Kálmán C. György
A szabadidő kulturált eltöltése
Háy János: Xanadu. Föld, víz, levegő 


Bár a recenzens mindent el fog követni, hogy írásában megszabaduljon az "egyrészt-másrészt" és a "bár-mégis" jellegű mondatszerkezetektől s az ezekkel járó kétértelműnek tetsző értékelésektől, ez az igyekezete aligha fog sikerrel járni - ahogyan ez már ebből az első mondatból is kitűnik. Ezért legalább itt, a recenzió második mondatában teljes egyértelműséggel - és ebben a formában bizonyára igazságtalanul - kijelenti, hogy Háy János új regénye, a Xanadu sikerületlen mű, hogy a belőle kibontakozó világkép nagyon kényelmes, hogy elegáns könnyedsége egyúttal könnyűséget is jelent, s hogy a mítosz, amelyet teremt és amelyet szolgál, kétséges értékrendre épül.
A harmadik mondattól kezdve azonban elkezdődhet a regény számtalan erényének felsorolása. Szólhat itt a recenzió az elbeszélt történet és az elbeszélés sajátos feszültségéről, az izgalmas intertextuális kapcsolatokról, a nyelvi megformálás egyediségéről, a történelemhez fűződő viszony sajátosságairól. Minden kifogás ellenére ugyanis annyi bizonyos, hogy Háy János regénye olyan hangon szól bele a mai magyar próza sokszólamú beszélgetésébe, amely jellegzetes, különleges, és érdekes hangként különböztethető meg: ezért feladatot jelent valamennyi továbbírójának (olvasójának, kritikusának és az "irodalmi termelés" más résztvevőinek egyaránt).
A Xanadu története igen egyszerű: és ezúttal bízvást vállalkozhatunk rá, hogy összefoglalót adjunk, hiszen nagyon is kihívó az, ahogyan a regény elbeszélője ezt a nagyon rövid történetet oly hosszan meséli el. Ily módon az elbeszélés és az elbeszélt - amely persze, tudjuk, csak igen erős fenntartásokkal választható el egyáltalán - éles ellentétbe kerül egymással: a kevés szereplős, rövid cselekményű, lehatárolt (de legalábbis meghatározható) terű sztori az elbeszélés folyamatában rengeteg mellékszereplővel, epizódok, háttér- és beágyazott történetek garmadájával, képzeletbeli és valóságos terek sokaságával bővül. Az elbeszélt történet váza tehát annyi volna, hogy a tizennegyedik és tizenötödik század fordulója táján él Velencében egy kereskedő (az elbeszélő ritkán nevezi másként, olyankor a Marco nevet viseli), aki felesége (névtelen) számára gyűjti, gyűjtögeti a vagyont, és merész utakra, kockázatos és ügyes üzletekre vállalkozik, egyik útján megpillant egy szempárt, azonnal beleszeret, és tulajdonosát, a szép piránói lányt, Annát megveszi apjától, a piránói kereskedőtől. Palotát építtet a lánynak, s a teleket azontúl feleségénél, Velencében tölti, tavasztól őszig viszont Annánál időz. Aztán mindenféle szóbeszédet hall: arra gyanakszik, hogy Anna megcsalja. Alig várja ki a tél végét, tengerre száll, kiköt Piránóban, és kést döf a lány szívébe.
