Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Bednanics Gábor
Kihez s ki szól?
A kilencvenes évek értekező prózájáról



Az - immár kötelezően elősorolandó "korszakjelző" szerepű - ezredfordulóról visszatekintve a kilencvenes évek értekező prózája sokkal összetettebb képet mutat, mihelyt valamely metapozíció látókörébe kerül, semhogy egyetlen rövid tanulmány keretében taglalható lenne. Ráadásul az értekező prózának azon művelői, akik az elmúlt évtizedtől számítják pályájuk indulását, illetve kiteljesedését, nem köthetők feltétlenül különféle irányzatokhoz, trendekhez - bármennyire csábító is ez a megoldás -, mely kötödések azután lehetővé teszik a megjelölt téma köny-nyebb feltérképezését. Az effajta mentegetőzés többnyire gyanús, a feladat nehézségére és a tanulmányíró gyengeségére egyaránt utal, jelen esetben talán mégis több ennél, illetve annál, hogy pusztán udvariassági gesztus vagy a politikai helyesség jegyében megfogalmazott kitérő legyen. Az elmúlt tíz év ugyanis korántsem egységes, sem a tekintetben, hogy valóban tíz év terjedelemben szükséges-e gondolkodnunk, sem abban, hogy ennek az ad hoc időintervallumnak mindennemű különbözőségében valamiféle dialektikus egységet kell-e tulajdonítunk. Az időbeliség folytonosságából kiragadva azonban - bármennyire önkényesnek látszik is e lépés - mégis jelentőségteljes, azaz (illetve) nagyon is jelentéses. Talán feltételezhető közös tapasztalat, hogy értjük vagy érteni véljük, mit foglal magában a második évezred utolsó évtizede, amely ugyanakkor a 89 utáni tíz év, illetve az az időszakasz, amelyben jó néhány irodalmi alkotás, sok új kritikus és néhány fiatal(abb) irodalomtudós/történész (munkája) lépett színre. Ez a tapasztalat azonban nem feltétlenül szavatol azért, hogy valóban irodalmi szempontból vett korszakról beszéljünk emez évek kapcsán. Az alábbiakban éppen emiatt nem meghatározó értelemben igyekszem felfogni az említett intervallumot, hanem (többnyire) meghagyom a maga esetlegességében, úgy azonban, hogy elismerem, a szóban forgó tíz év fentebb vázolt előzetes megértése alól teljességgel nem vonhatom ki magam.
Az alcímben jelzett témamegjelölés a kilencvenes évek mellett két olyan szót szerepeltet, melyek egyike sem - főleg nem szintagmatikus kapcsolatuk - egyértelmű, így szintén magyarázatot (vagy apológiát) igényelnek. Ha értekező prózáról beszélünk, hitet teszünk amellett, hogy az irodalmi alkotásmódok egyik formájának tekintjük a kritikaírást, illetve az irodalomtörténeti reflexiót. Ebben az összefüggésben tehát nem tekintjük egymástól elválónak, egymásról leválaszthatónak a primer és szekunder szövegek világát. Ugyanakkor amit ezáltal nyerünk, az nem feltétlenül a kettő között húzódó határ (mely kritikus viszonyukért is felelős) eltörlése, ahol például a kritika valamiféle szépirodalmi képződmény lenne, hanem a szövegek nyelvi megformáltsága, illetve - mivel pusztán ennek elvont mikéntje még továbbra is nagy-nagy különbségekre enged következtetni - annak tudatosítása vagy szem előtt tartása, hogy mindketten ugyanannak a nyelvnek a részesei, s mindkettőnek hasonló tétje van. Távol álljon tőlem ennek a tétnek a kielégítő meghatározása, hiszen ez a tét sokirányú és megvalósulását tekintve más és más lehet, de annyi feltételezhető, hogy az értekező próza nyelvi szuggesztivitása szerepet játszik a mindenkori befogadásban, elismerésben. (S lehet-e tagadni az ún. primer szövegek eme vonását?)
Az értekező prózának mindemellett - legalább - kétféle válfaja létezik, ahogy Thomka Beáta megfogalmazza, a "művek létrejötte és megjelenése" után (melyet ő a befogadás első szakaszának nevez) "a kritikai recepció" és a "poétikai vagy történeti poétikai értékelő, rendszeres feldolgozás" (A műfajteremtő elvek változásai és a prózakritika) következik. Ahogyan később szó esik róla, ezt a két oldalt éppen az inkriminált időszakban helyezték szembe élesen egymással, ám éppen az előbbiek okán a továbbiakban magam is inkább fokozatokat emlegetek, nem pedig különböző, egymással néha (nem annyira szerencsés módon) érintkező területeket, igyekezvén persze elkerülni azt a csapdát, hogy egyneműsítsem e kettőt. A kritikai és az irodalomtudományos/történeti szöveg az én olvasatomban nem egymás ellen kijátszható és kijátszandó pólusok. Nem csupán azért nem, mert akadnak olyan jelentős irodalomtörténészek, akik fontos kritikákat publikáltak, publikálnak (és ez kevésbé működik fordítva), hanem amiatt is, hogy a kilencvenes éveket egyaránt jellemezte az a tanácstalanság, mely többek között a primer szövegeknek immár nem annyira primer befogadásából, illetve az olvasók - bárminek köszönhető is ez - elpártolásából fakadt, s ezt a tanácstalanságot nem lehetséges e két oldal, a kritika és tudományos reflexió kölcsönviszonya nélkül sem megérteni, sem pedig valamit kezdeni vele. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem kívánok értékhierarchiát felállítani, melyben valamelyik fokozat elsőbbrendű lenne a másikhoz képest, de ismételten azt sem kívánom, hogy az értekező próza akármelyik műfaja alsóbbrendűként tunjék elő az elsődleges irodalmi szövegekhez képest. "A kritikus is író: ír" - ahogyan Kukorelly Endre mondotta.
