Németh G. Béla

1., Az a jelentős szépirodalmi lap, amely nemcsak folytatása nem kívánt lenni valamely a háború, a Sztójay-, a Szálasi-féle kormányzat nyomására, majd a szovjet megszállás következtében megszűnt folyóiratnak, az Újhold című 1946 júniusában megjelent kisalakú "negyedéves folyóirat" volt, Mándy Iván, Pilinszky János, Rába György közreműködésével, Lengyel Balázs szerkesztésében és kiadásában. A lap terjedelme hatvanöt-nyolcvan lap között ingadozott, s közölt anyagában s elrendezésében a legszokottabb liberális hagyományt követte: esszé, tanulmány, vers, széppróza, kritika, helyenként vita. S majd mindenik számban egy akt vagy egyéb rajz.
S nemcsak hogy nem kívánt elődei irányzati folytatója lenni, hanem határozottan, sőt, osztentatívan egy új, nem ritkán eddig csak itt-ott megjelent, többségében fiatal nemzedéki csoport közlönyévé óhajtott válni. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy az is lett. Ezt a csoportosulási indítékot részben egyesek, az idősebbek közül pl. Grandpierre Emil gáncsolóan kétségbe is vonták, Lukács György pedig irányzati újságát, elődeitől való különbözőségét annak alapján tagadta, hogy itt, szerinte, továbbra is csak "polgári" literalitás van jelen, s így csak valamelyest stilirányzati különbségről, s nem az irodalom társadalmi, világnézeti funkcióját illetőről van szó.
Márpedig a lap szerkesztőjének nagy bevezető- s programcikke a magyar literatura hagyományában való illeszkedésének a leghatározottabban oly változáson át való fajtáját ígérte, kívánta, amely egy új ember- és világlátást, s véle új, változott irodalmi magatartást is jelent. A programcikk címe is határozottan erre utal: Babits után. A tulajdonnév itt kettős értelmű: jelenti a Nyugat irányítójával, de magával a Babits műveiben megtestesülő - főleg irodalomtörténetében, esszéiben, verseiben s prózaepikájában is testet öltő iránytól és felfogástól való eltávolodást, bár nem véle való szembenállást, vagy éppen annak értéke megtagadását.
Ady, vallotta a programcikk, nem lett gátló: gondolatait, indulatait átvették a kortársak anélkül, hogy az igazán jelentősek irodalmiságát, azaz művészi alkotásmódját is követték, példának vették volna, akár ők, akár a későbbi utódok. Babits életművének hatása viszont mindenre, nemcsak a látás- és felfogásfajtára, a társadalmi viszonyulásmódra, de az egyetemes irodalomlátásra, irodalom-felfogásra, befogadásmódra, megítélésre is kiterjedt és kikerülhetetlen lett. Illyés is, Kassák is, Szabó Lőrinc is, József Attila is, sőt, Márai is, Németh László is megkísérelt kilépni e hatás vonzás- és értelmezésköréből, de igazában a fokozati különbséget ugyan igen, de lényegét tekintve alig valakinek sikerült létrehoznia. Ez az elszakadás az esszéisztikus s méginkább epikus próza területén látszott a legreménykeltőbbnek, de, szerinte, ott sem sikerült.
Holott, véli, Virginia Woolf, Gide, Joyce, Powys kitörése a direkt lírikus egyediség, személyesség, életrajziság köréből a prózában sikerült. Szerb Antal szerinte a prózában elméleti alapot igyekezett ehhez teremteni honfitársainak, ám nemcsak a Nyugat-nemzedékbelieknek, pl. Kosztolányinak, vagy akár Móricznak, de Németh Lászlónak, Márainak sem sikerült a valódi kitörés.
A lírában mutatkozott a legtöbb lehetőség. Mert annak - szemben az epikával - "érvényessége független a környezettől, egyedül a lélek törvényeinek van alávetve, idővel azonban visszhangot kell kapnia". (7.l.).