A történet tehát ennyi: elbeszélésébe azonban belefűződik számtalan melléktörténet, a nagybetűs Történelem eseményeinek sajátos felidézése, a hajó legénységének, a palota építőinek történetei, a velencei doge ügyes-bajos dolgai, a velenceiek és a piránóiak mindennapi élete, a titokzatos vén részeges, Vincius meséi, és még számtalan egyéb. De a legnagyobb hangsúllyal s a legnagyobb terjedelemben: a földön és a vízen zajló történetek mögött ott van mindaz, ami a "levegőben" folyik, az Ég Urának udvartartásában. Mindaz, amit a kereskedő vagy amit a matrózok (s mind-mind a többiek) cselekszenek, olykor függvényei ezen szféra szeszélyes vagy megfontolt döntéseinek, olykor csak tárgyai az Úr és angyalai mulatságának. A "felső" történetben az Atya hol zsémbes öregúr, hol körmönfont varázsló, hol lusta vénember; az angyalok pedig lányok és fiúk vegyesen, lelkesek és unottak, kíváncsiak és vásottak, lebzselők és munkálkodók, eszesek és butuskák: ők irányítják - az Úr jóváhagyásával és parancsára - a földi és vízi eseményeket, ők mozgatják a lelkeket, máskor lemaradnak a történésekről, s csak kommentálják őket. Ez a történet-réteg adja a többi támasztékát: ez adja az indokolást, a motivációt, innen mozgatódik az összes többi esemény, s végül is ez a "felső" nézőpont az, amely mindazt, ami megesett - a világtörténelemben és a velencei kereskedő történetében egyaránt - oly kisszerűnek és mulatságosnak láttatja.
Ezért azután az a pici történet, amely a piránói lány meggyilkolásában végződik, valóban apróság, bagatell véletlenek sora, amelyekhez képest az mindennapi komoly munka, hogy a napkorongot végig kell cipelni az égen, sokkal felelősségteljesebb feladatot jelent az angyalok számára. Az elbeszélő nemcsak hozzáadja tehát az "isteni" szféra történetét a saját, elmondandó történetéhez, hanem minduntalan onnan tekint rá arra: és mind onnan, mind pedig a matrózok és kalmárok, munkások és főurak történetei felől nézve is a velencei kereskedő magánéleti zűrzavarai nem látszanak túlságosan jelentősnek. A történetek (és az elbeszélés) sokszínű szerkezete tehát éppen magát a főtörténetet relativizálja.
A nyüzsgő, egymás nyakára hágó történetek mögött a Xanadunak egy olyan vonása is ott rejlik, amelyet - igen rossz lelkiismerettel, és bevallottan publicisztikusan - az elbeszélés lírai kitágításának nevezhetnénk. Minden egyes szereplő, helyszín, minden évszak, napszak, természeti jelenség, történés vagy állapot hátterében az elbeszélő történetek sorát láttatja. Így ahogyan kitágul, kiterjeszkedik a földi-vízi szféra, és egyenesen folytatódik az Úr és az angyalok tevékenységében (vagy fordítva): úgy a metafora, még ha halottnak tetszik is, megelevenedik és történetté kerekedik, amit pedig szó szerint hajlamos érteni az olvasó, metaforává alakul. Egy találomra kiválasztott példa: a férjüket sirató velencei asszonyok állnak a csatornáknál. "A nap megakadt a hátukon, s meleg foltokat égetett át a ruhán. [Eddig volna a nagyon hagyományosnak tekinthető metafora.] Próbaként itt is, ott is, hátha a meghidegült szívet is feltöltheti mézsárga meleg festékkel. [Itt már a nap szándéka válik fontossá: a nap perszonifikálódik, egyikévé válik azon gondoskodó vagy beavatkozó erőknek, amelyek a Xanadu szereplőinek és világának sorsát igazítják.] Olyan sok lyuk lett az asszonyok hátán, hogy este, mikor lefeküdtek, s hanyatt vágták magukat az ágyon, minden kipotyogott rajta [a metafora történet megindítójává válik], először a Valérió [velencei munkás, röviddel korábban egy kis történet szereplője, aki pars pro toto áll a velencei posztófestők sorsának történetei helyett - itt tehát az összes posztófestő-feleség férje], azután meg a mézmeleg, végül a szívük is. [És itt lezárul, bár folytatódhatna a metaforákból kibomló történet:] Másnap már nem mentek zokogni a kanálisok szegletébe" (65. o.). Az ébredő város (mára bízvást döglöttnek tekinthető) metaforája pedig ekként elevenedik meg: "Megmagasodott reggelre a tenger, éjszaka vendég járt a sarkok megürült hegyeinél, a város, melyet ezer éve alapítottak a Padovából menekülő kereskedők [apró belső történet], most mélyebben csúsztatta lábait a vízbe. Így aludt, tengerben lóbázott lábbal, s ébredése is olyan volt, mint akinek nem jutott éjszakára meleg takaró" (28. o.)
