Az utazásban Károlyi Sándor leginkább az egyhangúságot szerette. A változatosságot nem becsülte valami sokra, még kevésbé az olyan embert, aki a tájak és emberek sokféleségében gyönyörködik; annak a lelke is változékony. Az ilyen embernek, még ah az úri rendbe tartozik is, csavargó vére van. Aki a Svehát környéki szántóföldeket maga mögött hagyva, megörül a Mosonyi-Duna morotváit szegélyező égerfa-ligeteknek, azt a bal kéz felől mutatkozó Nyitra környéki hegyek is éppilyen indokolatlan és múlékony örömre fogják pezsdíteni. (Károlyi Sándor kikerülte Pozsonyt, hogy ne kelljen rokonával, gróf Koháry Farkassal találkoznia, és a folyó mosonyi ága mentén, Óváron haladt keresztül.) Aki a nagymarosi oldalon végigszekerezve átpillant a Duna túloldalára, és a vörös rongyaiból kivetkőző erdő láttán az jut eszébe, majd zöldül tavasszal új levél: az ilyen ember a nemrég lerombolt visegrádi várról is azt fogja hinni, majd magától kinő a hegy szikláiból. Aki Vácot, majd Pestet elhagyva fellélegzik a kitárulkozó rónaság láttán, az valójában azoktól a hegyektől akar elrugaszkodni, amelyeket nemrég hasonló fellélegzéssel üdvözölt. Az ilyen ember nem a hegyeket elégeli meg, hanem csak messzeségbe mosódó képüket, és nem a közelgő lapálytól vidul fel, hanem csak annak látványától, amely az ő szemében kisvártatva szét fog esni részletek sokaságává.
Az ilyen ember a szeme elé kerülő többi embert is összeméricskéli, és álmélkodva fogja összemérhetetlennek találni őket. Nem győz betelni a rangok, nyelvek, ruhák és religiók tarkaságával. Pedig alapjában véve az emberek sokaságát úgy kell szétválogatni, mint a babszemeket; és legalapjában véve minden ember csontváz, amelyhez ideig-óráig tapad a hús és a bőr, a szőrzet és a kelme. Károlyi Sándor egy nagy összeírás rovataiba látott bele mindenkit, akivel csak találkozott. A felbukkanó, majd hátramaradozó tájakat pedig, valamint a földeket és a vizeket, a különös alakú sziklákat, a fákat, a falvakat és a városokat, bennük az emlékezetre méltó épületeket minden tünékenységükkel együtt semmivel sem látta kevésbé egyhangúnak a feje fölött gomolygó szürke felhőknél. Csak egyhangúságban és egyformaságban intézhetjük ügyeinket oly körültekintéssel, amint az jó gazdához illik. Óvárott ígéretes dinnyemagvakat szerzett; azokkal feleségének, Barkóczy Krisztinának szeretett volna kedveskedni. Komáromban szerszámokat és gyümölcsfa-csemetéket vásárolt a falvaiba települő svábok számára. Ezeket hitelbe vásárolta, mivel pénze már nemigen volt; sőt annyira kifogyott az útiköltségből is, hogy Vácott, nem jelentéktelen összeggel, egy Svankmájer Jankel nevű jóembere segítette ki.
Svankmájertől, az őszi esőkre és a rossz utakra való tekintettel, három lovat is kölcsönzött; így már hét lova volt, Hetekig tartó hazaútja során legszívesebben sem jobbra, sem balra nem nézett, hanem csak a lovak sörényét és fülét figyelte. Még ezt kedvelte az utazásban leginkább, no meg a stációkat. A stációk, vagyis pihenőhelyek nyolcezer ölnyi távolságban követték egymást; ez, mai mértékre számítva, nagyjából tizenöt kilométernek felel meg. Csakhogy a kétféle távolság még a váltott lovakkal nyargaló futárok esetében sem összemérhető; szekérrel pedig, történetünk idején, egy nap alatt négy vagy stációnál többet nemigen lehet megtenni. De az is gyakran előfordult, hogy egyetlen stációval sem vergődött tovább a szekér. A stáció többnyire kút volt, ahol itatni lehetett, esetleg fészer vagy szárnyék és tartozott hozzá, ahová be lehetett húzódni az eső elől. Kíméltebb tájakon, például a Duna bal partján (ahová Károlyi Sándor Győrt elhagyva kelt át) egészen Esztergomig, a stációk általában lakott helyen voltak, fogadó is volt a közelükben; ellenben a török idők utáni Alföldön több napi járóföldre csak egy-egy földbeszúrt karó jelezte a stációkat, vagy régi erdőkből emlékül maradt fatönk, amelybe az arra járóknak szokásuk volt beütni egy-egy szöget. Ha ez a változatosság, úgy Károlyi Sándor szíves-örömest lemondott róla. Pestről, ahol az időjárás miatt két hétig vesztegelt, nem az Alföld szívén keresztülvágva, nem a Szolnokról Debrecenbe vezető régi országúton indult tovább Szatmár felé, hanem az Alföld északi peremén, a hegyek alján dülöngéltette szekerét Hatvantól Gyöngyösig, Gyöngyöstől Tárkányig, innét meg a világ végéig és tovább.
