Aczél Géza

Ötven év

(a folyóirat mint műfaj)

Ha bármilyen összefüggésben folyóiratokról beszélünk, a Gutenberg-galaxisból nem árt körülhatárolni azt a rugalmas formát, melyben ez a különleges szellemi alakzat létrejön, speciális feltételeket biztosítva egy más szinten reprodukálhatatlan kifejezési mechanizmusnak. Irodalom- és kultúrtörténetekben számos feldolgozása létezik egy-egy periodika ideológiai szerepének vagy paradigmaváltó folyamatának, jelentős irányzatok, intellektuális mozgalmak, alkotói pályák röntgenképe lehet a sokszempontú elemzés. Csak századunk magyar irodalmában maradva ki tagadhatná, hogy a teljes művészeti panoráma korszerűségének meghatározó viszonyítási pontja a Nyugat szellemi pozíciója, az aktivista lendület és a formabontó szándék mértékegységei Kassák Lajos folyóiratai, a populista etika mértékrendje a népi mozgalom lapjainak hasábjaiban feszült - vagy hogy egy nem túl messzi példát is mondjak: a hetvenes-nyolcvanas évek fiataljainak folyóiratában, a Mozgó Világban már visszavonhatatlanul ott lüktet az új szenzibilitás igénye és több műfajra sugárzó szintetikus pillanata.
Azzal viszont mintha kevesebbet foglalkoznánk, hogy az elmúlt század szellemi tablóját többé-kevésbé lefedő műfaj milyen öntörvényű mozgásokat végez, milyen szereplehetőségeket és mással nem pótolható kifejezési formákat kínál a szerkesztési mechanizmusok, szerzői gárdák, technikai és technológiai feltételek bonyolult rendszerében. Miként válik el az újságtól, melyben természetesen éppúgy megjelenhet a nagyobb összefüggéseket egyberántó felismerés, mint emitt, ám a gondolat komolyságát és konstans értékeit rendre szétzilálják a gyors és múlékony információ-futamok, az improvizálás lendülete és a szenzációéhséggel fölülírt valóságos történetek. A folyóirat túloldalán pedig ott áll a könyv, ez az évszázadok gondolkodását magával cipelő emberi műremek, mely épp azoktól a lehetőségektől fosztja meg műfajunkat, mellyel a napilap túlterheli: a szemlélet hajlékonyságát alakító aktualitástól, a témák egymásmellettiségének szintetikus varázsától és - talán ez a legfontosabb - a dialógus lehetőségétől, mely megfelelő szellemi ritmus nélkül vagy túl improvizatórikus, vagy odahagyva a konkrétság dimenzióit, dinamikája az általánosságok síkjára tévedve elakad.
Persze, most csak a szerkesztői kondíciókkal felértékelt, koncepciózus folyóiratszámokról, évfolyamokról beszélek. A műről, miként a könyvről szoktak mallarméi értelemben, a műegészről, mely túl azon, hogy összegyűjti és konvencionális rendbe szedi a különböző alkotásokat, hozzátapasztja az egészben láttatás fölényét, megszervezi a művek egymást irritáló erővonalait, tendenciákat erősít fel vagy éppen semlegesít - a szerkesztés műveletével súlyosbítja tehát az egyes műveket. Ha ez nem így lenne, nem lennének zseniális szerkesztők, száraz antológiákban és bibliográfiákban aszalódnának a legfontosabb folyóiratok. Nem lehetne róluk értekezni, s nem egyezhetnénk már meg előre: műfajunk kicsit hasonló az időjárás-jelentéshez, csak pozitivista szinten írható le megnyugtatóan, de hogy organikus szerkezete az adott pillanatban éppen hogy alakul, s miként reagál rá a hermeneutikai érzékenység - nos, ez irányban csak tapogatózhatunk.

(alföld - egy ötvenéves folyóirat szakmai vázlata)

