fogadtatás tette fájdalmasan emlékezetessé, a kapott megrovások jogosságát egy idő után kénytelen-kelletlen maga is belátta, ifjúkori bűnét két évtized múltán egy erősen átdolgozott kiadással próbálta feledtetni, amelyben azonban ez a részlet viszonylag kevéssé módosult, de kisebbfajta nyelvi ügyetlenségeitől megszabadítva még erőteljesebbé vált. Érdemes összehasonlítani az ötödik felvonás első jelenetében Franz von Moor által elbeszélt álom szövegét Toldy 1823-ban megjelent első, illetve az átdolgozott és 1842-ben kiadott második fordításában, mert úgy vetítik előre az Előszó világát, hogy közben mintha Toldy majdani irodalomtörténetének záróbekezdéséből akarnának ízelítőt adni. 1823: "Hirtelen egy szörnyű dörgés ütött fülemre, remegve feltántorogtam, ‘s ime, úgy voltam, mintha az egész látkört tüzes lobbokban fel látnám lángolni, és hegyek és várasok és erdők, mint viasz a' kemenczében, elolvadva, és egy ordító szélszak elseprette a' tengert és eget és földet - ekkor, miként ércz tárogatókból harsogott: föld! add holtjaidat, add holtjaidat tenger! és a' kopár mezőség vajúdni kezdett, és koponyákat felhányni, ‘s bordákat, és állkapczákat, és csontokat, mellyek öszvevonódtak emberi testekbe [...]."27 1842: "Hirtelen szörnyű dörgés hatott fülemre, remegve feltántorodtam, s íme, az egész látkör lángokban álla, és hegyek, és városok, és erdők elolvadtak, mint viasz a kemencében, és egy ordító szélvész elseprette a tengert és eget és földet - ekkor érc tárogató harsant meg: Föld! add elő holtaidat, add elő holtaidat tenger! És a kopár mezőség vajudni kezdett, és koponyákat felhányni, s bordákat, és állkapcákat, és csontokat, mellyek összevonódtak emberi testekbe [...]."28 A két szöveg legváltozatlanabb elemei éppen azok, amelyekben fölismerhetjük az Előszó jellegzetes motívumait: ami ott majd "emberfejekkel labdázott az égre" lesz, az itt (mindkét változatban) "koponyákat felhányni"; az ottani "ordított a vész", itt az első változatban "ordító szélszak", a másodikban "ordító szélvész"; sőt a majdani vers híres sorának kötőszavai ("tél van és csend és hó és halál") itt több szókapcsolatban is felbukkannak, nagyban hozzájárulva az egész jelenet szaggatottságához: "és hegyek, és városok, és erdők elolvadtak"; "elseprette a tengert és eget és földet"; "koponyákat felhányni, s bordákat, és állkapcákat, és csontokat". A (visszatekintve már) vörösmartys kötőszóhalmozás itt általában nem a fordító leleménye, hanem Schiller kötőszavainak pontos átültetése ("und Berge und Städte und Wälder", illetve "Schädel und Rippen und Kinnbacken und Beine"), bár egy esetben maga Toldy egészíti ki a schilleri megoldást ("Meer, Himmel und Erde"29) a másik kettő mintájára: "a tengert és eget és földet". Mindazonáltal hatásnak, vagyis olvasmányélmény és írásmód ok-okozati kapcsolatának feltételezése ez esetben, mint egyébként mindig, legföljebb (mégoly valószínű) feltételezés lehet. Noha Franz von Moor álma csak a vész hangzavarát érzékeltette, az utána beálló csöndet nem, vagyis az utóbbira és a kettő drámai ellentétezésére Toldy itt már nem, legföljebb az Előszóban láthatott példát, a schilleri részlet alapján még azt is lehetségesnek tarthatjuk, hogy Toldy irodalomtörténetének záróbekezdése ugyanígy létrejöhetett volna, ha a tudós nem olvasta volna (ahogy pedig olvasta) előtte Vörösmarty Előszóját; vagyis a nagy szöveghasonlóságok sem bizonyítják kétséget kizáróan, hogy az Előszó közvetlenül részt vett Toldy szövegének megformálásában. Annyi azonban bizonyos, hogy e tudományosnak szánt mű záróbekezdése a romantikus apokalipszis hasonló látomásából és nyelvi-poétikai ihletéből származott, mint Schiller és Vörösmarty költészetének rokon fejleményei. Nincs kizárva, hogy az utóbbi kettő nemcsak külön-külön formálta Toldy szóban forgó bekezdését, s annak művégi elhelyezkedése által egész irodalomtörténetének teleologikus nagyelbeszélését, hanem Schiller drámarészlete Vörösmarty költeményén át is éreztette hatását. Bár eddig sem a Vörösmarty-filológia, sem a Schiller-fogadtatás szakmunkái (tudtommal) nem figyeltek föl rá, nagyon valószínű, hogy Vörösmarty költői látomásainak nyelvére, köztük leginkább éppen az Előszóéra, szintén hatott Schiller Die Räuber-jének álomjelenete. Bármelyik feltevést fogadjuk is el az Előszó keletkezési dátumát illetően, a vers megírásakor Vörösmarty e drámát már régóta tanulmányozta, és mind eredetiben, mind (több) fordításban nagyon jól ismerte. Amikor az Athenaeumban színikritikát közölt a Pesti Magyar Színház 1837. szeptember 18-ai előadásáról, védelmébe vette az országszerte sikerrel játszott,30 de a cenzúra által akkoriban istenkáromlónak, államfelforgatónak és erkölcsrombolónak tartott és csak húzásokkal színpadra engedett drámát, mely szerinte "egy nagy elmének roppant tévedése: fiatalkori mű, rendkívüli erőnek jeleivel; de épen olly rendkivüli botlásokkal is", majd a nyilván előtte fekvő eredeti német szöveggel összehasonlítva bírálta Bartsai László fordítását, mégpedig szókincsének éppen a vallási és apokaliptikus rétegeiből hozva egy-egy példát. "Itt a' Vorsehung - előrelátásnak fordíttatik gondviselés helyett; ewiges Chaos, szüntelen való zürzavarnak örök chaos helyett, ‘s több nem kevésbbé botránkoztatólag félreértett, vagy