A "harmadik nemzedék" itt (Dsida, Radnóti, Weöres, Vas, Zelk, Jékely, Rónay) bizonyos sikerrel szakított ugyan a Babits jelképezte korszakkal és iránnyal. Részletet vett csak át, "az egész azonban - és ez különböztet lényegesen a fiatalok értelmezésében -, nem klasszicizált, hanem inkább romantikus" (7.l.). "A lélek elvágyása líránkban nemzedékről nemzedékre egyre kikerülhetetlenebb". (uo.)
De a szépprózát is újulandónak vélte: mert "a nyugateurópai lázadó alakja (még Kosztolányi kései regényeiben is) elképzelhetetlen, ahogy az (az ábrázolt világhoz is) viszonyíthatatlan." (6.l.) A lázadást, persze, távolról sem pusztán társadalmian vagy szokásrendien érti, hanem filozófikus-pszichológikus, de metafizikai módon is. Az elbeszélő próza, kivált a regény, szerinte, ha az előző nemzedék nem is mindig forma s műfaj szerint, alapjában önéletrajzias. Illyéstől Móriczon és Kosztolányin át Máraiig mindenütt ezt véli látni. (6-7.l.)
Ez az irodalmi helyzetrajz több heves támadást is magára vont. A leghevesebb magában a lapban Grandpierre Emilé, aki ezekben az években, láthatólag, ha nem is meghatározó, de erős szerephez kívánt jutni. (Vállalta pl. a Kérytől elvett Magyarok szerkesztését.) Előbb a nemzedéki elv jogosultságát kérdőjelezte meg, majd az önéletrajziságot vonta hevesen kétségbe, s végül az esszéizmusnak mind az epikában, mind az értekezőprózában való, szerinte, túlzott érvényesülését, s ennek jegyében különböző írók egycsoportba vonását ítéli el (Pánepcizmus és csonkapróza, 137-144.l.).
Lengyel Balázs azzal válaszol, hogy ő nem egyes írókat, műveket és stílusokat elemzett, hanem egy szituációt s benne egyes műfajok helyzetét. Másrészt nem érti, különböző környezeteket, világokat ábrázoló epikusok tulajdonságai, módszereik alapján, miért ne kerülhetnénk egy csoportba a műfaji ítélkezés jegyében, hisz Grandpierre is e módon jár el, midőn Gárdonyit, Mikszáthot, Móriczot, Krúdyt egymáshoz sorolja. (144-146.l.)
2., A leghatározottabb körvonalú, a legtisztázottabb, a marxizmustól ment célkitűzésű elméleti írást Major Ottó adja. Azt is kockáztathatná a regisztráló, hogy a legfüggetlenebbet, vagy éppen a legbátrabbat. Hiszen már túl vagyunk nagy Ferenc kikényszerített lemondásán, s külföldön rekesztésén, Kovács Béla elhurcolásán, s már a tömény alkoholista Dobi az ország elnöke, s a harmadrendű vidéki ügyvéd, Dinnyés a (báb-)miniszterelnöke. S Lukács György esztétikája megföllebezhetetlen főfő tekintélyként, hivatkozási, igazolási dogmaként vonja be, s határolja le az esztétika és kritika egét és mozgásterét. S a valódi hatalmat abszolút módon kiszolgáló Ortutay, majd hamarosan az irányzattársait eláruló s a többiektől megvetett Darvas a miniszter.
Major úgy véli, Lukács esztétikája "tiszteletreméltó emberi magatartás" terméke, de valójában az általa "elképzelt, elkésett demokráciában" az "elkésett akadémiát képviseli".
