Pomogáts Béla

A kert és a mítosz
(Motívumok Gulyás Pál költészetében)

Az utolsó füvész-költő

A most száz esztendeje született Gulyás Pál költészete a "nyugatos" líra vonzásában indult, élményvilága azonban egészen más volt mint a Nyugat "második nemzedékéé", amely a nagyvárosban (Budapesten mint József Attila és Párizsban mint Illyés Gyula) nevelkedett. Gulyás Debrecen szülötte, neveltje és honpolgára volt, és a századforduló Debrecene még közelebb élt a patriarchális természeti léthez mint a világvárosok (vagy a mai Debrecen). Gulyás a Bocskay-kert fái és bokrai között töltötte legszebb napjait, már ifjúságában idegenkedve nézte a mozgalmas városi életet. Nemzedéke: Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Fodor József és Erdélyi József is a természethez menekült a nagyváros kihívó ellentmondásai elől, és éppen menekülésük bizonyította városlakó voltukat. Gulyásnak nem kellett menekülnie, már eleve némi irtózattal nézte a metropolisokat. Falusi lélek volt, aki Debrecen kedélyes vidékiességében, természeti környezetében kapott tápláló levegőt. A természet bensőséges ismerete és szeretete szabta meg világképét,a  fák és bokrok világában keresett orvosságot és vigasztalást a nemrég lezajlott világháborús pusztítás kiábrándító tapasztalataira. "Építsék mások New-York meredek palotáit / s a Temze-parti dokkokat, / reszkessen bár végig a Földön a gépbe igázott / elektromos kör árama (...) nőjjön a csend tornyokká s a holt emberiségről / a hús fantomja tűnjön el: / csontja felett kibomolva túlélik az emberiséget / a lombok őstörvényei. / Nem telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák, / ábrándom estharangjai!" - vallotta Ábrándom estharangjai című versében.
A debreceni "füvész" költők: Földi János, Fazekas Mihály és Diószegi Sámuel örökségét keltette életre, midőn a kertben és a mezőn keresett otthont és pihenést. Könyveiben egész versfüzérek: A fák lassú szíve és a Jönnek a fák állítottak költői emléket a testvér növényi létnek, az akácoknak, jegenyéknek, tölgyeknek a "boldog mély virágoknak" és a "termő rejtelemnek". Szelíd érzéseket, elégikus hangulatokat és finoman megmunkált képeket hoztak ezek a versek, talán csak az volt feltűnő, hogy költőjük ennyire erős vonzalmat érzett a természet iránt, s ily kitartó ihletet talált a fák és füvek között. Gulyás vonzalmának és ihletének egyszerű volt a magyarázata: a magányban, könyvek társaságában élő költő elsősorban a természetben talált mozgósító élményt, a természetben szemlélhette a lét alakulását, örvényeit és változatait. Bölcseleti érdeklődése és elvont gondolkodása a természet ábrázolása révén fejezte ki eszméit, felismeréseit és érzéseit. A növényi lét változatainak költői rajza tárgyias jelleget adott lírájának, a könnyű tollal rajzolt képek azonban lassan gondolatokkal teltek meg, elvontabb eszméket fejeztek ki. A képalkotás biztonsága és a képek mögött ható gondolat személyes értelmű költői eszméket sugallt.
Gulyás érdeklődött a filozófia iránt, költőként mégsem száraz eszméket akart kifejezni, mindig látomásokba igyekezett öltöztetni gondolatait. "A látomások ájulatát, az ťeleséstŤ - hangoztatta Németh László Bűn című regényéről írott kritikájában - nem pótolhatja semmiféle lélektani és észtani integráció." Legjobb versében valóban látomásos alakban tudta kifejezni filozófiáját, elvontabb gondolatait. "Rém volt ez a fa, mint rém a bölény, / mely őrjöngve fut börtöne rengetegén! / Az elrobogó / Föl felrohanó / dühe volt ez a fa, / pedig állt egy helyben erős dereka!" - hangzott A viharzó diófa, mintegy a természeti elemek viharzó életét, magát az életfolyamatot személyesítve meg. Gulyást nem önmagában érdekelte a természet, a fákban és füvekben a létezés szemléletes jelképeit látta, a kertben és a mezőn a maga bölcseleti kérdéseire keresett magyarázatot.