ügyetlenül magyarázott helyek fordúlnak elő." Sőt, miközben a csalódott Vörösmarty újrafordítást sürget, ezzel hallgatólagosan pálcát törve Toldy 1823-ban megjelent kísérlete fölött is, egy szónoki kérdéséből kiderül, hogy a darabot alighanem német előadásban is látta, és hogy annak szövegét talán épp olyasféle nyelvi kifejezőerőért becsülte nagyra, amilyennel majd az Előszó fogja lenyűgözni kései olvasóit, köztük a költő-utódokat. "‘S mit kell annak éreznie mit itélnie, ki e' darabot az eredeti erőteljes nyelven s művészektől látta, ha a mai előadással összehasonlítja?"31 Ha folytatjuk a Vörösmarty megkezdte összehasonlítást, közvetett bizonyítékot találunk arra, hogy az Előszó apokaliptikus jelenetében a kötőszavak halmozását legföljebb Schiller eredetijének és talán Toldy egyik (vagy mindkét) fordításának megfelelő helye bátoríthatta, ugyanis Bartsai (más színikritikusok által is joggal csepült32) fordítása az álom nagyon megrövidített leírásából ugyanúgy kiiktatta őket, mint a koponyák és csontok feldobálását,33 vagyis e részlet a félrefordítások példáin túl egyike lehetett azoknak, amelyek leginkább érthetővé teszik Vörösmarty elégedetlenségét. A feltételezhető hatások szövevényét tovább bonyolítja, hogy persze Toldy is olvasta Vörösmarty e színikritikáját, és miután éppen annak megjelenése után, 1837-38-ban alaposan átdolgozta ifjúkori fordítását, az 1842-es kiadás bevezető jegyzetében Vörösmarty iménti szavaihoz feltűnően hasonló módon minősíti "Schillernek e bár tévedt irányban, de rendkivüli erőt tanusító művét".34 Mivel pedig Schiller szeme előtt e menny és pokol végletei közt hányódó drámája írásakor bevallottan Milton Sátánja lebegett,35 hozzátehetjük, hogy közvetve, Schilleren és Vörösmartyn át akár még az apokaliptikus motívumokban gazdag miltoni eposz36 is formálhatta Toldy irodalomtörténete végén a látomásszerű helyzetképet. Az utóbbi lehetséges közvetett mintái közé sorolhatjuk Vörösmarty 1837-től 1839-ig vagy 1840-ig írott, majd 1841-től 1864-ig a Nemzeti Színházban tizenkét-szer bemutatott drámáját is, Az áldozatot, amelynek szárnyaló dikcióját már hasonlították Schilleréhez,37 1855-ös bemutatójában pedig egy újabb feltételezés az Előszó megírásának alkalmát véli fölfedezni.38 Toldy annyiszor foglalkozott e drámával, hogy még az ő bevallottan gyönge memóriájában is rögződhettek általános nyelvi sajátosságai és legjellegzetesebb megoldásai. Valószínűleg már keletkezése folyamatában megismerte a mű egyes részleteit, a költő ugyanis már írása közben, 1838 őszétől 1839 tavaszáig időnként felolvasott belőle legszűkebb baráti körének; az Athenaeum egyik szerkesztőjeként Toldynak része volt abban, hogy a lap 1839 júliusában három egymást követő számában közölt belőle mutatványt; a dráma első teljes szövegét bizonyára olvasta a Vörösmarty Mihál' Ujabb Munkái 1840-ben megjelent negyedik kötetében; ősbemutatójáról 1841 tavaszán szerkesztőtársa, Bajza számolt be az Athenaeum olvasóinak, majd a drámát nemsokára már együtt adták ki, előbb a Vörösmarty' Minden Munkái 1847-ben megjelent nyolcadik kötetében, majd ugyanabban az évben a Nemzeti Könyvtár sorozatában megjelent Vörösmarty Mihál Minden Munkái részeként; a szabadságharc utáni korszakban föltehetőleg megnézte a Nemzeti Színházban a darab új rendezésű 1853-as vagy 1855-ös bemutatóját (utóbbin maga Vörösmarty is megjelent), a következő évtizedben pedig bizonyíthatóan épp irodalomtörténete Vörösmarty-fejezeteinek írása előtt tanulmányozta legtüzetesebben a művet, ugyanis az 1864/65-ös tanévben Vörösmarty mint drámaköltő címmel tartott előadásai során (télen, tehát legkésőbb 1865 elején) elismerően taglalta szerkezetét és jellemábrázolását,39 majd irodalomtörténete 1865-ben megjelent második kötetében röviden méltatta.40 Irodalomtörténete záróbekezdéseit írva tehát régi emlékként és felfrissített benyomásként egyaránt munkálhatott benne a dráma nyitójelenete, amely a magyarhonba érkező Szabolcsnak, Előd vezér fiának kilencsoros monológjával kezdődik, és az egész nép kihalásának rajzában legalább annyira rokona a schilleri dráma apokaliptikus álmának, mint az Előszó látomásának: "Egy napja már, hogy bolygok e' vidéken / ‘S még emberarczot nem láttam; de messze / Csonttal fehérlő tért és halmokat, / Mellyekben egy népségnek sírja van. / Úgy látszik e' hon elnyelé lakóit / ‘S a' föld alatt adott nekik hazát. / Ki mondja meg: harcz pusztitott-e itt, / Vagy a' halál megunva börtönét / Dögvészt lehelt a' megvénült világra?"41 Bár a fennmaradt rendezőpéldány tanúsága szerint az 5-6. sort az előadások 1840-es években és a szabadságharc után rendre kihagyták, sőt előfordult, hogy az 5-8. sor egésze kimaradt,42 e jelenet a negyedik sor jóvoltából mindenképp egy nép sírjának felidézésével kezdi a drámát, s a színen ezután megjelenő "magyar közbajnok" Szabolcs kérdésére elmondja neki, hogy Magyarhonba, Etele egykori földjére érkezett.43 Toldy még nem kifogásolta, mint majd egy utódja teszi, hogy e dráma körülírásokban és metaforákban dúskáló nyelvezete nem felel meg a honfoglalók nyelvállapotának vagy a szereplők lelkiállapotainak, hanem mindannyian Vörösmarty saját költői nyelvét beszélik, mely más drámáiból vagy költeményeiből ismerős,44 de azért e drámában nyilván ő is felfigyelt a korai