A Fórum

1. "Tíz esztendeje, hogy megjelent Sztálin hatalmas jelentőségű műve, a 'Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története', amely műnek a szerepe, jelentősége, hatása s elterjedtsége a világon, talán csak a 'Kommunista Kiáltvány'-éval hasonlítható össze. 1938-ra, a könyv megjelenésének idejére a Szovjetunióban, a világ egyhatodrészén, a szocialista forradalom győzelme után, már a szocializmus felépítésének hatalmas és megdönthetetlen eredményei is igazolták a marxizmus-leninizmus tanításainak kétségbevonhatatlan igazságát.
A könyv megjelenése óta eltelt tíz esztendő pedig még jobban megsúlyosította, még jobban aláhúzta ezt az igazságot, mert a Szovjetunió népei, a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának a vezetésével, a szocialista építés, a szocialista nevelés hatalmas eredményeire támaszkodva, győzelmesen helytálltak a kapitalizmus fasiszta-imperialista kalandorai által kirobbantott második világháborúban. Győzelmesen helytálltak, úgy hogy nem csak a maguk szocialista országát védelmezték meg, hanem más országok népei számára is megteremtették a feudalizmus és a kapitalizmus lebontásának s a szocializmus felépítésének az előfeltételeit, megszabadítva azokat a fasiszta elnyomástól.
...A 'Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története', röviden a 'Párttörténet', nem elméleti, hanem elsősorban történelmi mű: a marxizmus-leninizmus történelmi enciklopédiája. Mégis, tanító, nevelő jelentősége óriási, - még azok számára is, akik nem kommunisták, akik nem állnak a marxizmus-leninizmus elméleti alapján, mert a történelmi valóság, az eleven gyakorlat meggyőző erejű dokumentumait sorakoztatja fel, mind olyanokat, amelyeket immáron a történelem is hitelesített. Ha van könyv, amelynek minden sora, minden betűje hiteles, akkor mindenekelőtt ez a könyv az, hiszen az emberiség talán legdöntőbb, legnagyobb szabású korfordulójáról tudósít úgy, hogy az egyszerű, kijelentő mondatok mögött a történelem kohójában, a harc és alkotás kemény tüzében megpróbált igazságok fénylenek."
Ezt a kétbekezdéses szöveget a Fórum c. folyóirat 1950. októberi számából emeltük ki, amelyet a szerkesztőbizottság egyik tagja, Darvas József írt a lap állásfoglalásának és magatartásának jellemzéséül "A SzK(b)P. Története decentenáriuma" címmel.
2. 1946 szeptemberében jelent meg a Fórum c. havi folyóirat. Tárgykörét belső címlapján "irodalmi, társadalomtudományi és kritikai" megjelöléssel mutatja. Külső fedőlapján Darvas Józsefet, Lukács Györgyöt, Ortutay Gyulát jelzi "szerkesztő bizottságá-"nak, a belsőn Vértes Györgyöt szerkesztőjének.
Az 1963-as Irodalmi Lexikon, melynek "szerkesztőbizottsága" a közben (1959) meghalt Bölöni György, Király István, Pándi Pál, Sőtér István, Tolnai Gábor - a négy utóbbi a pesti bölcsészkar tanára - tizennégy félhasábos sorban ad a lapról rendkívül felületes tájékoztatást. A szerkesztőbizottságot nem is említi, s a lap megszűnését 1950 augusztusára teszi, noha az még decemberben is megjelent. Vértes Györgyről pedig azt mondja, hogy az Lukács György mellett a Fórum c. lap szerkesztője, noha Lukácsot soha nem tűntette föl a lap szerkesztőként. Azt viszont a Lukács György c. cikkében helyesen mondja, hogy ő "a lap szellemi irányítója".
Vértesről azt olvashatjuk benne, hogy "írásai egyes tételei heves vitákat váltottak ki". Még élő kortársai és párttársai közül legtöbben ennél sokkal élesebben fogalmaznak, a "hazudozás" szavát sem kerülve ki.
A Lukács melletti két szerkesztőbizottsági tag közül Ortutay az első másfél év után néhány rövidke cikknél többet 1950-ig nem írt a lapba; Darvas valamivel többet és jelentősebb szándékút is. Közülük nem egy, s így a fent idézett is, az utókor számára a lap teljes diszkreditálását jelentheti.
A lap olvasottságát nehéz fölmérni. Az általam használt, a pesti bölcsészkar könyvtárából kölcsönzött számok többsége a széleskeletű folyóiratoktól eltérően, fölvágatlan volt, a pesti Egyetemi Könyvtár kötött évfolyamain pedig - az első félévfolyamon túl - az erősen olvasott folyóiratok szokásos használtságát mutató jeleknek (lapszéli, lapsarki szennyeződés, behajtás, ceruzajel, aláhúzás, stb.), amivel pl. a Nyugat példányai bőven szolgálnak, nyoma sem volt, s kötésük is nehezen nyitható, használatlanságot mutató keménységű. (Ám meg kell engedni, hogy lehetett egy fölvágott sorozat is, s agyonolvasott is, mint a két tároló helyen).
3. A lap a második világháborút követő események egyik legvégzetesebb csoportjának közvetlen előzményeként és következményeként jött létre. Annak, amely előkészítette a sztálini diktátorság Rákosi-féle utánzását, és kikényszerítette az 1956-os forradalmat, majd annak véres szovjet eltiprását és kegyetlen megtorlását, s a rákövetkező Kádár-féle "puha diktatúrát", s kiszakította az országot az európai fejlődés menetéből, közösségéből, előrehaladásából.
