Grendel Lajos

Nálunk, New Hontban

Hát igen, szegény Iván! Merthogy olyan hatalmas természete volt, mindig az lett a veszte. Az a hatalmas szibériai őserő, amelynek egy darabkáját örökbe hagyta neki a mongol apja, aki meg ezt bizonyára még a Dzsingisz kántól örökölte; ez a hatalmas természet oly ritkán támad föl az elpuhult európai emberben, hogy nem csoda, Ivánnak milyen híre kerekedett nemsokára. Amikor elvégezte az egyetemet, elhatározta, hogy végleg letelepedik otthon, New Hont-ban. Valaha, a régi elenyészett patriarchális világban a falu bikájának csúfolták irigykedő elismeréssel az ilyen embert, s a lányos házakban a sötétedés beállta után lakatot tettek kapura-ajtóra. Ám a képzeletre nem lehet lakatot tenni, sem az álmokra, s az eladósorba fölcseperedett lányok, törékeny vagy gömbölyű kisasszonykák, de a meglett, gyermekes, a házasság nyűgeibe beletört és beletörődött asszonyok is sokat forgolódtak fekhelyükön teliholdas éjszakákon, mindenféle hangokat hallottak vagy furcsa árnyakat láttak elsuhanni az ablak alatt, s ezeknek a hallucinációknak mind Iván volt a kiváltója.
Borbála, a pökhöndi özvegyasszony is meggyónta, s nem csak a papnak, hogy Iván már akkor is be-bekalandozott az álmaiba, amikor ő még a mézesheteit élvezte hites urával, akit szeretett, s akinek örök hűséget fogadott. A fiatal férj ezekről az álmokról mit sem tudott. Önérzetes, büszke és egy kicsit öntelt férfi volt, aki bizonyára abba a tévhitbe ringatta magát, hogy csak a férfiak képesek álmodni mindenféle zagyvaságokat, a nők képzelete, kiváltképp Borbáláé, jóval hétköznapibb. Egy férjes asszonynak álmaiban is kötelessége hűnek maradni urához. S rövid, de boldog házasságuk alatt Borbála egyszer sem adott okot arra, hogy a férfi féltékeny legyen rá. Ha Iván néha mégis betolakodott az asszony valamelyik álmába, s ferde szemével néhány pillanatra megigézte, Borbála másnap megkétszerezte ellenállását, megacélozta akaratát, úgyhogy a férje joggal dicsekedhetett fűnek-fának, milyen jól megértik ők egymást jóban-rosszban, s hogyha a szerelmet minden nap ápolják, az sosem hervad el. A faluban is az volt a vélemény róluk, hogy úgy élnek, mint egy galambpár. (Persze a galamboktól soha senki nem tudakolta még meg, hogy tényleg úgy élnek-e, mint egy galambpár?)
Ebbe a boldog idillbe, amelyre csak nagy ritkán vetült rá a távolból Iván fenyegető árnyéka, egy nyári napon beleütött a villám. Mégpedig a szó szoros értelmében. Borbála férjét agyoncsapta a szőlejükben. Mivel villámcsapás pökhöndi lakost, amióta a villámhárítót feltalálták, emberemlékezet óta nem sújtott agyon, az esemény hírét a faluban sokáig tárgyalták, s Borbálának jólesett, hogy a falusiak egy emberként osztoztak a gyászában, s mindenki, még a kiskorú gyermekek is részt vettek a szerencsétlenül járt ember temetésén. Borbála becsületesen elsiratta fiatal férjét, bár olykor-olykor elejtett mindenféle, talán még korai megjegyzést, hogy ami megváltoztathatatlan, abba bele kell törődni, meg hogy előre is kell nézni, nem csak mindig hátra. A falusiak azonban napirendre tértek a pillanathoz talán még nem illő megjegyzések fölött: hát hogyne vigasztalná magát, hiszen olyan fiatal még, majd megszakad a szíve szegénynek. Meg hát mit tegyen: ugorjon a kútba talán? S Borbála most nagyon sokáig csak az elhunyt férjével álmodott; Iván nem vett részt ezekben az álmokban, bár meglehet, ott leskelődött valahol a háttérben, mert tudta, hogy a villámcsapás füstje előbb-utóbb eloszlik, és akkor megint eljön az ő ideje. Amikor aztán, hosszú idő után, Borbála megint Ivánnal álmodott, az már egy új idő eljövetelét harangozta be. Nagyon furcsa álom volt, Borbála először a férje arcát látta maga előtt, de a férjének az egyik szeme ferde volt, majd az arc egyre inkább Iván csontos arcvonásait kezdte fölvenni, miközben a másik arc sem tűnt el teljesen, csupán elhomályosult, mintha üvegtábláról nézné őt, s nagyon szomorúan. Másnap Borbála, még mindig az álom hatása alatt, kiment a temetőbe, friss virágcsokrot vitt a férje sírjára, s valami olyasfélét motyogott, hogy természetesen nem búcsúzik el örökre, de az idő lassan megenyhíti a bánatot, csöndes szomorúsággá finomítja, úgy látszik, ez az élet rendje. De az is természetes, hogy a gyászévet becsületesen kitölti.