Az 1989 utáni légkör igencsak kedvezett az irodalmi életnek: rendkívül sok folyóirat, könyv láthatott napvilágot, később az irodalom oktatása is lehetőséget kapott új utak keresésére. Jelenleg, a kilencvenes évek végén azonban már talán könnyebben átlátható e részleges "szellemi rendszerváltás" néhány csapdája. Az, hogy nagyobb tér jut a kultúrának, az irodalomnak, gazdagabb kísérletekre nyílhat mód mind az irodalmi szövegek megformálása, mind a reflexió terén, még nem szavatol a megértésmódok ugyanilyen gyors átalakulásáért. Minél több primer szöveg könnyebb elérhetősége, valamint minél több kritika megjelenésének lehetősége nem minden esetben esik egybe a feldolgozás minőségével és egyáltalán az adekvát értelmezéssel. Sőt, amikor azt tapasztaltuk, hogy az olvasók tábora a kilencvenes évek közepére-végére nemhogy a lehetőségek számával egyenes arányban növekedett volna, hanem éppenséggel csökkent, magát a kritika feladatát kellett volna átgondolni. Ez az átgondolás azonban szisztematikus módon máig sem történt meg, még a 96-ban lezajlott ún. kritikavitában sem jutott ez érdeme szerint szóhoz. A ki szól? kérdése inkább a hogyan?-nal párosult, s véleményem szerint nem kapott elegendő hangsúlyt a kihez? és a - talán legfontosabb - miért? Pedig ezek a kérdések sokkal égetőbbé váltak mára, amikor is egyfelől piacgazdasági szempontok szervezik az irodalom produktív és disztributív oldalát (éppenséggel azt a kettőt, amelyhez bárminemű reflexiónak köze lehet), másfelől az irodalom, mint (az egyik) legfőbb kultúrahordozó ebbéli szerepében megrendülni látszik. Az első esetre jellemző példa lehet az, ahogyan a Jadviga párnája széleskörű sikere még irodalmi hírverő tevékenységnek, de már egyfajta "jó menedzselésnek" (Tarján Tamás kifejezése) volt köszönhető, Esterházy 2000-es regénye, a Harmonia caelestis a különböző médiumokból (például szórakoztató[nak titulált] műsorokból) is nyert olvasókat magának (valószínűleg nem is keveset). Az irodalom kultúrtényezőként való viszonylagosságát pedig jól mutathatja, hogy a napi (irodalom)kritika sajnálatos eltűnésével szemben a napi vagy heti (havi - de mindenképpen rendszeres) kritika, mely széles tömegek előtt is olvasott vagy hallott, egyedül a (mozi)filmnek jár ki. Ezért ajánlatos a kritikára vonatkozó mindenkori reflexiónak - a tudományos írásoknak is, jóllehet ott e dilemma (még?) nem annyira központi - mind a négy kérdést (esetenként többet is) egyaránt szem előtt tartani.
A kilencvenes évek értekezőinek felső korhatárát - némileg önkényesen - Szilasi Lászlónál, Szilágyi Mártonnál és Szirák Péternél húzom meg. Ezzel máris - noha szükségszerűen, de - egyszerűsítek és elnagyolok bizonyos dolgokat. Célom és feladatom azonban, hogy vázoljak egyfajta történeti sémát is e téma taglalásakor, de a sémák általában sematizálást követelnek. Ebben az esetben sem csupán az alliteráció kedvéért esett a választásom a három irodalomtörténészként és kritikusként egyaránt jelentős irodalmárra, hanem azon egyszerű okból, mert az elmúlt évtized kezdetén mindhárman húszas éveik közepén jártak, így az ő fellépésük, szereplésük még a nyolcvanas években indult el, másrészt mert olyan főbb irányvonalak mentén helyezhető el az utóbbi tíz évben kibontakozó munkásságuk, amelyek ha nem is teszik feltétlenül reprezentatívvá a nevezett szerzőket, de jó alapot szolgáltatnak a náluk fiatalabb vagy velük körülbelül egyidős társaik bemutatásához, nem is szólva arról, hogy a - különösen a kezdetekben - sokat emlegetett nemzedékiség fogalmát megkérdőjelezzük. Ez annyiban lényeges, hogy a - talán elkerülhetetlen - sematizmus ellenére ennek a kiragadott korszaknak nem pusztán problémáira, de összetettségére és sokoldalúságára is (reményeim szerint) rámutathatok.