A természet nemcsak gondolkodásának terepe és példatára volt, bölcselete is természeti tapasztalataiból táplálkozott. A pantheisták érzéseivel közeledett a természethez, mint ahhoz a léthez, amely nincs kitéve az emberi életet felforgató történelem csapásainak, amely mindig újjá képes teremteni magát: amelyben a pusztulást mindig követi az újjászületés. A növényi világ Gulyás szemében a létezés igazabb otthona volt. "Templom volt a lét mély homálya" - írta A halott akácban. A növények ilyen módon az ember testvérei lettek, akik egy igazabb és szelídebb létforma üzenetét tolmácsolták: "Fölöttem a fa néma lombja / reszketve kínálja gyümölcseit. / Reszketve kínálja, mert a szívében / él még a hit, / hogy én is gyermeke vagyok, / az ő szegény elüldözött fia... (Szőlő közt). A háborút követő általános válságtudat vett erőt Gulyás Pálon is, kételyekkel eltelve figyelte a történelem menetét, és bizonytalannak érezte az emberiség jövendő sorsát. Az embernek, szerinte, újjá kellett volna alakítania azokat a természeti kapcsolatait, amelyek felbomlottak a civilizációs fejlődés során. A természethez, a világmindenséghez fohászkodott, hogy fogadják vissza tékozló gyermeküket, az emberiséget, amely túlságosan is elszakadt létének eredeti forrásaitól, ördögi körbe tévedve történelmének véres viszályai között.
Az embernek, gondolta, vissza kell térnie a természethez, bölcsen igazodva a világmindenség örök törvényeihez. Az élet súlytalanabb lesz majd, a halál viszont, amellyel fiatalon annyit foglalkozott, kevésbé fenyegető, hiszen az enyészet is a természeti létezés nagy körforgásához tartozik. Ez a szelíd pantheizmus teremtette meg a fiatal Gulyás jellegzetes szimbólumát: a "misztikus ünnepi asztalt", amely nem volt más, mint az enyészet hagyományos költői képe: a sírhalom. "Mintha otthon lett volna, úgy rendezte / a természet szelíd leányait. / Nem tompa sírhalom volt ez neki, / hanem egy misztikus ünnepi asztal, / melynek virágos jósága befödte / a felbomlás rettentő látományát" - idézte temetőt látogató anyjának megvénült alakját Misztikus ünnepi asztal című versében. "A sorok mögött - jegyezte meg Németh László - a reménytelenség bizonyossága, de a sorok fölé egy mindennel rokonszenvező képzelet nyitja virágait."
A fiatal Gulyás költészetét valóban a reménytelenség és a mindennel rokonszenvező képzelet hatotta át. A természetet úgy tekintette, mint a lét templomát, az elveszett ember helyét kereste benne. Az ember és a mindenség viszonyát szerette volna felderíteni és megvilágítani. Nyugatos mestereinek eleven személyessége, kihívó éntudata után bizonytalannak és törékenynek látta az egyéniség létét, helyzetét. A mindenség: a természet és a csillagos ég hatalmas távlatába állította; ezt a próbát az egyéniség bizony nem állhatta ki. "Az ember egy tűnő káprázat" - vallotta egy korai versében (Az ember káprázat), egyszerre érezte tünékeny paránynak és megoldhatatlan titoknak önmagát. "Röpke paránya vagyok a végtelen emberiségnek, / tengermélységből felmerülő buborék" - hangzott a Máguszi éj, a költői indulás bizonyára legfontosabb verse, az alkotó személyiség önarcképét mutatva be. Gulyás szelíd szomorúságot érzett a lírai "én" izolált magánya miatt, és egyelőre képtelen volt feloldani ezt a magányt. Társtalan személyiségének "máguszi éjéből" a természet békéjéhez, a világmindenség biztosabb rendjéhez menekült.