A gyászév leteltét követő napon tetőtől talpig megtisztálkodott a mosóteknőben, meglocsolta magát kölnivel (különösen a hónaljak pelyhes völgyére nem sajnálta a rózsaillatú vizet), fölvette a legszebb nyári szoknyáját, amelyet utoljára az emlékezetes villámcsapás előtti vasárnapon viselt, majd céltudatosan és elszántan fölszállt a New Hont-i autóbuszra. Este tízkor, az éj leple alatt jött haza. Iván hozta a motorbiciklijén. A falu ekkorra már elnéptelenedett, a kocsma is bezárt, csak a tücskök ciripeltek és a kutyák ugattak, meg a szembeszomszéd leste meg őket az ablakból.
- Meddig szoktak ugatni a kutyák? - kérdezte Iván morcosan.
- Ameddig kedvük tartja - felelte Borbála. - Most telihold van. Ilyenkor a kutyák is nyugtalanabbak, ugyanúgy, mint az emberek.
- Én nyugodt vagyok - mondta Iván. - Nagyon nyugodt. Ilyen nyugodt még sosem voltam - folytatta, de közben remegett a hangja.
- Az jó - helyeselt neki Borbála. - Én csak a nyugodt férfiakat szeretem. Azokból csak úgy sugárzik az erő meg a méltóság...
Ivánt a fiatal özvegyasszonynak a selymes, behízelgő hangja nyűgözte le.
- Mi most nagyon egymásra találtunk, ugye? - mondta rekedten.
- Én is azt hiszem - felelte Borbála.
- Ritka dolog az ilyen. Meg kell becsülni. És nem szabad sokat vacakolni, mert a pillanat, ahogy jött, úgy el is múlik.
Egymásra találásukat az éjszaka folyamán többször is megpecsételték, s a pe-csételések közötti ernyedt szünetekben hol Iván villámsújtotta elődjéről, hol a régi barátnőiről folyt közöttük a szó, s ezekből az összehasonlításokból rendre az derült ki, hogy volt, ami volt, az, ami most van, az egészen más, mert ez az igazi egymásra találás, a többi az csak útkeresés volt. Talán az a villámcsapás sem volt a véletlen műve, hanem a Jóisten korrekciója, amellyel egy korábbi tévedését hozta helyre. Borbála azonban azt sem hallgatta el, hogy bizony, ő az ő megboldogult hites urát is szereti még, ámbár belőle éppen a szilajság hiányzott, ami szerencsére Ivánról nem mondható el, mert az a jó, amikor a gyöngédség szilajsággal párosul, és fordítva. Iván helyeselte, hogy Borbála ilyen egészségesen gondolkodik, mert a gyöngédség és a szilajság az igazi szerelemben egy tőről kell, hogy sarjadjon. A gyöngédség a leghevesebb ölelésből sem hiányozhat. Örömmel állapították meg, hogy ő ketten, úgy látszik, mindenben egyetértenek, s ez hatalmas távlatokkal kecsegtet a kapcsolatuk jövőjét illetően. Ivánnak szárnyalni kezdett a képzelete, költőinél költőibb hasonlatok jutottak az eszébe: az egyik pillanatban szitakötőnek nevezte kedvesét, de a következőben már szökőkútnak egy nagy sivatag közepén, érintését pedig lágy szellőnek, amely hogyan, hogyan nem, szintén valamilyen tikkasztó sivatag fölött lengedez. Borbála bevallotta, hogy ilyen szépeket az ő tragikusan elhunyt ura sem mondott neki, pedig ő is tudott szépeket mondani, főleg karácsony táján, de néha máskor is.
- Mit gondolsz, Iván? Mi most boldogok vagyunk? - kérdezte reggel felé.
- Azt hiszem, nagyon - nyugtatta meg Iván.