Kenyeres Zoltán a kilencvenes évek elején készült áttekintésének végén az irodalomtudományos munka újabb fejleményeit felsorolva a "folytatólagos újat kezdés" három példáját említi: Rónay László ismeretterjesztő irodalomtörténetét, Dávidházi Péter Arany-monográfiáját és Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetét (Öszszefoglalás menet közben). E három közül az utolsó kettő váltott ki inkább visszhangot. Míg azonban Dávidházi könyvét a szakma túlnyomórészt örömmel üdvözölte, Kulcsár Szabóét elismerő, de heves viták követték. Annál meglepőbb, hogy az előbbi munkát bármennyire követendő példának állítják is olvasóik elé a kritikusok, osztozik sok monográfia sorsában, azaz továbbgondolására, meglátásainak felhasználására avagy a velük való produktív vitára, sajnos, nemigen találunk példát (annak ellenére, hogy Dávidházi könyve is "csak" állomása egy folyamatnak, melyben őt megelőzi annak a Németh G. Bélának kritikatörténeti és Arannyal való foglalatossága, aki sok tudósra - éppen Kulcsár Szabó Ernőre is - hatott). Az utóbbi munkát érő kérdések, támadások viszont éppen hogy nem párosultak hasonló eredménnyel. Hogy ez a kettősség nem feltétlenül jelent értékkülönbséget, mutatja Szilágyi Márton esete, aki (részben legalábbis) Dávidházi nyomdokain járva, olyan filológiai-irodalomtörténeti tevékenységet folytat, mely az újabb irodalomtudományos eredmények, megállapítások szemszögéből gondolja - és sok esetben írja - át a pozitivista filológia megközelítéseit, s ezeket az újszerű, mégis hagyományos alapokon nyugvó módszereket alkalmazza kritikáiban, történeti munkáiban. (Takáts Józsefet is említhetném e helyütt, hiszen ő is hasonló módon igyekszik tájékozódni a kurrens elméleti irányzatok között, és szemléletmódjában mégsem ragaszkodik feltétlenül ezekhez [Dávidházit pedig - a kritikatörténet terén is - mesterének tekinti] - ámde vele a kritikavita kapcsán foglalkozom majd.) A párhuzam adta lehetőségeket tovább elemezve Szirák Pétert hasonló módon nem túlzás Kulcsár Szabó Ernő tanítványának nevezni. Ez a minősítés persze az ő esetében sem jelenti egy gondolati rendszerrel történő kritikátlan azonosulást, sokkal inkább szemléletek áthasonítását, a fogalomrendszer, egy sajátos tudományos beszédmód átvételét (Kenyeres Zoltán egyébként - Farkas Zsolttal egyetemben - Szilágyi Mártont éppen emiatt Kulcsár Szabó követőjeként említi A jelen mint az irodalomtörténet provokációja című írásában). - A két említett könyv, illetve szerző persze nem kizárólagosan helyezkedik el ebben a hagyományteremtő pozícióban, hiszen irodalomtörténészek például Szegedy-Maszák Mihályt, sok kritikus pedig Balassa Pétert vagy Radnóti Sándort is mestereként említi.
Szilágyi és Szirák teljesítményét ugyanakkor nem szabad csupán ebben az öszszefüggésrendszerben szemlélni. Hiszen bármennyire jól körvonalazható az, ahogyan bizonyos szakmai preferenciák tekintetében más-más nyomvonalon haladnak, nem célra-, mert éppenséggel félrevezető csupán az egyértelműen adódó irányvonalak felrajzolása. Mind Szilágyit, mind pedig egy évvel fiatalabb pályatársát hibás lépés kizárólag valakinek a követőjévé tenni, még akkor is, ha az "iskolát" a szó termékeny értelmében, s nem pedig bármilyen pejoratív mellékzöngé-vel emlegetjük. Hiszen a két értekező munkásságának akármely darabját csak az azokban működő egyéni szemlélet tehette sikeressé. Szilasi László esetében pedig egyáltalán nem beszélhetünk ilyesformán megragadható hagyományrétegekről. Munkásságára - kissé leegyszerűsítve - az eklekticizmus kifejezést célratörőbbnek tekinthetjük - legalábbis ha továbbra is ezeket az irányvonalakat hangsúlyozzuk. Hiszen Szilasi a régi magyar irodalom kutatója (ahogyan Szilágyi a XVIII-XIX., Szirák pedig a XX. századé), stílusa azonban egyrészt provokatívabb, másrészt szokatlanabb két pályatársáéhoz viszonyítva. Látható tehát, hogy a három kiválasztott (fiatal) irodalomtörténész esetében (akik kritikaíróként egyaránt érdeklődnek az újabb irodalmi fejlemények iránt) nem beszélhetünk egységes irányokról. Éppen ezért hangsúlyozom annyiszor, hogy a most és a továbbiakban előforduló irányvonalszerű képződmények csak e dolgozat - és általában minden történeti áttekintés - módszertani sajátosságának részei, vagyis nem valóban fennálló egyirányú kapcsolatrendszereket tükröznek, de segédvonal gyanánt vezetik mind e sorok íróját, mind pedig az áttekintésre kíváncsi olvasót.