Vörösmarty-eposzok (nem csupán tematikai45) nyomaira, Szabolcs nyitómonológjában pedig számos további áthallásra, hiszen e néhány sor tisztán visszhangzik szerzője (korábbi és későbbi) lírájától. Más reformkori költemények emlékezetes motívumain (például Kölcsey Hymnusának "csonthalmain") túl e monológ Vörösmarty életművéből sem csupán az Előszó egészét és részleteit (például a "megvénült" földet) idézhette föl Toldyban, hanem az Előszóban felrémlő nemzethalál látomásbeli előzményeként tekinthető Szózat rémképét is, "a' sírt, hol nemzet sűlyed el". Annál is inkább, mert 1864-ben és 1865 elején a műve befejezésén dolgozó tudóst a korabeli magyar irodalmi élet olyan közege vette körül, amelyben Vörösmarty egykori (1836) Szózata sokak számára mintája és vitaalapja maradt a nemzeti sorsról való gondolkozásnak. Talán azért is válhatott évtizedeken át annyira meghatározóvá, mert keletkezésekor akarva-akaratlanul más korabeli művek egyes motívumait, szavait és mondatszerkezeteit írta újra egységesen és emlékezetesen (nem csupán költői művekét, egy-egy jellegzetes versmondata például Széchenyi Világ, s még inkább Stádium című könyveinek részleteire hasonlít46), és megjelenése után szövegelőzményeit feledtetve és rendkívüli képzettársító erővel hatott a kortársak tudatára. Például Vajda 1862-ben álnéven közölt Önbírálat című röpiratában több más idézetszerű Vörösmarty-utalás47 közt ezzel is viaskodik. "Ameddig csak halál kellett a hazáért, addig a haza nem panaszkodhatott, hogy cserben hagytuk. [...] a magyar csak és mindig hazájáért ontotta vérét. És még is...?! [...] Annyi szív hiába szakadt meg a honért?! Vajjon talán az idők úgy fordultak, miszerint a haza valami egyebet és nem csupán vért kíván fiaitól?"48 Az Előszó viszont egyediségében is olyan emblematikus öszszegzése sokak történelmi élményének, hogy a kortársak írásainak hasonló részletei olykor inkább rokon ihletről, mintsem közvetlen szöveghatásról tanúskodnak. Toldy szóban forgó bekezdése a híres verssornak (egy vélemény szerint a magyar költészet legnagyobb sorának49) szinte parafrázisával részben a nemrég olvasott versnek köszönheti fogalmazásmódját, de a szabadságharc előtti korszak reményteljes munkálkodását például az Önbírálat is majdnem úgy állítja szembe a hirtelen mindent elpusztító vésszel, ahogy Vörösmarty nagy verse, noha ezt Vajda ekkor még nem ismerte: "a hátramaradás teljes öntudatára ébredt nemzet oly nagy buzgalommal fogott munkához, [...] egyremásra támadt a lángész minden szakmában; a tett egymást érte, és a szégyenpir már már dicsfénnyé változandott arcán, - de egy boldogtalan elragadtatás percében az öntúlbecsülés egy másik Mohácsot szülő hibájába esett, - szégyene haraggá változott, s a legnagyobbat tenni akarván, megrokkant".50 "Katastroph" és "kiengesztelődés": világnézeti-poétikai normák érvényesítése az irodalomtörténeti nagyelbeszélésbenToldy szövege tehát két olyan Vörösmarty-verssel érintkezik, amelyek ellentétesen viszonyulnak, de egyaránt bensőségesen kötődnek az apokalipszis alapkérdéseinek: a transzcendens igazságosztás számonkérhetőségének és az áldozat értelmének problémájához. A Szózat azóta annyira meghatározó darabja lett "a nemzeti apokaliptikus hagyománynak", hogy amikor egy mai magyar irodalomtörténész a világ végének mint az igazság pillanatának jelentőségét méltatja Kelet-Közép-Európa nemzeti irodalmainak jellegzetes motívumai között, hazai példaként már e vers címe említése nélkül elegendőnek tarthatja "a ťnemzethalálŤ víziójára utalni, amelyet általában gigantikus temetésként szceníroznak: a nemzetnek az általa elkövetett bűnök és a sors igazságtalanságának következtében kell a sírba szállnia".51 A vers szakirodalmából arra következtethetünk, hogy történetszemléletének transzcendenciára utaló perspektívája az olvasói tudat változásai folytán annyira elhalványult, hogy egyes kései értelmezői már nem mindig veszik észre, jóllehet Vörösmarty kortársai és közvetlen utódaik még kifejtett versbeli utalások híján is nyilvánvalónak látták. Egy kommentár 1958-ban a Hymnushoz képest (többek közt) éppen abban véli felfedezni a Szózat különbségét, hogy itt "Vörösmarty ihlete nem vallásos sugalmazású, mint Kölcseyé";52 ez az elhatárolás összhangban van a pár évtizeddel korábbi nézettel, miszerint Kölcsey egyszerre hazafias és vallásos, Istenhez fohászkodó Hymnusa csak kivételes jelenség lehetett a magyar romantika ihletének profán, világi és racionális, s ezért a nyugati irodalmak romantikáinak vallási miszticizmusától távoli forrásvidékén.53 Azonban Vörösmarty és Toldy nemzedéke számára, ha némelyiküknek (mint éppen Toldynak) ifjan volt is vallásellenes korszaka, a Szózat buzdító ereje még a történelmi eseményeket vezérlő Isten hitéből származott, a közvetlenül utánuk jövők olvasatára pedig mélyen jellemző, hogy Gyulai szorosnak gondolt parafrázisában az "És annyi balszerencse közt, / Olly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán" így hangzott: a költő "felhozza az őrködő isteni gondviselést, mely annyi viszontagságok közt sem engedte megtörni [a nemzet] életerejét".54 Ugyancsak az isteni hatalomba vetett hit korabeli beleértésére vall, hogy a költemény 8. és 9. versszakának rendkívül hangsúlyos az nem lehet motívumát Vörösmarty