Vajda Mihály

Elkötelezetlen felelősség

Angyalosi Gergely: Kritikus határmezsgyén; Radnóti Sándor: A piknik

Az előttem fekvő két kötetet, szerzőjük stílusának minden különbözősége ellenére is, igen szoros rokoni szálak fűzik egymáshoz. Rokonságuk lényegi eleme pedig abban áll, hogy, ismétcsak mutatis mutandis, mindkét kötet szerzője, mielőtt hozzáfogna kritikusi feladatának ellátásához, szinte minden írásában kényszerítve érzi magát arra, hogy konfrontálódjék feladatának mibenlétével. Nincsen ezen mit csodálkozni. Aki ma komolyan veszi a kritikus - ahogy magát Radnóti néha némi nosztalgiával vegyes iróniával nevezi - a műítész feladatát, aki valamilyen értelemben felelősséggel akar a művészet, az irodalom ügyeiben ítélni, annak nem könnyű a sorsa. Hiszen nincsenek olyan szempontok, melyekhez akár a mű, akár a róla szóló ítélet igazodhatna. Talán némi túlzással, de azt kell állítanunk, hogy minden egyes műalkotás maga teremti meg azokat a szabályokat, melyekhez igazodnia kell; ennélfogva a kritikus nem tehet mást, mint hogy kitapogatván, mint valami csontvázat, ezeket a művet teremtő-fenntartó szabályokat, számonkéri az alkotón az önmaga alkotta szabályrendszerhez való hűségét. Csakhogy ha tényleg ezt tenné, minden fenntartás nélkül kiszolgáltatná magát a műnek. Amit nem tehet, nem csak azért, mert ezzel megalázó helyzetbe kerülne - lássuk be, a kiszolgáltatottság, mindenfajta kiszolgáltatottság megalázó -, hanem mert elhárítaná magától azt a felelősséget, melyről néhány sorral fentebb már szót ejtettem, s ami kritikusaim legfőbb szempontja.
Persze lehet a kritikusi tevékenység általam megfogalmazott "szabályát" egészen másképp is értelmezni. A mű csontvázának kitapogatása csak akkor lesz a műnek alárendelt, a műnek kiszolgáltatott, s quasi a tudományos tevékenységhez hasonlatosan felelőtlen tevékenység, ha ragaszkodunk a művészet műközpontú értelmezéséhez, s nem tekintjük a befogadót a mű quasi társszerzőjének. Mert ha annak tekintjük, akkor megeshet: a kritikus, a nyilvános befogadó, aki a maga befogadói szempontjait megfogalmazza és nyilvánosan fogalmazza meg, aki a művet nyilvánosan értelmezi, olyan csontvázat tapogat ki, amely nem is létezik. Ezesetben tevékenysége minden csak nem a műnek kiszolgáltatott, minden csak nem quasi a tudományéhoz hasonlatosan felelőtlen tevékenység, melynek csak fel kell mutatnia, ami van. Ezesetben a mű, pontosabban a még művé formálandó nyersanyag van kritikusai quasi önkényének kiszolgáltatva, ami megintcsak nagyon problematikus, s nemcsak azért, mert a "szerző halála" után is ott van e "nyersanyag" hús-vér szerzője, aki számára minden csak nem közömbös, hogy mivé formálja anyagát a mérvadó befogadó, a kritikus, hanem azért is, mert ezzel a művészet világán belül valakinek vagy valakiknek túl sok hatalom adatik a kezébe.