A nemzedékiség kategóriáját hasonlóan botor lépés volna alkalmazni. Pedig a magyar irodalomtörténet az irányvonalakhoz hasonló sűrűséggel használja ezt a fogalmat. A kifejezésben veszélyt az rejt, hogy az egységes törekvések hangsúlyozása közben alapvető különbségekről feledkezik meg, amelyek éppoly fontosak lehetnek egy adott irodalomtörténeti vázlat szempontjából, mint a homogenitás (persze éppen ennek a sokrétűségnek a láttatása a legnagyobb kihívás minden egyes irodalomtörténeti vállalkozás számára). A nyolcvanas évek vége felé megjelent Diptychon című kötet éppen e nemzedékiség jegyében válhatott - címéhez méltón kettős értelemben - szimbolikussá, hiszen egyfelől a 86-os fordulatnak, illetve tetőpontnak vélt két mű értelmezésére szerveződött, másfelől viszont alkotói olyan kritikusok, irodalomtörténészek, esztéták voltak, akiket a hetvenes-nyolcvanas évek prózájának értői, ismertetői, sőt kanonizálói között tartunk számon. Talán nem járok messze az igazságtól, ha a Csipesszel a lángot című 1994-es kötetet hasonló célzatú kísérletként fogom fel. Károlyi Csaba előszavában utal is arra, hogy a "nagy generáció", az új irodalom után (melyet ugyan nem tekint egységesnek), a következő irodalmi generáció kezd markánsan megmutatkozni, melynek bemutatását, értelmezését ugyanezen generáció kritikus tagjai végzik el (már amennyire, hiszen akad olyan kritikus is, aki szerzőként is szóba kerül a kötetben). Bármennyire hangsúlyos is tehát a nemzedéken belüli különbözőség, az ebben megbúvó egység szólamai erőteljesebbé lesznek. A generáción belüli eltérések ugyanis mindaddig nem válnak eléggé hangsúlyossá, amíg egy, magában a nemzedékiségben kifejeződő (idő)szerkezet szabja meg mozgásterüket. Az, hogy egy adott szöveg poétikai sajátszerűsége miben is áll, s ezáltal hogyan különül e a többitől, ahhoz képest másodlagos marad, hogy mindeme különbségek ellenére valamihez viszonyítva lehet csak értelmezni, s ez a valami alapvetőbb (és egységesebb). Ilyeténképpen legújabb magyar irodalomról beszélni egyaránt tűnik (most már) szükségesnek és félrevezetőnek. Szükséges annyiban, amennyiben jelzi a hetvenes években elindult folyamat(ok) hatását/hatásait, és az arra adott reakciót/reakciókat, ám félrevezető, ha ennek/ezeknek csupán efféle folyamatszerű szerepét hangsúlyozzuk.
A Csipesszel a lángot mindemellett figyelemre méltó vállalkozásként említendő. Figyelemre méltó kudarcai(?) tekintetében, hogy jó néhány tárgyalt szerző az ezredvég horizontjából (bármily szűkös és bizonytalan is még az) már kihullott, s a kötet szerzői közül sem mindenki gyakorló kritikus ma már; de sikerei tekintetében is az, hiszen néhány itt közölt tanulmány megszívlelendő, továbbgondolható megfigyeléseket tartalmaz. Főként a prózáról szóló írások azok, amelyek kiállták az idő próbáját, hiszen például az olyan a fogalmak, mint posztmodern próza, minimalizmus, vagy az olyan szerzők, mint Márton, Garaczi, Darvasi mindmáig a kritika homlokterében helyezkednek el. A kötet mégsem ezzel a vonásával válhatott hangsúlyos tényezőjévé a kilencvenes éveknek. E közlés keretei között sikerült először együtt szerepeltetni az addig különböző folyóiratokban publikáló értekezőket (jóllehet - mint Károlyi is utal rá - a Nappali Ház sok szerző mintegy közös orgánuma), ám hogy ez mégsem lett (célkitűzésével szemben) egy nemzedék manifesztuma, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, mely szerint a primer irodalom és recepciójának alakulástörténete később más szereplőket is felvett soraiba, valamint sok, itt egyazon fejezetben helyet nyert kritikusok később egymással gyökeresen ellentétes nézeteket hangoztattak. Erre természetesen már volt utalás a Csipesszel-kötetben is, de a már sokszor emlegetett vonalak radikális átrajzolódása csak a kilencvenes évek második felére következett be. A Csipesszel a lángot vállalt - nem is csekély - feladatát teljesítette: felvonultatta a kilencvenes évek alkotóinak és kritikusainak zömét, elvégezte hozzávetőleges jellemzésüket, lefektette bizonyos elméleti dilemmák alapjait - ám mindezt korántsem összegző eredmény-nyel. Talán a kötet legnagyobb érdeme abban áll, hogy a generációs szemléletmód kudarcát jelenítette meg, annyiban legalábbis, amennyiben az utána következő módosulások, szemléleti különbségek, erő- és irányvonalak még hangsúlyosabbá váltak.
