Kritika ide, kritika oda, én elsősorban mégis irodalomtörténésznek szeretném tudni magamat, s ezért, legyen bár sokszorosan is frivol, abszurd vagy hiábavaló a jelenkori szinkron irodalomnak történeti áttekintése, a történeti pillantást amúgy sem mellőzhetvén, most megpróbálok valamely történeti vázlatot összeállítani arról az egyszerre alkotói és befogadói konglomerátumról, ami a ma élő és ható (legalábbis: szerintem élő és ható) lírát körülveszi és konstituálja. Emiatt jelenlegi értekezésem alig fog verselemzéseket vagy líra-kritikai eszmefuttatásokat tartalmazni, s inkább csak valóban - a kitűzött címnek igyekezvén megfelelni - a líra állapotáról kívánnék szólni.
1. / Az irodalomtörténeti pillantás mint szociológia
Szembeszökő, hogy manapság, mikor a lírának, a költészetnek generális állapotáról esik szó, általában a legkülönbözőbb  szerzők is megegyeznek abban, hogy ma a líra valamelyest - hogy milyen szempontból, az nem mindig árultatik el - a hanyatlás stádiumában leledzene, s a költészet helyzete, ilyen vagy olyan okok alapján, némely előnyösebbnek ítélt időszakkal szemben, sajnálatra méltónak minősülne. Nem ugyanaz ez az érvelés, mint amely kb. húsz évvel ezelőtt közkeletűnek volt mondható irodalmi berkekben, mely szerint a líra hagyományos vezető szerepét átvette volna a feltörekvő próza, hanem egyszerre szélesebb és egyszerre szűkebb hatókörű: mintha egyrészt már letett volna ama -  semmilyen szempontból nem szerencsés - versengésképzetről, mely az egyes műnemeket mintegy vetélkedésre szorította volna, s az egyiknek mindig kiemelt szerepet biztosított volna, másrészt azonban  a szerepvesztést mintha egyetemesnek állítaná be, s a költészet hanyatlását szinte az egész kultúra hanyatlásának allegóriájaként kezelné. Csak néhány idézet, ízelítőül. A legegyszerűbbel kezdve: Balla D. Károly egy mostanában leadott rádióműsorban  úgy vélekedett, hogy a rendszerváltás inkább rombolt a költészetben, mintsem használt volna, mivel, úgymond, azóta a költészet a perifériára szorult. Kovács András Ferenc gyönyörű versében a következőképpen vázoltatik az költészet időszerű és aktuális szorongása:
A líra súlya, mint a szikla -  néma:
Magába süpped, terjeng művi füstöt!
Fáradt, süllyedt papírhajók a versek.
Elsatnyult büszke szürkeség a lélek:
Be nem fogadja tág magasság, mélység,
Csak föl s le futkos, mint tőzsdén az érték.
Én is, ki rég tán költészethez érték:
Tudatlan lettem, hígult, bárgyú néma.
Távozz hát tőlem, személyesség, mélység!
Roskadva várok, fúvok görcsös füstöt:
Úgy gubbaszt vándor motyóján a lélek,
Mint menekült, kin nem segítnek versek.
Ferencz Győző, kinek már egész kötete is igen tanulságos és fájdalmas kérdést visel címként (Hol a költészet mostanában?), egyik esszéjében az egész elmúlt történelmi korszakra kiterjeszti hanyatlás-vízióját, s radikálisan lesújtó véleményt formál: "Nyugtalanító, ami az életművekkel van most. Feltűnő egy ideje, hogy másként alakulnak, mint az elvárható volna. Elindulnak sokat sejtetően, várnánk a továbbiakat, és akkor megbomlanak, elszöknek, valamelyik semmibe. Pedig létrejöttek életművek a szemünk láttára is:  Weöres, Ottlik, Kálnoky, Szentkuthy, Pilinszky, Nemes Nagy, Jékely, mások. És Mándy, Vas, írják. ... A későbbiekben bizonytalan vagyok. Mintha fogyatékosan lennénk, sérülten születettek. Mintha akinek a feje lágya nem nőtt be, csontozata nem szilárdult meg, értelme nem fejlődött ki - hozzávetőleg a negyvenes évekig, az itt totális sérülést szenvedett volna. Fogyatkozott lenne valamiben.... Csakhogy mi van a mi teljesítményeinkkel? Mi ez a fél évszázados működésképtelenség? Vajon ezt a kort nem lehetett megélni?... Csak túlélni, és ettől az örökös defenzívától önmagunkon túlra már nem léphetünk? ... Ha erről szólnak a folytatólagos félbemaradások, szomorú, mert a művészet vereségét jelentik".