Major szerint elsőfokon a kritikus alkata s vele a kor közízlése ítél. Ez tele van naphoz kötött alkalmi s járulékos minősítő tényezővel. Második fokon olyan szelektív érzékenysége és normatív készsége kell, hogy legyen a kritikusnak, amely lehántja a "közízlés" diktálta vélekedést, ítéletet, akár tetszést, akár elutasítást tartalmazzon is az. De megtartja belőle azt, ha van benne ilyen, ami a korban is, de attól függetlenül is un. alapigazságnak látszik. Ezt immanens kritikának mondja, mely azt is alapvetőnek tartja, kellő hatékonysággal van-e az bármely műfajban megfogalmazva, művé alkotva. A harmadik fokozat a transzcendens kritika, amely szükségszerűen értékelméleti kötődésű, az emberi lét értékeit fölmutató teóriához kapcsolódik.
Ez az utóbbi átmeneti korszakokban - mint az övéké is - rendkívül nehéz helyzetben van, mert rendszerint nemcsak a vigor átmenetiség szakaszán, hanem a nyugalmi állapot idején is csak nehezen ragadható, fogalmazható meg. Itt lép be, szerinte, az axiológia, az értékelmélet, amelynek jegyében az a mű bizonyul végképp értékesnek, amely az életről, a létről, a társadalomról való értékek ismeretét, tudatát gazdagította. (Vagyis a kritikus ez esetben alapjában már ontikus tényezőkkel, ontológiai feladatokkal néz szembe.)
"Szembenállásunk Lukács Györggyel - mondja - sajátságosan ambivalens. Egyrészről úgy állunk szemben vele, mint minden jelentkező új nemzedék a hagyományőrző akadémiával, - hiszen, ha a marxista esztétika a húszas évektől kezdve organikusan nőtt volna bele a magyar szellemi élet folytonosságába, akkor ma már csakugyan az "akadémiát" jelentené -; másrészről, mivel a marxista-esztétika egyszerre jelentkezik az akadémia szigorával és az avantgarde mozgalmak türelmetlenségével, látszólag mi is egyszerre harcolunk a becsontosodott szigorúság és a haladás ellen.
Pedig a hagyománnyal és a haladással való egyidejű szembenállás paradoxonja nem a mi paradoxonunk, hanem a marxista esztétikáé. A művészet nem vehet és nem vesz tudomást arról, hogy a politikai fejlődés negyedszázaddal ezelőtt elakadt. Ugyanazok a politikai körülmények, amelyek lehetetlenné tették a korszerű esztétika kibontakozását, nem akadályozhatták meg, hogy a művészet a maga törvényei szerint - a társadalommal való folytonos összefüggésben és küzdelemben - továbbfejlődjék. Ezt különben Lukácsék maguk is elismerik, amikor példaként állítják elénk József Attilát és Illyés Gyulát. Mi, természetesen, nem csak a marxista esztétikával, hanem Illyés Gyulával és József Attilával is szemben állunk annyiban, amennyiben történelmi helyzetünk is különbözik az övékétől." (135.l.)
Végső mondata e tekintetben szembenállás azzal az ekkor még csak itt-ott jelentkező, de a marxizmusra majd oly jellemzővé lesz: az ún. "fővonal"-teóriával, amely ekkor, pl. a Társadalmi Szemlében Lukácsnál még "Petőfi-Ady-Móricz" formában jelentkezik; nyilván azért mert 1946 elején a Moszkvából érkezettek szemében József Attila még gyanús jelenségnek számított.
4., Az önéletrajziságba zártság, vélik, pl. Kassák, Márai, Illyés, Németh László, Tamási, stb, stb.), a nyugati irodalomhoz való fölzárkózást erősen gátló tulajdonsága, mert, szerintük, ebből az önéletrajziságból a nyugati irodalom már rég kilépett, s így bátran nyúlt a lét, az eszmélet, a bölcselet, a társadalom paradox, szélsőségesen paradox kínzó kérdéseihez, s vállalta a Lukács-féle esztétikától nemcsak megkövetelt "általános érvényű", helyes, vagy éppen "egyedül helyes" megoldás mellőzését, de egyedi vonatkozású hiányát, mellőzését is. Illetőleg vállalta még a megoldás sokféleségének, vagylagosságának lehetőségét is. Ezért a gyakori hivatkozás Virginia Woolfra, Joycera, meg lírai s epikai rokonaikra.