Az irodalomtörténeti feldolgozások is - az említett szerzők tollából - jobbára csak az évtized második felében következtek el. Szilágyi Márton nagyszabású Kármán-könyve, valamint Szirák Péternek a hetvenes-nyolcvanas évek prózáját (és annak recepcióját) értelmező kötete a kilencvenes évek végén látott napvilágot. Éppen ezért - s a választott korhatár miatt valóban jelentős, de idősebb tudósok műhelyéből származó munkák megemlítésének sajnálatos, de szükségszerű mellőzésével - a továbbiakban inkább a kritikaírásra fordítom a figyelmemet, adandó alkalommal persze sort kerítve fiatalabb szerzők irodalomtörténeti/elméleti megközelítéseire is.
A kritikaírásnak két kihagyhatatlan szereplőjeként Farkas Zsoltot és Bán Zoltán Andrást említeném. Azért éppen őket, mert mindkettejüknél nemegyszer a stílus újszerűsége vagy egyenesen botrányos volta váltott ki megdöbbenést. Bán a kritikai hagyományoknak azon ágához igyekszik kapcsolódni, amely szerint (talán) kritikus valamely muről dicséretet ne mondjon. Emiatt nem nagyon akad - kivételként a Jadvigát említhetném - olyan szöveg, amelyről elismerően nyilatkozna. Ez a fajta kritikai tradíció persze érthető és elfogadható (magyar viszonylatban a közelmúltat tekintve leginkább a színibírálatra volt jellemző), de fennáll az a veszélye, hogy személyeskedésbe, netán durva - és indokolatlan - kirohanásba torkollik. Ez a kritikai attitűd pedig jobban hajlik a reflektálatlanságra, mivel mindenkoron bíráló mechanizmusai az értékelés kizárólagosságának irányába lendítik a kritikát, elnagyolva, ennek alárendelve az értelmező komponenst. Farkas Zsolt esete annyiban más, hogy nála a kritika nyelve is változáson esett át. Ha megnézzük példának okáért a Nagy Pál könyvéről írott recenziót a Jelenkor 1994/2. számában, szalonképtelennek minősíthető kifejezések tömegével találkozunk. Farkas Zsolt ebben a viszonylatban a szegedi deKON-csoport tagjaival, illetve konferenciáival hozható kapcsolatba (e csoportról az alábbiakban még lesz szó), akik elméleti orientációjukból fakadóan a hagyományos értekező prózát jellemző nyelvezet fellazítására tettek kísérletet. Farkas Zsolt már nem volt ismeretlen kritikus, amikor Balassa Péter Halálnapló című könyvéről írt bírálatot a Holmiban. Mégis ez a kritika tette híressé (vagy hírhedtté) szélesebb körökben. Hiba volna azonban Farkast ezen szöveg - illetve néhány azóta született hasonlóan (több mint) provokatív írása - alapján megítélni. Tandori ún. harmadik korszakáról szóló szövege például - bár hasonló bálványromboló gesztus uralja - elgondolkodtató és a továbbiakban is mellőzhetetlen tanulmány lett. A Lacanról szóló ismertetés szintén figyelemre érdemes egyrészt a témának a magyar közönségtől mindmáig tartó idegensége, másrészt közérhetőbb nyelvezete miatt. Farkas ugyanakkor nem kritikus abban az értelemben, hogy ami után láthatóan jobban érdeklődik, nem az irodalom, hanem az újabb bölcseleti irányzatok, illetve a kultúrkritika (választott mesterét, Nietzschét parafrazeálva: a "hogyan kritizáljunk kalapáccsal?" kérdése vezérli). Már első könyvében (Mindentől ugyanannyira) elkülönülnek a filozófiával és az irodalommal foglalkozó fejezetek. S jóllehet ebben a kötetben az irodalomnak szentelt fejezetben jelentős írások olvashatók (a már említett Tandori-szöveg mellett például a Garaczi-írás), Farkas további munkásságának ismeretében nem túlzás kijelenteni, hogy az irodalmi szövegekkel bíbelődő dolgozatai messze alulmaradnak egyéb - a (tömeg)kultúrát, társadalmi jelenségeket stb. vizsgáló - írásainak színvonalától. Farkas Zsolt a kilencvenes évek második felére sokkal publicisztikusabb formákban nyilatkozik meg, stílusa kerül előtérbe érvelésmódja helyett, bírálatai esendővé válhatnak, melyek közül egynéhány átcsúszik a politikai helyesség határain túlra is.