4. Igazi szülője az a cél és az az elhatározás, amely a háború utáni első, viszonylag szabad és csalásnélküli választásos parlamenti pártrendszer és kormányzat szovjet parancsú szétverését, s szovjet beavatkozással, a gyenge kisebbségben maradt Kommunista Párt kizárólagos hatalomra juttatását tűzte ki célul s valósította meg. Mindez ismeretes, s csak a kommunista rendszer haszonélvezői vagy lelki megszállottjai próbálják máig tagadni, vagy legalább enyhíteni.
A tények ismeretesek. A törvényes és tehetséges miniszterelnököt (- apám révén magam is ismertem -) külföldi útján megfenyegették, megzsarolták családtagjai, főleg kiskorú fia fogvatartásával; s lemondását kívánták váltságdíjul. Nagy Ferenc egyébként elég tájékozott volt ahhoz, hogy tudja, ha hazatér, az következik, ami pártja fölötte tisztességes főtitkárával, Kovács Bélával meg is történt: mivel semmit nem tudtak rábizonyítani, a szovjetek egyszerűen elhurcolták. A párt elnöke, Vargha Béla, a nácizmussal való szembenállás, a (lengyel, francia, zsidó) menekültsegítés példás alakja, mindezt látva külföldre kényszerült. S ezt teszi a Parasztpárt egyik legtehetségesebb, legrealistább, európai szemléletű tagja, az Edeinél sokkal tájékozottabb, a valódi demokrata Kovács Imre is.
A többségi pártban ezután első helyre erőszakolják, mint miniszterelnököt, az idült alkoholista, műveletlen  Dobi Istvánt, majd helyette miniszterelnökké emelik a vidéki, harmadrendű ügyvédet, Dinnyés Lajost. De ez sem elég, s így őt is újra Dobival cserélik föl.
Aztán idő előtti választásokat kényszerítenek ki. De még a kommunisták részéről elkövetett, ún. kékcédulás és egyéb nagyszámú csalások ellenére is, alig haladják meg a magas fölkészültségű Barankovics István kereszténydemokrata pártját. Szétszórják mind a Kisgazda, mind a Szociáldemokrata Pártot, melyek, kivált az utóbbi vezetőinek jelentős része, belátva, hogy itt a szovjethatalom megbízottjai s kiszolgálói irányítanak, külföldre távoznak. A maradék, az opportunista Szakasits, s az ordenáré, hordószónok Marosán vezetésével MDP címen összeolvad a Kommunista Párttal. Hasonlóképp a Nagy Ferenc pártjából alakult utódpártok vezetőinek jelentős része is (pl. Moor Gyula), majd Barankovics is az emigrációt választja.
Jóllehet munkánk az eddig földolgozott folyóiratoknál a kommunista hatalomátvételig terjedt, itt előlegezni kellett az első bekezdésben közölt írást, az 1950-es év októberéből, a lap szemléletének, hangnemének jellemzéséül. Mégpedig nem is kommunista szerzőtől, hanem a hármas szerkesztőbizottság európaian legkevésbé tájékozott, történetileg legkevésbé művelt, hangosan szélbalos tagjától, Darvastól. Darvas valamivel többször megszólalt, mint az óvatos, minden eshetőségre számító, csupán érvényesülését szem előtt tartó Ortutay.
5. A lap kétségtelenül legjobb része a 46 szeptemberétől a következő év áprilisáig-májusáig terjedő korszak. Ez még annyira-amennyire mentes a kinyilatkoztató hangnemtől, az igazság egyedüli birtoklásának magatartásától. E fél-háromnegyed esztendő karakterét - bár ez sem mentes, kivált Lukács egyes cikkeiben - a föllebbezhetetlen, örökérvényű marxista kijelentésektől, mégis a vita kölcsönös elfogadása, sőt fölajánlása jellemzi. Bár úgy, annak érzékeltetésével, hogy az ésszerű gondolkodó bizonyosan enged, kénytelen engedni az egyedül érvényes társadalomismeretre alapozó érveknek. Tehát nem kölcsönös kompromisszum a várt eredmény, hanem az állítás igazának beláttatása.
(Nagyon jellemző, hogy még - amiről előbb szóltunk - a kommunista hatalomátvétel után egyrészt az olvasói széljegyzetek, kérdőjelek, vezérszavak nincsenek a folyóirat fontosabb cikkeihez illesztve, most e félévben s bár kevésbé, de még a következő negyedben is gyakoriak.)
Az első szám bevezető cikke Lukács közel húszlapos sűrűn szedett tanulmánya, A magyar irodalom egysége. Már a címe jelzi: toborzó meggyőzés, meggyőző toborzás itt a fő cél. Elismerünk mi itt mindenkit, Kemény Zsigmondtól Németh Lászlóig, de a mi értelmezésünk jegyében. Mégpedig annak alapján, kiben, mennyire s hogyan van jelen az általunk vallott társadalmi igazság, s így a jövőbe vezető eszmevilág elfogadására utaló képesség, készség. Kemény Zsigmond mély gondolkodó, mondja a cikk, s érthető módon pesszimista 48 után, ám ennek a pesszimizmusnak nincs köze Ady pesszimizmusához: az egyiké az egyetemes történetfelfogásban, a másiké a magyar társadalom állapotában gyökeredzik.