A példák befejezéseként: Garaczi László pedig a legutóbbi Nappali Házban megjelent igen szép és gazdag esszéjében társadalmi összefüggésekbe is behelyezi látleletét (Költők a cicaszéken, Nappali ház, 1999, 2, 86-87.): "Nemrég egy vacsorán egy német költő egy magyar költőhöz fordult az asztalnál: - Te most alacsony széken ülsz, vagy depressziós vagy? - A fiatal magyar költő, nemzedékének jeles képviselője, egyfajta idol és példakép, lenézett maga alá, majd csodálkozva fordult körbe: - Jé, én ülök a cicaszéken. - Mivel titokban én is költő vagyok, sőt, mit takargassam, filozófus is, ily módon rendkívül fogékony a jelenségekből kibontható szimbolikára, az jutott eszembe, hogy a cicaperspektíva jól kifejezi korunk költőjének nézőpontját, mert  a költészet valahogy pici lett, a dolgok viszont megnőttek, és bár körbe lehet őket szimatolni, e lényegüket vagy kozmikus összefüggéseiket, ha vannak ilyenek, megragadni aligha." Majd a továbbiakban egy karatézó hologramkészítövel folytatott, közös megértést nem hozó beszélgetést idézvén, ily tanulságot von le: "...mindenki biztos hallott, tapasztalt már effélét, mikor a nép úgymond egyszerű gyermeke (jelen esetben egy középkorú hologramkészítő) megütközve, értetlenül, sőt hitetlenkedve áll a tény előtt, hogy ma is élnek írók, költők ..., akik klasszikus értelemben vett szép- avagy magas irodalmat próbálnak előállítani az ihlet nevű kenőolaj segítségével, hasonlóképpen, mint, uram bocsá, Petőfi és Jókai, Hölderlin és Thomas Mann...."
Mi a közös e megnyilatkozásokban? Elsősorban talán az, hogy mindnyájan valamely hiányt fogalmaznak meg: a költészet az életben, a világban nem ott helyezkedik el, ahol pedig, valamilyen "természetesnek" tekintett elvárás alapján,  kellene; másodsorban pedig az, hogy  ennek oka kettős: a világ és az élet, igazságtalanul, nem adja meg azt, ami pedig a költészetet megilletné - ha már az istennek és a császárnak kijár, akkor a költészetnek miért ne?, s a költők ettől rosszul is érzik magukat, s teljesítményük is messze az elvárható alatt marad. A különös persze mindebben csak az, hogy ha a konkrét aktualitásoktól eltekintünk, akkor lényegében ugyanazt kapjuk e vélekedésekben, amit költőink már kétszáz éve, a modern magyar irodalom kialakulása óta jóformán minden korszakban elmondtak: "Az is bolond, aki poétává lesz magyarországon!", "A dalköltőn fekszik átok...", "Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál, mint cigány a siralomházban." Stb. stb. Ám az analógia  még ezeknél az aforisztikus panaszoknál is mélyebben rejlik: a kifejtés szinte teljes párhuzamokat is felmutathat. Hisz ha a megfogalmazás stilisztikumától és modalitásától eltekintünk, szinte azt is mondhatnók Berzsenyivel:
"Most a halandó, mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonúlt isten ölén enyész:
A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben.",
vagy egy kevésbé ismert versével szólván (A költő és a sors):
"Honnét van, hogy az ég, a fátum vagy görög Áté
Majd minden jámbor költőt és büszke genieket
Annyira üldöz most, hogy azok majd mind siralommal
Töltik el a Helikont..."
Vagy, ha e lírai vélekedést, a mai elméleti irodalom-megközelítés módszeréhez híven, filozófiaira cseréljük, akkor Kölcsey elmélkedéseivel igazolhatjuk magunkat (Nemzeti hagyományok): "Mikor a kifejlés útján előre haladó nemzet közeledik azon ponthoz, hol a tettek nagysága az ismeretek nagyságával párosul, hol az ész világa a  képzelet csillogásának ellenében feltámad, s a historiának pályája megnyílik; akkor az érzések közönségesen zajlott csapongása szűnni kezd, s a tisztán természeti állapot mesterségesbre megy által, s már maga az a komolyabb, hidegebb tekintet, mellyel az érett ész a körülvevő dolgokat tekinti, nem egyéb, mint ezen mesterségesb álapotnak következése. Mennél inkább elhidegszik a jelenlét, annál hátrább vonulnak a régibb kor tündérképei, s a poézis, mely a forróbb élettel együtt ébredett és járt, lassanként elvonja magát az életkörtől".  Láthatjuk, mind ezekben a megnyilatkozásokban ott van az időpontnak, a mának szinte mániákusan pontos rögzítése: most rossz a költészet helyzete, bezzeg régen... S hogy a fentebb idézett példáink másik felének is megtaláljuk az analogonját, a befogadás helyzetéről is ugyanazt a lesújtó képet fogjuk felmutathatni: az állítólag legnépszerűbb költő, azaz Petőfi is azt kénytelen rögzíteni, hogy művészetének, verselésének fogadtatása legalábbis kétes értékű -  az Egy estém otthon c. életképében bizony még nála is azt látjuk, hogy a művészet találkozván az élettel, bizony a jóindulatú és neheztelő enyhe gúnyt kell, hogy magára vegye. Ahogy a vers e tanulságot nyíltan ki is mondja, egyébként írástudó atyjával való vetélkedésben: ""No csak hitvány egy élet / Az a komédia!; Szeretném látni egyszer, /Mint hánysz bukfenceket!" -  hiszen:
Szemében "mesterségem"
Most is nagy szálka még;
Előítéletét az
Évek nem szünteték.
Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon, nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.
De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő-fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.
S hogy a cica-asztal metaforájának előképét se mulasszuk el, idézzük fel Csokonainak bájosan ironikus és önironikus képét a költő és a mulatságra induló úri társaság viszonyát illetően: bizony, a Dorottyában szerepeltett poéta, ki hiába vágyakozik a nagyobb társadalmi megbecsülésre, kitaszítottságát csak a költői öntudat játékos felcsigázásával tudja kompenzálni, mikor az elsuhanó szánok és hintők után sóvárogván, így kiált fel:
"Álljatok meg! kedves angyalkák! álljatok!
Ímé, egy poéta siet utánatok,
Szánkáitok nyomát lantolva kíséri,
Hogy társaságtokba vegyétek, azt kéri.
Öröm-innepteket dalolni kívánja:
Aki rám nem hallgat, dűljön föl a szánja!"
Így szóllék hozzájok. De rám nem hallgattak
S hellyet valamellyik szánkában nem adtak,
Én hát csak utánnok ballagék fáradtan,
S  ímé, a Pégazus előmbe lepattan.
Felugrám e szárnyas paripa hátára,
Felettek repkedtem Mongolfír módjára.
A levegő égnek felsőbb országából
Mindent pontról pontra láttam a szánkából."
Mindezt nem csak az irodalomtörténeti tréfa kedvéért mondtam el, hanem azért, mert úgy vélem, igen szoros elvi és történelmi összefüggés is kimutatható e két, egyaránt tiszteletreméltó nézethalmaz között.  Hisz már az is elgondolkodtató kellene, hogy legyen, hogy későbbi korszakok (azaz pl. a mai korszak) oly erős nosztalgiával gondolnak vissza közelebbi vagy távolabbi korszaktársaikra, hogy elfelejtik ama korszakok általános és konkrét történelmi panaszát és kritikáját, s költészeti panaszaikat, jóllehet közismert, hogy általános válságról van -  úgy körülbelül kétszáz éve -  szó, csak aktuálisan fogalmazzák meg. Másrészt azonban kivált az az érdekes, mennyire mellőzi e költészeti válság-leírás a költészet tényleges állapotának és funkcionálásának konkrét számbavételét vagy leírását.  Hiszen ha a mostani, azaz a rendszerváltás utáni irodalmi viszonyokat próbáljuk felmérni, akkor, a szociológiai szempont érvényesítése érdekében félretévén most közvetlen esztétikai ítéleteinket, a költészetnek hihetetlen széles és folyamatos jelenlétével és, hangozzék bár frivolan, működésével tudunk találkozni. A mai magyar társadalom, úgy látszik, valamilyen formában minden szinten tudomásul veszi, sőt igényli a költészet szerepvállalását, s meglepően széles téren hagyja is érvényesülni -  még egyszer mondom: ennek tudomásulvételéhez azt természetesen folyamatosan rögzíteni kell, hogy az esztétikai ítéletek különbségei hihetetlenül széles skálán szóródnak. De ha pl. csak arra gondolunk, hogy a tengersok folyóirat mellett, melyek pedig egyébként is sok esetben költészet-centrikusak, külön elit folyóirat is alapíttatott (igen elegáns, tehát nem olcsó külsővel), mely kizárólag poézist jelentet meg, s külön dilettáns folyóirat is jelenik meg folyamatosan, mely a költői cégből kiszorult, sértett, szakmán és kánonon kívüli poétáknak biztosít megjelenést, hogy minden folyóiratnak, mely nem kizárólag a legszűkebb tudományos diszciplína exkluzív fóruma, minden egyetemi újságnak van versrovata, melynek létjogosultságát még azok sem vonják kétségbe, kik magukat a verseket nem olvassák el, valamint végül hogy a hajléktalanok egyik adománygyűjtő lapja is természetesen csak saját verseket közöl -  akkor azt kell látnunk, hogy a poézis, alapjaiban, nincs kiszorítva a társadalmilag elismert cselekvésformák közül, még akkor sem, ha persze a társadalom nagy része a költői mesterséget mint kenyérkereseti vagy pláne meggazdagodási forrást nem ismeri el. S a primer befogadás oldalát is bevonva e körképbe: ha elképzeljük, mit jelenthet, olvasmányként, vagy csak - durván szólva - használati értékként is amaz évenként négyszázhatvan körüli számot kitevő verses-kötet-halmaz, mely csak a ma élő költészet termékeiből rendre megjelenik, akkor nem mondhatjuk, hogy a költészet, mint kommunikációs forma, bármely korszakkal szembesítve is, pangana. S ha mindehhez, most