A különböző iskolák, irányzatok, melyek - előbb vagy utóbb - szervezett keretek között léptek fel az évtizedben, fontos útjelzői a kilencvenes évek értekező prózájának. Az 1992/2-es Pompejiban megjelent posztmagyar-manifesztum után fiatal szegedi irodalmárokból szerveződött 1993-ban a deKON-csoport. Vezetőjük a - nemzedéki definíció (1960-as alsó korhatár) szerint - nem annyira fiatal Odorics Ferenc, illetve a tagok (Hárs Endre, Hódossy Annamária, Kiss Attila Atilla, Kovács Sándor s.k. és a már említett Szilasi László) a deKONferenciák szervezésével és a deKON-könyvek sorozatának megjelentetésével olyan kísérletre vállalkoztak, amely a dekonstrukciós irányzat magyar - a konstruktivizmuson átszurt - átvételét foglalta magában. Az átvétel hangsúlyos, mert a csoportra jellemző sajátos stílus - mint már Farkas Zsolt kapcsán említettem - az értekező próza szabályainak végletes fellazításával ment végbe, úgy, ahogyan arra a dekonstrukciós szövegekben nem igazán akad példa. Például Derridánál inkább a szövegek átjárhatóságára esik a hangsúly, az amerikai oldalon, Paul de Man szövegei esetében pedig nem találunk olyan írásokat, amelyek nem a bevett tudományos stílusban formálódtak volna. Sajátos képződmény tehát a magyar dekonstrukciós iskola, melynek sajátszerűségére (ismétlem: nem a nyugati dekonstrukciós iskolákra hagyatkozás) sokáig reflektálatlan maradt a tudományos közéletben. Olyannyira, hogy sokan a dekonstrukciót a szegedi csoportosulás hangvételéből ismerték és magyarázták (félre) - annak ellenére, hogy 1994/1-2-es Helikonban, éppen a deKONosok adták közre Derrida és az amerikai dekonstrukció néhány alapvető fontosságú szövegét. A nemzetközi irányzat hazai manifesztációja formabontó és stílusteremtő törekvésében avantgárd lendületű csoporttá lépett elő, jellegzetesen szubjektív és önkényes értelmezéseikkel azonban nem tudtak érezhető hatást gyakorolni a hazai értekező prózára. Az évtized végére már - amikor is a csoport fennállása deklaratíve is kérdésessé vált - jobbára csak azok a szerzők vesznek részt a tudományos életben, akik (többé-kevésbé) időmultak a hivatalos kutatási programokhoz. Mivel a deKON-csoport értelmezéseinek homlokterében kiemelkedő szerep jutott nem csak XX. századi alkotásoknak, ezért nagyrészt ilyen irányban tájékozódó irodalomtörténészeket említhetek: Szilasi a régi magyar irodalom, Milbacher Róbert a XIX. század iránt érdeklődik, és ebben a tárgykörben publikálnak, Hárs Endre pedig különféle (irodalom)elméleti tárgyú írásokat tesz közzé.
Kulcsár Szabó Ernő és Szegedy-Maszák Mihály körül a budapesti, a debreceni és a pécsi egyetemen alakult ki szellemi csoportosulás. A néhány éve Általános Irodalomtudományi Kutatócsoportként tevékenykedő körbe tartozó fiatal irodalmárok a deKON tagjaihoz hasonlóan kritikákat és történeti tanulmányokat egyaránt publikálnak. A csoportot a szegediekkel ellentétben nem jellemzi az előbbiekben avantgárdnak titulált lendület és stílus, sokkalta inkább szigorúbb, fogalmi alapokra épülő nyelvezet uralja írásaikat, vizsgálódásaik középpontjában korábban a mai, de újabban a régebbi magyar irodalom helyezkedik el, de a tagok tollából összehasonlító értelmezések, elméleti kérdésekről szóló értekezések is napvilágot láttak. Az ÁITK-t is a külhoni elméleti iskolák iránti tájékozódás igénye vezérli, ám a csoport alapjában véve a hermeneutika, a Jaus-féle recepcióesztétika, a narratológia meglátásai mentén tájékozódik. A Derridával és az amerikai dekonstrukció némely tagjával (de Man, Harold Bloom) való szembesülést is szükséges megemlítenem, ugyanakkor nem árt tudatosítani, hogy ez a fajta szembesülés eltér a deKON adaptációjától. A csoport ugyanis az irodalmi szöveg nyelviségének és retorikai dimenziójának kapcsán fordult a dekonstrukció irányzatához, de nem kizárólagos elméleti alapként fogta fel ezt, hanem beépítette a már említett iskolák eredményei által kimunkált szempontrendszerébe. A csoport tagjait sok szemrehányás éri nyelvezetük nehézkessége miatt, mely kritikusi tevékenységüket is jellemzi. A megfogalmazás mikéntje, az idegen szavak gyakorinak és néha túlzottnak mondott használata volt például az iskola elleni fő érv az alább tárgyalandó kritikavitában. A csoport irodalomtörténeti érdeklődését alapvetően befolyásolta a kilencvenes évek elején Pécsett elindított konferenciasorozat, melynek első két alkalmát a modern magyar költészetnek, illetve prózának szentelték (a konferenciák anyaga 1992-ben, illetve 1993-ban könyv alakban is megjelent). A szervezők egyike, Kulcsár Szabó Ernő ezek alkalmával fogalmazta meg a modernség négy szakaszáról szóló elméletét, melyben a klasszikus modernség, a klasszikus avantgárd, a késő/második modernség és a posztmodern korszakfogalmai segítségével a történelmileg jelzett korszakhatárok, illetve a történetileg problematikus stílusirányzatok felváltását kísérelte meg. A modernség ilyen felfogása, Kosztolányi előtérbe kerülése tápot adott a csoport irodalmárainak, akik eladdig jobbára kortárs alkotások felé fordították figyelmüket, így megszaporodtak a modernség különböző fázisaira irányuló értelmezések is. Noha a csoport némely tagjának - esetenként több - önálló kötete is megjelent már, sőt többen a pécsi konferenciák utódjának tekintett miskolci Újraolvasó-sorozatban is részt vesznek, az ÁITK csak az évtized végére adott ki közös kötetet, Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjait, mely a kutatócsoport műhelymunkájába is bepillantást enged.