Igen, a líraiság itt kétségkívül rossz szó: csupán arra irányítja a figyelmet, hogy a Xanaduban a metafora az egyik legfontosabb történetformáló tényező, kiindulópontja és mozgatója számtalan apró mesének, ezen keresztül lépünk át a "felső" világba, az angyalok, az Úr, meg a nap, a tenger, a felhők, a szív, az éjszaka világába, ahol magyarázatot nyernek a földi-vízi történések, de legalábbis rálátni vélünk mindezek mozgatórugóira. Ízig-vérig "költői" világ ez, ahol az egyik uralkodó figura a megszemélyesítés - és ennek ellentéte, amikor a szereplők tárgyakként, öntudatlan és akarat nélküli dolgokként vannak kitéve az események sodrásának. ("Hajnalodott, mikor a piránói férfiak ingamozgással elhagyták a kocsmát. Egy megnyugodni nem képes mérleg nyelve, úgy dőltek hol előre, hol meg hátra. S a különféle mérlegek mozgása némikor szép szabályba siklott, máskor meg a mérlegnyelvek egymáshoz ütődtek." - 252. o.) A Xanadu humora azonban nemcsak ez utóbbi változatból táplálkozik (Bergson óta tudjuk, hogy a mechanikusság, az emberinek lelketlenként, tárgyiasként való ábrázolása humoros hatást tesz), hanem a Háy-féle prosopopeia jellegzetességeiből is: azok a "személyek", amelyekké a perszonifikált "dolgok" válnak, igen gyakran esetlenek, bumfordiak, suták. Mintha a Xanadu egész világa gyerekeknek szóló, vicces képregényekből vagy rajzfilmekből állna össze, az olvasó a szereplők többsége fölött állónak érezheti magát (hemzsegnek az ostobák, a beszélni is alig tudók, a szűklátókörűek, a bugyuták, az okoskodók és tudálékosak; a legtöbben nyilvánvalóan jól elbaltáznak valamit, vagy csak egyszerűen képtelenek mást tenni, mint ami előíratott számukra; nem véletlen, hogy annyiszor szólal meg "a közösség szólama": a tengerészek, az építőmunkások, a kereskedők szavai csak "az egyik", "a másik", "némelyek", "többen", "páran" megjelöléssel különülnek el egymástól).
Itt érdemes néhány szót szólni a Xanadu történelemszemléletéről - habár ez a kategória maga is egészen komikusnak tetszhet azoknak, akik ismerik a könyvet. A Xanadu éppen hogy egyáltalán nem akarja "szemlélni" a "történelmet"; a velencei kereskedő történetének hátterét egyrészt az adja, hogy a szöveg elbolyong a mitologikus múltba, váratlanul utal vissza száz, kétszáz, ezer éveket (ld. a fenti idézetet a 28. oldalról), s másrészt hogy kötelességszerűen letudja a főtörténet konkrét történelmi környezetét. Ez utóbbi pedig részint díszlet, részint habókos királyok és királynők pitiáner ügyködése. Nem, a Történelmet az elbeszélő egy pillanatra sem veszi komolyan. S ez a könyv egyik legüdítőbb szemtelensége, legvonzóbb rétege. A királyok, dogék, hadvezérek történetei nem mások, mint humoros betétek, olykor mintha csak egy kisdiák foglalná össze társának a dolgozat előtt a tudnivalókat, máskor a szürke politikatörténetet kiszínező fantázia csapongó játékosságával. Ahogyan a történetalakítás kétségbe vonja a főtörténet-melléktörténet különbségtételt, az elbeszélés a metafora és szó szerintiség elkülönítését, úgy az elbeszélői hitel, a fikció és történetiség, a történeti hűség és fantázia megkülönböztetése is minduntalan kérdésessé válik - vagy inkább egyenesen mulatságossá. A szöveg újra meg újra visszatér - hol az elbeszélői szólamban, hol szereplői beszédében - a mindenség, a nagyvilág és az egyedi esemény, az egyes ember kapcsolatához: felülről nézve, bizonyos távolságból szemlélve mindaz, ami a világban zajlik, csak lényegtelen apróság, az idő csak pillanat, a világfordító események szóra sem érdemesek. A Károlyok, Lajosok és a nagy történelmi személyiségek sem mások, nem többek és nem fontosabbak, mint bármelyik matróz; történeteik vicces handabandázások, dicső tetteik érdektelenek.
