Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
Lászlóffy Aladár
A legutolsó
Utolsó reggel Szófiában.
Mindenki fel is ébredt már.
Szerte a helyünk: Erasmusé
s Szent Jeromos szobája vár.
Fő hogy felfogd a küldetésünk.
S hogyha lekésed netalán -
lépj rá egy másik fapapucsra
a kolostorod udvarán.
Indulunk, mint a tanítványok.
Apostol-vízum, útlevél
elrejtve porba, fűbe, fába -
mondja ki hol és meddig él.
Ó mennyi boldog öntudatlan
vág neki minden reggelen
annak az első reggelének,
mi itt utolsó most nekem.
Beadnak végső tanulságot
tálcán, mint ma a reggelit.
Remélhetsz ennél szebb világot
máshol, ha ez itt eltelik?
Egyetlen kikötés az ember:
a freskó-recept ortodox,
mennybe vagy pokolba se járnak
más alakban a boldogok.
Utolsó estém porhüvelyben.
Vár pizsamám: a repülő.
Szállunk ezüstlő félhomályban.
Szófia volt? S mi volt a fő?
Milói sors
Azokkal kéne tartani
akiknek vannak karjai.
Akiknek lírája szerelmi,
azokkal kéne énekelni.
Milyen tág júniusi tájak,
ilyenkor kéne kiabáljak,
hogy sorsom alap délisarkán
ne politizáljon a sárkány.
De görcsbe, ökölbe szorultam:
levágott kuruckar a múltam,
és vonzalmamra ült a hon:
kofám a közöspiacon.
Elúsztak, mint a műfajok
a kolumbuszi fő hajók,
s két követ akik összecsapnak,
más emberiséget avatnak.
Így se szobor, se buja dal.
Milói sors. Mely mást akar.
Csak lehet késő. Hellász messze.
Túl messze már, hogy ne eressze.
Így leszek önnön veszteségem.
Alkony a napkeleti égen.