Debreceniség és egyetemesség
A Bocskay-kert magányos műhelyében, amely közel volt a természethez, és korszerűsíteni kívánta a debreceni "füvész költők" hagyományait Gulyás Pál valóságos eszmei műhelyt szervezett, versekben és tanulmányokban hirdetve az ott készült eszmeiséget. Gondolkodásának központjába a "debreceniség" eszméje került, ez a műhelyére és egyéniségére oly jellemző elmélet, amely Debrecen múltjában és hagyományaiban jelölte meg a népi szellemű új magyar irodalom fundamentumát. Gulyás már eleve az alföldi városba eresztette szellemi gyökereit, benne találta meg sorsát és otthonát. A civisváros kényelmes konzervativizmusa és kulturális közönye mégis lázadásra bujtogatta, egész sor szatirikus költeményben fricskázta meg a műveletlen és rátarti patríciusokat. Egyszerre érzett ragaszkodást és ingerültséget szülőföldje iránt. Első alkalommal Őszi séta Debrecenben című versében fejezte ki egymással perlekedő érzéseit. "...itt a bölcs lerakja könyvét, / itt a gyors kalmár lefekszik / s hallgat hajnaltól napestig. / Mennyi lélek villanása, / mennyi szív van itt elásva!" - korholta tespedő és lomha városát. A hűség és a harag kettőssége fejeződött ki debreceni verseiben, egyidőben lelkesedett a történelmi város nemes hagyományaiért és utasította el a vidéki konzervativizmus fáradt szellemét. A "debreceni gondolat" csírái már ezekben a költeményekben voltak adva, valódi kibomlásukat a fokozott magányosság és a fővárosi irodalom iránt érzett csalódásnak kellett előkészítenie.
Gulyás hosszú időn át ugyanazzal a kettős érzéssel tekintett Budapestre, mint szülővárosára: vonzódott a fővárosi műveltséghez, az irodalmi élet kialakult formáihoz és intézményeihez, de idegenkedett a modern nagyvárosi civilizációtól és életrendtől, a szellemi élet helyenként kozmopolita és merkantil szokásaitól. "Én is vágytam a Dunához" - írta egy elmaradt pesti látogatás után (Én is vágytam a Dunához...), "Nekem nem Párizs az ideálom, / nekem nem Szajna a habom: / A Duna mellett szeretnék én / megállni büszkén, szabadon" - tett vallomást Debrecentől a Dunáig című versének soraiban. Gyakran kopogtatott a fővárosi irodalom kapuján, hosszú ideig kudarcai sem tudták elfojtani vágyát, hogy a Nyugat körében, Babits Mihály oldalán találjon magának szerepet. Úgy érezte, bölcseleti érdeklődése és műveltsége, világirodalmi tájékozottsága és műves költészete is ilyen szerepre jelölte ki. A távolságot: ama "kétszáz kilométert" mégsem sikerült áthidalnia; ismétlődő versküldeményeit fanyalogva fogadták, Németh Lászlónak is gyakran kellett értetlen megjegyzéseket elviselnie barátságuk miatt. A fővárosban nem érezte otthon magát, ritka és rövid látogatásai során zavarba jött a sok ember, a mozgalmas élet, a nagy forgalom láttán, s riadt szívvel menekült haza. A költészet otthonát árkádiai körülmények között képzelte el, füvek és fák társaságában, ápolt csendben, a természet tágas világában, szabad levegőn.