már tartalmi szempontokat is alkalmazva, hozzávesszük, hogy a költészet interpretációja, azaz a kritikai feldolgozás is, mind mennyiségileg, mind minőségileg nézve, az offenzíva állapotában van, a költészetnek a mozgó jelenlétét aligha tagadhatjuk (egy oly szemrehányó számonkéréssel szemben, mint milyet Lengyel Balázs tett volt kb. félévvel ezelőtt egy nagy cikkében, s mely a mai költészetkritika állapotát -  egy megelőzővel szembeállítva - siralmasnak és hiányosnak mondta, talán elegendő arra hivatkozni, hogy -  a sok folyóirat-kritika folyamatos megléte mellett -  sosem jelent meg annyi kis és nagy tanulmány, monografikus feldolgozás  nemrég elhunyt vagy élő, idős vagy középkorú költőről, mint manapság; hogy a legfiatalabbakat tömörítő írócsoport még arra is sort és eszközöket tudott keríteni, hogy a csak fiatalokról szóló kritikák számára önálló kiadványsorozatot kezdeményezzen, s még a klasszikus irodalomtörténeti folyóiratok is megnyitották hasábjaikat a kortárs költészet felmérése előtt: az It pl. Orbán Ottóról közölt elsőrendű nagy tanulmányt, az ItK közleményei között pedig meglehetős feltűnést és meglepetést okozott, mikor Orbán János Dénes költészete is klasszikusoknak kijáró méltatást nyert... Stb. stb.) S hogy végül azért a kanonizált irodalomról is szót ejtsek: az minden panasz mellett sem mondható el, hogy az irodalmi élet vezető költői, a különböző tekintélyes értelmezői közösségek által kiemelt és favorizált költők ne nyernék el a társadalmi megbecsülésnek valamely, természetesen nem médiasztárnak kijáró, de mégis elég magas fokát.
De ha mindez így lenne, mi okozza a költészet panaszát? Visszatérnék a történeti szálhoz: úgy látom, hogy bár a költészet  mint elmélet és gyakorlat  az utóbb negyedszázad alatt radikálisan leszámolt azzal az egyszerre politikai és poétikai elvárással, mely a költőben a képviseleti elv nevében működő társadalmi szószólót is látta, s a költészeti megszólalást javarészt elszakította a társadalmi-politikai nyilvánosság nem költészeti fórumaitól, s ezáltal a többiek (a nép, a nemzet, az olvasók) felé emelkedő pozíciójának illúzióját és igényét elhagyta, azzal a funkcionális beidegződéssel, mely a költőben azért a másként látásnak értelmében és következtében a kiválasztottság emelkedettségét tisztelte és tisztelni hagyta, nem szakított. Abból, hogy a múlt század elején a romantikus generáció amiatt panaszkodhatott -  s nem jogtalanul - környezetére és történelmi jelenére, hogy a költészetnek mint funkciónak és a költőnek mint szerepnek, azaz a nemzet legfőbb konstituenseinek nem jut ki az az olvasottság és a státuszban is kifejeződő megbecsülés (hisz a költő, tevékenysége révén  mint a nemzet őrlelke fogalmazza meg önmagát), mára -  a politikai vezérképviselet igényének, a történelmi és kozmikus váteszi szerepnek valóban radikális levetkezte után is megmaradt annyi, amennyi a társadalmi kivételezettségnek hiányának kimondásához elég (mintha lappangva fennmaradt volna Csoóri Sándornak a hatvanas években megírt személyiség- és szerepnosztalgiája, mely legerőteljesebben abban fogalmazódott meg: "Sárkány, ha volnál, Szent György lehetnék..."). A társadalmon kívül és felül álló romantikus költő-modell, érdekes módon,  akkor is fennmarad, ha konkrét aktualizálásának lehetőségét, szerencsés módon  önmaga korlátozza is, s ha történelmileg-politikailag alaposan dezavuálódott változatai, jelenleg úgy látszik, legalábbis a művekben, a poézis és poétika szintjén, már nemigen térhetnek vissza (s amint látszik, szerencsére, ilyenre egyelőre politikai-hatalmi igény sem mutatkozik). Amint az idézett példák talán legrokonszenvesebb nyilatkozata, a Ferencz Győzőé, nyíltan vállalja is e romantikus, ám érvényében szolidan korlátozott nagyralátást: "... még az ellen sincs kifogásom, ha némelyek őszintén azt gondolják, hogy a költők a világ el nem ismert törvényhozói....Amellett egyet is értek. A költők tényleg a világ el nem ismert törvényhozói, és ez így van jól. Hozzunk törvényeket, amiket vagy betartanak, vagy sem: mi azonban, mint törvényhozók, maradjunk illegalitásban".