Természetesen a folyóirat nem minden szerzője határolta el magát ily erőteljesen a Lukács-féle irodalom-felfogástól. Somlyó György pl., ha nem is egészen, de sokban követi, vállalja azt, Szabolcsi Miklós pedig inkább az antiintellektualizmustól óv szellemében. Az sem mondható, hogy akik tekintélyként nevére, vagy érvként dogmaszerű felfogására hivatkoztak, mind opportunusak voltak. Bár ebből az utóbbi fajtából is akadt szépecskén. S olyan is - pl. a később egyértelműen nyelvésszé lett Balázs János, - aki megpróbálta összebékíteni az alig összebékíthetőt: az urbánust a népiessel, a hagyományos polgárit a sztálini marxistával. De a lapnak a szerkesztő és Major cikkén kívül kevés határozott, s Lukácsékkal vitázó állásfoglalású esztétikai írása volt. Távolságtartás Lukácsékkal szemben áttételesen, kritikáikban mutatkozott meg. Kivált a lírikusokról szólókban; érthető: Lukács a lírára majdnem hogy teljesen süket volt.
5., A lap igazi jelentősége, - s egyben újsága is, - azonban nem elsősorban kritikai részében, hanem szépirodalmi szerzőinek munkáiban található. S ott is tán inkább a lírában, bár a novella sem mellékes. Drámai részletet, sőt, egészet is közölt, pl. Gyárfás Miklóstól, nem éppen átütő erejűt. A szorosabban vett kritikai rovat nem volt különösebben sem bő, sem igazán újszerű és jelentős, egy-két írás kivételével.
A lap igazi újsága elsősorban a lírai versben mutatkozott meg, s részben a novellában. Weöres tengerbőségű lírájából jutott szépen ide is. S illett is a maga tündéries-gyermekies, meseszerű-varázsszavas, filozófikus-naivitásosan naturális szavú s társítású nyelvi gazdagságából. Sokféleségébe, mely azonban igen jelentős részben kevéssé kapcsolódik az elődökhöz, vagy amennyiben mégis, azoknak inkább a harmincas évek második felében kezdődő egyéniségeihez. De némileg a korán elhunyt, igen nagy tehetségű Dsidához is. Külön említést érdemel, kivált az első számokban, a költők közt a nők nagy arányszáma. Szabó Magdától Gyarmathy Erzsébeten, Kotzián Katalinon és társaikon át Nemes Nagy Ágnesig. Egyes lírikusok ugyan nem itt kezdenek, de itt közölnek rendszeresen, viszonylag sokat és jellegzeteset. Rába György vagy Darázs Endre lehet a példa.
Ez a líra, kivált a nők esetében, egyszerre eszmélkedő és emlékező, egyszerre személyesen hangulati és reflexíven gondolati. Vannak, akik ösztönösen visszatérnek a kötött, sőt, az erősen hagyományos formákhoz, s vannak, kevesebben, akik a kettőt vegyítik. A tisztán szakaszos vers viszonylag ritkább; gyakoribb a szabálytalanul osztott, vagy osztatlan folyamú vers. Érezhető valamiféle vágyódás, ha nem is a zárt, de a klasszikus fegyelmű vagy biztonságú, áttekinthető menetű s konzekvenciájú versbeszédhez. Ez azonban egyáltalán nem zárja ki a versen belüli formaváltozást vagy a zárt és szabadvers vegyítését sem. Mindenesetre a versek, kivált a nők esetében többnyire érzelmiséget és meditatív hajlamot, jelleget egyesítenek. Csak egyesek, pl. Nemes Nagy Ágnes tér el erősen szinte az indulati megnyilatkozás irányába, akár szorosabban érzelmi, akár eszméleti-gondolati tartalmú is a verse. Nála s néhány társánál az emlékezés gesztusa ritkán központi; a versbeszéd jelentartalmú vagy éppen volumentárisan vagy szkeptikusan jövővonatkozású.