A Budapest iránt érzett ellentmondásos érzés, amelyben a vonzalom és a kiábrándulás, a csodálat és a megvetés váltotta egymást, Babits Mihály elutasító bírálata következtében vált egyértelmű és következetes elhatárolódássá. Babits ugyanis legérzékenyebb pontján sértette meg Gulyást, különben igazságtalanul, midőn a vaskos debreceni hangulatok költőjének mutatta be. Ez a minősítés alig gyógyulós ebet ütött Gulyás Pál költői önérzetén. Valójában e kritika, továbbá a fővárosi irodalommal történt általánosabb meghasonlása nyomán fogott hozzá a "debreceni gondolat" kialakításához, önérzetesen, sőt dacosan vállalva a debreceni jelleget,  mintegy igazolni akarván azt, hogy amit Csokonai sikerrel végzett el, tudniillik a debreceni hagyomány és az európai műveltség egyeztetését, azt más körülmények között, ő maga is elvégezheti A Bocskay-kerti magányt, a lélek hirtelen, de nem indokolatlan fordulatával, most már nem számkivetésnek tudta, hanem valóban műhelynek, amely a Csokonaira utaló kulturális kiegyenlítődést kapta feladatul. Irodalmi decentralizációt hirdetett, a vidéki írónak szánta azt a nehéz hivatást, amit az új eszmék kialakítása jelent: "A vidéki írónak kész örömest vállalnia kell vidéki elszigeteltségét. Helyesebben robbantania kell folytonosan a rázuhant magasságot - eszméivel."
Az eszmeteremtés feladatára Gulyásnak két nagyobb tanulmánya vállalkozott: a Költők sorsa Debrecenben és a Géniusz Debrecenben, bennük kívánta kidolgozni a "debreceniség" gondolatkörét. Munkája során felhasználta azokat az eredményeket, amelyekre a Kalevalát tanulmányozva jutott, és felhasználta Németh László időközben megjelent Kisebbségben című tanulmányának kultúrtipológiai rendszerét. Azaz a Kalevala archaikus népiségét és a "mélymagyar" jelleget kereste Debrecen történetében, hagyományaiban. Idealizált kelet-európai paraszt- és kereskedőváros képét festette le, "Ó-Debrecenbe" az idillikus falu és a klasszikus polgárváros különös vegyülete volt, amely minden irányban nyitott városi kultúrát alakított ki, mindenkivel kapcsolatot talált, mégis védte a maga eredendő jellegét. Ez a Debrecen a természet közelében élt, fák és füvek között, eleven kapcsolatban állt a földdel, a természeti léttel, őrizni tudta azt az egységes világképet, amely a természeti ember sajátja volt.
Gulyás Pál meggyőződése szerint a földdel és a természettel kialakult szerves kapcsolatot ez az ideál-Debrecen ki tudta egészíteni az európai műveltség és szellem befogadásával. Méliusz Juhász Péter a reformációt, Hatvani István és Weszprémi István, a tudós fizikus és a tudós orvos a természettudományos műveltséget, Fazekas Mihály és Csokonai a felvilágosodás ideológiáját kapcsolat a debreceni hagyományokhoz. A klasszikus debreceni szellem általuk vált fogékonnyá mind a hagyomány, mind az újítás iránt; ahogy Gulyás fogalmazta: "Éppen az a vonzó és humánum és időszerű az ősdebreceni Géniuszban, hogy egyszerre zárja-védi önmagát, s ugyanakkor befogad." Befogadja a világkultúra nagy szellemi áramlatait és alkotásait. Gulyás nem értett egyet azzal a kirekesztő szemlélettel, amely a kor általános látászavarát előidézte, s amely az ő hívei, barátai körében is rendre megjelent. "Debrecennek - hirdette - kell a germán szellem is, amennyiben az eddai és herderi és goethei és schilleri-hölderlini távlatokon át érkezik; Debrecennek kell a héber szellem is, az ószövetségi nagy próféta-távlatokon át; kell a szláv szellem és kell a román szellem - a dosztojevszkiji-tolsztoji-notre-dami-i-ale mortului-i távlatokon át". A klasszikus Debrecen Gulyás Pál szellemi műhelyében az európai távlatokhoz emelkedő érdeklődés, a kulturális egyetemesség példája lett.