S így kíséri végig, s köti össze, s választja szét vélt jelenség és vélt lényeg tekintetében az utolsó másfélszáz esztendő irodalmát, olya harmadrendű írókat is, mint Tolnai Lajos, megemel, mert társadalma állapota ellen lázadt. S egy sor külföldi párhuzamot is állít. S megfogalmazza Móricz és az egyes népiesek, pl. Illyés vagy Németh László közt való hasonlóságot és különbséget is. S arra jut, hogy voltaképp Illyés jól érzékeli a hibákat, a bajok okait, de megoldásjavaslatai bizonytalanok, nem elégségesek. Németh ellenben a hibák érzékelésénél is csak a jelenségeket látja, megoldásjavaslatai pedig felszíniek, legfeljebb kulturálisak. Külön kiemeli, hogy "a régi Magyarország ideológusai ezt az ő rendjüknek elkerülhetetlen bukását azonosítják Magyarország sorsával". Ady pesszimizmusa "nem ebben az értelemben pesszimizmus", hanem társadalmi vonatkozású.
Ortutay a békekötés esélyeit és a következtében létrejövő, illetőleg megújuló kisebbségi helyzetét latolgatja a határon kívüli magyarságnak. Ha ott is népi demokratikus társadalmi forma, uralmi rendszer jön létre, akkor nincs mit félni. A Szovjetunió kis népeire hivatkozik. Hogy mennyire vált be jóslata, azt itt fölösleges latolni: a Groza vezette félpolgári uralom mindenesetre mérhetetlenül többet biztosított, mint a rákövetkező kommunista, s a Moszkvával szakító Tito messze többet, mint a Moszkva-hű szocialista országok.
Darvas dicséri a népi írókat, hogy a "felszabaduló népben" látták a "kimeríthetetlen ősi forrást", viszont sajnálja, hogy "legtöbbjüknél kimaradt az ipari munkásság". (56. l.)
Erdei Ferenc kedven ideáját, "a városmegyéket" igyekszik magyarázni és népszerűsíteni, s mind majd mindig, a maga alföldi vidékének ismeretét országismeretté egyetemesíti, holott amit vadonat újdonságnak érez, az az ország nyugati felében, ha nem is ilyen címen és nem is a teljes területre érvényesen, jórészt jelen van.
Haraszti Sándor Zsolt Béláékkal, s urbánus társaival szemben védi a népieseket. Elmarasztalják ők a népieseket, mondja, mint város és polgárellenes (antiszemita) társaságot. Nem tagadható, hogy voltak a népieseknek, kivált Veres Péteréknek, enyhe ilyféle apró hibáik, de ezeket már akkor is értelmetlen volt hánytorgatni, most pedig az új demokrácia összefogása jegyében teljesen fölösleges.
A kritikai rovatban Bóka László Illyést, Grandpierret egyként dicséri. Lukács viszont az Új Holdat vesézi, kezdve attól, hogy, szerinte, kiindulásuk alapvetően rossz: Babitstól akarnak elszakadni, de lényegében ugyanazt csinálják, hisz Babits, Lukács szerint, nem is volt határkő. Csak kisebb tájékozottsággal, kevesebb művészettel, s nagyobb időszerűtlenséggel teszi ugyanazt az Új Hold.
A második számban több a szépirodalom, s ezen belül a vers (Illyés, az Illyés fordította Iván Gorán Kovacsovics, Kassák, Zelk).
Sarkadi Imre s Erdei a szövetkezeti mozgalomról szól. Az első nem kívánja a direkt politikát, inkább a tagok különböző rétegellentéteit (módos-szegényparaszt) tartja kiiktatandónak, az utóbbi, Farkas Ferenccel, annak Válasz-beli cikkével vitázva éppen a politizálást tartja szükségesnek, de ellentétek nélkül, s a táji jelleget s az országos központtól való bizonyos függetlenséget kívánja érvényesíteni.
S ha az előző számban Lukács az Új Holdat vesézte a maga fölényes modorával és tévedhetetlenségével, most a Választ veszi sorra, s éppen a szerencsétlen, nagyon is alkalmazkodni vágyó, de a maga igazságához is ragaszkodni kívánó Bibót. Szerinte Bibó érvelése egyrészt elvont, ebből ered külpolitikai félelme a szomszédokkal szemben, másrészt moralizál, túlságos empiriába ragadtság, a szocialista testvériség nem kellő érzékelése jellemzi.
A novemberi szám Lukács ez év szeptemberében Genfben németül vagy franciául tartott Arisztokratikus és demokratikus világnézet c. húszlapos előadásával nyit. Ez a rendkívül sok filozófiai s irodalmi, politikai és történeti hivatkozással zsúfolt előadás legfőbb négy konklúziója a következő: "Csupán Marx munkája nyomán válhat az ember valóságos fejlődése (...) embertársaihoz való valóságos és konkrét, ellentmondásos és ellentétes kapcsolataiban láthatóvá. Az emberek közti kapcsolat, mint a haladás struktúrájának, és dimenziójának alapja jelenik meg, mint az észnek a történelemben való megvalósulását biztosító eleven eszköz". (211. 1.) "Tudom, még ma is sokat hisznek a háború előtti demokrácia újra bevezetésében". De csak a demokrácia és szocializmus egymást áthatása lehet megoldás. "A Szovjetunió gazdasági, társadalmi, kulturális élete", "a közvetlen demokráciának rendkívül sok mozzanatát tartalmazza", ugyanez jellemző "különösként a Szovjetunió mellett Jugoszláviában", s a háború alatti "francia ellenállásban". (216. 1.)