Ezen a boldogságon azonban, sóhajtotta a szobrász, miközben a tekintetében valami pajzán fény gyullad ki, nos a boldogságuk fáján, hogy így mondjam, mondta jelentőségteljes hangsúlyozással, igen hamar tüskék kezdtek nőni. Már reggel. Igaz, keveset aludtak. Meg aztán a pökhöndi bazgornyásokra az is jellemző, hogy ugyanazt a dolgot napvilágnál homlokegyenest másképpen látják, mint éjszaka látták volt, s a dolgoknak ettől a kettős látásától voltak olyan kifürkészhetetlenül okosak. Meg kiszámíthatatlanok. Iván aludt tovább, vasárnapra virradt föl a nap, hivatali kötelességek nem sürgették. Csalódottan állapította meg, hogy kedvese felöltözve, teljes ünnepi díszben tesz-vesz a szobában, oda sem hederít rá, pedig az ő hatalmas természete megint ébredezni kezdett. Felült az ágyban, kinyújtóztatta karjait, s elővette a legmélyebb, legbúgóbb, legellenállhatatlanabb hangját.
- Gyere, bújj mellém, bogaram - mondta egyszerűen és félreérthetetlenül.
Borbála éppen csak rápislantott a szemfestéke alól.
- Most nem lehet. Templomba megyek - mondta.
- Annyi időnk van még - makacskodott Iván.
- Nem - felelte élesen az özvegyasszony. - Templom előtt nem illik. Inkább aludjál még.
Iván nem akarta veszekedéssel elrontani az éjszaka édes emlékeit, ezért hát nagy-nagy erőfeszítésekkel megzabolázta hatalmas természetét, és nagy keservesen elszundított. Délben ébred föl. A konyhából a készülő ebéd fűszeres illata áradt be az elsötétített hálószobába, s Iván villámgyorsan kipattant az ágyból. Elég volt csak megpillantania Borbála vállig csupasz karjait, azon nyomban szinte megőrült a vágytól, hogy az asszony ölébe fúrhassa busa fejét. Elkezdte csókolgatni, harapdálni Borbála vállának napbarnított bőrét.
- Na?! Mi ütött beléd? - horkant fel az asszony, és a következő pillanatban elrántotta vállát a férfi mohó szája elől.
- Gyere! - mondta inkább vágyakozva, mint parancsoló hangon Iván.
- Nem - felelte Borbála.
Iván nagyon mérges lett.
- Miért?
- Templom után nem szabad. Azonkívül gyóntam és áldoztam is.
Az elutasítás mélyen sértette Iván önérzetét, s még jobban friss kedvese ezt követő szavai. Azt mondta ugyanis az özvegyasszony:
- Tudod mit, Iván? Ha akarod, várd meg nyugton, amíg elkészül az ebéd. Ha nem, eredj a dolgodra, aztán ha már lement a nap, gyere vissza. Én várni foglak.
Iván nem várta meg, amíg megfő az ebéd, hanem nagy hangon kijelentette, hogy ilyen bolond nővel ő nem marad meg egy további percig sem, aztán fölpattant a motorbiciklijére, és nagy dérrel-dúrral elhagyta a falut New Hont irányában. De nem ment haza, sőt New Hont-ban meg sem állt. Hogy hol bolyongott egész sötétedésig, annak csak a Jóisten a megmondhatója. A motorozás Iván legnagyobb szenvedélye volt, s ilyenkor talán a hatalmas természete sem követelődzött. Hegy, völgy, erdő és legelő bőven akad a környéken, ahol az ember elrejtőzhet a szégyenével, meg agyonütheti valahogy a csigalassúsággal múló időt a megváltó sötétedésig. Megsértett önérzete nagyon határozottan óvta attól, hogy a Borbálával elkezdett viszonyt folytassa, hatalmas természete azonban minduntalan gáncsot vetett az önérzetének. Lelke ettől a naptól fogva nagy tusakodások csatamezejévé változott. Önérzete már az első csatát elveszítette.
Este Borbála úgy fogadta, mint egy királyfit: alázatosan, szemlesütve, pompás vacsorával, majd sajátkezűleg vette le Iván minden ruhadarabját. Most újra megmutathatta, hogy az ő természete is hatalmas, csak valami különös oknál fogva kakasszóra összelappad, mint a kiszúrt léggömb. Reggel ugyanis hajszálra megismétlődött az előző napi jelenet. Ettől Iván úgyszólván az eszét vesztette. Borbálának most nem kellett templomba mennie, napkeltével mégis úgy viselkedett, mint egy apáca. Iván noszogatására rendre azt felelte:
- Mindennek megvan az ideje.