Az utolsó ige
Gulyás Pál műhelyt próbált teremteni azon a "szigeten", amelyet debreceni magányából kialakított: ideák kísérleti telepét, a debreceni hagyományokra alapozott szellemiség eszmeképző otthonát. A város és az ország körül zajló történelem azonban nem kedvezett a műhelyalapításnak, hullámai a "szigetet" ostromolták, a debreceni otthon fölé haragos ég borult. A háború árnya Gulyás Pál láthatárán is megjelent, a készülő ideák fölé tornyosult. A háborús szorongás kezdettől fogva áthatotta költészetét, szorongó szívvel leste a mind újabb háborús híreket, közelgő katasztrófáktól rettegett.
Gyors iramban érkeztek a fenyegető jelek, Gulyás általános történelmi válságnak érezte korát, a huszadik századot. Nemcsak közvetlen történelmi tapasztalatai: a lezajlott első és a készülő második világháború miatt. Olvasmányai következtében is, amelyek sorra arról győzték meg, hogy az emberiség és a kultúra válaszút elé érkezett, s a századforduló megoldás nélkül maradt társadalmi, valamint nemzeti ellentmondásait hamarosan a teljes káosz követheti. Ifjúságában a német idealista filozófiát, majd Nietzsche és a szellemtörténet tanításait tanulmányozta. Bölcselkedő hajlama és szellemtörténeti tájékozottsága irányították gondolkodását, elméleteit általában metafizikai elképzelések vették körül. Így lényegült át közvetlen természeti környezete: a Bocskay-kert és a Debrecent övező táj élménye pantheista bölcselkedésbe. Az érzékelhető valóság mögött Gulyás egy másik világot keresett, amely a látszatok rendjével szemben a lényeget hordozza, s amely végső magyarázattal szolgál a való világ fájdalmas ellentmondásaira. "...a név alatt fekszik a lényeg" - írta nagy filozófiai költeményében, Az utolsó igében.
Saját korának válságait figyelve is olyan magyarázatra vágyott, amely a válságok mögött rejlő történelmi folyamat valódi menetét: lényegét ragadja meg. Metafizikai gondolkodása vezette el ahhoz a kultúrfilozófiához, amely különben is rendkívüli népszerűséget szerzett a két háború közötti korszak polgári értelmiségénél: Oswald Spengler "kultúrmorfológiájához". Spengler hatalmas műve: Der Untergang des Abendlandes tömegeket hódított az első világháború után, különösen azokban az országokban: Németországban, Ausztriában és Magyarországon, amelyek általános világtörténelmi hanyatlásnak könyvelték el saját háború vereségüket. A német filozófus szuggesztív történelmi látmása vonzotta Gulyást: a történetírásba szivárgó intuíciós módszer, a bölcseletben érvényre jutó metafizikai gondolkodás.
Gulyás Pál az évezredes európai kultúra közelgő pusztulását siratta, azoktól az eszményektől búcsúzott, amelyek az antikvitásra és az Evangéliumra épültek, vagyis a klasszikus humanizmus és a keresztény erkölcs eszményeitől. Oh balga Archimedes, Evangélium, Krisztus papjához című versei tanúsítják, hogy a gyűlölet általános uralmát, a hagyományos erkölcsi normák végső pusztulását látta bekövetkezni. Őszinte hittel ragaszkodott az evangélium tanításához, és szorongva vette tudomásul, hogy e tanításokat napról napra megcsúfolja az úgynevezett keresztény világ. "Kettéhasadt a Biblia, / meghalt az Ó- és Újszövetség" - tört fel a panasz A Biblia siratásában; "nincs többé Evangéliom! / Krisztus is messze költözött már / s nincs többé, aki feltámassza" - siratta az elmerült hitet és eszmét a Rajzpróbában.
