Juhász Ferenc

Befele szállok, milyen titokba?

Ha befele szállsz, sose tudhatod a véges végtelen sötét űrben,
a fekete-mínusz vákuum-tömbök képtelen-szűz üregeiben
a héjtalan héjak hártyáihoz, feszültség-falaihoz ragadva
mikor látsz titáni fénykoszorút, golyóhömpölyeg fénycsomók habzó
uszony-gyűrű hömpölyeg forgását, sűrű-tömeg tűzhalacskák tűzköd
lángos-forgását, mintha a bohóc tányért pörget a cirkuszi pálcán,
és átszállsz a tűzkörön, mintha nagyujjad és hüvelykujjad prése
közé fogott aranygyűrűn átszáll a kékbundás tömzsi dörgő darázs,
vagy átlukasztod az aranyhártya-vitorlát, mint lőlapot a golyó,
hogy szállj tovább a függésháló-lap mögött a másik szűzgyász sötétben
és ez a sűrűség mégis mintha nagylikacsú rosta lenne, tűzpont
szitaszövet, mert az égitestek között iszonyú idő-méretek
fekete ürege, s nem tudhatod, a vákuum-űrágakon hol mereng
a tigris, a zsiráf, az okapi, fehér majom, a hattyú, a sárkány,
hogy merre élet, vegetáció, bűn, szerelem, s a csönd gyász-árnyain
ülnek a lények, mint zuzmarás fák zuzmara-gondjain a zuzmara-
téboly madarak, s pislognak néha arany-hárfás szemekkel, mint titkos
csillagok, ha néha kiderengnek a mérhetetlen magány átlátszó
fekete anyagából és szemük gömb-taknyán csipkés pára-szemfödő,
vagy görnyedten állnak, mint havas fák, bokrok a téli erdőben, kertben,
kristálypihesúly tonnái alatt, földig-lenyomott gally-koronákkal,
ág-szárnyakkal, s csak a vadrózsafa piros csipkebogyó-térhálója
vérzik vagy alvad, mint fagyott sebek, mintha tízezer szív rügyezne a
testbőrön, koponyatetőtől a lábfejekig, minden ősz hajszálon,
a combon, hason, mellkason, háton, a lábszárakon, a végtag-ujjakon,
s a sombokrok havas kék szemében, a fanyar-kocsonyapont-zenében
a fagy májbarna mélyhegedűi és hó-boglyák a néma madarak.
S lent a hó alatt rovarpáncélok, szelvényes, csápos, kukker-szemcsöves
lovagpáncélvitéz-öltözetek, cafatos, tört keringéstelen
szárnysziták, mint jégbe-temetett hegedűk, s dülledt szőlőfürtszemes
bogarak belűl üres héjhártya buborékhalmazai szárazan,
fehéren, mint a vén szappanosvíz megfagyott habja nagymosás után
az udvarra kiöntve, celofán-buborékgyíkok, békák.
Én befele szállok, az énbennem-titkok végtelen világűrébe,
nem a tengelye-felé, hiszen nincs tengelye az örök terpedésnek,
nincs iránya, mása a fekete tágulásnak s a bomlás-szabálya
se más, mint a tűz-átalakulás, másfajta ugyanaz-megmaradás,
szállok az idő ős-kezdetéig a lüktető őspont-végigéig,
a kezdetbe, folytatásba, végbe, a sohasincs-vége ragyogásba,
ami után új ragyogásháló őscsomag-térszövete terül szét,
hiszen ezért is végtelen zene, az arannyal töltött vákuum-szűzesség,
a háromdimenziós pontháló-végtelen aranyfüggés nyers örvény-szerelem,
tűzhabgolyó-torlasz meta-bajusz, az Isten kezével kipödörve,
bezsírozva fénnyel és hegyesen, ökörszarvszerűen csavarosan
gyötörve, a herélt állandóság halandó galaxis-szivacsai,
kiszűrve az üresből a létet, mint tengeri szivacsállat-erdők,
a zsákállat szűrőszita-lények, tűzből horgolt vak éhségedények,
akiken átáramlik a csönd-hozat, mint lukacshab-sziven az áldozat,
akik a semmi falán tenyésznek, aranytű-hegyvonulat őskazlak,
s bár átszúrják a sötétet, fullánk-döfésük csak virágzik, mint
a zöld nyári réten a gólyahír, s sárga, sárga, sárga a fekete
üresség híg semmi-van töltete, s virágzik magányban a magány.