Ivánt újra elfutotta a méreg.
- Miféle babona ez?
- Ez nem babona - oktatta ki Borbála. - Ahogy a világban, úgy az ember életében is rendnek kell lennie.
- Miféle rendnek? - tajtékzott az önérzetében ismét megsebzett Iván.
- Ősi rendnek - felelte nyugodt hangon Borbála. - A nappal nem arra való.
Iván a fejét fogta.
- Hát mire? Mire való a nappal? Ki írja neked elő, hogy mit csinálj, vagy mit ne csinálj hajnalban?
Borbálát azonban az ilyen tisztátalan indíttatású kérdésekkel nem lehetett kibillenteni nyugalmából.
- A szokás írja elő - mondta.
- Miféle szokás? - kérdezte erőtlenül Iván.
- Az ősi szokás.
- Az mi?
- Az az - felelte Borbála nagy türelemmel -, amihez a pökhöndi ember igazodik. Ha én ezt az íratlan szabályt megszegném, az olyan lenne, mintha a meggyőződésem ellen cselekednék. Annak pedig, aki a meggyőződése ellen cselekszik, hamar kicsúszik lába alól a talaj. Ezért, Iván, ne erőszakoskodj, hacsak nem akarod a vesztemet.
Egyszer, pityókás hangulatában, Iván kitálalta az ifjabb Bárány előtt életének ezt a veszedelmes epizódját; nálunk, New Hont-ban, mondta a szobrász, előbb-utóbb mindenki megnyílik mindenki előtt, a korkülönbség sem nagyon számít, ez valami archaikus tulajdonsága a New Hont-i embernek. Ezért aztán belelátunk egymás veséjébe, mondta még, a lelkek elfüggönyözetlenek, mint a hollandiai otthonok ablakai voltak még nemrég. A bazgornyások viszont mind nagyon zárkózottak, bizonyos formákat mereven betartanak, s Ivánnak vigyáznia kellett, hogy ezeket a formákat ne sértse meg. Mindamellett soha nem tudott megbékélni azzal az agyalágyult babonával, hogy Pökhöndön reggel tilos szerelmeskedni, s ha merte volna, megkérdezett volna néhány pökhöndi asszonyt, hogy azok is úgy ragaszkodnak-e a hagyományokhoz, kivált hajnaltájt, mint Borbála. Esküdni mert volna rá, hogy legalább a fele nem, elég jól ismerte az asszonyi természetet. Legföljebb nem verik nagydobra. De hát senkit sem ismert közelebbről a faluban, főleg az asszonyokat nem, csak a természetüket ismerte, az valahogy akkor is az arcukra volt írva, ha állig begombolkoztak, de lehet, hogy ebben is tévedett, s tényleg van a világon egy olyan hely, ahol az asszonyok mind erényesek. És, balszerencséjére, ez a hely éppen Pökhönd.
- Nézd! - vette elő a behízelgő hangját megint egy reggel. - Legföljebb meggyónod a papnak, az pedig feloldoz.
Borbála azonban hajthatatlan maradt.
- A papnak ehhez semmi köze - mondta. - Nem is idevalósi.
Iván dühöngött, de csak magában, jó mélyen elrejtve a haragját, s elmenet a hivatalába még az ajtót is olyan halkan tette be maga mögött, mintha haldokló lenne a házban. Ahogy múlt az idő, úgy érlelődött meg benne, lépésről lépésre, az elhatározás, hogy legalább reggelente erőt vesz a hatalmas természetén, még ha az olyan zabolátlan is, mint a viharos óceán, s hát az óceán sem mindig viharos. Azonkívül neki csak az apja volt szibériai, az anyja magyar és szelíd asszony, s valamit talán az ő génjeiből is örökölt. Itt az ideje, hogy most már ennek is hasznát vegye. Másfelől viszont nem értette, miképpen tudta ez a filigrán, pökhöndi özvegyasszony úgy levenni őt a lábáról, hogy más nőre már rá sem néz. Nappal még úgy-ahogy lekötötte a bírósági munkája, de ahogy közeledett az alkonyat, úgy kezdte megint mardosni a vágyakozás. Délelőtt még azon morfondírozott, hogy szakítani kellene az asszonnyal, délután az azonban már néhány nap haladékot adott magának a szakításhoz, sötétedéskor pedig a délelőtti gondolatokból foszlányok sem maradtak. A kibontakozó súlyos válságot az ősz beállta és a tél közeledte enyhítette. Ahogy rövidültek a nappalok, úgy tolódott mind későbbre a napkelte s mind korábbra a napnyugta. Iván úgy döntött, hogy megmérkőzését a hatalmas természetével elodázza tavaszra. A tavasz messze volt még, s Iván örömét egy ideig még az sem rontotta el, hogy tudta, azért egy napon majd megint kitavaszodik, mert ez a természet Isten adta vagy inkább Isten verte rendje, s akkor kezdődik az egész gyötrelem előlről. Mégis pislákolt benne a remény lángocskája, hogy tavaszra talán Borbála is jobb belátásra tér. Erre ugyan semmi jel nem utalt, ő mégis bizakodott. Hiszen addigra már úgy összeszoknak, hogy az asszony is megpuhulhat. Reményeit a karácsony szent ünnepe lohasztotta le. Ezen a három napon megint csak nem illett a hatalmas természetüknek engedni, legalábbis itt, Pökhöndön nem. Iván jó előre sejtette, hogy minden eddiginél nagyobb erőpróbának néz elébe, s az a csalafinta ötlete támadt, hogy legalább az egyik napot (és éjszakát) töltsék az ő szülei házában, New Hont-ban. Borbála, némi lelki tusa után, engedett az unszolásnak. A pökhöndi hagyományokhoz azonban Ivánék házában is hű maradt.