költeménye előtt és után egyaránt ilyen értelmezésben találjuk meg kortársainál. Mint kimutatták,55 Széchenyi 1833-ban megjelent Stádiumában, amely gyakran él az "ész", "erő", "akarat" és "sorvadoz" szavakkal, a motívum még kifejezett transzcendens utalással fordul elő ("Nem akarom soha hinni, hogy annyi kínt, epedést hijába küldött volna a népek legfőbb Ura"56); ugyanígy teszi majd kifejtetté a remény hallgatólagos isteni biztosítékát Arany az ég metaforájával, amikor (1861-ben) Magányban című verse idézetszerűen utal vissza a Szózatra: "az nem lehet, hogy milliók fohásza / Örökké visszamálljon rólad, ég!" Majd csak a következő évtizedben fogja Arany László verses regénye iróniával illetni, Hűbelé Balázs ifjonti hévének és naivitásának tulajdonítani ezt a hitet. "Hanem remélt is ám: szent akarat / - Így olvasá versben - sikert arat." "Hiszem, mond, hogy van egy osztó igazság / S célt ér, kiben volt hűség, szív, erő; [...] Balázs, magát ringatva, így hevűle."57 Az Előszó írásakor Vörösmarty egyszemélyben bejárta az egymást követő nemzedékek útját: szövegváltoztatásai éppen e transzcendens támaszúnak hitt bizalom megrendüléséről tanúskodnak a harc és megtorlás áldozatai láttán. Számonkérő utolsó sorában a "Hová tevé boldogtalan fiait?" kérdésének jelzőjét az egyértelműbb utalású "elhullott"-ról változtatta előbb "ártatlan"-ra, majd a végleges "boldogtalan"-ra. A verset nemhiába értelmezték már úgy, hogy "kozmikus katasztrófa látomásává növeli meg a szabadságharcot",58 nemhiába sejtették meg benne mint Vörösmarty "[a]pokaliptikus képzeletének egyik legcsodálatosabb alkotásában"59 a szabadságharc előtti kor reményeinek szertefoszlását, nemhiába olvasták a keresztény apokalipszis laicizálásaként, feltételezvén például, hogy egyik szövegváltoztatása (a "Meghozni készült a legszebb jutalmat" helyén eredetileg "Meghozni készült a legszebb menyasszonyt" állott) a közvetlenebbül keresztény nyelvezetű utalás elkerülésének szándékáról tanúskodik a szabadságharc leverése után, amikor Vörösmarty "a végleges értéktelítődés keresztény sorrendjét megfordította," és költeményében "a laicizált megváltás kudarcba fulladását ábrázolta,"60 sőt nemhiába kockáztatták meg azt az ellenőrizhetetlen, valószínűleg téves, de a szöveg utalásrendjének belső feszültségeire mindenképp jellemző feltételezést, miszerint az istenkáromlás küszöbén megtorpanó vers talán azért láttatja kirajzolódni az elsötétült ég villámaiban "az ellenséges istenek haragját", vagyis a többes számú antik istenekét, mert a költő öncenzúrája már az első változatban sem engedte leírni az eredetileg talán egyes számban felöltött változatot, "az ellenséges istennek haragját", pedig ez lett volna összhangban az utána egyes számban említett istennel, "aki kizárólag a zsidó-keresztény mitológia atyaistene lehet".61 Irodalomtörténetében Toldy nem kommentálja a Gyulai kiadásában nemrég olvasott Előszót, de hogy mit gondolt róla, az sejthető abból, ahogy itt Vörösmarty némileg hasonló verseit méltatja: "a legmagasb, mert világtörténeti, álláspontra emelkedve azon költeményeiben látjuk őt, melyekben az emberség sorsa feletti kétségbeesés ég (Az emberek; A vén cigány), míg (emebben) látnoki tekintettel a világ egykori regenerátióját hirdeti, oly bámulatos mélységgel és hathatóssággal, melyhez hasonlót a biblia némely könyvein kívül nem ismerek semmit; iszonyú, megrázkódtató, de végre kibékítő: az új világ és új költészet apokalypsise, s egyszersmnd a legnagyobb magyar költő - hattyúdala."62 Toldy nem részletezi, hogy a Biblia melyik könyveire gondol párhuzamként, mivel azonban az új világ költői apokalipsziséről beszél, melyben a megrázkódtató iszonyatot a világ regenerácójának kibékítő megjóslása követi, minden valószínűség szerint azokra utal, amelyek (mint főként a Jelenések, illetve Dániel, valamint Ésaiás könyve) az apokalipszist és a rá következő (itt bibliai értelemben vett) millenniumot, a másodszor eljövő Jézus uralmának boldog ezer évét hirdetik, és a 18. század végén a francia forradalom számos értelmezését, sőt az angol romantikus költészet több nagy művét ihlették.63 Nem véletlen azonban, hogy A vén cigány a megújulás végül kibékítő jóslatával együtt juttatja Toldy eszébe a bibliai apokalipszist: az irodalomtörténész aligha magasztalta volna így az Előszó apokaliptikáját, ugyanis még a legnagyobb magyar költőnek nevezett Vörösmartytól sem könnyen fogadott volna el olyan verset, amely nem kevésbé "iszonyú" és "megrázkódtató", szintén "kétségbeesés ég" benne, de a bibliai millennium ígérete vagy bármiféle transzcendens kibékítés nélkül, hiszen a föld regenerációját hazugnak nevezi, az elhullottakért végül semmiben sem talál vigasztalást, sőt kozmikus szemrehányással végződik. Ezért volt számára annyira fontos A vén cigány zárlata, és ezért fordulhatott elő, hogy lényegét akarván kiemelni mást nem is idézett belőle; Vörösmarty székesfehérvári szobrának felavatásakor, 1866. május 6-án (tehát nem sokkal fönti irodalomtörténetének megjelenése után) elmondja, hogy a költő pályafutása végén "kifogyva minden vigaszból, a kéltségbeesés szélén, iszonyúan felegyenesedve, a látnok megrendítő erejével a jövőre utal, mert ťLesz még egyszer ünnep a világonŤ - S ez volt a nemzeti zsoltárdalnok, jós és próféta