A férfiaknál nem elsősorban a szabadvers többsége a különböztető, - bár az is -, hanem a versformák gazdag változatossága. Gyakran szinte példatárát nyújtják a versformáknak és variációiknak. S míg a nőknél az emlékezés erősen érzelmi fajtái vagy az elvágyódáséi dominálnak, a férfiaknál a gondolati, a meditatív vagy éppen summázó elem a gyakori; oly meditatív vagy summázó, melyben szinte mindig jelen van a kérdés és kétség. Persze, bármennyire nem a marxista bizonyosságú világboldogítás is az uralkodó, azért van ilyen is, pl. Aczél Tamásnál, s ekkor Somlyónál is, ha nem is az előbbivel egyenlő hirdető-kijelentő-bizonykodó modorban.
S bármennyire "Babits után" vélik magukat, a klasszikus formakultusz erősen jelen van. Sajátos jelenség e tekintetben erős eszméletiségével, melyet zárt s többnyire viszonylag rövid versben, tömör versbeszédben ad elő, a fiatal Rába György. Az igaz, s nála különösen, hogy míg Babits, gyakran az eszmélkedés előzményfolyamatát is adja, ő a szinte tételesen szűkre fogott zárt gondolat fokozatait nyújtja. Éppen ez a különbsége, újsága a mesterhez képest, aki egyenesen gyönyörűségét látszik lelni a gondolat költői kibontásában; Rábánál viszont az iniciálás és a konklúziós zárás egészen közel esik.
Mindenesetre a lap költői közül csak néhányan estek ki az emlékezetből, mint pl. Gyarmathy Erzsébet vagy Kotzián Katalin s még egy-két társuk; ill. fokozódtak le, mint pl. Vidor Miklós, s némileg Végh György is a "voltak még" síkjára.
Persze, szerepelnek jónéhányan olyanok is, akik más lapoknak is rendszeres szerzői, pl. Vas István, s őket nem is sorolták az "újholdasok" közé. Mindenesetre úgy gondoljuk, a lap a lírában s a lírafölfogásban adott legtöbbet. A tiszta, a nem közvetlenül életrajzos, a lelkiséget-szellemiséget melancholikusra vagy éppen tragikusra, de nem passzivitásra, indifferensségre, nihilizmusra hajlást megjelenítő hibátlan versértőt, versalkotót akár tudatosan, akár ösztönösen közelítik - s néhányan el is érik.
Az egyedi lét, amelyben az egyetemest, ha tetszik: a közösségit megragadják, mert minden közösség minden egyes tagját saját életű, saját sorsú és világú létezőnek vélik, ami egyszerre érték és teher, sőt, lehet végzet is.
Nem lehet egzisztencialistáknak nevezni azokat sem, akik társadalmukat önlétükön, önsorsukon át érzékelik, de örökös jelenlétét, benne való helyezettségüket és hozzá való, általa való akár ilyen, akár olyan létezés-meghatározottságukat nem tagadják. Ám azt a maguk erejével épp úgy, mint adott, de általuk is választott s alakított helyezettségükkel határozhatni hiszik és óhajtják is.