- De nálunk, New Hont-ban, mások a hagyományok - mondta neki Iván igen nyomatékosan.
Borbála azonban nem ijedt meg.
- Én a világon mindenütt pökhöndi maradok - vágott vissza nem kevésbé erélyesen.
Iván nem bánta volna, ha minden ünnepet eltörölnek (legalábbis az egyházi ünnepeket), és a földre örök sötétség borul. Örök sötétség azonban egyelőre csak a Sarkkörön túl kerülhetett szóba, s ott is csak egy időre, hogy aztán jöjjön a hoszszantartó, kegyetlen böjt a fehér éjszakáival. Ezért Iván lappföldi kirándulásról csak egy röpke pillanatig ábrándozott. Ráadásul karácsony után a éjszakák újra alattomosan rövidülni kezdtek. A hó, amely most még belepte a szőlőskerteket és az Akasztó-hegy oldalát, el fog olvadni. Meg a jégcsapok is az ereszcsatornán.
Iván arra gondolt, hogy bizony, föl kell készülni az elkerülhetetlen erőpróbára: egy-egy reggeli menetről le kell mondani a majdani megrázkódtatás nélküli átmenet érdekében. De ez a bölcs, megfontolt terve két okból is meghiúsult. Mert hogy csak az ostoba ember tartóztatja meg magát olyankor, ha ezt senki sem kívánja tőle. Másodszor meg Borbála nemkülönben hatalmas és követelődző természete miatt, amelynek amúgy sem tudott volna ellenállni.
A tavaszi napéjegyenlőség közeledtével Ivánt napról napra nagyobb nyugtalanság gyötörte. Attól tartott, hogy ha pánikba esik, ki tudja, milyen bolondságot meg nem tesz, hogy ezeknek, a legsötétebb középkorba nyúló pökhöndi hagyományoknak a varázsát meg ne törje. Volt a bíróságon egy vegetáriánus kollégája, aki meggyőzte őt arról, ha megtartóztatja magát a húsevés barbár szokásától, akkor a hatalmas természete is veszíteni fog az erejéből. Az önmegtartóztató, bár kétségkívül vitamindús étrend egy hónap alatt, amikor már igencsak kezdett visszavonulót fújni a tél és hosszú, fekete palástját a háromnegyedes méretről mind rövidebbre kurtította, csakugyan meghozta gyümölcseit, bár nem úgy, ahogy azt Iván remélte. Esténként fáradékonyság tört rá, nemegyszer aluszékonyság kíséretében, éppen olyankor, amikor viszont Borbálában ébredezett a hatalmas természet. A sok krumpli, savanyú uborka, káposzta, alma, befőtt meg rizs és a kalóriadús tésztaféleségek, amelyeket a télutó évadján elfogyasztott, csak este tompították a vágyát, a reggeli merevedéseire nem bírtak fékező hatással lenni. Iván, beismerve a zöldséges kúra teljes kudarcát, mégiscsak visszatért a jól bevált, egészségtelen életmódjához.