utolsó vigaszszava, utolsó éneke".64 Toldy és más korabeli magyar irodalomkritikusok világnézeti normája ebben a tekintetben oly kevéssé különbözött a cenzúráétól, hogy nem tudni, vajon mennyire a cenzúra elvárása épült be az ő tudatukba öncenzúra módjára, illetve ellenkezőleg: mennyire az ő közmegegyezésük segített elfogadtatni a cenzúra hasonló kívánalmait; mindenesetre összefügghetett külső (hatósági) és belső (meggyőződéses) norma ilyen nagyfokú hasonlóságával, hogy az attól nyilvánvalóan eltérő Előszó soha nem jelent meg költője életében. Erre látszik utalni, hogy a cenzúrát jól ismerő kortársak szerint A vén cigány is a közölhetetlenség határát súrolta, mégpedig látomásának hasonló, istenkáromlással felérő kétségbeesése miatt: amikor A vén cigányt Vörösmarty elküldte Csengerynek a Magyar Nép Könyve számára, Gyulai (talán Csengery és mások véleményét is közvetítve) azzal jellemzi Aranyhoz szóló levelében, hogy ez "bordal", mely "az öregnek egész elkeseredett kedélyét fölleplezi, nagyon szép, különösen eleje genialis, de fájdalom oly alakban, mint írva van, aligha megjelenhet s kérdés az öreg fog-e változtatni rajta?";65 ebből sejthetően Csengery a cenzúra várható kifogásai miatt nem vállalta a költeményt, amelyet végül a Pesti Napló új szerkesztője, Kemény Zsigmond is csak azután közölt, hogy Vörösmarty megváltoztatta "A megváltó elfordult sírjában" sort a mai olvasónak ismerős "Isten sírja reszket a szent honban" alakra.66 Az Előszóról (1988-ban) joggal írták, hogy a jövőbe pillantó zárlatában még mélyebbre jut a kétségbeesésben, mint a múltat és jelent felidéző korábbi részeiben tette, ugyanis itt, "a tragédia után következik a tragikus irónia; a kozmoszból, az istenkép drámájából lezuhanunk egy fodrászszalonba", a parókás tavasz hazug, megjelenítése viszolyogtató, tehát (ami szempontunkból a legfontosabb) "[s]emmi engesztelődés, az újranövő élet semmi fuvallata meg nem moccan itt a katasztrófa tele után";67 hasonló következtetésre jutott (1990-ben) a költemény értékvilágának elemzése, mely az első két részben a "visszafordíthatatlan értékveszteség" fokozatait látja, amennyiben "alapvető ellentét van az értékgazdag távoli múlt és az értékpusztító közelmúlt (illetve az értéket nélkülöző jelen) között, a változás a telítettségtől a kiüresedés felé tart", az erre következő befejezésben pedig már az értékek addigi egyértelműsége is megbomlik, így a vers egésze "idilli létállapotból a tragikus fenségen át a tragikus iróniához" vezet.68 Tegyük hozzá, hogy mindezzel Vörösmarty költeménye egyes nyugati romantikus művekhez hasonlóan69 elutasítja apokalipszis és (bibliai) millennium teleologikus összetartozását, valamint elveti a kiengesztelődés magyar irodalomkritikai követelményét, amelyet Toldy és kritikustársai többnyire egybehangzóan számonkértek a műveken. Toldy még nem tudott volna mit kezdeni a későbbi mentőérvvel, miszerint közvetve egy ilyen kétségbeesett vers is segíthet élni, s bizonyára meglepődött volna, ha megtudja, hogy száz év múlva egy másik nyomasztó kor elnémított költői majd éppen ezt a verset olvassák föl egymásnak vigasztalásul, magukban is úgy mormolva, mintha "csoport-himnuszuk"70 lenne. Érthető, hogy Toldy ezt a szerinte még esztétikailag normasértőnek, politikailag szabadságharc-pártinak értelmezhető verset élete végén sem veszi föl költészettörténeti kézikönyve átdolgozott (már csak posztumusz megjelenő) kiadásának Vörösmarty-válogatásába: számára a bibliai apokalipszis művészetbeli laicizálásához feltétlenül hozzá tartozott volna a kiengesztelődés. Itt kezd értelmezhetővé válni a legfőbb különbség Vörösmarty és Toldy csata utáni tájképei között. Ahogy az újszövetségi Jelenések Könyvét joggal tartják ószövetségi apokaliptikus képek újrateremtésének,71 Vörösmarty Előszóját pedig e hagyomány újabb laicizált átiratának, amelyből eltűnik a katasztrófa után várható boldog jövő, összevetéseinkből megállapítható, hogy Toldy irodalomtörténetének záróbekezdései ugyanezt a többszörösen újraírt hagyományt viszik tovább egy mégiscsak (a Gondviselésre utalva) megnyugtató végkifejletig. Általában igaz lehet a Kant által megfogalmazott feltételezés, hogy az emberek azért várakoznak a világvégére, mert ez a megoldás kielégíteni látszik az ésszerűség követelményét, és valószínűleg azért várnak a többség számára rémületes végre, mert olyan reménytelenül romlottnak tartják az emberi nemet, hogy véget vetni neki csakis így látszik a legfelső bölcsességhez méltónak;72 nem kevésbé találó a későbbi megfigyelés, hogy az elbeszélő művek apokaliptikus mintájú befejezésének egyik ihletője ugyanaz, ami a korszakhatárokban való gondolkodásé, és ami az apokaliptikus téma maradandó kelendőségének is egyik oka: az ember igénye értelmes és érthető végre.73 De ha van is bennünk ilyen várakozás és igény, Vörösmarty és Toldy nézetei az emberről annyira különböznek (legkeserűbben csalódott pillanataiban Vörösmarty költői képzelete reménytelen sárkányfog-veteménynek láttatta az emberi nemet, Toldy műveiben vagy magánleveleiben a kiábrándultság mélypontján sincs nyoma ilyen végletes embergyűlöletnek), és az apokalipszis előérzetét a műfaji különbségeik adta eltéréseken túl is annyira másképpen szólaltatják meg, hogy érdemes feltenni a kérdést: irodalomtörténete végén Toldy miért csak egyes képeit és azok ellentétezését kölcsönözte (tudatosan vagy öntudatlanul) az Előszóból, az annak drámai tetőpontján kitörő "vész" szerkezeti helyén nála miért a "katastroph" jelenik meg, holott az általa legtöbbre becsült Vörösmarty-költeményekből visszhangzó "vész" főnevet74 másutt maga is használta,75 s azt is nemegyszer tapasztalhatta, hogy kortársai ezt alkalmazták a szabadságharcra, mégpedig az övéhez nagyon hasonló módon és jelentésben, ahogy például Eötvös 1858-ban épp Vörösmarty-emlékbeszédében tette.76 Ezekhez járul legfőbb kérdésként, hogy nemzeti nagyelbeszélését Toldy miért nem fejezhette be a vers menetének mintájára a pusztulás képeivel vagy a megcsúfolt jövő látomásával, és miért nem zárhatta a szabadságharc két évének elkomoruló leírásával, főként pedig a bekezdést uraló - "katastrophphal".Nem mintha e szót mások nem alkalmazták volna a szabadságharc leverésére vagy akár az egész levert szabadságharcra, hasonlóképpen (például Arany 1860-ban) a mohácsi vész pusztító dúlására,77 esetleg (mint ugyanő 1861-ben) általában az igazi vagy képzelt forradalmakra.78 Korabeli használatában e szó végzetes szerencsétlenségre vagy nagy sorscsapásra utaló jelentése másra (akár a francia forradalomra79) vonatkoztatva olykor közvetíthetett nyíltan elítélő minősítést, de nem kellett, sőt nem is lehetett okvetlenül állásfoglalást kihallani belőle a magyar szabadságharc ellen. Jellemző, hogy ha valaki mégis erre törekedett, az nem bízhatta mondanivalóját önmagában e szóra, hanem ki kellett fejtenie álláspontját; amikor Önbírálatában (1862) Vajda a szabadságharcot onnan eredezteti, hogy a hübrisztől elragadtatott nemzet elvesztette a mértéket, erején felüli kalandba bocsátkozott, amely hiba szinte végzetszerűen (mint egy tragikai vétség) egy második Mohácshoz vezetett, a saját értékelő nézőpontját fölfedve vonja le a tanulságot: "a föntebbi katasztrofa ujjmutatás arra is, hogy inkább szerény kört, a munkát vállaljuk, mint ismét elbizakodva olyan után epedjünk, melyet elkezdeni se tudunk".80 Ugyanakkor a "katastroph" vagy "katastropha"81 mégsem olyan kimódoltan semleges és kínosan semmitmondó körülírással célzott a történtekre, ahogyan Toldy irodalomtörténetének Petőfi-fejezetében "a bekövetkezett politikai fordulat";82 más összefüggésekben (például később Széchenyi halálára értve83) is felidézett valamit a nagy szenvedés és veszteség képzetéből, ezért nem sérthette úgy a szabadságharc híveinek érzelmeit, ahogyan 1849-ben Toldy egy 1848 végén keltezett, tudatosan kiáltványnak szánt, békés munkálkodásra ösztökélő előszavában "a' bekövetkezett mostoha idők".84 A megtorlás évtizedében, amikor (a magyar történelemben nem először és nem utoljára) elfogadható szót kellett találni arra, amiről nem lehetett nyíltan beszélni, a "katastroph(a)" éppen tartalmas kétértékűsége miatt válhatott alkalmassá a levert szabadságharc elfogadott megnevezésére. Előnyére szolgált, hogy egyaránt kielégítette a cenzúrát és a túlélők politikailag különféle érzelmi igényeit; valószínűleg e kényszerű kettős megfelelés nyelvi örökségeként maradt használatban a kiegyezés évtizedében, sőt tovább. (Századközépi zárványként őrződött meg a századvég ünnepélyes retorikájában, akár az új nemzedéknél, akár egy-egy túlélőnél: Gyulai 1891-ben a magyar szónoklat történetéről szólva a szabadságharc alatti fejleményeket azzal foglalja össze, hogy "Kossuth szónoklata töltötte be az országot egész a katastropháig";85 még 1904-ben felolvasott Deák-emlékbeszédében is úgy fogalmaz, hogy 1849-ben "[n]emzeti nagy katasztrófánk mélyen leverte Deákot".86) Toldy irodalomtörténetének utolsó lapján a szabadságharc végkifejletére értett "katastroph" tehát ezúttal nemcsak őrá jellemzően többértelmű: a nemzeti nyelv jogvesztésének, a magyar színház megszentségtelenítésének és a szellemi nagyságok megtizedelésének szövegkörnyezetében éppúgy ki lehetett hallani belőle a hazafias fájdalom, sőt akár (a szerző rejtett politikai meggyőződésével aligha összhangban) a szabadságharc-párti érzület elfojtott feljajdulását, mint a szabadságharcot elítélő véleményt.A könyv befejezése szempontjából azonban fontosabb, hogy a korabeli magyar poétikai szókinccsel összhangban Toldy ekkor már évtizedek óta ugyanezzel szokta jelölni az eposzi és drámai cselekmény tragikus tetőpontját, és voltaképpen itt is 1848 és 1849 fejleményeinek, ezáltal közvetve a magyar irodalom és művelődés egész történetének mint összefüggő cselekménynek időrendi elbeszélésében jut el a "katastroph" mozzanatáig, vagyis a szó részben poétikai terminusként utal a történelmi eseményre, sőt a bekezdésben a szó kétféle, politikai és poétikai jelentése elválaszthatatlanul összeolvad. Márpedig poétikai értelemben a cselekménybeli katasztrófot Toldy szerint mindig szorosan követnie kell még valamilyen feloldásnak. Feloldó szerepe lehet például az erkölcsi igazságszolgáltatásnak, ahogy azt Toldy már ifjan Schillernél olvasta; A' Haramják általa 1823-ban lefordított kiadásában a drámaíró német előszava ilyen összefüggésben élt a "Katastrophe" poétikai műszóval, igazolni akarván műve végkifejletét. Toldy fordításában: "Munkámnak, nevezetes catastróphját nézvén, jussal szabad az erkölcsi könyvek közt helyet