Egy szép Bálint György-cikket, s egy róla szóló megemlékezést előz meg a Válság vitájához c. cikk, amelyben, ha ironizálni volna kedvünk e tragikus és végzetes évek történetéről szólván, azt mondhatnánk, (az egyébként rendszerint éleseszű) Révai József föltalálja a valódi fából vaskarikát. Egészen rövidre fogva: általános, demokratikus, titkos szavazást sürget (- 46 végén vagyunk -), de igen alaposan meg kell nézni, ki demokrata, mert csak annak jár választójog. Igen, ez így jó, mondhatja az olvasó, - csak hát hogyan lehet megállapítani egy titkos szavazás esetén, ki demokrata, másrészt melynek az ismérvei az igazi demokrataságnak. S aztán: 1., A választók többsége nem nyilvánít előzőleg véleményt, 2., ha nyilvánít is, nem bizonyos, hogy annak értelmében szavaz, 3., ki, s mily alapon mondja meg, hogy demokrata, hisz a demokráciának (- az előbbi Lukács-cikk szerint is! -) sokféle értelmezése van. Nem marad tehát más, mint két lehetőség, mondhatjuk mi: azok szavazataiból, akik nem a szocialistákra, a kommunistákra szavaztak, egy sort eleve semmisnek kell tekinteni; illetőleg, akik vagy kijelentették, hogy a marxisták szerinti nem demokratikus pártokra szavaznak, vagy ha nem jelentették is ugyan ki, de hallgatásuk nyomán ez föltételezhető, azok szavazatát egészben, vagy részben semmisnek kell tekinteni az összeszámlálásnál. De újabb nehézség: ki mondja meg, melyik s mennyi szavazat az ő szavazatuk.
6. A lap azzal a céllal indult, hogy a Párt köré gyűjtse a magyar humán, irodalmi, művészeti, tudományos értelmiséget. Ennek jegyében az egyik első számban (december) az akkor szinte Németh László-szerepű s prófétaságú Karácsony Sándorral íratott Lukács bevezető cikket, Tudományos életünk reformja címmel. Ennek a bőbeszédű, sok "magasztos" közhelyet mondogató cikknek az a kettős summája, hogy egyrészt a tudományt meg kell szabadítani a tudósok által reárakott rabláncoktól, s ki kell tárni ajtajait a közönség, a nép számára. A "szakember" helyett igazi tudóst, a tudósból igazi professzort kell alkotni. Olyat, akiben erős "a problématudat", s ettől hajtva másokat is problémákra ébreszt, s ismerteti "saját mínuszát", hogy azok is érezzék a magukét, és valódi eredményes kutatóvá s nevelővé váljanak.
Sokkal szakszerűbb Lukács "Exzisztencializmus" c. tanulmánya. (295-314) Kérdés, persze, eléri-e azt, amit akar, s ha nem, mit tud adni? Megkísérli a 19. század elejétől s második felétől levezetni - írót, költőt, filozófust bőven hivatkozva - Jasperset, főleg Heideggert, de az akkor oly divatos, szószátyár Sartre-ot is.
Dicséretére legyen mondva, hogy bár elutasítja, mégis érzékelteti, hogy Heidegger az igazán fajsúlyt jelentő. Sartre viszont, politikai tekintetben, a reklámgyártó a polgár számára. Könnyebben hasznosítható a politikától visszahúzódó, vagy a maga egyedi magatartását igazoló polgár bemutatására mint Heidegger túlságosan is elvont, ontologikus tanítása.
Érdekes, bár érthető, hogy a lapban sokkal többet foglalkoznak a francia egzisztencializmussal, mint a némettel. Franciaország győztes hatalom, s nincs romokban és vád alatt mint Németország, s így vonzóbb is. Így kerül egy Máthé Lydia nevű szerzőnél a kortárs francia regény egzisztencializmusa megtárgyalásra és kicsinylő elvetésre. (317-325)
S hogy teljes legyen a "népfront", a "koalíció": Károlyi Mihály is nyilatkoztatják, aki ősi ellenfelétől, Tiszától indul el a rossz származtatásában: (342-352). A népi kollégiumok - itt még nagy-nagy dicsérettel - épp úgy sorra kerülnek, (358-365), mint a 48-as örökség s Márai leszólása. (Goda Gábor, 378-380).
7. 1948 a lap legdúsabb esztendeje. Igaz, az írók közül jórészt másod-, harmadrangúakkal megrakva. Sándor Kálmán szatirikus novellákkal van jelen, József Jolán megkezdi testvére hazug legendásítását, Németh Andor Zilahyn veri el a port, Benedek Marcell Háy Gyulát magasztalja, s csipkedi is. A mindenhez értő Pálóczy-Horváth Freudot készíti ki az első számban. Lukács viszont Déry Befejezetlen mondat-át védi meg Németh Andorral szemben.
A második számban is a másod-, harmadrangúaké a tér nagyobb része (pl.: Palotai Boris, Hajnal Gábor, Gyarmathy Erzsébet, Gábor Andor, Krassó Miklós, stb.)
A lap értekező része valamivel jobb: jellegzetessége a csalogatás. Lukács itt is, iskolájában is szokatlan előzékeny elismeréssel, nagy terjedelem szól Mára a Garrenek-jéről, (127-134) mintegy segítő szándékkal, hogy ez a "kiváló" tehetség, min emelkedhetnék képességének igazi színvonalára. Hiszen, mint mondja, ilyen nagy tehetségtől, - bár ez a műve is figyelemreméltó - ennél jobb műveket várnak el. Király István Németh László Iszony-áról szólván (166-168), háromszor elmarasztalja az írót, mondván, hogy önmagáról beszél az folyvást, s háromszor megmagasztalja, hogy mily tele van, - bár nem igazi tárgyias gondolattal. Benedek Marcell azonban nem okult Lukács előző számban való oktatásából, s Déry Itthon c. darabját is alaposan elmarasztalja a színszerűség hiánya s egyéb gyarlóságai miatt. (174-176).