Közben kitavaszodott, kizöldült az Akasztó-hegy oldala, hazajöttek a vándormadarak, csak Borbála elveiben nem mutatkozott a legcsekélyebb hajlékonyság sem. Sőt! A csinos, de szigorú özvegyasszony újabb követelményeket támasztott. Előbb fölásatta Ivánnal a kertet, majd egy este, mielőtt még a hatalmas természetük egy hasonlóképpen hatalmas ölelésben megkétszereződött volna, így szólt Ivánhoz:
- Itt az ideje, hogy elgondolkozzunk, hogyan tovább.
Nem volt a hanghordozásában egy csöpp fenyegető háttérzúgás sem, csupán komolyság, amilyet az érett asszonyok olyan nagy átéléssel tudnak színlelni, hogy mégis beleborzong az ember. Iván egy pillanatig úgy érezte, ez a komolyság és megfontoltság mindig is ott lappangott Borbála szavaiban, csak ő nem szívesen hallotta meg, amíg nem muszáj.
Mivel hallgatott, Borbála újabb attakra szánta el magát.
- Már tudakozódnak, hogy mikor lesz az esküvő - mondta nyomatékosan.
Ezt Iván sem hagyhatta szó nélkül.
- Kik tudakozódnak? - kérdezte ingerülten.
- Sokan - mondta Borbála.
- Na és mi közük hozzá?
- Semmi - ismerte el Borbála. - De a mi falunkban az úgy van, hogy mégis mindenkinek mindenhez van egy kis köze.
- Nem lesz esküvő - szögezte le ekkor Iván.
Szép, holdfényes este volt, kint ültek a tornácon, s Iván látta, hogy árnyék suhan végig legkedvesebb kedvese arcán.
- Lesz esküvő - jelentette ki Borbála nyugodtan.
Ettől a naptól fogva Borbála időről időre elővette az esküvő témáját, s makacsságával legföljebb az alattomossága vetekedett. Iván, hogy kifogja kedvese dagadó vitorláiból a szelet, úgy tett, mintha lassan, de mégis kezdene megbarátkozni házasságkötésük gondolatával. "Igen - mondogatta -, de azért jól meg kell gondolni a dolgot." Borbála pedig úgy tett, mintha beérné ezzel a nesze-semmi-fogd meg jól válasszal. Néhány napra vagy egy-két hétre levette a témát a napirendről, hogy aztán annál váratlanabbul és alattomosabban újra fölvegye a fonalat. "Nagyon szép esküvői ruhát láttam a városban - mondta például, mintegy mellékesen. - Azt hiszem, jól fog állni rajtam, s minden férfi téged fog irigyelni." Vagy: "Ha megházasodunk, kicsinosítjuk a házat, és hozzáépítünk még egy szobát." Ezeket a célzásokat Iván vagy eleresztette a füle mellett, vagy, hogy elejét vegye a további zaklatásoknak, csak annyit mondott: "Bizony." Borbála egy darabig tűrte ezt a flegma modort, de amikor Iván el akarta vinni nyaralni, hogy hatalmas természetük, a Balaton vizében megújulva, az őszi napfordulót követő hónapokban megint teljes fordulatszámra kapcsoljon, Borbála a zsarolásnak újabb eszközéhez nyúlt.
- Nem megyek, mert megszólnak a faluban - mondta. - De ha megígéred, hogy karácsonykor eljegyzel, akkor elmegyek veled.
- Megígérem - mondta Iván alázatosan, és arra gondolt, hogy így legalább karácsonyig időt nyer.
- Nos - folytatta Borbála. - Akkor van egy javaslatom. A jövő héten, a nővérem születésnapján te ünnepélyesen bejelented.
Iván ezt, bár nehéz szívvel, megtette, s így hatalmas természetük fürdőzéssel egybekötött megújulása és feltöltekezése elől elhárult az akadály. De nem az utolsó. Az elutazásuk előtti éjszakán vallotta be Borbála, hogy messzebb, mint New Hont, sehol sem járt még, s a budapesti utcák forgalmát látva, az ájulás környékezte. Majd kiderül, nem hogy úszni nem tud, víziszonya is van. Iván emlékezetébe kitörölhetetlenül belevésődött a kép, amint Borbála, szalmakalappal a fején, ül a part menti sekély vízben, mint egy gomba. Az esti és az éjszakai órák várva várt meghittségét viszont a szúnyogok támadásai keserítették meg. A kellemetlenségek sorát végül Borbála hasmenése koronázta meg, amelynek pszichoszomatikus eredetéhez nem férhetett kétség. Ivánt ez a balul végződött nyaralás győzte meg arról, hogy legkedvesebb kedvese - summa summarum - a legcsekélyebb mértékben sem alkalmas arra, hogy hosszú távon a partnere legyen, s ha hatalmas természete inspirálja is még az ő hasonlóképpen hatalmas természetét, ennek az inspirációnak a forrásai elapadóban vannak. Hová tettem a szememet? - tűnődött Iván, s elhúzta a kezét Borbála derekáról, majd az eget kezdte kémlelni a tó fölött. Az eget, amely unalmasan, egyhangúan kék volt minden irányban.