2. / Az irodalomtörténeti pillantás mint történelem
A líra ma, én úgy vélem, kivételesen szerencsés helyzetben van: alig találhatunk a magyar irodalom történetében oly korszakot, melyben a különböző költőgenerációknak oly jelentős és nagyszabású alkotói éltek és írtak volna egymás mellett, mint a mai korszakban. A mai költők legjava, mind tehetségüket, mind teljesítményüket tekintve, bátran hozzámérhetők a magyar költészettörténet magas mércéjéhez, s nincs oly generáció a ma élők közt, mely ne tudná felmutatni elsőosztályú képviselőjét vagy képviselőit. Ám a költészeti generációk egymás mellett élését illetően ma kimutatható egy különös és említést érdemlő történeti mozzanat: a két legfiatalabb generáció, azaz a nyolcvanas évek közepe táján, valamint  a kilencvenes években indultak, ahogy én látom, szépen belesimultak a megelőző generációk által megteremtett irodalmisági rendbe,  s fellépésüket inkább a konszolidációs beilleszkedés, mintsem a szakítás vagy elkülönülés jegyében zajlott. Holott, szervezeti kereteiket, intézményesülési gesztusaikat tekintve e fiatalok jóval önállóbbak tudtak és akartak lenni, mint ahogy ez a megelőző generációnak kijutott: e generáció (vagy ha tetszik: generációk) már indulásukkor saját folyóirattal tudtak rendelkezni (s később e folyóirat-kínálat, minden anyagi nehézségnek dacára is) csak bővült - a Nappali Ház, a Pompeji, a Határ, a Törökfürdő, valamivel később Az irodalom visszavág vagy a Sárkányfű, azt mutatják, hogy az önálló fórumok adva vannak az önmegfogalmazáshoz. A nyolcvanas évek végén indult generáció, szerencsére, már azt is meg tudta, a JAK-füzetek természetesen sajátnak tudott nagyon erős sorozata mellett, tenni, hogy tanulmánykötetben (Csipesszel a lángot) foglalta össze önképét, s a Felrombolás c. kötetben nem csekély terjedelmű, egyébként csak súlyosan kanonizált íróknak kijáró önéletrajzi jellegű interjú-kötetet is fel tudtak mutatni. Épp ezért érdekes, hogy e nagyszabású önszerveződés és sokoldalú, impozáns intézményesedés nem járt együtt oly igénnyel, mely - tudományos konyhanyelven szólva - az uralkodó irodalmi paradigma vagy paradigmák leváltását célozta volna meg. Holott a magyar irodalomtörténeti hagyomány  fő vonulata rendre a szakításon alapuló paradigma-váltások sorozatát mutatja fel; elegendő itt a régiségből mondjuk Petőfi pályakezdésének kritikai harcaira vagy József Attila elkülönülő gesztusaira (pl. Babits-kritikájára) utalnunk, s előttünk áll a mai középgeneráció példája is. Amit a hatvanas-hetvenes fordulóján Tandori, Petri  s mások a költészetben mint újítást végrehajtottak, annak látványos módon meglett a kritikai önigazolása is: Petri József Attila-tanulmánya, Várady Szabolcs híres kritikája a Nagy László-költészetről, Szilágyi Ákos kiáltványa groteszk költészet érdekében s kritikája Weöres Sándort illetően mind egy új irodalmi igény bejelentéseként is hatottak. Ily típusú újító jellegű költészeti önideológia vagy önigazolás ez újabb generációk felől, érdekes módon,  nem érkezett - holott hogy a generációban rejlenek elkülönülésre hajlamos erők és indulatok is, azt a teória szintjén nemegyszer tapasztalni lehetett: a Dekon csoport fellépte vagy pl. Farkas Zsolt kritikai tevékenysége arra utal, hogy mutatkozik igény a megelőző generációk kritikai beszédmódjának erőteljes felülbírálására. Ám ily felülbírálásra vagy pláne szakításra a költői gesztusokat figyelvén nemigen láttunk érvényes vagy számbavehető példát: a költői gyakorlat azon a nyomon halad, persze a szó legszélesebb értelmében, amelyet a nem is olyan idős elődök kitapostak (mindez természetesen egyáltalán nem hordoz önmagában értékítéletet). Meglehet, az is oka ennek a szakítás és szakítópróba nélküli generációs egymás mellett élésnek, hogy az a ma kb. ötven év körüli középgeneráció, mely az irodalmi életnek talán legintenzívebben működő társasága, a szocializmus korszakának kultúrpolitikája miatt csak természetellenesen későn tudott pozíciókhoz jutni, csak későn tudta saját kánonját megszilárdítani és érvényre juttatni, s önmagának kanonizációját csak akkor hajtotta végre, mikor már az újabb generáció is jelentkezett, s így a két generáció mintegy összecsúszva, nem pedig egymással szemben jelent meg a teljes körű és teljes jogkörű nyilvánosság előtt. Különböző értelmezői körök természetesen elkülönültek (a politikai szakításokról és ellenségeskedésekről itt nem beszélnék, kivált hogy ezek egyáltalán nem generációs jellegűek), s az elmondható, hogy nem egy értékrend él és uralkodik (no de mikor is élt és uralkodott egy értékrend? az ez iránti nosztalgia alighanem ugyanannak a romantikus modellnek volna vágyálma, melyről fentebb szót ejtettem), ám ezek az értékrendek nem úgy különülnek el, hogy radikálisan egymással szemben fogalmaznák meg magukat, s inkább a lehetséges irodalmak toleráns tartományában képzelik el magukat...