8. A harmadik szám évfordulós, 1848-é. Természetesen, a marxisták, a kommunisták az igazi folytatói, továbbvivői, beteljesítői 48-nak. Tolnai Gábor, mint oly sokszor, most is külföldiekkel társalog. (172-180) Főleg "szerbekkel meg oroszokkal", akik dicsérik Petőfit, és sürgetik, hogy legyen olyan a magyar most is, mint akkor. Szép mese; szellemi, lelki erőfeszítés sem kell hozzá. (Nem is tudtuk, hogy Tolnai szerbül és oroszul is beszél.)
Erdei, persze, a jobbágyfelszabadításról ír; nem egészen pontos, hiteles történeti tájékozottsággal. Lukács Heine és a 48-as forradalmak (206-220) viszonyáról, s úgy véli, a világ fejlődéstörvényeihez ugyan Marx s Engels módjára nem tudott Heine eljutni, de a forradalmak fontosságát, szerepét tökéletesen értette, - ő értette a kor nyugati auktorai közül igazán.
Mihály András megvédi a szovjet Párt zenei irányelveit s kritikáját, mint amely a néphez óhajtja, mint tették egykor a nagy klasszikusok, a zenét közelvinni, a népet-nemzetet kifejezni. (236-239) A minden hatalmon levő irányzathoz mindig sürgősen alkalmazkodó Boldizsár Iván, aki immár nem oly buzgó katolikus, moszkvai írókkal való lélekemelő beszélgetéséről számol be. (243-250) Hozzá hasonlóan kezdi meg a kálvinista oldalról a fölzárkózást Péter János is. S végül 48-ról marxista módon szóló könyvek kritikáját adja ez a szám. Abszolút dicsérve azokat, akik világosan fölismerik, hogy 48 most teljesedik be igazán. A majdani széleskörű és nagyon olcsó népszerűsítő, Fehér Klára 48-ról gyerekekkel meséltet, természetesen a kívánt eredménnyel: a többség érzékeli, hogy mennyire a saját koruk ügye ez. (221-226)
A negyedik szám élén Ortutay Gyula, (257-265) immár kultuszminiszteri magaslatról, Petőfi s Eötvös példájával utal az írók tevékenységére, e tekintélyt sugárzó zárómondattal: "erre az irodalmi, erkölcsi, politikai felelősségre kívántam felhívni a figyelmet a Művészeti Tanács centenáris ülésén." (Mi emeltük ki) Lukács régebbi Gorkij-tanulmánya következik ezzel a központi mondattal: "Gorkij nagyon világosan fejezi ki azt a központi gondolatot, amelyet Marx és Engels, Lenin és Sztálin alapoztak meg és fejtettek ki a burzsoázia szerepéről a polgári forradalmak történetében". S így zárja: "közepette állunk egy nagy átalakulásnak és Gorkij örökségének legaktuálisabbja az, hogy megmutatta nekünk az utat e maradványok túlhaladására. Így lett Gorkij felszabadítónk, Geothe értelmében. (276. 1.)
(Szegény, szegény Goethe, erre aligha gondolt!)
9. Aztán egy csodálatos falusi közvélemény-kutatás, amelynek eredménye: azok tartják Széchenyit a legjelentősebb eszményképnek, akik Mindszentyt is, s azok Kossuthot, akik Veres Pétert is. Csodálatos, csodálatos falu! - mondhatná egy pártember.
És szegény Szabó Pál, aki a következő számban csúnyán fekszik le "Piros Góz"-jával, ezzel a Petőfi összes költeményeit szavaló parasztjával, aki imigyen beszél: "a végtelenül barátságos" orosz tiszttel: "én a háború előtt is szerettem az oroszokat, mert a régi magyarok is szerették. Sok fejedelmi lányt vettek onnan feleségül... Aztán szeretem az oroszokat íróikon keresztül. Én, parasztember létemre, tudom, hogy ki volt Puskin, Gogol, Goncárov, Tolsztoj, Turgenyev, Gorkij és még sokan... Dosztojevszkijt azért hagytam hátul, mert úgy sejtem, ott valami baj van". (282. 1.) És így tovább, és így tovább kikerülve a Dosztojevszkij-féléket. (Parasztok a forrásnál, 278-284)
Ez túltesz Veres Péter majdani Szovjetunió-beli 1950-es útirajzán is. Ez a Piros Góz valahogy kijárta, úgy tetszik nekünk, a moszkvai egyetem irodalmi fakultását is.
Darvas József, a "Kovács Imre-féléktől" megtisztult Parasztpárt kongresszusáról szólván, boldogan zsebeli be Rákosi dicséretét: "... felszólalásában elismerően állapította meg, hogy a Nemzeti Parasztpárt leghűbb szövetségese volt a Magyar Kommunista Pártnak. (291. 1.)
Az ember szinte megpihen a sok szégyenletes "népi" ostobaság és nyalás után Németh Andor Lukács könyvéről szóló hosszú ismertetésén. Mivelhogy úgy beszél (vádlón persze) Heideggerről, hogy láthatóan ismeri is, s érti is, s jelentőségét is tudja, bár - természetesen - elutasítja. Legfőbb ellenvetése Heidegger ellen és Lukács mellett: ... "a legszubjektívebb probléma sem oldható meg máshogy, mint társadalmilag." (303. 1.)
10. A következő számban érkezik egy bizonyos Mende Tibor a Marshall-tervről, - miután az egészet Amerika amaz imperiális vágyának tulajdonítja, - mely szerint "ebben az utópisztikus kísérletben, hogy Amerika által végrehajtott mesterséges légzéssel életre lehet kelteni Nyugat-Európában a tervszerűtlen kapitalista gazdálkodás idejét múlta káoszát..." S helyette Mende "elkerülhetetlen kontinentális (szovjet típusú) tervgazdálkodást" követel (295. 1.)