Újabb, de már kötettel rendelkező fiatal kutatói csoport a pécsi Sensus. Bár magukat nem tekintik körülhatárolható intézménynek, a továbbiakban figyelmen kívül hagyom ezt az elhárító posztmodern gesztust, és mégis csoportként említem őket. Az Irodalom, nyelv, kultúra című 98-as kötetük ugyanis mégis lehetőséget ad arra, hogy ekként tekintsünk rájuk. E kötet előszavából értesülünk 1995-ös megalakulásuk körülményeiről, céljaikról, vezetőikről (Kálmán C. Györgyről és Orbán Jolánról). Alapvetően irodalomelméleti kérdéskörök foglalkoztatják őket, de filozófiai, irodalmi dilemmák, műértelmezések is szóba kerülhetnek párbeszédeik során. Kiemelendő, hogy többen a tájékozódást eladdig nem irányító fenomenológia (s annak újabb, francia változata) is meghatározójává lett gondolkodásuknak. Bagi Zsolt például nemcsak elméleti munkáiban, hanem irodalmi szövegek értelmezésében is igyekszik fenomenológiai olvasottságát kamatoztatni (lásd az Emlékiratok könyve ilyen fogantatású megközelítését). Rácz I. Pétertől amellett, hogy (többnyire) a Jelenkorban kritikákat közöl, olvashatunk egy tanulmányt a Prae című folyóirat 2. számában, melyben a kilencvenes évek történelmi regényeit próbálja értelmezni.
A kritikavita, melyre már többször utaltam, 1996-ban robbant ki, több fázisban és folyóiratban. A Jelenkor 1996/1-es számában - szokás szerint - a József Attila Kör előző évi tanulmányi napjainak előadásait közölték, ahol az egyik előadó a már említett Takáts József, a másik Bónus Tibor volt. (Az irodalom és kritika viszonyát ebben az évtizedben egyébként nem első ízben tárgyalták ilyen keretek között. Az Alföld 1992/2. számában az előző évben, az irodalmi napok keretében rendezett A kritika ma címmel tanácskozást, melynek főreferátumát Radnóti Sándor tartotta. Ezen a konferencián már elhangzottak olyan bíráló megjegyzések, amelyek a kritikavitát is uralták - jóllehet a 91-es és a 95/96-os eseményeknek csak két közös résztvevője volt: maga Radnóti és Károlyi Csaba.) A kritikavita nyitányának tekinthető előadásokban - most csak a kritikus pontokat emelném ki - Takáts József a tudományos kritika veszélyeiről (is) beszélt, Bónus pedig egy példán, Garaczi Nincs alvás! című könyvének kritikai fogadtatásán keresztül vázolta a kritika általa problémásnak tekintett vonásait. A vita voltaképpen a JAK Tanulmányi Napokon elkezdődött, feltehetőleg ennek értelmében szólított fel a Jelenkor szerkesztősége a hozzászólásra. A Jelenkor 96-os évfolyamának 3. számában három hozzászólás jelent meg, Kulcsár-Szabó Zoltán, Radnóti Sándor és Bikácsy Gergely tollából. A vita gócpontjai ekkor rajzolódtak ki igazán, hiszen a hozzászólások saját szemszögükből hangsúlyozták, illetve élezték ki azokat a kérdéseket, amelyek mentén később mondhatni két táborra szakadt a kritikusok eladdig sem egységes közössége. Az egyik tábor a "tudós kritikusok" csoportja lett, a másik pedig azoké, akik nem rokonszenveznek a teoretikus elem vagy kérdések jelenlétével a kritikaírásban. Babarczy Eszter levele, illetve Farkas Zsolt hozzászólása a következő számban már olyan ítészek megnyilatkozása volt, akik személyesen érintettek a kritikavitában, hiszen Bónus recepcióelemzésében utal rájuk, illetve bírálja őket. A kritikavitának ezzel újabb csatornája nyílt meg, mégpedig nem a legszerencsésebb módon. A személyesen érintett kritikus ugyanis sokszor amellett érvel, illetve az alakítja érvelését, hogy Bónus hogyan és mi módon értette félre hivatkozott bírálatát. A személyes érintettség alól ezután már senki sem tudta kivonni magát, s hiába érkeztek valóban párbeszédképes hozzászólások (például Margócsy Istváné a Jelenkor 5. számában), a vita egyre inkább másról kezdett el szólni. A Jelenkor Bónus és Takáts viszontválaszával lezárta a vitát, ám az Élet és Irodalomban (már ebben a másik formájában) Károlyi Csabának