3./ Az irodalomtörténeti pillantás mint poétika
Mindennek következtében úgy látom, a költészetben poétikailag lényegileg ugyanaz a nagy tendencia él és folytatódik, amely a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, Tandorinak, s mellette Petrinek s másoknak felléptével  mutatkozott be, s mely valóban radikálisan átírta a magyar költészetnek hagyományait: e nagy átfogó poétikai tendencia ugyanis nemcsak a hivatalossággal fordult szembe, hanem szinte egy csapásra vonta kétségbe a József Attila-i hagyománynak érvényét, a Juhász Ferenc-i- Nagy László-i példa folytathatóságát, a Pilinszky és Weöres költészet közvetlen továbbvihetőségét. E mára negyedszázados paradigmaváltás, ha persze nem is volt hagyománynélküli, s a hagyományokkal való szembefordulása egyáltalán nem folyamatos harcot vagy megsemmisítési törekvést mutatott fel, bizonyos értelemben visszavonhatatlan változásokat eszközölt a magyar költészettörténésben. S nemcsak azáltal, hogy a költői szerepnek és szerepvállalásnak társadalmi vonatkozásait értelmezte át; sőt: sokkal radikálisabb volt az, ahogy a költői megszólalásnak alapgesztusát módosította. E módosítás azért lehetett elképesztően termékeny és nagy hatású, mert jóllehet valóban alapgesztust konstruál és dekonstruál, ám a költői megszólalás egyéni modalitására és stilisztikájára nézvén semmiféle megszorító vagy előíró jellegű korlátozást vagy módszertani előírást nem tartalmazott: emiatt válhatott a nyolcvanas évekre oly váratlanul sokszólamúvá és változatossá az egyébként egyhangúságra bizony hajlamos magyar költői hagyomány. A költői én, azaz a hagyományos lírai paradigma szubsztanciális szubjektuma, illetve ennek módosulásai, a hetvenes évek folyamán oly gyorsan és visszavonhatatlanul kétségbe vonatott a költészetben,  hogy az ily alapvető líra-konstituensbéli változásra szinte alig találunk analogont. Ama kérdés, hogy "ki beszél" a versben, mára már rendkívül sokszor részletes és méltó tárgyalást és elemzést nyert, úgyhogy itt részletesen nem is térnék ki rá, csak azt rögzíteném, hogy e változás következtében lényegében az a beszélő, akit az iskolában  költői vagy lírai énként tanultunk volt meg, minden ízében és minden megjelenési formájában fikcionálttá vált, s még akkor is fiktív jellegű lesz, ha közvetlenül nincsen is jelezve a szerzői fikció intencionált távolságtartása. De ennek a fikcionáltságnak lesz következménye az újabb években rendkívül nagy mértékben elszaporodott szerepversek hatalmas aránya (a szerepet itt is most nem abban az értelemben venném, mint melyben Horváth János alkalmazta volt, nem egészen szerencsésen, Petőfire, hanem abban, ahogy Weöres teremtette meg a Psyche-figurában); jelen szempontunkból nem döntő jellegű különbség, hogy a szerepek az előre megalkotott figurákból (most is retorikai értelemben, nem pszichologizáló módon alkalmazván a kategóriát), vagy pedig  az eleve fikcionált szövegekből konstruálódnának (az előbbi esetben Rakovszky Zsuzsa Hangok c. ciklusának figuráira, a másodikban Kovács András Ferenc több alak-alkotására céloztam).