igérnem: a' bűn azt a' véget éri melly őtet illeti."87 Erre utalhatott az a kritikus, aki a Tudományos Gyűjteményben e drámafordításról szólva a "catastroph"-ot besorolta az "idegen szavaknak szükségtelen halmozása" elrettentő példatárába, bár nyilván a bocsánatosabb bűnök közé, ugyanis az egész listáról megjegyezte, hogy "az eredeti munkában is igen sok megtaláltatik ezek közzűl, azokra nézve tehát ám húnyjuk bé szemeinket".88 Toldy néhány év múlva, Vörösmarty-tanulmányában a Zalán futása végkifejletéről szólva már kísérletezett (talán Csokonai nyomán89) a görög-latin terminus magyarításával ("csomó"90), és egymás mellett alkalmazta a két terminust,91 később mindinkább lemondott a magyar változatról, de bármelyik használatának feltételeként mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy e csúcspontot a tragédia vagy eposz cselekményében ("causalis nexus" és "finalis nexus" által92) végzetszerű, a komédiáéban legalább szükségszerű eseménysor készítse elő, bekövetkezése pedig drámában és eposzban egyaránt megnyugtató legyen. Eötvösnek A házasulók című vígjátékát azért bírálta (1834-ben), mert cselekményvezetésében szerinte nincs igazi "csomó" vagy "katastroph", illetve indokolatlanul, elhamarkodva és szétaprózva bukkan fel benne, nem várhatjuk egyre feszültebben, tehát alig méltó e terminusok bármelyikére.93 "Miért kellett a katastróphát (ha t.i. minden, valamely darabot bevégző történetet mindjárt katastrophnak nevezni szabad) így elhalasztani, így a féldarabon végig elhurcolni minden ok és cél nélkül? holott az a darab közepén épen úgy s nem kgodalom ("az a' kérdés: el akarjuk e magunkat végkép törültetni a' nemzetek sorából a' nélkül, hogy a' világ évrajziban a' Magyar legalább elhunyta után egy fényes lapot foglaljon; el akarunk e annyira korcsosulni, hogy a' jövendő még valahai létünket is kérdésbe hozza, ‘s mi mint Magyarok egykori sírhantunk fölött soha ne érdemeljünk e a' később élendő nagy nemzetek emlékezetében néhai nagyságunknak egy érdem-emlékét is?"115) maga is egy még régebbi örökséget ad tovább a Szózatnak, ugyanis kihallatszik belőle Reimmann 1708 óta nemzedékeket nyomasztó és cáfolatra ösztönző szónoki kérdésének (hogy ugyan ki adhatna hírt a szép lovakért és szablyákért rajongó magyarok literátori érdemeiről) nyugtalanítóan belsővé vált, belülről felhangzó visszhangja is, amelyet Toldy a XVIII. századi és XIX. század eleji historia litterariák és irodalomtörténetek kényszeres mentegetőzéseiből jól ismert, és irodalomtörténetének zárómondatával, sőt közvetve az egész művével el akart (magában is) hallgattatni. A Szózat kétféle befejezéssel látta el az ezredévi nagyelbeszélést, s mintegy nyitva hagyta azok alternatív választhatóságát a jövő számára, az Előszó már kizárta a jobb kor eljövetelét, Toldy megőriz valamit a befejezés kettősségéből, de láthatólag egy mindenképpen vigasztaló nyugvópontra akarja juttatni történetét. A Vörösmarty munkásságát és a Szózat utóéletét jól ismerő irodalomtörténésznek persze tudnia kellett, hogy ezt a költeményt már a kortársak is kétféleképpen: reményteli buzdításnak vagy haláljóslatnak értelmezték (Gyulai szerint 1848-ig inkább az előbbinek, a szabadságharc leverését követően az utóbbinak116), ő azonban Gyulaihoz hasonlóan117 e mű drámai vagy-vagyának kettős végkicsengéséből nem a komorat hallotta (vagy kívánta hallani) erősebbnek. Szózat-értelmezésének és irodalomtörténete végkifejletének benső összefüggésére vall egy sokatmondó szövegegyezés, mely a vers dilemmájára válaszolni látszó zárómondatban aligha véletlen: miután irodalomtörténete Vörösmarty-fejezetében Toldy azt írta a Szózat történelmi jelentőségének magyarázataként, hogy ezzel a hazafias költeménnyel szerzője "az üdülő nemzetet, nagy és bús emlékezetei és szent akarata nevében, hű és kitűrő küzdelemre lelkesíti",118 könyve ünnepélyes zárómondatában úgy fogalmaz, hogy a legújabb kor virágzó magyar irodalmát "hosszú, kitűrő és szeren-csés fáradozások" teremtették. A kitűrő küzdelem persze nem ugyanaz, mint a kitűrő fáradozás, sőt eltérésükben éppen az irodalomtörténész alkati konzervativizmusára jellemző különbségtételt ismerhetjük fel (munkálkodni kell, nem harcolni), de a jelző ismétlődése mégis arra vall, hogy Toldy szerint nagyrészt ugyanaz az erény hozta létre az irodalmi virágkort, amelyre szerinte a Szózat is buzdította a nemzetet. Ahogy minden értelmező szinte bármiből, persze Toldy is egy neki fontos jelentést olvas ki a magyar irodalom nagyelbeszéléséből és a Szózatból egyaránt: a kitűrést 1848 előtt is dícsérte, például 1846-ban Csokonai életét kommentálva,119 majd a szabadságharc leverése és a kiegyezés közt számos kortársával összhangban nemegyszer hangoztatta a kitűrés, vagyis a kitartó tűrőképesség, tűrni tudó kitartás (mint Csengery fölismerte: sztoikus120) erényének fokozott szükségét. (1854-ben érezhetően sztoikus szellemben utalt arra, hogy a "kitűrő lelkességből" az inkább csüggedésre vagy kétségbeesésre hajlamos magyar nemzeti jellemnek sajnálatosan kevés jutott, pedig e megtartó erény gyakorlásához "a világtörténetben uralkodó törvényszerűségből" lehetne erőt meríteni;121 1860-ban az Uj Magyar Muzeum zárszavaként ehhez hasonlóan nyomatékosította, hogy a tíz évet élt folyóirat mottójául választott