A föntebbi műfaji futam ellenére némi rezignáltsággal állapíthatjuk meg, hogy az utóbbi egy-két évtized nem a kultúra - legyünk tapintatosak: nem a humán kultúra - időszaka. S e relatív delelőről még meredekebb út visz a művészetekhez lefelé, hol a periféria életérzései, az oblomovi hangulatok váltak uralkodóvá. A mecenatúra nincs kitalálva, s mint minden újra rendeződő korban, itt az ezredvégen is a féktelen karriervágyak, a gyors pozíciószerzések mozdulatai sodorták el az útból a mindig is meditatív hajlamú, a materiális csábításokkal többnyire ügyetlenül szembesülő alkotói ambíciókat. S az irodalom? Napjainkban sokkal többet beszélünk a vizuális terrorról, a könyvkiadás anyagi kötöttségeiről, a folyóiratok összeomlásáról, a cui prodest sanda szándékairól, mint magukról a művekről, a szellemi folytonosságot és megújulást egyedül garantálható tartalmas műhelymunkákról. Ünnepeinket azonban gyakran nem mi választjuk, csupán örököljük. S bár kényszeredetten emeljük munkánkhoz a tollat, aggályai közepette lassan csak átmelegszik az ember: nagy örökség gyűrődött itt egymásra az évtizedekben, s ha másért nem, elődeinkkel szemben méltatlan lenne, ha ezt a felénk oly ritka, kerek évfordulót szótlanul kibírnánk.
A legöregebbek még emlékeznek, hogy a lap elődje, a lendületes című Építünk 1950 első nyári napján, június 21-én került az utcára. Mai szemmel, némi utólagos bölcselkedéssel azt is mondhatnánk, hogy ez a váratlanul felbukkanó folyóirat az ötvenes évek magyar társadalmának legmélyéről jött, benne a provincializmus és a sematizmus teljes korabeli színskálája föllelhető. Az akkor is létező félszeg és jóindulatú írástudókat legázolva ugyanis - a létező szellemi állapotoknak megfelelően, de talán még annál is szánalmasabban - a termelési vers és próza, a sztálinista ideológia és a zsdánovista műértelmezés időszaka ez az évtized. Kétes dicsőségekkel: hogy itt van karnyújtásnyira a Kelet kapuja, s itt írja elhíresült sztahanovista csasztuskáit Marjai Márton. Örökítsünk meg belőle egyet, a Napraforgót: "Beszolgáltatással / Nincsen baj én nálam, / A napraforgómat / Átveszi az állam." A mára már kabarészintűvé süllyedt, alkotáslélektanilag szinte feldolgozhatatlan példák, persze, hoszszasan sorolhatók.
A lap védőügyvédje azonban még ebben a patologikus állapotban is bőven nyúlhat szépítő tapaszokért. Hiszen ami korábban sose sikerült - Debrecenben a nehéz időkben stabilizálódott egy irodalmi lap helyzete, s költőink mai doyenje, Kiss Tamás ötletére 1954-ben már egy tisztesebb címre, Alföldre billent az a fránya sematikus fejléc. A városban feltűnt az iskolateremtő Barta János, s a gazdag kulturális hagyományokat sem sikerült az egydimenziós ideológia malmán ledarálni. Egyfelől a református kollégium, Csokonai, Fazekas, Kölcsey, Petőfi, Ady szellemisége nem engedett a hazug politizálásnak, másfelől a peremlét furcsa előnyeitől hajtva a tájhazából kimutató jelentőségű dokumentumok feszülhettek szembe a zsdánovi esztétikával: a mítoszgerjesztő Gulyás Pál-hagyaték, Móricz Zsigmond bővérű levelezése, a Nyugat légkörét árasztó Tóth Árpád-dokumentumok. De hogy a kortárs irodalom ínyenc vállalkozásaiból is említsünk: a forradalom évében több tucatnyi életrajzi szonettel és Illyés Gyula híres tanulmányával Szabó Lőrincet itt emelte vissza méltó helyére irodalmunk, s elsőként e félreeső zugban jelentke-zett ismét jelentős művekkel a drámaíró Németh László és a mai napig talányos klasszikus Weöres Sándor.
De ezek csak a hegyormok. Az Alföld még a hatvanas években is igazi vidéki folyóirat, lassan cserélődő és bővülő szerzői gárdával, jobbára másod- és harmadvonalbeli lecsurgó kéziratokkal. Az 1964-es havilappá válás azonban a modern folyóiratstruktúra szempontjából már fontos mozzanat, mint ahogy a népi irodalom szellemében újraéledt kuruckodásnak is létezik ekkor - a "magas" literatúra ellenvéleménye dacára - értelmes-értékelhető poétikája. A kisrealizmus és a tényirodalom felől alighanem innen áramolnak a legkarcosabb impulzusok az önelégült konszolidáció felé, s még egy balsikerű antiurbánus gesztus sem tudta megakadályozni, hogy a lap kúszni kezdjen az országos figyelem skáláján fölfelé.
Ez az évtized a naiv, laikus felhangokkal együtt már a határozott arcélű viták évtizede. Aktivitásra kötelezi a folyóiratot a valóságközeli hagyomány és az erősödő egyetemi háttér. Nem biztos, hogy mindig színvonalasan és mindig jószelleműen akaszkodnak egymásba az elméletek (de hát ne feledjük, ezekben az években komor kőkerítések mögött még akasztgattak), a témákon mégis hasznos átfutni: volt eszmecsere ízlésről, kispolgárságról, műkedvelő színjátszásról, népművelésről, realizmusról, szexuáletikáról, táncdalszövegekről, tanyakérdésről, tudományfejlesztésről, tükrözési elméletről. Ideológiai nyomás alatt, de olykor már eredeti írói habitussal, finom előrejelzésekkel. S persze, voltak írók és voltak művek. Őket azonban alighanem csak a következő évtizedben érdemes - az egyre jelentősebb szerzői gárda okán - számításba venni.