Noha a recenzens kerülni szeretné a Dzsigerdilennel való bármiféle összevetést, egyáltalán: a hivatkozást is a korábbi Háy-regényre - elkerülhetetlen, hogy ne utaljon annak a műnek gazdag intertextuális vonatkozásaira, amelyek kiváló elemzéseket ihlettek. A Xanadu szövege ismét - noha nyilván másképpen - számos más szöveget hoz mozgásba az olvasásban. A cím rögtön Coleridge nagy költeményét idézi, s mögötte az egész Xanadu-mítoszt (a palotát építő kánban a velencei kereskedőre ismerhetünk); Shakespeare-allúzió lehet a helyszín is, meg - szerkezetileg - az a váltakozás is, ahogyan az érzelmes-szerelmes vagy konfliktusos jelenetekre bohóctréfák következnek; bizonyára számos útikönyv, történelemkönyv, krónika és legenda nyoma lenne kimutatható a szövegben; és természetesen ott van a Dzsigerdilen, a Marlon és Marion, valamint Háy számos korábbi műve, verse és prózája egyaránt. Említésre méltó továbbá - bár lehet, hogy a recenzens félreértése - , hogy olykor a magyar avantgárd szövegeinek fordulatait hallani ki a szövegből: Kassák egyik számozott költeményének részlete szinte szó szerint jelenik meg ("Nem mondta, hogy Anna, Annácskám, nem mondta, ne sírj..." - 77. o.), de az elfelejtett avantgardista írásmód emlékei mintha másutt is elő-előbukkannának: "[a hajósnépek] ropogó léptekkel özönölték el a kikötőt, hogy hideg testüket beledolgozzák a tavaszba" (5. o); "Ki vagyok én? - kérdezte megint, s belül a gyomra már lihegett" (274. o.); stb.
Ezeknek a szövegközi kapcsolatoknak különösebb mélysége - talán csak az olvasó felületessége miatt - nem látszik: inkább játékok, kacsintások, egy-egy ismert vagy kevésbé ismert szöveg atmoszféra-teremtő megidézései, olykor bravúrok, máskor kézre eső megoldások. A szövegek közöttiség nem jelent hasadékot, amelybe belepillanthatnánk, vagy amelyek megtorpanásra késztetnének; alig észrevehető, finoman eldolgozott illeszkedések inkább. Az elbeszélői szólam nem konfrontálódik a más szövegekkel, nem kerül velük semmiféle olyan viszonyba, ahol a másság, idegenség, átvettség vagy kifordítottság-felforgatottság pozíciójába hozná utalásait. Ez csöppet sem negatívuma a Xanadunak, csak jellegzetessége. Még az is lehet, hogy az alaposabb elemzés más eredményre vezet. Mindenesetre talán nem tévedés az intertextualitás efféle változatát összefüggésbe hozni a Xanadu humoros, kiegyenlítő, megnyugtató, derűs világképével, az elbeszélés játékos, gyermeki, átlelkesített modalitásával.