A régi Magyarországon minden falu vagy város vége egyszersmind a világ vége is volt. (Kiterjedésre gondolunk, nem pedig fennmaradásra: mert azt bőven tapasztalhatták az ország lakói, hogy egész vármegyére való falvak és városok pusztulása után sem dől össze a világ.) Történetünk idején, és még utána is jó sokáig, a haladás nem világnézeti küzdelmet, hanem a sár és a kátyúk leküzdését jelentette. A magyar utak nemcsak sugallták, hanem gátolták is a haladást. Az utazó, aki ezáltal az országismeret letéteményesévé vált, a haladás állapotában élt, vagy legalábbis kénytelen volt meg-megállni. Egy-egy tengelytörés után volt ideje töprengeni úti benyomásain, volt módja ismeretséget kötni sokfélét; az újdonsült ismerősökkel hírt és eszmét cserélhetett. Addig is, amíg a hírek eszmévé finomodtak, volt miről beszélni emberöltőkön át. Az országban keringő rémhírek, rágalmak és pletykák: ez volt a kárpótlás a megfojtott nyilvánosságért. A marasztaló mulandóság, a sebes agynak késő sisak, a megállapodott haladás érzülete: ez volt a vigasz elmaradt felfedezéseinkért. Mi, magyarok nem fedeztünk fel ismeretlen földrészeket. Nem vittük ki házainkat a tengerre, hogy azok fürge járású hajókká alakuljanak. Nem váltunk távoli parton otthonossá; helyette itthon is hontalannak éreztük magunkat, és a rögös utakat fedeztük fel, amelyek a világ legközelebbi végéig vezetnek. És felfedeztük minden lakott hely határában a világ végét.
A régi magyar utakon sok veszély leselkedett, az útleírás ebből következően változatos kalandok elbeszélése volt. Még egy évszázaddal történetünk után, az akkori jóval nyugodtabb (mondhatni, polgárosultabb) körülmények között is megért egy hősköltemény a falusi jegyző viszontagságos útja Szatmár vármegyéből Budára. Bár meglehet, az úti veszélyeknek azért kellett felidéződniük és feloldódniuk az útleírás kalandjaiban, mert az utazók szégyellték, hogy leginkább az egyhangúságot kedvelik. Nehéz ellenállnunk a kísértésnek, hogy végighajszoljuk hősünket a régi Magyarország jellegzetes útikalandjain (amelyekről ő maga is gyakran tudósít ránk maradt leveleiben). Küldhetnénk rá mennykövekkel csapkodó zivatart, megvadult gulyát, kiéhezett farkasokat. Szekerét elnyelhetné az őszi áradás, vagy akár haramiák is megrohanhatnák. (Igaz ugyan, hogy fel van fegyverezve, és hogy a kocsison, valamint a Miska nevű szolgán kívül három vármegyei hajdú is kíséri, ám ez annál jobb alkalom lehetne hosszú és izgalmas összecsapások leírására.) Találkozhatna őfelsége zsoldosaival, akik jóval veszedelmesebbek voltak, mint a haramiák: előfordulhatott, hogy a törvényesség helyreállítói előbb agyonverték, majd kifosztották az utazót, és csak aztán kérdezték meg tőle, nem volt-e véletlenségből főispán. Írhatnánk veszélytelen úti emlékekről is: nyárson sülő húsokról a csillagos ég alatt; füstös gerendájú, alacsony ivószobákról rekedten suttogó fogadóssal; barmaikkal társalkodó, elvadult pásztorokról, akik szó nélkül mutatták, hová lehet leülni a mérföldekre nyújtózó, puszta földön; évődő menyecskékről, akik szeretik nyomkodni a vízkóros férfiak tökét; a malátán erjesztett újbor fejbesújtó gőzeiről; óvatos fülelésekről, patkányok motoszkálásáról a falban, darvak vonulásáról a párás alkonyatban (azt kiáltották, biztatva Károlyi Sándort: rúgd, rúgd!); egy sokgyermekes lelkészcsalád körében töltött estéről, az estebéd közben elhangzó tartalmas beszélgetésről és más effélékről: egyik kaland vonná maga után a másikat.
Mindezek helyett inkább azt mondjuk el, miért kellett Károlyi Sándornak lovakat kölcsönöznie Svankmájertől. Hát azért, mert a rossz utakra és a rossz időkre való hivatkozással nem küldték elé az ilyenkor szokásos vármegyei fogatot. Az alispán erről szóló levele azt a tisztelettudó, ugyanakkor szívélyes hangot ütötte meg, amely az alkotmány sáncain belül csaknem elmosta a különbséget a nemesi köztársaság és a királyi hatalom közt; mégis azt kell gyanítanunk, hogy híre ment: Károlyi Sándor már nemsokáig lesz főispán Szatmár vármegyében. Híre ment, hogy új főispánt fog kinevezni a király; hogy már meg is van a kinevezés, méghozzá asztallap nagyságú papírosra írva; és hogy ez a terjedelmes papíros féltenyérnyire összehajtogatva, ezüst tokban, aranyláncon függ az új ember nyakában, aki már javában közeledik.