De csak a marxizmushoz közeledők vélik, hogy az utak ehhez eleve adva lehetnek, vagy éppen eleve adva is vannak. Egyszóval nem indifferens világ- s létszemlélők, de az egyén sorsát, világát, lelkiségét ki-ki által saját érzékeltségűnek, helyezettségűnek vélik. Nem egzisztencialisták, kivált nem közvetlen, szakszerű heideggeri értelemben. Közelségük erősebb az irány Jaspers-féle, meg a jelentős francia lírában jelenlévő vállfajával. Azaz egyszerre totálisan személyes s egyben ugyanúgy univerzális is ez, de - s ebben igaza van a szerkesztőnek: nem életrajzias indítású és motívumkincsű. A Benn-féle válfaját aligha ismerik, s így annak sem keménysége, sem makulátlan művészisége sem mindig található meg náluk.
A többség az öröklött formákat igyekszik magához hasonlítani, sőt, gyakran maguk hozzájuk hasonulni, ami némileg mondandójuk egyediségét is formálja. Mások, mindenekelőtt Nemes Nagy Ágnes azonban nagyrészt áttöri a hagyományos formákat, s az ún. szabadvers és az öröklött formák ötvözetét adja, s így egyediségét, saját világát, amelyben nem idegen a lázongás, vagy legalább az elhárítás, személyes oldalról erőteljesebbé teszi. Rába Györgynél viszont az indulatiság helyét inkább a rendkívül keményre, néha szinte szárazra fogalmazott gondolatiság-érzelmiség uralja, tölti be.
A marxizálók közül Aczél Tamás a leginkább tanszerű, míg Somlyó György esetében a tan és egyediség küzd, s ez néha emeli, néha viszont lehúzza a vers szabad lebegését. Valójában arról van szó, amit a szerkesztő meg kívánt fogalmazni, de nem teljes telítettséggel, világossággal tette. Nem külsőleg megmutatkozó s megragadható, nem biografikus s környezeti motivációjú, motivumvilágú líráról van szó, de nagyonis személyesről, tudatian-szemléletien egyéniről. A lét, a közös és egyedi lét belső, személyes, egyedi érzékeléséről, a vele való személyes küzdelemről, a benne való hely- és értelemtalálásról, teremtésről. Azaz, ha jól meggondoljuk, a folyóirat lírai verseinek java Pilinszky versvilága felé mutat. Ő ugyan alig egy-két verssel van jelen, bár még nem teljes érettségében, de már szinte teljes fegyverzettel. Pl. az Eleven étketek vagyok... címűben. Neki, aki folyton magáról, többnyire első személyűen szól, versében szinte nemcsak a teljes univerzumot, hanem az univerzum némaságát, hallgatását, felelettelenségét, megszólíthatatlanságát is sikerült egy-egy látszólag nagyon is hagyományos, jambikus keresztrímes versbe fognia, a közbeszéd szótárának metafizikába, determinisztikus ontológiába emelésével.
Miféle vályú ez az ágy?
Miféle szennyes vályú?
S mi odalök, micsoda vágy,
tündöklő tisztaságú!
A prózában, a novellában minden kétséget kizáróan Mándyé az elsőség. Úgy beszél már itt is, mintha csak alkalmi találkozáskor mondana el egy éppen az előtte való napon vagy órában lelkében látottat-hallottat, vagy éppen elméjében erősen megragadt alkalmi történetet. Holott az üres, a tengődő létre ítéletek vagy jutottak, - legyenek akár alkalmi, akár helyüket vesztett szakmunkások, akár lecsúszott fél- vagy valódi értelmiségiek - mind tehetetlenül ődöngenek, képtelen illúziókat dédelgetnek, a társadalom különböző rétegeinek peremébe igyekszenek kapaszkodni. Vagy inkább már csak, - mintegy a maguk ingatag öncsaló öntudatának fönntartására - kísérlik, mímelik a megkapaszkodás szándékát. Mándy igazi újsága az, hogy nem a proletár tömeg osztálynyomorúságát festi, mondjuk, a még lázadó fiatal Hauptmann módjára, hanem az egyedek önérzetének, méltóságának, akaratának leépülését; a "sors"-nak való megadásukat, a nyomorúságos ellenkezésről is lemondó öntudatuk, emberi tartásuk egyre kevésbé lázadó önmegadását. A társadalmon-kívüliség, a társadalom alattiság elfogadását, legyen szó szellemi, legyen fizikai tevékenységű emberről. A félszavas, a félmondatos, ám lemondó, beletörődő, már-már letargikus vagy éppen még csúfondáros és kihívó, önérzetelvető mondataik, gesztusaik sohasem szentimentálisak, hanem torzan, vulgárisan, kihívóan tragikosztoikusak.