Én befele szállok, én befele repülök, a bennem-titok
örök mélységébe, az örök csönd tűzözön-felhői, fényszövete
közt, amely zajlik mégis, mint vihar-gyűrte tenger-rénszarvas-vonulás
tízmillió agancs-folyamával, a csontbozont-ősgyík víz-sárkánnyal,
a szarvashátak rézfutamával, ezüst-trombita hömpölyegével,
égig-torlódó hab-koszorúkkal, nyerítés-vízkagyló héj-halmazzal,
vízpermet-esernyők nyílásával, víz-ősgyíkok pikkelyes hasával
és ez a víz-dörgés, szél-dörrenés mégis a kimeríthetetlen csönd,
szállok befele a titok-ősig, ha elérem és ha el nem érem
és szállásomnak nincs szárnya, feszes vitorlája, urán-rakétája,
nem ülök táltoslovon, Griffen, a gigászi mesemadáron, annak
Földgömb-szemei között a szaru-nyereg csőr-tövön a ferde orrlik-
pár büdös barlangjaiba dugva lábam a toll-támfal homlok alatt,
Szeráf-háton sem ülök, mint kristály-Pegazuson, szárnyas csikóhalon,
hatszárnyú Látomáson, a gyémánt-angyal Isten-hírhozáson,
csak szállok mint a neutron: az az elektromosan semleges nehéz
elemi részecske, mint a kicsi neutrinó, a nulla nyugalmi
tömegű töltés nélküli kis rész elemi részecske, sebtelenűl
átütve anyagot, teret, időt, a csönd-zajlás vákuum-puttonyait.
Hátamból már kinőtt koporsóm, mint a csigaház, a csiga húsából,
nyálából, véréből fölfelé szült mészváz-héjtekercs trombita-barlang,
életem már megszülte halálom recés, hurkalemez-pagodáját,
s így szállok mindörökké befele, hátamon mészbuboréktrombita
temetőmmel, a titok felé mint különös héjbuborék púp-madár
a bennem-titok mélysége felé, hisz amit kívülről látok az csak
a szem virágzása a fény-segéllyel a természetben, a lágy és szerves,
a szilárd és szervetlen anyagban, csak a két szemgolyó agyban-virág
tér-bizalma és zord tér-szégyene, az csak testem alkalma emberi
szerelem, vágy, gyönyör, csodálkozás, az csak ember-lényem végtelen
vágya a végtelenség felé, a megfejthetetlen felé ember-vagy
lényegem elmondhatatlan nehéz türelem-magánya a kint-titokban,
ami testem körül, ami hús, csont, vér, velő, belső és nemiszervek,
fej, s a fejben barna látó-gömbök, végtagok, külső szervek és szagok
egy-alakja gyűjtemény, aminek a fényben árnya van, lapos, nyúlt, gyűrt,
s ami bőrrel, szőrrel beborítva, ami majd egyszer úgyis elrohad.
Mert mi marad majd a pupillákból, a vágyból, a sírásból, a lángból?
Minden halandó, az égitestek is halandóak, a tűzköd-csigaház
ultra-galaxis magánya, fényköd-gigásztüze, a fekete lukak
gravitáció-másikvilága, túlvilág-függéssúly irtózata.
Halál alatt a halál, mint a havas kertben a holt vázak a hó alatt,
halál alatt élet, mint a havas erdőn a kis csomaggá hajtogatott
zöld-leszek virágremények, mohák, s az űr, mint az őz fehér far-szivű
ácsorgó bámulása óriás hólyagcsönd vérhínár-szemgolyókkal.
Élet alatt halál, mert egyetlen temető a Nap körül keringő Földgolyó,
csontvázakkal megtömött gyönyörű bolygó, amin élnem rendeltetett.
Élnem és élnünk a ki-sohase számitható csönd-befejezésig.
Ha kifele nézek is, minden ami körülöttem él, hal, ég, tenyészik:
odabent is ugyanúgy, a benti titok-végtelen vákuum-fagyhoz nőtt
elmerülés és kimutatkozás, virágzás, elvirágzás az őspont
robbanás-kezdetéből erjedve születve, megvalósulva lázzal.
Hová menjek most egy szál rózsával?, anyámhoz a temetőbe, sírja
kövére ülni, mint totyogásom után vékony kis kötény-ölébe?
De hisz magukra hagyjuk örökre a halottakat, mindíg magukra.
Hát befele szállok, szemembe lét-köd szivárog nehéz belső gomoly,
mint őszi bokor-váz domboldalon és sírt a köd és könnyezett a köd.
És bent-világom fekete titok, fehér a fehérben, feketében.
És mit tudja azt az Emberiség, hogy van-e Pokol, Isten, vagy Éden?