A hagyományos eszmék és eszmények szomorú felbomlását az egész emberi civilizáció végső hanyatlásának,  a történelmi fejlődés során felhalmozott kulturális és erkölcsi értékek csődjének látta. Sőt minden ismeret csődjének, amely az emberről és a világról kialakult. A teremtett világ biztos rendje elveszett, a költő csak nosztalgikus fájdalommal gondolhatott vissza rá. Mint az Itáliához című nagy költeményének zárósorai mutatják, ennek az elveszített s talán soha vissza nem térő rendnek az egyetlen alternatívája csak a teljes pusztulás lehetett: "Óh Hatalom, akinek nincs neve, / (...) hozd vissza a Teremtés első fényét / (...) döntsd meg a Történelem vak jogát / és az anyagnak új törvényt teremts, / győzze le a végest a Végtelen, / hadd lássam az ég fényét szabadon... / Vagy oltsd el a lámpákat, Hatalom!" Ifjúságában a természet szép rendjéhez menekült, most káoszt látott e rend helyén. Káoszt, amelyből elvesztett az összhang és a cél, amely törvények nélkül, sőt teremtő szellem nélkül magára maradt. Amely éppen ezért nem képes megfékezni a hanyatlást: világok pusztulását, a történelem vérözönét. A létezés személytelen kavargásában csak az erő számít, az emberiség sorsa a gyűlölködés vak erőinek martaléka lett.
A "minden egész eltörött" kezdetben Adynál megjelenő tragikus korélménye hatotta át Gulyás Pál érett költészetét. A régiek biztonságtudata teljes és rendezett világképe a semmibe foszlott, a vers mögött végletes kiábrándulás honolt, a lírára az elhallgatás veszélye lesett. A lírai költészet létfeltétele, mint Bata Imre Gulyás életművét fürkészve kifejtette, mindit a teljesség megfogalmazásának lehetősége volt. De ha nincs adva magától értetődő világkép, akkor "a versnek kell állítania  világképet." A versnek: a költőnek kell művészileg érvényes világképet teremtenie, amely azután magyarázattal szolgál történelmi tapasztalataira és orvosságot kínál csüggedése ellen. Ezt a világképet Gulyás a mítoszban találta meg. Az ősi mítoszok teljes világképet, teljes világmagyarázatot adtak, jelképes értelmű rendszerbe foglalták és közérthető magyarázattal látták el az ember természeti és társadalmi kapcsolatait, a létezés faggató kérdéseire adtak megnyugtató feleletet. A lét titkairól hoztak hírt, azokról a titkokról, amelyeket a válságok mélyére vetett debreceni költő mindig is keresett. A debreceni költő ezeket a titkokat kutatta, ezeket szerette volna felhozni elmerült korok és kultúrák mítoszi világmagyarázataiból. Minél mélyebbről, minél ősibb történelmi rétegekből, amelyek még az emberiség ősi tapasztalatát őrizték, az emberi létezés eredeti értelmét rejtették. "Nem ezt akartam, óh nem ezt a szót! / A szónak az apját, ükapját! / Hátra akartam futni, messze hátra... / De a szavaknak őse el van ásva" - jelölte meg költészettanát Az utolsó igében. Valóban a szavak ősi, mitikus értelmét kereste, költői sorsot és hivatást a lemerülésben talált, abban, hogy a távoli múlt mítoszaiban és archaikus poétikáiban keressen eligazító üzenetet.
Mítoszok határán
A múlt üzenetét kutatva Gulyás Pál valósággal tudós módjára dolgozott. A harmincas évek magyar szellemi élete máskülönben is érdeklődéssel hajolt a régi kultúrák és archaikus mítoszok fölé. Kerényi Károly, Hamvas Béla és a Sziget-mozgalom az ősi kultúrák mitologikus világmagyarázatát kutatták, bennük találván meg az emberiség legrégibb tudását, az emberi gondolkodás ősforrásait. Németh László is figyelemmel kísérte a mítoszkutatást, és Gulyás tevékenysége is ennek a szélesebb körű érdeklődésnek a keretei között mozgott. Tudós fegyelemmel, egyszersmind a magányos szellem mohóságával vette birtokába a mitológiát és a világirodalmat. Megtanult ógörögül, izlandi és középfelnémet nyelven, finnül és románul, sőt keveset szanszkritül is, hogy a klasszikus és archaikus szövegeket eredeti alakjukban tanulmányozhassa. Ahogy Németh László mondotta, "azokba a költőkbe vagy inkább művekbe veszi be magát, amelyek egymagukban egy egész népet jelentenek." Így ásta magát Homéroszba, Aiszkhüloszba, az Eddába, Dantéba, Schillerbe, Hölderlinbe, Madáchba, a román népköltészetbe, a szanszkrit irodalomba, a kínai filozófiába, végül a Kalevalába.