Claudianus-idézetben a "tranquilla potestas" a "csendes, de állandó és kitűrő munka hatalmára" akarta "biztatólag" emlékeztetni a nemzetet.122) Igaz, irodalomtörténete zárómondatában Toldy a nemzet és írásbeli kultúrája feléledését nemcsak a kitűrés emberi érdemének tulajdonítja, hanem a gondviselés végtelen kegyének is, ami a Szózatban kimondva nincs, logikájába azonban annyira beleillik, hogy a kortársak, mint láttuk, többnyire bele is értették.123 Amikor Toldy a nemzeti feléledést a Gondviselésnek tulajdonítja, a kortársak módjára értelmezi a Szózat nemzeti sorskérdését, de egyelőre nem lévén biztos a nemzeti történelem irányában, a vers megosztott vagy-vagyához hasonlóan még csak némileg feltételes, ha-akkor szerkezetű választ tud adni.Az "éltet vagy halált" hallgatólagos kérdésére nem először és nem utoljára válaszol itt, sőt mintha arra felelne minden fontosabb irodalomtörténeti áttekintésével 1849 után. Mennyire hasonló metaforakészlettel, de a kifejletre nézve mennyire különböző hittel idézi fel a száz évvel azelőtti nemzeti feltámadást tanszékfoglalójában (1861), illetve fél évtizeddel a kiegyezés után A magyar irodalom legújabb koráról (1772-1872) szóló akadémiai beszédében! Már 1861-ben felbukkant szövegében a ha szócskával kezdett aggodalmas (és szinte fohászkodó) közbevetés, jóllehet a nemzeti szellemről itt is azt írta, hogy a hanyatlás kora után "feltámadt újra, míg egy második költő aranykorban, melyet Kazinczy Ferenc derített egünkre, és Vörösmarty Mihály emelt zénithjére, dicsőítette meg magát; de köz életben és tudományban is - ha a népek istene is úgy akarja - ragyogó jövőt indított meg";124 1872-ben viszont eltűnik az ilyen közbevetés, mintha nem nyomasztaná többé a nemzethalál veszélye és biztosnak, sőt öröknek érezné a jövőt, abban látja a száz évvel azelőtti fordulatot, hogy a magyar irodalom életre keltette "a lassú halálban már-már dermedező nemzettestet", és segítette elhatározását "leszegni a Halált, s e világrész mívelt nemzetei közé feltörekedve, új, halhatatlan élet jogát vívni ki a már félhalott nemzetnek": Bessenyei György riadója "az elholtat új életre támasztotta fel", majd Kazinczy, Vörösmarty és Széchenyi olyan fejlődést indított el, "melynek végén Közép-Európa legszabadabb állama az, mely a magyar Duna két partján virágzik", ez a jelen, úgyhogy a jövendő nemzedékeknek már csak a nemzeti érzéshez kell ragaszkodniuk, "s a magyar állam akkor boldog lesz, dicső lesz, és maradandó az idők végeiglen".125 Ebben a lelkesült pillanatában jut túl leginkább Toldy az Előszó Vörösmartyjának jövőtlenített apokalipszisán, amikor a nemzeti feltámadást, halhatatlan életet és az idők végeiglen tartó boldogság távlatát ünneplő retorikája már egyenesen a bibliai apokalipszisre következő örömteli millennium (Dániel könyvéből ismerős) képzeteihez és hangneméhez126 emelkedik. Irodalomtörténetének ehhez képest még bizonytalan zárómóndatát onnan érthetjük meg, hogy az első kiadás még 1867 előtt, szerzője történelmi félelmei közt íródott.Ez a könyv ugyanis először 1864-1865-ben jelent meg, hosszú évekkel a kiegyezés előtt, amikor a másfél évtizede eltiport nemzet és irodalma "feléledését" már elég biztosan lehetett állítani, s a szabadságharc Toldy által "katastrophphal" jelölt végkifejletéről kiderült, hogy mégsem lett azonos a Szózatban felrémlő nemzethalállal (e megfeleltetés hallatára Vörösmarty már 1849 után többször ingerülten tiltakozott127), a történelmi kibontakozás iránya azonban még nem látszott. Az udvarhűen magyar Toldy különösen érezte, hogy még nem lélegezhet föl, s aggódva figyelte a nemzetközi erőviszonyok változásait. Egy héttel az osztrák seregek königgrätzi veresége után, 1866. július 10-én László fiának panaszkodva iszonyúnak és nyomasztónak nevezi a jelent, egyúttal szorongva kémleli a jövőt. "Vajmi kevesen látják át hogy azok a csapások, melyek Ausztria nagyhatalmi állását megszüntették [...] a mi állásunkat is megrendítették! No de elég, majd lesz okunk búsúlni, tán sírni is; hagyjuk abba!"128 Majd csak 1867 február 23-ának éjjelén számol be hálás öröméről, amiért megérhette nemzete "boldogúlását" s a Kálti Márk krónikája kiadásához írott latin előszava keltezésébe 18-án belefoglalhatta, hogy Ferenc József egyezséget kötött a magyar nemzettel.129 Érdemes megnézni Toldy szavait a pazar kiállítású hatalmas kódexben, amelyet első lapján Emich Gusztáv egész oldalas dedikációja ajánlott a magyar szabadság helyreállítójának ("libertatis Hungaricae restauratori") kegyeibe, ugyanis a Praefatio végén külön bekezdéssé formált mondat tanúskodik írója személyes megkönnyebbüléséről, sőt ebben a könyvben olvasva mintha egyenesen azt sugallná, hogy a Márk által egykor följegyezni kezdett történet további viszontagságok után végre szerencsésen révbe ért. "Scribebam Pesthini, anno MDCCCLXVII. Februarii XVIII. die, ea ipsa, qua Imperator Caesar Aug. Franciscus Iosephus Rex Apostolicus, icto cum gente Hungara novo foedere, libertatem regni restauravit."130 Ilyesféle biztonságérzet fogja áthatni az idős Toldy utolsó egyetemi tanítványának, Beöthy Zsoltnak rövid millenniumi irodalomtörténetét, s ez foszlik szét majd Trianonnal, szükségessé téve az irodalomtörténeti nagyelbeszélés lehetőségeinek újraértelmezését.131