Azért szeretem Angyalosi és Radnóti kötetét, mert tisztában lévén ezekkel a modern művészetértelmezést kínzó antinómiákkal - mindazoknak, akik nem valamiféle a művészi tevékenység igényességét anakronisztikusnak tekintő köz-tömeg-szükségletet szolgálnak ki, tisztában kell legalább az antinómiák létével lenniök -, nem könnyítik meg valamifajta a priori döntéssel a maguk dolgát. Mint mondottam: újból és újból szembenéznek a problémákkal, bírálatuk minden egyes tárgyát kihívásnak tekintik, mely arra kötelezi őket, hogy újból döntsenek. Azt a három egymással összefüggő problémakört, amely kritikáik fogalmazásakor szerzőinket nem hagyja nyugodni, a következőképpen nevezném meg: egyrészről elkötelezettség és felelősség viszonya és szembenállása, s ez éppúgy érinti a kritikus kritikájának tárgyát képező műalkotás-írásokat mint magukat a kritikákat, másodszor autonómia és heteronómia viszonya, ami értelemszerűen mindenek előtt a kritikára vonatkozik, harmadszor pedig a műalkotás referencialitása illetve areferencialitása. Az első két problémakomplexum összefüggését talán egy kérdéssel tudnám a leginkább megvilágítani. A kérdés így szól: vajon a kritikust a személyes felelősség alól felmentő elkötelezettség vagy elköteleződés elkerülése szükségképpen azt jelenti-e, hogy a műalkotással szemben semmiféle külső szempontot nem érvényesíthet? S ha így fogalmazok, mindjárt világossá lesz a harmadik problémakomplexummal való összefüggés is. Ismét kérdést tennék fel: külső szempontok érvényesítése vajon csak azért kerülendő, hogy ítéletünk felelősségét ne hárítsuk át valamifajta vélt vagy valós társadalmi konszenzusra, vagy azért is, mert a külső szempontot tételezni végső soron értelmetlen?
Mihelyst megfogalmaztam a természetesen a két kötet írásaitól inspirált, de ebben a formában talán sem Radnóti sem Angyalosi által fel nem tett kérdéseket, elfogott a kétely. E kérdések ugyanis nem is olyan nagyon burkoltan állításokat tartalmaznak. Az állítások pedig így hangzanak: Bármi a művészeten kívül állón iránti elkötelezettség felment bennünket (s nemcsak a kritikust!) a személyes felelősség alól. A műalkotás, ha valóban az, önmagában áll, nincsen vonatkozása semmire, ami rajta kívül van - azaz areferenciális. E két állítás pedig távolról sem magátólértetődő, s ha azt állítanám, hogy jóllehet az állítások nem magátólértetődők, de mind Angyalosi, mind pedig Radnóti elfogadják őket, akkor ellentmondanék önmagamnak: ellentmondanék ugyanis annak a megállapításomnak, hogy kritikus barátaim minden egyes kritikájuk megfogalmazása során szembenéznek azokkal a nehézségekkel, amelyekkel manapság a kritikai tevékenységnek meg kell küzdenie. Hiszen a nehézségek éppen abból adódnak, hogy a kérdéseimben burkoltan bennerejlő állítások semmiképpen sem a priori érvényesek.
Hadd idézzem szerzőimet.
Angyalosi írja A pluralitás kalandja. Még egyszer Rolan Barthes-ról című írásában: "Az elkötelezettség teóriája - és itt gondolhatunk a sartre-i modellen kívül az egyéb marxista, vagy akár a konzervatív, valláserkölcsi alapokon nyugvó irodalomfelfogásokra egyaránt - mindig válaszoló jellegű irodalmat valorizál. A közösség megoldatlan problémákkal küszködik, az íróknak pedig kötelességük, hogy a maguk ‘sajátos eszközeivel' (ahogy e felfogás képviselői mondani szokták) egyegyszerre individuális és kollektív válaszlehetőségeket sugalljanak. Nos, Barthes pályája kezdetétől pontosan tudta, hogy ez a koncepció megfojtja az irodalom autonómiáját, rendkívül szűk térre korlátozza a műalkotás létrejöttéhez szükséges individuális szellemi szabadságot, alárendelvén azt egy ideológiának. S ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ez az ideológia az emberi emancipációt vagy progressziót, vagy valami mást - például a vallási vagy a nemzeti tradíció értékeit - állítja a középpontba." (7sk. o.) Egyértelmű beszéd ez akkor is, ha Angyalosi a maga álláspontját Barthes elképzeléseinek nyomán fogalmazza meg. Az irodalom és általában a művészet elkötelezettsége rossz művészetet szül, mert valami másnak, valami rajta kívül állónak az eszközévé teszi a műalkotást. "Az eredmény - mondja Angyalosi - [...] mindenképpen az, hogy az irodalmi vagy művészi aktivitás betagolódik a kollektív hasznosság elve szerint hierarchizált emberi tevékenységek együttesébe, amely tevékenységektől valóban csak speciális