Megint csak ez a szám A tájékoztatás szabadságáról c. cikkben Nyugat-Európa ellen - egy bizonyos Ferenczi Edmond - arról szól, hogy úgy képzeli a tájékoztatást, hogy azzal a beavatkozást és fölforgatást, a rágalmat és elégedetlenségszítást óhajtja szabaddá tenni.
De Veres Péter is kitesz ismét magáért a következő számban. Megmagyarázza, milyen is az az irodalom, amelyre szükség van, s amelyre nincs. "Aki csak művészi vágyból ír, s nem az eddigi rossz helyett jobb társadalmi kényszer kötelezettségéből, az csak látszatművészetet ad (pl. Babits vagy Proust)" Az ilyen kötelességérzet "felvezet a legmagasabb csúcsra (Puskin, Tolsztoj, stb.) még ha személyesen nem elszenvedői is a rossz társadalom kényeinek" (A népi demokrácia művészetpolitikájáról) (421. 1.)
Ortutay is, mint miniszter, leteszi a voksot, szokása szerint röviden (hisz ő a miniszter), de félreérthetetlen önalávetéssel: "meg vagyok győződve róla hogy ez a művészetpolitika (a Magyar Dolgozók Pártjáé) nemcsak ismeretlen értékek áradatát indítja el [...] a humanizmusnak is ez az egyetlen formája." (449. 1.) Hasonlóképpen Mihályfi Ernő, s méginkább a talpnyalásig elmenő Darvas József, akinek szíve-lelke majd kiborul a parasztság jövője üdvösségétől. (455-459)
Van irodalmi vita is. A lángeszű Waldapfel József megtámadja Vas Istvánt, mivel az Vörösmarty és Babits közt bizonyos alkati okságot vélt a Válasz-ban látni. Fölháborodik, hogy őt Lukáccsal szembe próbálja Vas állítani. Egyben Horváth Jánoson is üt. Szerinte akkor lesz igazán magyar kritika s irodalmi látás, ha "a Babits-centrikus irodalmi felfogás kártevő szerepe megszűnik". (472. 1.)
A Kritika rovatban Boldizsár Iván alig kifejezhető üdvözültséggel beszél Rákosi Mátyás "nagy államférfiúi kemény(?) és határozott arcéléről", ... szerinte "minden mondatából felénk árad Rákosi Mátyás emberségének melege", s "humor, önkritika és türelem", s hozzá "ízes képletes (?) nyelve". Az egész lelkendezés egyszerűen gyomorfordító. Még Boldizsár ismeretében is. (473-475. 1)
Nem ily nyálasan, de hasonló szuperlatívuszos modorban szól Kelemen János Lukács Új magyar kultúráért c. könyvéről: "Írásainak ismeretében irodalmunk tündöklőbben ragyog, íróinkat, költőinket jobban ismerjük". (479. 1.) Igaz, azt nehezményezi, hogy az Arany és Ady közti időszakban értékeit nem veszi eléggé figyelembe, s Illyéssel sem egészen igazságos. Szabó Pál meg három lapon, a minden nívón aluli Gergely Sándornak teszi a szépet. "Lesz idő, amikor parasztságunk megköszöni Gergely Sándornak ezt a könyvét." Gergely Sándor: A gyanú. (778. 1.) Fodor József Benjamin Lászlót egyikévé teszi legjobb fiatal költőinknek. (488. 1.) Lukácsy Sándor, aki ezekben az években nem mindig jár a valóság útján, ezúttal Vészi Endre regényéről így beszél: "a regénynek mégis van értéke", miután előbb elmondta, hogy mennyire gyenge az. (492. 1.)
11. Röviden: most már - túl a "kékcédulás" választások dicső győzelmén, meg a pártegyesülésen - nem kell a csalogatás, most már az osztás a folyóirat fő funkciója. Ki a jó, azaz szükséges író, ki a rothadt vagy a giccset becsülő közönséget kiszolgáló, így szükségtelen, s káros író.
Az augusztusi számot azonban bizonyosan érdeklődéssel vették kezükbe a párton kívül állók is. Mert itt Titoék "trockista", "bucharinista" (bármennyire tájékozott volt is a magyar közolvasó: ugyan honnét tudhatta, mi is az a trockizmus, főleg pedig ugyan mi a bucharinizmus) gyalázatos elhajlásáról s árulásáról volt szó.
Valójában miről is?
Tito igyekezett a Dél-Balkán államait szövetségbe vonni, s  ennek érdekében az ottani kommunista pártokat magának megnyerni, s egyben őket, az illető országok lakossága szemében szalonképesebbé, a szovjet képviselettől mentesebbé tenni.
A Losonczy Géza által aláírt cikk a "polgári nacionalizmustól való megszédüléssel", "Sztálin és Lenin tanainak elárulásával", "opportunizmussal" vádolja a jugoszláv pártot és óv Tito nálunk - szerinte mesterségesen - kiépített presztizsétől. Füst Milán jellegzetes, erős hangulatú, szürrealista, jó színvonalú novelláját Keszthelyi Zoltán hatlapnyi Az építés c. (az újjászületés dicsérete) c. himnusza követi, amelyben mozdonyoktól a téglaadogatásig, diadalittas tömegtől a langyos, rügyeztető tavaszi esőig s vagy háromszor ennyi egyéb másminden van a nyelv rigmusába szedve. Ennél, ha lehet még hosszabb, s ezúttal hetet-havat összehordó Somlyó György cikke az absztrakt festészet ellen. Úgy látszik, korábban kezdte írni, mert egy Zsdanov-idézet még alapérvként szerepel a cikkben. Viszont Lukács György, szerinte, a festészetben is iránymutató. Szerinte Zsdanov jól látta, hogy "újból Isten fogalmát akarják becsempészni a természeti tájba." (531. 1.) S aztán a pszichoanalízis, az absztrakt művészet s minden egyéb polgári rákfene kerül sorra. "Lukács iránymutató műveivel, persze, minderre rámutatott", hangoztatja.