Mivel a hetvenes években kezdődik a lap igazi szellemi nagykorúsága. Ez a folyamat részben nem független azoktól a kultúrpolitikai feszültségektől, melyek hatására a puhuló diktatúrában az Alfölddel együtt a marginális létezés előnyeit szintén élvező Jelenkor vagy Tiszatáj is erőre kapott. Másfelől komoly helyi szerkesztőségi kezdeményezésekre vall, hogy egyéni szín keverődött ki Debrecenben, a fórumokon többnyire körbejáró szerzők ellenére. Az alap mindenképp az erős irodalomtörténeti iskola, mely Barta János vonzáskörében számolatlanul termi az irodalmárokat, oly gazdagságban, hogy már neveket emlegetni is - a kihagyások veszélye miatt - alig érdemes. Csak emlékeztetőül idézzük a Kiss Ferenctől Görömbei Andrásig, Béládi Miklóstól Kulcsár Szabó Ernőig, Tamás Attilától a következő évtized elméletre fogékony fiatalságáig húzódó pályaíveket. A táguló horizontból adódott, hogy a népi irodalom értékmentő gesztusai mellé a számokba lassan beúsztak az avantgárd kérdéskörei, a jól bevált, érett alkotói üzenetek mellé egy új érzékenység zaklatott, experimentális törekvései. Gyakorlatilag ekkor már mindenkit elért e fórum. Miközben tematikus számokban ápolta a népi vonulat szellemi örökségét, itthon tudta Szabó Magdát, vállalta új probléma-érzékenységével Nádas Pétert és a verstant borogató Tandorit, s először adott nyilvánosságot többek között Kiss Annának, Oravecznek, Jókai Annának és Esterházynak.
Az igazi reveláció ekkor mégis két termékeny csapás: a határon túli magyar irodalom és a fürtökben sereglő fiatalok. Előbbihez morális felismerések is kötődnek, kedvező geográfiai adottságok, mély emberi kapcsolatok. Az évtizedben a kisebbségben-diaszpórában élő irodalom szinte teljes színképe föltűnik a lapban: Csíkszeredától Wimbledonig, Újvidéktől Montreálig. Bennük szerzők és művek, kritikák és történeti összefüggésekbe ágyazott áttekintések. És valamiféle avulni látszó, vendéglátó attitűdök melegénél özönölhettek a mindenkori fiatalok: először a Hetek, majd a Kilencek, a lap adott először teljes számot a nehéz vajúdások után megszületett József Attila Körnek, s teremtette meg három évtizede azt a folyamatosan működő, szinte példátlan hazai műhelyt - mára már neves halottakkal és élő akadémikusokkal, ismert írókkal és tekintélyes irodalomtörténészekkel, ezidáig hat antológiával - mint amilyen az Alföld Stúdió. S a folyóirat szakmai bábáskodása mellett, meg-megújuló rangos vendégseregre támaszkodva negyedik évtizedébe kezdhet a városi nagyrendezvény rangjára emelt Debreceni Irodalmi Napok is.
Ha a nyolcvanas éveknek van újdonsága, akkor az leginkább annak az egykori kultúrpolitikai szlogennek a folyamatos tudomásul vétele: az Alföld egy vidéken szerkesztett központi folyóirat. Jó kondíciókkal, az irodalmi ízlés széles, eklektikusan bőséges skálájával. Ezeknek az éveknek a mélyén már ott készülődik az áttörésre váró, új eszményeket és sajátos beszédmódot kereső fiatal irodalom, de ez még nem az ő idejük. Az ország a társadalmi változások lehetőségének lázában ég, s a lapban - ha nem is mindig direkt politikai éllel - a kritikus hangvételű, a történelmi folyamatok újragondolására serkentő esszé a szenzáció: Csoóri Sándor és Hankiss Elemér, Für Lajos és Csalog Zsolt, Kósa Ferenc és Borbándi Gyula. És persze az addig tabuként kezelt kemény dokumentumok, forgatókönyvek internáló táborokról, Recskről, hortobágyi kitelepítésekről, a málenykij robotról.
A kilencvenes évekről a legnehezebb szólni, mivel még csak most dördül rá a századvég/ezredvég kapuja. Másfelől magunkhoz, a jelenünkhöz értünk, s ez szükségszerűen nem tárgyilagos pillanat. Legfeljebb kívánt elvként említhetjük tehát, hogy a folyóirat szilárd értékcentrikusságot vall, s maga nem osztozik a szellemi szekértáborok ide-odabillegő, kétes diadalaiban. Egy színvonal fölött mindenkit befogad, házon belül és házon kívül is elég jól viseli - miként azt a programgyártók különböző előjelekkel manapság gyakorta emlegetik - a másságot, a különböző finom ízlésdiktatúrákat. Így aztán alighanem pillanatnyilag a legtágasabb színképű irodalmi folyóirat vagyunk, ennek előnyeivel és hátrányaival együtt, a hazában. Valószínűleg a vidék hátrányait ellensúlyozó szívós műhelymunka termékenysége miatt, talán az egyre több figyelmet kapó szerkesztőségi törekvések okán, mely a fiatalabb írónemzedék imponáló támogatásával az irodalomtörténet-írás korszerű lehetőségeit, az épp divatos elméletek valós értékeit a művészetek szembetűnően változó szereptudata mentén igyekszik újragondolni. Tudva azt, hogy munkánk - a hermeneutika újra hódító szellemét idézve - a történéseknek csak egyik olvasata. Hisz az igazi szellemi válság mindig akkor kezdődött, ha valakik egyetlen irányba akarták erőszakolni a képzeletbeli irányjelzőket.