Térjünk itt vissza egy pillanatra az égi és földi-vízi szférák összekapcsolásához, mint az átlelkesítés egyik legfontosabb eleméhez. A Xanadu világképe szerint az események mindig valahol a földön túl folytatódnak: az angyalok és az Úr, ha nem is mindig közvetlenül gondoskodnak a földi eseményekről, de mindig rajtuk tartják a szemüket. A Xanaduban nincs halál. Ez nem szó szerint értendő, hiszen olykor meg-meghal egy-egy szereplő, csakhogy a halál alig jelent többet, mint amikor a rajfilm egy szereplője placcsan egyet, és rikító piros folt terjed szét körülötte. A halottakból, tudjuk, angyalok lesznek, az Úr angyali seregletének tagjai, csetlő-botló, vicces alakok, tehát nincs semmi baj, csak egy másik történetbe kerülnek át, és attól fogva ott tevékenykednek. Az élet vége nem jelent igazán véget, a történet, amelynek részese az ember, végtelen - csak épp itt a földön éri kisebb kellemetlenség. Ebben a nagyon érzelmes könyvben az egyetlen érzelem, amelynek igazán jelentősége van, a szerelem (meg a szerelemféltés); igazi tragédia nincs, fájdalom nincs, a testi és lelki bajok mögött ott állnak az angyalok, akik részint okozzák, részint meg is gyógyítják majd, jó időben.
Amikor tehát a Xanadu égi és földi világa minduntalan átjárja egymást, akkor ez azt is jelenti, hogy a gondoskodó, odafigyelő, helyreigazító erők mindig ott állnak az események mögött. Van transzcendencia, még ha nem is a "klasszikus" Isten; a világ végül is rendben van, működik és egyensúlyban van. A Xanadu humora sohasem keserű, nincs köze a szorongáshoz vagy a kilátástalansághoz: naiv, gyermeki, derűs humor, amely kedvét leli a botladozásokban és kizökkenésekben, annak biztos tudatában, hogy az elrendezettség uralkodik. Ezt a világképet erősíti a mesék áradása is: a dolgok és emberek nem egyszerűen vannak; ami csak van, amit ott találunk, az kérdést jelent, akadályt, az magyarázatra szorul, az lehet különös vagy zavaró - de a Xanaduban mindegyikük mögött ott van egy (sok) történet, minden megmozdul, minden mögött ott vannak az angyalok, a nap, a tél, a Gazda, minden mesébe foglalható, ezért a dolgok és személyek megérthetőek, ezért magyarázhatóak, ezért a helyükre kerülnek.
Másutt, tőlünk nyugatra, bizonyára sokkal nagyobb konsternáció fogadná - s talán a szerző is ezerszer előre átgondolná - azt a férfi/nő-képet, amelyet e regény olvasói elé fest. (Nemigen szokás ilyesmit recenzióban akár csak felvetni is, hadd legyen ez most kivétel.) E kép körvonalait az alakítja ki, hogy milyen férfi a főhős, a velencei kereskedő, s milyenek a nők - a felesége, és Anna, a szeretője. A velencei kereskedő aktív, kalandot kereső és vállaló, a vad vizeken bolyongó, kockázatra kész, parancsoló természetű ember, aki kemény kézzel bánik alárendeltjeivel, de aki lesi a nők kívánságait, rejtett vágyait - megszerzi a pénzt, felépítteti a palotát, mit sem törődik a világ fecsegésével, öntörvényű, vérbeli férfi. Felesége passzív, otthonülő asszony, aki csak az aranyat szereti nézegetni, mohó és bírvágyó, vágyait a pénz kelti fel. Annáról még ennyit sem tudni: nem világos, miért vállalja, s milyen odaadással, mennyire önként és vajon szívesen-e az eladott lány szerepét, a velencei kereskedő titkos piránói kitartottjának megvetett pozícióját. Anna ugyancsak mozdulatlan: apjánál lakott, most a piránói palotában lakik; nem tudni, a várakozáson kívül mit csinál, s nem is érdekes, hogy hű volt-e, vagy sem. Ami megesik vele, az csakis a sürgő-forgó, aktív, érzelmeit kinyilvánító és vágyakozó kereskedőn múlik, neki még saját megölésében sem jut szerep.