Versei megteltek a görög, germán és a finn mitológia hőseivel, történelmi szorongását vagy költői hitvallását a mitologikus történetek és epizódok nyelvén fejezte ki. A Nibelungi köd a germán mitológia kegyetlen hadistenét: Thort és vérengző farkasát: Fenrirt, az Itáliához Dante mitologikus állatait: a Nőstényfarkast, az Oroszlánt és az Agarat, a keresztény és az izlandi mitológiát, az Etruszk üzenet a "Sibyllák szavát", A mythosok határán Orpheust, Prometheust, a Horákat és Észak isteneit idézte fel. A mítosz isteneinek jelképes szerep jutott, a mitikus lények jelezték a háborút és a békét, a kegyetlenséget és az irgalmat, az emberi lélek és társadalom egymással küzdő ellentéteit. Gulyás mitologikus költészetének legfőbb forrása azonban a Kalevala lett. Út a Kalevalához cím tanulmányában fordult elhatározó módon a finn népköltészethez, a személyes vallomás hevületével adva számot felfedezéséről.
Nagy gonddal mélyedt el a szöveg filológiai és folklorisztikus kérdéseiben. A finn Kalevala-kutatás, különösen Julius Krohn és Kaarle Krohn eredményeit használta fel. Az eposz értelmezése és gondozása életre szóló feladatot jelentett, mind teljesebben kívánta megismerni titkait. Benne találta meg azt az ősi és mitikus modellt, amelyet Homérosznál, Aiszkhülosznál, az Eddában és Danténél is keresett. A finn hősmondára épített költészettan a népiség, a kollektivitás és a természetközeliség elemeit foglalta magába. Gulyás azt várta az irodalomtól, hogy a nemzet úgynevezett kollektív tudatát és sorsélményeit fejezze ki. A finn népköltészet szemléleti formáihoz és poétikájához szerette volna közelíteni a magyar költészetet. "A két távol eső rokon nép kultúráját végre össze kell hangolni - állapította meg. - Voltak, akik azt kiáltották: új görögséget! Én ezt kiáltom: új finnséget! De hiszen a kettő nem zárja ki egymást, sőt feltételezi. Homérosz példája, a homéroszi lehetőség a finn Kalevalában vált újra eleven erővé." A Kalevala tanulmányozása teljes mértékben átalakította gondolkodását és költészettanát, világképe ezáltal új tartalmat kapott.
A Kalevalában felismert költői modellhez mérte a magyar költészetet, a finn hősénekben vélte megtalálni azt a "jelleget", amelyhez szerinte nemzeti irodalmunknak ragaszkodnia kellene. A "jelleg" Gulyás Pál kitüntetett fogalma volt, valójában az irodalom nyelvi és nemzeti sajátosságainak rendszerét értette ezen. A fogalom a szellemtörténeti iskola hatására született, a nemzeti karakter fogalmával tartott rokonságot, és valósággal mitikus-antropológiai értelmet kapott. "Minden közösségben - vallotta Gulyás - kell rejtőznie az őt mozgató technikai és társadalmi apparátus alatt egy láthatatlan, de mélyebb valóságnak, egy legvésgő célösztönnek, mely már a vallás és a metafizika birodalmába tartozik, amelynek a tényeit aktába nem lehet iktatni, de a szívekbe nem iktatásuk mégis beláthatatlan következményekkel jár: a közösség felbomlásával". Úgy vélte, hogy irodalmunk a tizenkilencedik század közepén eltért eredeti "jellegétől", és túlságosan a nyugat-európai, tehát idegen fejlődés hatása alá került. Folytonossága megszakadt, elveszítette ősi forrásainak éltető erejét, szellem "anorganikussá" vált. Csupán irodalmunk egy vonulata: Csokonai, Berzsenyi, Katona, Madách, Ady és Szabó Dezső őrizte meg szerinte az eredeti "kalevalai" jelleget. Eza  gondolat kétségtelenül Németh László "mélymagyarság" elméletével tartott rokonságot, Gulyás maga a Kisebbségben eszméit visszhangozta.