kifejezeszközei különböztetnék meg. Ez azonban nemcsak autonómiáját, hanem valódi hasznosságát is kérdésessé teszi, vagy legalábbis erősen relativizálja: ha ugyanis pontosan tudjuk, hogy a közösségnek mely értékek megvalósítasán kell munkálkodnia, akkor ennek a megvalósításnak evidens módon sokkal hatásosabb és kézenfekvőbb eszközei léteznek, mint az irodalom." (8.o.) "...az írás akkor jut el a maga sajátos funkciójához, ha felismeri ezt, és ‘úgy tesz, mintha' a világ jelentene, de nem mondja meg, mit." "...az irodalom addig képes vezetni a valóságost (le réel), amíg nem fordul feléje, vagyis nem nevezi meg. A megnevezett értelem ugyanis a megnevezés pillanatától halott." "Az irodalom nyelvének funkciója éppen az igaz és a hamis neutralizálása. [...] Az író igazi felelőssége az, hogy sziszüphoszi módon el kell viselnie: az irodalom az elköteleződés örök elmulasztása (un engagement manqué, ahogy Barthes mondja)." (9. o.) Mindez az íróra vonatkozik, s ki ne tudná manapság, hogy a "propagandairodalom" rossz irodalom, egyszerűen nem művészet, s még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy nemcsak az tekintendő propagandairodalomnak, ami pártpolitikai érdekeket szolgál, hanem az is, ami őszintén az emberi emancipáció, a progresszió, értékekkel teli vallási vagy nemzeti tradícó szolgálatában áll; de mi a helyzet a kritikussal? Annak sem szabad, ha mást nem, legalább értékek felmutatását meglátnia a műalkotásban? Továbbra is Angyalosi Barthes-esszéjét idézem: "A kritika ezzel szemben nehezen tudja elkerülni a megnevezésnek ezt az aktusát; azt viszont igen [...], hogy egyetlen kizárólagos értelmet tételezzen, s hogy ne fogadja el kiindulópontul az interpretációk pluralitásának elvét." (10. o.) A kritika megnevez, értelmez (világvonatkozásba hozza a művet?), csak azt kell elkerülnie, hogy a maga értelmezését tekintse az egyedül lehetségesnek. Megítélésem szerint megérkeztünk a kritikusi tevékenység értelmezésének legneuralgikusabb pontjához. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy értelmeznie kell-e egyáltalában, szabad-e értelmeznie a kritikusnak. Feladatának értelmezésként való értelmezése nem sérti-e eleve a műalkotás autonómiáját? Vagy netán csak "a halott szerző szövegének" kell autonómnak lennie, melyet azután a befogadó, s közöttük a legmérvadóbb, a kritikus, hogy egyáltalában érthetővé váljék, valamiféle világvonatkozásba hoz?
De mintha ezek a kérdéseim elhibáznák az előttem fekvő köteteket. Végső soron sem Radnóti sem Angyalosi nem tudnak elképzelni olyan művészetet, melynek semmifajta világvonatkozása ne volna, sőt, Radnóti talán tovább is megy, amikor, látszatra legalábbis, az elkötelezett kritika mellett teszi le a voksát. Ha ugyanis tényleg amellett voksol, akkor eleve el kell hogy utasítsa a minden vonatkozásban autonóm, tökéletesen areferenciális művészet gondolatát. Ha a kritikus a művészeten kívül bárminek is el van kötelezve, akkor mit kezdjen az olyan művészettel, aminek semmi köze a világhoz? Radnóti, a kötet "Bevezetés"-e: "Friedrich Schlegel már 1798-ban - a Wilhelm Meisterről írott páratlan kritikájában - úgy jellemezte Goethe könyvét, mint amely ‘csak önmagából érthető meg', az angolszász kritika kívülről, a társadalmi életből és a morális beállítottságból megértő eljárása viszont olyan szilárd hagyománynak bizonyult, amely mélyen belenyúlt a XX. század második felébe." (10sk. o.) Majd: "Mégis, úgy tűnik számomra, hogy a kritikát, a kritika gyakorlati életét szorosabb szálak fűzik a heteronómiához. Ez nyilván egy kritikus aktuális állásfoglalása: valóban, e tekintetben az elmúlt tíz évben közelebb éreztem magamhoz a romantikus eszménynél az angolszász hagyományt." (12sk. o.) Persze nem mindegy Radnóti szerint sem, hogy mit kérünk számon a műalkotáson: "Politikai, társadalmi, illetve morális elvárásokat ma már a legangazsáltabb kritikus sem szokott közvetlenül érvényesíteni a műkritikában (vagy ha igen, mint az amerikai kánonvitában vagy a magyar nacionalista-populista kritika hamujának időnkénti felparázslása alkalmával, az a diskurzus primitivizálódását eredményezi)" (14. o.). "...a művészet heteronómiáját, eszközként való felhasználását sokkal általánosabb szinten is el lehet képzelni, mint a műalkotás alárendelését az épületes erkölcsi vagy a hasznos szociális-politikai céljának." (15. o.)