S hogy hova süllyedhet egy lap, ha egy megszálló hatalom hátsófelének nyalására áll be, azt talán Fehér Klára riportja mutatja legtapinthatóbban. (Flórián Sándorné élmunkás, 536-544)
12. S aztán, a máig glóriával körülvett, s a pesti lakásokban nevelkedettek vélekedése szerint, a magyar parasztság elsőszámú ismerőjeként, s védelmezőjeként elkönyvelt Erdei Ferencnél láthatjuk, mit produkál ő, ha érvényesülésről van szó. Nagy összefoglaló cikke A parasztság útja jól mutatja. (547-563) Nem véletlen, hogy majdan az 56-os tököli tárgyalásokról visszatérők börtönbe és akasztófára jutnak - ő az Akadémia főtitkári székébe "bukik". Rendre megtagadja már itt, 1948-ban nemcsak a népies társaság gazdasági-társadalmi tekintetben legvilágosabban látóját, Kovács Imrét, de még a tipikusan darabont Darvast is, s a Szovjetunióról majd himnuszt zengő Veres Pétert, s vele egyivású társait is. S megvallja, Kállai Gyula meg Révai József világították meg elméjét, hogy a parasztságot ezután a munkásosztálynak, (s persze, annak, szerinte való, pártjának) kell irányítania.
Veres Péter visszautasítja a következő számban Erdei érvelését. (624-635) Szerinte a földdel dolgozó, lehet, hogy nem szánt-vet, hanem pl. gyümölcsöt, ipari növényt termel, de annyiban alapvetően különbözik az ipari munkástól, hogy időjárásnak, szárazságnak, árvíznek, jégversének épp úgy ki van téve, mint annak, hogy hirtelen érés vagy egyéb természeti jelenség következtében munkaidejének kényszere tökéletesen más, szabályozhatatlan az ipari munkáséhoz képest. A "hagymás" Erdei, aki gyakorlatban alig ismeri az ország különböző részeinek adottságait, valóban Kállai Gyulától s Révai Józseftől tanulta munkásként látni a parasztot, a földművelőt. Mint Móricznak, neki is kevés sejtelme volt a Dunántúl meg a Kisalföld (uradalomnélküli) falvainak az életéről.
13. A történész óhatatlanul kerül szembe az előző korszakok mítoszaival. Így, aki ma olvassa Fülep Lajos rendkívül bőbeszédű, szétfolyó cikkét a múltszázad polgári városépítéséről, ámulva fedezi föl tökéletesen ahistorikus-szivárványos-ködös szemléletét. A gótika, a reneszánsz, a barokk tudott várost építeni, mondja, a 19. század polgársága erre képtelen volt, s ezért a 19-20. századi városok arctalanok. Eszébe sem jut sem az, hogy azokból a gótikus, reneszánsz, barokk városokból csak a gazdagok, nagy pénzzel, jól épített házai, utcái maradtak fönn. A 19-20. század milliós városainak polgári lakásait, s munkás-tömegszállásait nem volt, aki meg tudta volna fizetni a századokra szánt reneszánsz paloták módjára. Így marad a szerző számára eszménynek a múltszázadok jómódú falusi parasztháza, meg a gazdagok történeti örökségének hagyatéka példának.
Az talán jobb ötlete volt, hogy a budai királyi várat a Bölcsészkar rendelkezésére kellene bocsátani előadótermei, könyvtára, sőt a Széchenyi könyvtár részére. (1948. szeptember 690-701.) Ezt viszont a lapban is - másutt is - rendkívül határozottan utasították el mások.
Fontos itt, e számban, s e számtól a hangnem említése. 1948 második fele ez már. Most már minden olyan tollforgató, legyen író, kritikus, irodalomtörténész, aki érvényesülni, pozícióhoz jutni akart, be kellett hogy lássa (nem utolsó sorban a cseh és lengyel események nyomán), hogy a beteg. elgyengült ítéletű Roesevelt teheráni rajongása "Ucle Joe" egyszerűsége, egyenessége iránt visszavonhatatlanná tette Sztálin s az orosz hatalom gyarmatosító elhatározását Közép-Európában. S így szinte mindenki, aki az ötvenes években szellemi, tudományos, vagy művészi téren pozícióhoz kívánt jutni, 48 második felére letette a kötelező garast ilyen vagy olyan szinten és formában.
14. Ezt vélhetőleg, érzékelhetőleg Lukács is látta. S talán éppen ennek a beteljesültségnek a biztonságában írta meg - szigorúan vonalas marxista - messianisztikus -, de a hazai irodalom érték- s tehetségrangját kivételesen jól érzékelő, s valamelyest ki is mondó tanulmányát. Ebben Kemény Zsigmond az egyik legmélyebb tehetségű gondolkodónak, a két Arany a legreálisabb szemlélőnek, Mikszáth a legdacosabb szembesítőnek, Krúdy a legironikusabb álmodozónak van megjelenítve.