A megszólaló én fikcionáltsága a legszorosabban összefügg a nyelv fikcionáltságának mozzanatával, sőt, valójában, más oldalról nézve, alighanem azonos is vele. A "ki beszél" kérdése, mely átfogalmazható azzá is, "honnan szól a beszéd", a nyelvnek filozófiai értelemben vett alapkérdésévé konstruálja magát,  a nyelvhasználat és a jelentéstulajdonítás összes mozzanatát magába képes foglalni. Emiatt volt a hetvenes évek költészete, kissé pontatlanul, nyelvkritikainak nevezhető, hisz valóban utalt a nyelv használatának kritikus mozzanataira, ám kritika helyett jóval inkább arra tört, hogy versi megjelenítésével explikálja, látványossá tegye, megtestesítse a nyelv elvi problémáit (emiatt született oly sok kiváló vers, mely elsősorban a nyelvnek anyagiságával, testével, grammatikusan szólván etimologikus megcsináltságával operált, s a nem a mindennapilag megszokott módon tulajdonított jelentéseket a használt, újrafelhasznált és neologizáló módon "kitalált" (azaz eltorzított vagy túlképzett stb.) szavaknak - amint pl. ezt láthatjuk, egészen különböző módszertant alkalmazván  Bertók László szó-csonkolásaiban, Parti Nagy Lajos csak az adott kontextusban érvényesülő nyelvújító-szócsináló furorjában, Szilágyi Ákos akusztikus költészetében, Kukorelly Endre szövegalkotásában, mely saját anyagául a mindennapiságban elfoszló nyelv hibás vs. új jelentésű oppozícióját mozgósítja, vagy Ferencz Győző etimologikus, az azonos alakúsággal és többjelentésűséggel egyszerre játszó szigorú grammatikusságában stb.  De persze a nyelv fikcionáltságára a legnagyobb és alighanem elvileg is felülmúlhatatlan, szélsőséges  példát Tandori szolgáltatta a nyolcvanas évek végén megjelent Koppar köldüs c. kis kötetében, hol a vers beszélője (vagy talán itt azért pontosabb lenne a vers "írója" kitétel) a nyelv és az írás eredendő "mesterségességét" vévén a kötetszervező poetica inventio alapjául, a megszólalásnak egyetlen elemét sem hagyja meg konvencionális, "természetes" mindennapiságában, hanem minden ízében a fikcionáltságnak a kétségbevonhatatlan állítására és felmutatására tör.
S mindehhez járul, lényegi belső mozzanatként és külső kontextusként a kultúra fikcionáltsága. Ebben az új, negyedszázada virágzó és egyre gyarapodó költészetben, megszűnvén annak igénye, hogy a kulturális hagyomány egykomponensűnek, egysíkúnak s egyenes vonalúnak állíttassék, a lehetséges irodalmak és irodalmi hagyományok sokféleségének nagy és impozáns fikciója él: minden, ami valaha részt nyert a kultúra hagyományozódási történetéből és történéséből, jogosult lesz a szinkron részvételre. E jogosultság, mely persze páratlan nyitottságot jelent, egyben maga a fikcionáltság: hisz a hagyományok ily hierarchizálatlan egymásmellettisége, természetesen, soha ne létezett, s így nem magától értetődő történeti adottság. E költészet - melynek generális leírásához én is helyeslem a radikális archaizmus kitétel alkalmazását - valóban egyszerre radikális és archaikus: hisz állandóan az archaikus hagyományokat keresi, teremti újjá és fordítja ki, ám ezeket állandóan rögtön fikcionálja is, s oly új keretek közé illeszti, mely keretek az archaikus vonásoknak pillanatonkénti metamorfózisához kell, hogy vezessenek. Kitalálni a múltat! - oly költői akció ez, mely ily teljességében alighanem újszerű az egész magyar irodalomtörténetben, hiszen ha imitációs jellegű is az alapgesztusa, az imitáció alapjául vett mintaadó példáknak tekintélyelvű státusza már rég kétségbevonatott. E radikális archaizmus minden műfaj és minden forma iránt nyitottságot mutat (emiatt lesz sokkal változatosabb ez újabb költészet, hisz pl. félreteszi a hagyományba oly mélyen begyökeresedett és bezáruló dal-óda-elégia lírai hármasságot), s ha alapvetően repetitív jellege miatt fenyegethet is az imitációs bázis rögzülése, a felszabadult játék mozzanatának uralkodóvá tétele e nehézséget folyamatosan s újra kiküszöböli. Ily értelemben véve valóban érvényes az a megfogalmazás, mely szerint a legújabb magyar költészetnek a versnyelv lett az anyanyelve, s a legújabb tendenciáknak önelvű mozzanata lesz az irodalommal mint sokágú, s sokágúságában mindig újra fikcionálódó hagyomány-konglomerátummal  folytatott állandó párbeszéd, mely az intertextualitás "normális" és normálisan korlátozott érvényű adottságát  önkényesen uralkodóvá és kizárólagossá tévén, az eleve fiktív gesztust fogja, mint  a költészet alapesetét rögzíteni (e tendencia  pl. Orbán Ottónak abban a  remek gyűjteményében nyilatkozik meg, mely a más költők és versek ihletéséből származtatott verseket fogja össze; a leglátványosabb és leghatásosabb jelentkezése Kovács András Ferenc állandó új-alak, új-hagyomány-koholásában nyilvánul meg, de e téren említhető Orbán János Dénes lapszélverseinek költészeti seregszemléje, mely József Attilától Troppauer Hümérig fogja át a hagyományokat, vagy az ifjú Varró Dániel imitativitásában sokat ígérő első kötete is stb.).