Örkény szintén hozza a maga újságát, amely figyelemreméltó rejtett vagy nyíltan ironikus, máskor tragikomikus hangnemével, pszichoterapikus megjelenítésmódjaival, bár - ha Mándyval összevetjük, - hozzáképest alighanem némileg mesterkélt (s majd, az irányzatos kritika által túlpropagált.) Nem oly egyötvözetű, öntörvényűséget sugalló, mint Mándy, aki a századvég, a századforduló nagyszerű novellista-nemzedékéhez (Mikszáth, Gárdonyi, Petelei, a két Cholniky, Bródy) sőt, majd még Csáth-hoz és Kosztolányihoz csatlakozva is, az akartság érzetének árnyéka nélkül, valódi újat, európai szintűt hozott.
Az értekező prózában kevesebb az új, mint a lírában és az epikában. De nem értéktelen. A Lukács-féle, egyre moszkvaiasabban dogmatikus pártesztétikában, pártkritikában pl. a Társadalmi Szemle s Fórum-beli (amelyről Brecht oly alaposan leszedte a keresztvizet) itt csak kevesen részeltetnek. Szauder Kosztolányit elemez, kicsit bőbeszédű ismétlésekkel, de jó eredménnyel. Mások nyugati áramlatokról szólnak, ismét mások sajátos egyvelegét adják a lukácsizmusnak s a Nyugattól örökölt szempontoknak és hangnemeknek. Kiválik Rába kevésszavú, de biztosítéletű kritikáival; a szerkesztő viszont közelebb áll a Nyugat szépíróiasan esztétizáló hangneméhez. Major egyértelműen (- bár nem sértve Lukácsot -), de határozottan elhatárolja magát a messianisztikus társadalmi pártpróféciák jegyében való ítélkezéstől.
Egy sor itt induló, vagy itt rendszeresen közlő költőt nem említettünk. A korszak antológiáiban rendesen és joggal vannak benne néhány szép versükkel (pl. Jánossy István), mert van egyediségük, de olyan újat, mint Pilinszky vagy Nemes Nagy Ágens nem hoztak.
Azt, mindenesetre, a Lukács-hívő szidalmakat épp úgy vállalva, mint a népiesekét vagy bárminőket, megállapíthatjuk, hogy ez a lap ragaszkodott ahhoz, amit ígért, s nem színvonaltalanul: irodalmat adott, méghozzá a  háború utáni valódi esztétikai újból. Azt, persze, amit egyik céljuknak tűztek ki, hogy a Babits-Illyés-Kassák-Márai-Szabó Lőrinc-féle "önéletrajziságot" egy Joyce-, Kafka-, Virginia Woolf-típusú s problémakörű egyedi látásmód, tárgyiasan távolított, eszmeien, képzeletien teremtett, általánosító-individualizáló lét- és életjelentéssel s általa értelmező ítélettel váltsák föl, kevéssé, alig sikerült. Ehhez sem ez a szabadnak csak igen kis részben mondható, s a nagy elődök súlyát még nagyonis átörökítő, csöppnyi idő nemigen adott lehetőséget. A Benjamin László, a Kónya Lajos, hogy Illés Béláról vagy Keszi Imréről és egyéb pártlihegőkről ne szóljunk,a  lap szerzői szerencsére távoltartották magukat a Lukács-elképzelte, fölényes, fölényeskedő "proletár-kommunista", messianisztikus öntudattól.