Mi célból? Abból, valószínűleg, hogy beláttassa, hogy e kiváló tehetségek mind érezték, hogy valami többet kellene s lehetne, s tudnának is adni. Csak éppen nem voltak azzal fölfegyverkezve, ami ezt a többletet kölcsönözhette volna. A maiaknak viszont rendelkezésükre áll az, ami, szerinte, hiányzott a magyar művelődésből az ő esetükben is: a filozófia, a marxizmusba torkolló társadalomfejlődést átható filozófia.
Úgy látszik, talán ez volt az egyik oka, hogy a Fórum, akár a mór, megtette kötelességét, s a mór mehetett. A második félév már alig feleannyi terjedelműje az elsőnek. Üdvözlik ugyan sorban a második évforduló bevégződése alkalmával: Dinnyés Lajos, mint miniszterelnök, Rákosi Mátyás, mint miniszterelnök-helyettes, Ortutay Gyula, mint kultuszminiszter, Erdei Ferenc, talán int a Népfront képviselője. Ez utóbbi el is szólja magát (szándékkal vagy megbízásból?): "A Fórum sem valósította meg mindazt, amit a magyar demokrácia reprezentáns folyóiratától elvárhattunk volna; azonban nagyon sok területen betöltötte ez a szerepet." Tehát betöltötte úgy ahogy, de nem úgy ahogy Erdei (s mögötte nyilván gazdái, Rákosiék óhajtották volna. Az Erdei-hívőknek megint egy nehezen emészthető, nyelni való falat. Sírbeszéd ez, akárhogy vesszük.
15. Lukács - ezt érezve - kapkodott is; egyik tanulmányához a következő számban, kénytelen csillagot tenni: helytelen volt munkájának" címe: az igazi ez kellett volna, hogy legyen: Régi és újfasizmus, nem pedig így: Fasizmus és demokrácia. (782. 1.) Ami nyilván azért volt helytelen, mert Moszkva szerint a nyugati demokrácia tulajdonképpen az újfasizmus.
A következő négy szám ugyan közöl harcias, háborgó, főleg magas lóról leszóló kritikákat, pl., hogy lehet Pilinszkyt a kiváló Aczél Tamással, Nemes Nagy Ágnest a nagyszerű Benjámin Lászlóval együtt emlegetni. Valójában abban ügyeskedik a lap, hogy elsősorban külpolitikával, s a marxizmuson kívüli irányok kritikájával (freudizmus, egzisztencializmus, amerikai álszociológia, stb.) foglalkozik.
Ám hiábavaló az igyekezet, már nem kell csalogatni: - nincs, csak marxizmussal áthatott lap. A Fórum a decemberi számmal - búcsú és okadás nélkül - megszűnik.
16. Lukács a századvég, a századforduló hatalmas közép-európai, ezen belül magyar és német művelődési föllendülésének idején és jegyében iskolázott. Mint gazdag polgárgyerek a kor minden jelentős és jellegzetes kulturális mozzanatához, jelenségéhez magától értetődően hozzájutott. Kétségtelen, átlagon jóval fölüli tehetsége, érdeklődése, befogadóképessége már húszesztendős korára fölkészítette arra, hogy ne csak érdeklődője, de tevékeny résztvevője is legyen annak az európai s hazai szellemi telítettségnek, amelyet Dosztojevszkij és Tolsztoj, Ibsen és Nietzsche, és a most ismertségre szert tevő Kierkegaard, s az immár Európa-szerte népszerű Marx a közép- és kelet-európai művészeti, gondolati, politikai pezsgést jelentett. Német anyanyelvi szintű tudása lehetővé tette a forrásban lévő német társadalmi, filozófiai s esztétikai eszmélkedésbe való bekapcsolódását is. S itthoni társadalmi rétegének rokon-felkészültségű fiaival való termékeny eszmecserét.
A Nyugat indulása pedig egyenesen a szociábilis, irodalmias-művészies gondolkodás légkörével veszi körül, s a némettel együtt, a hazai föllendülés részesévé is teszi. Liberális és szociális érzülettel vesz részt a művelődési életben. Előbb erős reformer, majd a háború idején, kivált annak elhúzódása s nyomorúságot hozó volta a szélsőbal felé viszi, s az oroszországi forradalom hatására csatlakozik a háború végén jelentkező hazai, nemcsak polgári, de kommunista revolúcióhoz is. Utána - ismeretes - külföldre kell távoznia; előbb nyugati országokban keres otthont, majd a harmincas években a Szovjetunióban. A szörnyű sztálini terrort miképp viselte és ítélte meg, miként tudta beilleszteni alapjában messianisztikus marxizmusába - erről mindmáig szinte semmit sem lehet tudni.
Mindenesetre, hazatérve, nemcsak Marxot és Engelset, hanem Lenint, sőt, Sztálint is mint nagy államférfit és az emberiség nagy tanítóját emlegette. Fáradt volt-e nézetei újabb revíziójára, a lenini-sztálini társadalomalakítás bírálatára? - nehéz megítélni. Hogy a lenini-sztálini borzalmakról tudnia kellett, az szinte bizonyos: a szovjet összeomlás óta föltáruló titkosított politikai anyag azt mutatja, hogy a szellemi élet képviselői, ha sokan nem teljesen is, de nagyrészt ismerték e politikai rendszer végzetesen terrorisztikus jellegét. A hazug pörökről, a szörnyű börtönökről, számkivetésekről, mesterségesen előidézett éhínségekről, a sok milliós áldozatokról mindenki, aki a magas szellemi életben számított - mint ezt mai írói levelezésekből ismerjük -, tudott, legalábbis meglehetősen sokat.
Tán azt hitte, másutt meg lehet valósítani Marx messianisztikus álmát, vagy azt, hogy az olyannyira a valóságra épült, hogy túléli a sztálini, a szovjet poklot is?