4./ Az irodalomtörténeti pillantás mint utópia
Szilasi Lászlónak a nyáron megjelent kiváló és impozáns tanulmánya, mely a mai (ha tetszik: posztmodernen belüli) irodalmi viták egyik legfontosabbikát, a Krasznahorkai László és Németh Gábor között megfogalmazódó különbségeket elemzi, s a súlyos, nagy, egzisztenciális vállalással érintkező műalkotásnak, valamint a csak szövegek játékaként felfogott irodalmiságnak ideologémáját és gesztusát járja példaadó tisztességgel és emelkedett humorral körül,  rendkívül bölcsen arra a konklúzióra jut, hogy az ott felmerült és megfogalmazódott, egymással szemben állított két szélsőséges vélemény a leglényeget illetően nem is zárja ki egymást, s ha nem is az ideologémák terén, de legalább a hibák szabad és önkényes játékában, rendkívül sok köztük az átfedés. Az esztétikai célkitűzések (véglegesen természetesen soha meg nem oldható) alapparadoxonát fedezi fel s fejti ki e vita szövetéből, s tanulságát talán nem lesz szerencsétlen a líra mai helyzetére is applikálnunk. A mai költők ugyanis, legalábbis azok, akik érvényeset alkotnak, ugyane kettősségnek szorításában és felszabadító játékában alkotnak: a nagy, egzisztenciális érdekű kérdésfelvetésnek valamint a fiktivitás játékának kettőssége hatja át verseiket - nem csak úgy, mint egyébként minden művészét, a végeredményt illetően, hanem a művészi szándékot, a műalkotás alapgesztusát illetően is. Legyen elég itt csak négy oly igen kiváló tehetségű költőre hivatkoznom, kik mind. a kilencvenes években tűntek fel jeles műveikkel, s kik mind ily kettősségek hálójában képzelik el saját irodalmiságukat - persze úgy, hogy mindegyiküknél más kettősségek és szembeállítások. játsszák a főszerepet. Simon Balázs pl. az egzisztenciális és metafizikai princípiumok folyamatos keresését és analízisét egy rendkívül precízen kiépített tárgyias-leíró költészet-típus keretein belül működteti; Orbán János Dénes az iróniától nem mentesen elképzelt irodalmi hagyományegészt (mely, mint említettem, Troppauer Hümér figurájáig hagyja magát kiterjeszteni) mint lapszélversek töredékeit prezentálja, s a legegyedibb történés-elemet is a kulturális hagyomány teljességének igézetében fogalmazza meg; Borbély Szilárd mintha azzal kísérleteznék, hogy egyszerre teremtse meg és újjá az angyalok nyelvét és a mindennapi dadogást, s egyesítse verseiben a Rilkei orfikus hagyományt és a nyelvkritikus tendenciák távolságtartását; Térey János pedig, ki szándéka szerint az alanyi költészet eredendő élményközpontúságát igyekszik feleleveníteni, végeredményben a megérintett és megteremtett világnak talán legszélsőségesebb fikcionalitásához jut el - a valóságos Varsó, és a valóságos főhős, Termann, mind önmaguknak imitációjaként jelennek majd meg. E négy példa mindegyike azt mutatja, legalábbis számomra, amit Szilasi kiolvasott a Németh-Krasznahorkai vitából: a teljesség igézetének súlya és a játék nem egy irányban ható erejének felszabadító ereje nem állítandók szembe egymással.
S ennek jegyében érdemes még néhány idézetet hozzáfűzni a dolgozat elején már felmutatott eszmefuttatásokból, ugyanazokból, honnan a költészet  helyzetének panaszát olvashattuk ki. E szerzők ugyanis, nemes önmérséklettel és emelkedett iróniával önmaguk kétségbeeséséből is tudnak, szerencsére, erényt kovácsolni, s fejtegetéseikben a költészet jövője, egészében, nem látszik oly kiúttalannak, mint  a jelene. Álljon itt lezárásként a fentebbi idézeteknek két új része. Kovács András Ferenc szép, variatív versének lezárása úgy utal a költészet megállíthatatlan folyamatosságára, hogy - repetitív játékának ironikus áthallásai révén - maga a kiinduló tézis kizárólagossága is korlátozódik:
Nem ér az érték szétvonagló füstöt!
Formát s mértéket súg a néma lélek:
Kisér a mélység, kisértenek a versek.,
s cikkének lezárásaként Garaczi László  is relativizálni fogja a költészet vereségének vízióját, s ha kissé didaktikusan is, de elegáns játékossággal állítja majd az autonóm költészetnek, igaz, kissé talán túl romantikusra formált értelmét: "Mert az jutott eszembe, hogy bár a költők már nem közvetítenek isten és ember között, hanem cicaszéken ülve, cicaperspektívából nézdegélik a világot, és lányosan elpirulnak, ha számot kell adniok hivatásukról, mindez mégsem jelenti a költészet halálát, mert költészet a hirtelen elnémuló szoba csöndjébe áhítattal lehelt szó... és költészet maga a költő is,  aki a cicaszéken szorongva meglátja és megmutatja nekünk ezeket a kicsi szépségeket és bolondosságokat és fájdalmasságokat, amivel mégiscsak mintha arra emlékeztetne, hogy élni jó."