- Vihar lesz - mondta csendesen, de olyan hangsúllyal, hogy az éppen tyúkká visszaminősített bazgornyás özvegyasszony értsen belőle. Ám Borbálát az áttételes beszéd értése iránt még csak hajlammal sem ajándékozta meg a sors.
- Miféle vihar? - kérdezte az egyszerű és fodrozatlan lelkű pórnép józan s némileg elképedt hangján.
- Vihar! - bömbölte Iván, s Borbála összerezzent, mintha csakugyan villám csapott volna a tóba. - Haza kell mennünk - mondta aztán valamivel nyugodtabban.
De éppen ez a nyugodtabb hang volt olaj a tűzre, a pökhöndi asszonyok nem szenvedhetik a gorombaságot engesztelő simogatást, még annyira sem, mint az áttételes beszédet.
Ilyenkor ébred föl bennük a dac, amely most már mindenkinek szól, az egész pancsoló meg bámész sokaságnak, akik kaján vigyorral asszisztáltak Iván indokolatlan dühkitöréséhez, a Balatonnak, amelyben úsznia kell a hegyvidéki egyszerű embernek, hogy meg ne fulladjon, a szúnyogoknak, Isten e oktalan teremtményeinek, a rossz pillanatban jött hasmenésnek, amely illúzióvá foszlatja az ember féltve őrzött méltóságát, az egész világnak, amely sehogyan sem akar hasonlítani az otthoni, meghitt pökhöndi világra, s minél tágasabbnak mutatja magát, csak annál inkább rab lesz benne a szabadsághoz szokott ember, mint valami elkábított, elrabolt, ketrecbe zárt nemes vad. Ennyi érzéketlenség, durvaság és igazságtalanság láttán Borbálának könnyek szöktek a szemébe.
- Nem megyek haza - mondta durcásan.
- Akkor itt maradsz - füstölgött megint Iván, s elindult az öltözőkabinok irányába.
- Gyűlöllek - kiáltott utána Borbála még dacosabban.
- Épp itt az ideje - üzente vissza a hatalmas természetében ideiglenesen megbénult férfi, s eszébe sem jutott visszafordulni.
A faház fülledt, forró rejtekében Ivánnak bőven jutott rá ideje, hogy végiggondolja cselekedete okát és várható következményeit, mert Borbála csak az este közeledtével került elő, s még mindig zavarodottnak és feldúltnak látszott. Ekkorra Iván már kezes báránnyá szelídült, mert az egész ügyet, kettejük összegubancolódott dolgát elintézte magában. Ha csak felidézte magában a part menti sekély vízben rémül arccal és szalmakalappal a fején ücsörgő pökhöndi özvegyasszonyt, hatalmas természetének működésében azonnal üzemzavar állt be. Mint egy vízierőmű, amely nem sérült meg ugyan, de a hosszantartó aszály miatt teljesen használhatatlanná vált, s többé annyi áramot sem termel, mint egy biciklidinamó. "Mi történt velem?" - kérdezte benne egy hang szüntelenül. "Hát én én vagyok-e még?" - kérdezte ugyanez a hang csúfondárosan és elhallgattathatatlanul. "Bizony, a szerelem a legfontosabb dolog a világon" - folytatta a hang még csúfolódóbban, szinte kacagva. "De hát szerelem ez? Egy ilyen libával? Hiszen te okos ember vagy, Iván! És milyen erős! És milyen ellenállhatatlan! És mégis egy sötét alagútban botorkálsz!..." Ilyeneket kiáltozott a hang a fülébe, s mivel a fülét belülről nem duga-szolhatta be, felelnie kellett volna a kérdésekre. Olyasmit, hogy ez a boszorkányos képességű pökhöndi özvegyasszony sötétséget gyújtott a fejében. "Sötétséget gyújtott a fejedben? Micsoda hülyeség! Gyújtani csak világosságot lehet. Fényt! És még egyszer mondom: fényt!" - vihorászott a hang. "A sötétség valószínűleg belülről jött. Belőled!"