De Angyalosi sem gondolja, hogy az elköteleződés állandó elmulasztása azt jelentené, hogy a "valóságot", bármi legyen is az, kiakolbólítjuk a művészetből. A művészet igenis vállalhat értékeket: "...a posztmodernségnek az a felfogása, amellyel jómagam rokonszenvezek, korántsem zárja ki bizonyos értékek vállalását - csupán univerzalitásukat kérdőjelezi meg" (73. o., Kubista oltárkép), "...ritkán találja lelkesítőnek a teljes viszonylagosság gondolatát", jóllehet, mondja "...a bennünk sokszor irracionálisan továbbélő, a Létből levezethetetlen Kellések jelenlétét olvasmányaimban nem tartom sem szükségesnek, sem üdítőnek." (u.o., 74.o.) Magyarán szöveg és világ vitájában sem Angyalosi, sem Radnóti nem kötelezdnek el egyik lehetőség mellett sem. "...az úgynevezett ‘valóságreferencia', jelenlétének és működésmódjának sokfélesége ellenére semmiféle szövegvilág befogadásakor nem küszöbölhető ki teljesen. Ha az lenne, akkor valószínűleg lehetetlenné válna a textualitásban mint játékban való részvétel is." (51. o. A sólyom szövegszerűsége) A novella mai problémáiról szóló eladását, melyből most idéztem, Angyalosi így zárja: "Summa summárum: a magam részéről szeretném elkerülni, hogy a század utolsó évtizedeinek prózapoétikai történéseit az elavult ‘valóságábrázolás' és korszerűnek kikiáltott ‘szövegszerűség' küzdelmeként fogjuk fel. Nem azt akarom tagadni, hogy a textualizmus és a posztmodern próza bizonyos sajátságai beépültek számos írónk művészi gyakorlatába; ma már aligha lehetne művészi igénnyel olyan epikus beszédmódot érvényesíteni, mint amilyen a hatvanas években még jóformán általánosnak volt mondható. A változások regisztrálására azonban nem a ‘jó-rossz' küzdelmének sémájára épülő fejlődésvíziót, hanem a változatokat, variánsokat transzpozíciókat leíró és betájoló (ugyanakkor a deskripció szempontjának részlegességét és korlátozottságát állandóan szem előtt tartó) ‘feltérképező', egy síkban kiterítő módszert vélem alkalmasabbnak." (u.o. 52. o.) Radnóti hasonlóképpen foglal állást: "...meggyőződésem, hogy a műalkotásoknak mint önálló világoknak versus az életvilágban benne álló létezőknek, a ‘szövegnek' versus ‘világnak', a műalkotás immanens felfogásának, amely a műalkotásokat más műalkotások sorozatából értelmezi versus a művek világképét firtató transzcenzusnak [...] a vitája nem juthat nyugvópontra, lévén maga e vita a műalkotások értelmezésének modern létmódja." (42. o. Javaslat befogadásra) Ugyanez az irodalmi műalkotások jelentésének oldaláról megfogalmazva: "Az az erőfeszítés, hogy kizárjuk az irodalmi műalkotások jelentésének rögzíthető és azonosítható egyértelműségét, elvileg két irányba vezethet. Az egyik, hogy semmilyen jelentést ne tulajdonítsunk - vagy ami ettől alig különbözik: végtelen számú, azaz bármilyen jelentést tulajdonítsunk - az irodalmi műveknek. A másik, hogy sok lehetséges jelentést föltételezzünk, de ezek számát korlátozzuk, amennyiben bizonyos jelentéseket, a szöveg igényére odahallgatva, lehetetlennek tartunk." (275. o. A posztmodern zsandár)
Remélem sikerült megmutatnom, hogy szerzőink határozottan elhatárolódván az irodalom eszközként való felfogásának gondolatától, elutasítván bármi fajta ideologikus-magyarázó, "elkötelezett" művészetet, nem tartják szükségesnek, de lehetségesnek sem a műalkotást lemetszeni minden világvonatkozásról. Angyalosi Bodor Ádám Sinistra körzetében talált rá arra a műre, amelyben a megszüntethetetlen világvonatkozás kellő teret ad az értelmezések pluralizmusának: "...paradox fénytörést játszik a könyvben megjelenő ‘körzet' világa. Maga a pokol, mondjuk egy bizonyos szemszögből rátekintve, és sietve jegyezzük meg: nincs olyan szemszög, amelyből mennyországnak látszódhatna. Mégis, testhelyzetet váltunk, minden értékhangsúly gyökeresen megváltozik. Minden, ami nem a körzetbe tartozik, súlyát veszti. S szinte érthetetlen, hogyan létezhetnek emberi lények a körzeten kívül. Ami az ismeretlen nemzetiségű hegyivadászok birodalmán túl van: torz szimulákruma a létezésnek. Persze ez is túlzás. Bodor nem ad lehetőséget arra, hogy megleljük az egyedül érvényes nézőpontot, amelyből ezt a világot szemlélnünk kell, amely nézőpontból közelítve, totálisan átadja magát a szemlélőnek." 