egy, Kulcsár Szabó Ernő 1996. április 27-i Népszabadságban elhangzott interjújára adott reakcióként megírt cikke és a hetilap felhívása újra elindította - immár gyorsabb ütemben - a vitát, amelyben Balassa Péter, Csordás Gábor, H. Nagy Péter, Szirák Péter, Fogarassy Miklós, Farkas Árpád, Bohár Attila, Takáts József, és ismételten Kulcsár Szabó, Szirák és Károlyi csatlakozott. A vita nem tunt lezárhatónak (néha már vitának sem), termékenynek pedig egyáltalán nem nevezhető. Már a táborokká alakulás pillanatában mindkét - nem feltétlenül valóságosan is létező! - csoport szükségszerűen és óhatatlanul egyoldalúvá vált, ti. azáltal, hogy mindkettő esetében egyetlen sajátosság kiemelésével a megközelítésmód olyan erényei kerültek háttérbe, amelyek eddig sikeressé (vagy legalábbis hasznossá) tették az irodalmi közlésfolyamatban. Láthatóvá lett, hogy a(z erőszakolt) kétosztatúság nem feltétlenül szavatol a dialógusért, főleg ha az én-te kapcsolatból mi-ok viszony válik. Annyi bizonyossággal kijelenthető, hogy legalábbis gyakanakvással figyelhető mindaz, aki csak az azonos (vagy hozzá igencsak hasonló) gondolkodású, írás- és érvelésmódú szerzőkre/írásokra képes elismerően - de azokra aztán kizárólag elismerően - hivatkozni. Ez ugyanis nemcsak a kritikának, az értekező prózának, de mutatis mutandis bármiféle kommunikációs eseménynek csak kárára lehet.
Az évtizednek sok olyan értekezője is akadt, akik nem kapcsolódnak szorosan semmiféle iskolához, ám tanítványi viszony rájuk is jellemző. Fontosnak tartom Bazsányi Sándort és Németh Marcellt megemlíteni, akik Balassa Péter nyomdokain járnak. Szintén a neves esztétához kapcsolható Schein Gábor irodalomtörténészi munkája, ám az ő esetében más hagyományrétegek is említhetők. Nemes Nagy Ágnesről szóló mondográfiája ugyanis a recepcióesztétikai iskola örökségének nyomait is magán viseli. Ezek az átöröklött jegyek persze - ismételten hangsúlyozom - nem jelentik azt, hogy valamely értekező visszanyomozható és eredeti hagyományegyüttes közvetlen örököse, hiszen mind az iskola mint kifejezés, mind pedig a hagyományozódás menete összetetteb folyamat ennél. Egy vázlatos átte-kintés azonban - esendősége folytán - óhatatlanul ilyenekkel kell hogy éljen. Itt szükséges megemlíteni még, hogy figyelemre méltó kritikaírás feljődött ki egy író, Márton László műhelyében. Az immár kötetben is közreadott tanulmányai, recen-ziói ugyanis olyan szemlélet kialakulását körvonalazzák, amelyben sokszor tanúi lehetünk, hogy egy író miként viszonyul társai írásaihoz - a szó formai értelmében. Azaz, Márton László kritikái legalább annyit árulnak el magáról Márton alkotói tevékenységéről, mint a bírált alkotóéról. Márton történeti értelmezéseit pedig Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című válogatásához hasonlítanám, annyi különbséggel, hogy Márton esetében az értekező nyelvezet az elfeledett alkotók elfeledett műveit eltávolítja a prózaíró sátuszától, s az (újra)felfedezést meggyőzőbb módon engedi a vélelmezett értelmező közösségre hatni (ennek ellene szól, mondjuk, hogy a kritikai reflexió eleddig csekély figyelemmel reagált erre a kötetre). 
Az évtized véget ért, az irodalom története viszont - bármennyire is ragaszkodni látszik a pontszerű határokhoz és vonalszerű viszonyrendszerekhez - nem szorítható dekádok és hasonló mértékegységek közé. A kilencvenes évek fiatal értekezőinek többségében már ez, a történetiséget magát újragondolni törekvés munkál. Ennek fényében pedig ez a rövid vázlat csak ideiglenes - és téves alapokon nyugvó - torzó maradhat. Ámde olyan torzó, amely igyekszik kitűzött céljának megfelelően a kijelölt időszak fő kritikai/történeti tendenciáit bemutatni úgy, hogy azok ne önmagukban, hanem - hiányos, de kiegészítésre nyitott - összefüggésükben lépjenek az értő, de a dolgokat nem lezárni akaró olvasók elé.