Mondhatnánk, hogy ez hű rajza azoknak a letűnt időknek, vagy akár saját korunknak is, ahol a férfiak és nők szerepe, munkamegosztása, társadalmi helyzete változatlanul így vagy hasonlóképpen fest. Csakhogy ez a képlet a Xanaduban más történetekben megismétlődik, s ez aligha véletlen: a kocsmáros buja vágyait felesége akkor viszonozza, ha pénz áll a házhoz; a kocsmáros felesége - csak-úgy, mint a kalmáré - pusztán tárgya a férfi vágyának, amit ő akar, az csakis a pénz, nem a férfira, hanem a férfi pénzére vágyik. Aki valamit cselekszik is, az a férfi, az asszonynak legfeljebb elhúzódni, megtagadni vagy odabújni, engedékenynek lenni van módja. A matrózok feleségei undorodnak részeg, magatehetetlen férjüktől, keseregnek, hogy azok elisszák az összes pénzt, de azért éjjel mégis a kedvükre tesznek, még ha némi angyali segédlettel is. Mert a nőnek így kell.
Nem pusztán az a probléma, hogy nem sokat tudunk meg a velencei kereskedőnek a két nőhöz fűződő kapcsolatáról: ugyanis nem elhallgatásról vagy kihagyásról van szó, hanem sokkal inkább súlyozásról. Nem érdekes, hogy miért hidegül el a feleség, hogy mi a házasság megromlásának az oka, hogy Anna miféle érzelmeknek vagy megfontolásoknak engedelmeskedik: ha a férfi nem érzi jól magát az egyik kapcsolatban (s ez, egészen lecsupaszítva, a nemi élet gondjait jelenti), akkor tengerre száll, és pénzen szerez magának másik nőt, szebbet, jobbat, készségesebbet. A nők zavaró vagy segítő mellékkörülmények; a tevékeny, pénzt kereső és kalandozó férfi vágya az, ami mozgatója az eseményeknek. A világ be van rendezve, jól van berendezve, és így van berendezve. A férfi már csak ilyen, a nő már csak olyan. Ez a Xanadu alig titkolt sugallata. Mindez pedig olyan mérhetetlenül egyszerű, annyira kiszámítható, és olyan sztereotip, hogy nem lehet igaz. Nem érzékelhető, hogy a Xanadu elbeszélője bármi módon - ironikusan vagy fenntartásokkal - távolságot tartana a férfi és női szerepek efféle leírásától.
A recenzensnek szemére vethető, hogy minduntalan a tragikumot vagy keserűséget, a világszemlélet bizonytalanságát és a világ átláthatatlanságának tudatát, iróniát és elkeseredést, töredékességet és a teljesség látszólagosságának belátását várja el a bírálat alá vont regénytől; hogy tehát olyan vonásokat várna el, s így olyan normákat szab, amelyeknek ma esetleg nincsen évadjuk, s egyáltalán: az efféle kritikusi várakozások rávetítése a kritizált műre jogosulatlan lehet. Bizonyára van ebben igazság. Végtére is, a Xanadut jó olvasni. Remek időtöltés, valódi irodalom. Igaz ugyan, hogy a recenzens - nyilván esendő és esetleges - olvasói tapasztalata a Xanaduról az volt, hogy a regény - könnyű, a szónak két értelmében is: könnyű mint olvasmány, a sok beágyazott történet, a mulatságos alakok, a könynyen áttekinthető főtörténet, a mesésített történelem, a párbeszédek, leírások és elbeszélés jól adagolt váltogatása mind-mind kényelmessé teszik az olvasó útját, gyorsan vezetik előre a szövegben; és könnyű a Xanadu mint élmény is, gyorsan elillan, nem hagy komoly nyomot, nem marad emlékezetes. Bőséges és ízes mesék, friss humor és naiv szemlélet, érzelmes-mosolygós hangulat, nyelvileg és történetformálásban eredeti változatok, a szöveg rímeltetése más szövegekkel, a történelem-történetiség humoros relativizálása. Ennyi mindenképpen megvan. Kérdés, hogy az a megnyugtató, lefegyverző világszemlélet, s az a belénképült fallocentrikus, macho gondolkodás, amelyek a jelek szerint szorosan összefüggenek a Xanadu bájával és naivitásával, nem túl nagy ellensúlyok-e. Ha már a világban minden úgy ki van egyensúlyozva. (Palatinus)