163. o., A kiismerhetetlen remekmű) Radnóti meg mintha Esterházy Harmonia caelestis-ében találna rá a példaadóra. Azért voltam kénytelen "minthá"-t mondani, mert Esterházy könyve Radnóti tanulmányának megírása után látott napvilágot, de azon műként, amely nagyon is megerősíti azt, amit Radnóti az író jelentőségéről már addig is gondolt. "Esterházy írói jelentőségének egyik legfőbb forrása a kettő - a világra vonatkoztatottság és önmaga nyelvi terére vonatkoztatottság, jelölő nyelv és ‘létesítő' nyelv, világfelismertetés és világteremtés - hermeneutikus feszültségben való fenntartása és egyensúlyozása." (283. o. A posztmodern zsandár)

Eddig a két kötetről - Radnótinak Pór Péter Rilke-könyvéről szóló esszéjéhez majd még visszatérek. Két kritikus-barátom nagyon is egyensúlyos álláspontja számomra rendkívül szimpatikus, s az is többé-kevésbé természetesnek tűnik fel nekem, hogy kritikáról és kritikákat írván nem mennek tovább a mai irodalomelméleti vitákban való állásfoglalásnál. Radnóti legutóbb idézett soraihoz kapcsolódván kényszerítve érzem magam azonban, hogy - barátaimnál az irodalomelméleti és művészetelméleti berkekben összehasonlíthatatlanul járatlanabbként, ami időnként még előny is lehet, amolyan Narrenfreiheit - felvessek kérdéseket, melyet e kötetek direktben semmiképpen sem érintenek, amiből arra következtetek, hogy az irodalmárok vitái sem. Radnóti jelölő nyelvről és létesítő nyelvről, világfelismertetésről és világteremtésről beszél. Már van tehát a világ, melyet - mi más módon? mindenképpen valamilyen nyelvet kell használnom, akkor is, ha nemcsak az irodalmat, hanem mondjuk a festészetet is szem előtt tartom - a nyelv segíségé-vel másokkal felismertetek, megengedve, hogy a nyelv segítségével, a létesítő nyelv segítségével világot teremthetek is. A "van"-ra kérdeznék rá. Hogyan másképpen van a világ, mint azokban a - szó legszélesebb értelmében vett - leírásokban, melyek, ha a világ tényleg nincsen másképpen, egyszerre felismertetők és teremtők - a kettő ugyanis nem különbözik egymástól. Nincsen valami alapjában véve elhibázva, amikor referencialitást és areferencialitást szembeállítunk egymással? Hol van, vagy talán inkább azt kellene kérdeznem miképpen van az a valami más, amiről a művészet referálhatna? A válasz számomra nyilvánvaló: a nem a művészet nyelvén, de nyelven megfogalmazott leírásokban. A kérdés tehát nem az, hogy a művészet referál-e vagy teremt, mert minden nyelv referál is meg teremt is, teremtve referál vagy referálva teremt, hanem hogy a művészet nyelvén megfogalmazott mást, pontosabban másként láttat velem, mint amit vagy ahogyan eddig láttam. Igaz-e, hogy erre csak a művészet képes? Azt hiszem igen. Azt nevezzük - a mai magas kultúra alapjában véve azt nevezi - ugyanis művészetnek, ami képes erre. S akkor világos, hogy az a magát művészetnek tekintő tevékenység, mely csupán azt mutatja fel, amit valami más nyelven mások már felmutattak, ami evidencia, s amire, úgy látszik, ráismerni jó (tömegkulturális termékek, ideológikus, propaganda célokat szolgáló ál-művészet), - az nem művészet. A legnagyobb, a korszakalkotó művészet pedig az, ami nemcsak valamit mutat fel másként, mint ahogy eddig láttuk, hanem radikálisan átalakítja egész látásmódunkat.