(folyóirat a harmadik évezredben?)

Nem lennénk őszinték hivatásunkhoz, ha törékeny epilógusunkban nem térnénk vissza a műfajhoz tapadó kételyekhez. Igaz, filológiailag könnyen bizonyítható, hogy századunk humán és technokrata gondolkodásának története jórészt a periodikák, a szemlék, a tudományos közlemények, a folyóiratok története. Kevés olyan felismerés, elméleti megközelítés, tudatformáló attitűd létezik, melynek nincsenek a lapok diskurzusában megjeleníthető nyomai, a szinkronitás természetes ritmusát követő megnyilvánulásai. Az viszont nehezen tagadható, hogy - habitusunknak vagy világszemléletünknek megfelelően akár euforisztikusan, akár mély depresszióval fogadjuk is - az utóbbi évtizedekben a McLuhan-i felismerések szorongásában élünk. A gyors információ és a vizuális terror élménye szakadt ránk, számítógépestül és internetestül. Ezzel az a paradox helyzet állt elő, hogy mire felismertük folyóirataink rendkívüli szerepét kultúránk alakulásában, már azon kell töprengenünk, túlélnek-e minket ezek a hagyományos médiumok.
Mert az új találmányok az exponenciális görbe mentén szórják a követhetetlen információmennyiséget. Nincs időnk az olvasásra és a látványra. Szociológiai megközelítésben sem érdektelen az a megállapítás, hogy a gondolkodás alapját képező információ ma már közel a fény sebességével terjed. Egy-két évszázada még csak százakban mértük az egy napra jutó irodalmi és képzőművészeti termést, a fotózással ez a szám előbb ezrekre, később milliárdokra emelkedett, mára pedig már az elektronika egy audovizuális fallal szigetel el minket a világtól, s érzékszerveink lassan úgy működnek, mint egy világnagy protézis. A furcsa áttételeken át megereszkednek a klasszikus alkotások, a film látványfilozófiáját elsöpri Ortega sokat kritizált, populáris mozija, a gondolat már csak groteszk fonákjával együtt igaz. S az öröknek hitt zenét is fölkavarják a világot elöntő zörejek.
Támaszt remélvén egyik ismert lexikonunkból analizálgatom a folyóiratról szóló kritériumokat. Legfontosabb megállapítása a kiadványnak az évi többszöri megjelenés. A föntebb vázolt iramot látva ezt felejtsük el. Második szempontként a jeles szócikkben a napisajtótól elütő, füzetszerű tipográfia szerepel. Ellenkezésre bőven elegendőek a számítógépek mindent összemosó, betűben és látványban a variációk tömegét zuhogtató lehetőségei. Marad az utolsó érv: a folyóirat inkább produkál, mint informál. Igen, itt még nyitott a kérdés: a beköszönő évezredben lesz-e szükség időigényes produkciókra? Olyanokra, melyek nem épülnek be utilitarista módon a nagy gépezetbe, mely tépi-szaggatja körülöttünk a kellemesen felesleges időt. Mivel egy régi indián bölcselkedés szerint - aki siet, elhagyja a gondolatot. De léteznek-e még azok a régi indiánok?