Gulyás Pál bizalmatlanul tekintett arra a fejlődésre, amely a reformkor óta, midőn a főváros központi szervező és irányító szerepet kapott, a magyar kultúrában végbement. Úgy vélte, hogy a "nemzeti klasszicizmus" irodalma, Petőfi és Arany munkássága nem hatolt le eléggé a népi műveltség, a nemzeti hagyomány mélyrétegeibe, kiaknázatlanul hagyta a magyar szellem ősi tárnáit, azokat, amelyek a nemzeti jelleget rejtették, s amelyekből a régi magyar irodalom merítette a maga tartalékait. Felrótta Aranynak, hogy a klasszicizmus formaeszményéhez ragaszkodva nem vállalta a népi jelleg felkutatásának és feltárásának feladatát: "a magyar klasszicizmus - hangoztatta Tíz év Ady nevében című tanulmányában - egy formai befejezettség tökélyével, egy klasszika fikcióval elibe vágott egy lényegi befejezettségnek, s eltorlaszolta a magyar szó mélyebb rétegei alatt lappangó erőket." Valójában a "lönnroti" tettet kérte számon, és ennek elmaradását a "nemzeti klasszicizmus" kudarcának érezte.
A Kalevalához fűződő költészeti modell Gulyás Pál sokévtizedes költői és elméleti erőfeszítéseinek végső eredményét foglalta magába. A debreceni költő mindig is drámai módon élte át korának történelmi, bölcseleti és művészeti ellentmondásait: azokat a feszültségeket, amelyeket a természet és a személyes "én", a kulturális értékek és a politikai erőszak vagy éppen a "budapesti" és a "debreceni" modell (a magyar kultúra nyugatos-modernizációs és keleti-hagyományos modellje) között tapasztalt. Gondolkodásának egyensúlyát és költészetének igazi elmélyülését végül a "mítoszok határán" találta meg, és bennük megmerülve, a mitikus költészet szemléleti formái által fejezte ki korának mind félelmetesebb történelmi és kulturális feszültségeit.
A világmindenséget és az emberi történelmet vak erők személytelen küzdelmének tekintette, mind nagyobb kiábrándulással figyelte azt a létet, amelyet az ifjúságban érteni vélt és áhitatos versekben ünnepelt. Reménytelennek látta a "személyes én" helyzetét, végképp meghasonlásba került a történelemmel és a mindenséggel. Ebből a meghasonlásból hozott szabadulást a mítosz: a személyes és közösségi tapasztalatok mitologikus magyarázata. Mindez egyszersmind "költői iskolát" is teremtett, igaz, ennek az iskolának csak később: mindenekelőtt Juhász Ferenc költészetében értek be a végső eredményei.
Gulyást valójában szinte mindig rendhagyó költőnek tekintették, akinek lírája nehezen illeszthető be a magyar költészet történetébe és abba a kánonba, amelyet ennek a költészetnek az értelmezői elfogadtak. Holott nagyon is szervesen illeszkedett abba a világba, amelyet a magyar költészet hozott létre, tulajdonképpen az ő lírája lehet az összekötő kapocs a tizennyolcadik század vége és a huszadik század második fele, mondjuk így: Csokonai és Juhász Ferenc között.