Ivánnak ezt a sértést is le kellett nyelnie. "Vegyük sorban a dolgokat - folytatta tovább a hang, tudva, hogy úgysem lehet elnémítani. - Mi az, ami olyan rendkívüli ebben a nőben, hogy immár másfél éve nem vagy képes lerázni őt? A szépsége? Na hiszen! Láttál már nála szebb nőket is, mégsem borultál térdre előttük. Az intelligenciája? Valljuk be, még pökhöndi mércével mérve is legföljebb átlagos. A jósága? Csak afféle majomszeretet. A pénze? Ha volna is sok, nőügyekben téged sosem a pénz érdekelt. Akkor meg mi?"
Ivánnak sehogyan sem fért a fejébe, miképpen lehet az, hogy akit nemrég szinte imádattal vett körül, most visszataszítónak találja. Érzelmeinek erre a váratlan és drámai megváltozására hiába keresett magyarázatot. Talán azért van ez, gondolta, mert még kiforratlan az egyéniségem. "Lehet, hogy nincs is egyéniséged" - suttogta a belső hang, ezúttal szomorkásan, lemondóan. "Vannak emberek, akik egész életük folyamán keresik az egyéniségüket, mégsem találják meg. Te, úgy látszik, közéjük tartozol. Pedig lehet, hogy neked küldetésed van a földön, s ahelyett, hogy megkeresnéd, mindenféle bazgornyás nőkre pazarolod az idődet. Ébredj fel, Iván!" Iván pedig megfogadta, hogy tüstént felébred, sőt, úgy látszik, már fel is ébredt, s ezt, nagy megkönnyebbülésére, a belső hang sem kérdőjelezte meg.
Így, amikor estefelé betoppant a faházba a még mindig duzzogó bazgornyás nő, Iván már kétszeresen is ébren volt: külsőleg is, belsőleg is. Borbála ebből mit sem vett észre, csak azt látta, hogy eldurvult jövendőbelije a kanapén hever, mint egy dölyfös keleti kényúr, s még a szeme sem áll jól: sem a ferde, sem az egyenes.
- Beszédünk van - mondta ráadásul a kényúr.
- Megint ordibálnia akarsz velem? - kérdezte a felvágott nyelvű bazgornyás asszony.
- Megbeszélhetjük a dolgot csendben is - nyugtatta meg Iván.
- Na és mit akarsz megbeszélni velem?
Iván felült a kanapén, két lapátkezével beletúrt a hajába. Tudta, szakításkor az első mondat a legfontosabb; annak határozottnak, keménynek, visszavonhatatlannak kell lennie. Sokkan jobban örült volna, ha Borbála kezdeményezi a szakítást.
- Azt hiszem, mi már nem vagyunk boldogok. - Ezzel a mondattal indította el a lavinát.
Borbála nem ijedt meg.
- És miből gondolod? - kérdezte.
- Abból, hogy én, speciel, nem vagyok már boldog veled.
- Miért? - kérdezte Borbála olyan naiv, ártatlan, csodálkozó hangon, amelytől más férfi meghátrált volna. De nem úgy Iván!
- Azt hiszem, én már nem vagyok szerelmes beléd - mondta. - Továbbra is szeretlek, igen, ez igaz, de nem szerelemmel. Az elmúlt.
- Miért? - kérdezte újból Borbála, s hogy Iván bosszúságára még jobban megnehezítse a szakítás amúgy is nehéz pillanatait, folytatta az oktondi kérdezősködést. - Ha eddig szerettél, most mért nem szeretsz már? S ha nem szeretsz, eddig mért szerettél?
- Tudod - mondta erre Iván nagy zavarban -, az úgy van, hogy az életben meg a természetben minden tézis magában hordja az antitézisét.
- Micsoda? - kérdezte az elképedt bazgornyás nő, s nagy szemeket meresztett.
- Ezt Hegel mondta - mondta Iván mint Hegel újsütetű legjobb tanítványa.
- Ki az a Hegel? - kérdezte Borbála.
Iván előtt egy magas, síkos, mohos fal meredezett.
- Ez azt jelenti - nyögte egyre nagyobb keservek közepette -, hogy minden szerelem a születése pillanatától fogva magában hordja az elmúlása csiráját.
- Az enyém nem - szögezte le Borbála.
- De az enyém igen!
- Miért? - kérdezte Borbála.
- Mit tudom én! - fakadt ki Iván, s hogy ne kelljen a nő további, feltehetőleg ugyanilyen ostoba kérdéseire válaszolnia, kiment a faluba.
Másnap elváltak az útjaik.