Ahogyan azt Rilke tette. Ahogy Radnóti Pór Péter Rilke-monográfiája nyomán mondja: Orpheusz, "a lét egyedüli megmentője, visszaszerzője".

Sind wir vielleicht hier, um zu sagen: Haus,
Brücke, Brunnen, Tor, Krug, Obstbaum, Fenster, -
höchstens: Säule, Turm... aber zu sagen, verstehs,
oh zu sagen so, wie selber die Dinge niemals
innig meinten zu sein.

(Mi talán csak azért vagyunk itt, hogy mondjuk: ház, híd, kút, / kapu, korsó, gyümölcsfa, ablak - s legfeljebb: oszlop, torony.... -de / mondani, értsd meg, "mondani úgy, ó, mint ahogy azt benősleg / a dolgok / még sose vélték." (Szabó Ede fordítása.)
"Létrehozó teremtés." Ház, híd, kút, kapu, korsó, gyümölcsfa, ablak - újjáteremtve, más értelemmel újrateremtve. Felvethető ezek után, jogos-e felvetni a Rilke költészetének igazságára vonatkozó kérdést? Radnóti két szerzőt idéz, Gadamert és Edgar Windet. Gadamer: "Közös előfeltevés..., hogy a rilkei költészetet nemcsak pusztán esztétikailag kell megérteni, azaz az értékes kifejezés-fenomén hitelessége alapján, hanem mint olyan kijelentést, amely valami igazat mond." Wind: "Sokan - köztük magam is - ugyanígy viszonyulnak Wagner zenéjéhez vagy Rilke költészetéhez, azaz elismerik kimagasló géniuszuk hatalmát, de olyan hatalomnak tartják, amelynek nem szabad behódolni... Ezek a találomra kiragadott példák azt mutatják, hogy nemcsak lehet, hanem szükséges is két szinten szemlélni a műalkotást: esztétikai értékét a saját normái szerint kell megítélnünk, de azt is el kell döntenünk, hogy elfogadjuk-e ezeket a normákat." (Mindkét idézet: Radnóti, Megtestesült költészet, 298. o.) Gadamer és Wind nem ugyanazt mondják, még csak nem is hasonlót. Az igazság feltételez valami mást, amihez az állítást mérjük, a Rilke által teremtett világot hozzámérjük ahhoz, "wie selber die Dinge (...) innig meinten zu sein". S itt a nem-igazság csak azt jelentené, hogy Rilke nem tette azt, amit tenni gondolt, nem teremtett új világot. S ekkor művészetéről mondok negatív ítéletet. Normákat elfogadni - az valami más: elfogadni vagy elutasítani az újjá teremtett világot, melyet aztán sokféleképpen értelmezhetek/nek. De valahogy Wind fogalmazását sem igazán szeretem. Mintha abban is bennerejlenék, hogy van valami vagy valaki, ami vagy aki felette áll a művészetnek, akár a legnagyobbnak is, és ítélhet felőle. Amivel vagy akivel szemben felelősek vagyunk. Holott ha nem akarunk "elkötelezett" művészetet, akkor csak magunknak tartozunk felelősséggel. Még ha ez elviselhetetlenül nehéznek tűnik is. (Csokonai, Magvető)