Az olvasó talán azt gondolja, hogy az efféle híreszteléseket könnyű megcáfolni. Hiszen az előző fejezetek során, amikor hősünket elkísértük Bécsbe, Kollonich bíboros csupán a római fabulákról vagy más néven románhistóriákról beszélt, új főispán kinevezéséről nem szólt egy szót sem. Csakhogy ez a fejezet már Magyarországon játszódik, s hazánknak mind a mai napig egyik fontos paradoxona, hogy itt a híresztelést sík vidéken is lavinaként görgeti az igazság benne megbúvó magja.

Aki az asztallap nagyságú, féltenyérnyire összehajtogatott, kétfejű sassal bepecsételt papírost (amelynek ezüst tokján ráadásul az uralkodó képmása díszelgett) aranyláncon a nyakában hordta, az nem volt más, mint éppen a Szmirnából szabadult ember. Eötvös Miklósnak (így hívták történetünk idején az alispánt) megvolt a magához való esze, amikor tisztelettudó, egyszersmind szívélyes hangú levelet küldött a vármegyei fogat helyett. Mert ha igaz a hír, és a nagyságos vitézlő főispán úr maga hozza a megyeszékhelyre utódját, úgy nem jár tisztelgés a bukott embernek, aki rangja után vagyonát is el fogja veszíteni; Ha viszont valamilyen csoda folytán mégiscsak ő marad (vagy később ismét ő lesz) a főispán, akkor a barátságtalan lépés éppenséggel azt jelenti, hogy a másiktól tagadtuk meg a fogatot. Két légy hull egy csapásra.
Amúgy a Szmirnából szabadult ember csöndesen viselte magát, nem sok baj volt vele. Beszélni nem volt érdemes hozzá, mert legtöbbször nem válaszolt. Ha kérdezték tőle, milyen volt a rabság, nagyot köpött, néha böfögött is. Egyszer Károlyi Sándor kérdőre vonta: mik a tervei? Vajon a váradi káptalanhoz vagy inkább a leleszi konventhez kíván-e fordulni, hogy vagyoni helyzetének rendezése céljából óvást emeljen a fogsága alatt történt birtokmegosztás ellen? Erre a jövevény azt felelte, hogy: tallárom-tallárom, eljött a szép kikelet (pedig dehogy jött el, még csak most fordult borongós őszre az idő). Máskor még ennyit sem felelt: kidülledt szemmel dünnyögött, fogát csikorgatta, és ropogtatta a kisujját, amelyre még Bécsben hiába próbálta volt ráméricskélni Linczenbólth Vilmos a nagyságos úr liliomos gyűrűjét. Ezt a gyűrűt hordta Károlyi István a kisujján, mielőtt eltűnt a szegedi hadjáratban, és Károlyi Sándor a gyűrűsujján, miután eljegyezte bátyja menyasszonyát, Barkóczy Krisztinát. Most is Károlyi Sándornál volt a gyűrű, de nem akaródzott az ujjára húznia, méghozzá éppen Linczenbólth balsikerű kísérlete miatt.
A jövevény, mint mondottuk, többnyire csöndesen üldögélt, hátul a ponyva alatt, már akár az igazi Károlyi István volt, akár nem. Az utazás hetei során, ahogy haladt a szekér stációról stációra, lassacskán lefoszlott róla Bécsben rászabott selyem köntöse, miközben Károlyi Sándor szája szélén lassacskán kinőtt a Bécsben leborotvált bajusz. A jövevénynek egy darabig, talán Vácig vagy Pestig be volt kötve a feje, mivel Bécsben, a Szép Lámpás utcai komédiában történt egy kis kellemetlenség, amelyet lesz még módunk elbeszélni. Ezzel a bekötözött fejével időnként kikandikált a ponyva résén, és elkurjantotta magát; sőt egy ízben hosszan és baromi hangosan el is bődült, ami Károlyi Sándornak tizenhat rénes forintjába került mindjárt induláskor. Ekkora összeget követeltek tőle Bécs kapujában kifelé menet, hiába mutatta fel Kollonich bíboros levelét, hiába kért és kapott igazolást a magyar kancelláriától, hogy nem a saját hasznát kereste Bécsben. Ezt a pénzt, különböző rendeletekre hivatkozva, már majdnem sikerült lefaragni a felére (pedig még az is milyen sok lett volna!), amikor a Szmirnából szabadult ember kidugta véres fejét a ponyva mögül, és megpillantott egy fél gulyára való szarvasmarhát. Jó növésű, villás szarvú, szürke magyar marhák voltak ezek, odahajtva a várfal külső oldalához; és milyen csöndesen viselték magukat, pedig javában alkudoztak rájuk a mészárosok! S ki tudja miért: talán a rég nem látott rónaságok jutottak eszébe a bezúzott fejűnek, talán a fogságban elfelejtett sóhajtani, vagy csak meg akarta mutatni, hogyan bőg a magyar marha; mindenesetre olyan hang tört elő a torkából, hogy az a Dániel próféta könyvében írt Nebukadnezár királynak is becsületére vált volna. Mire tüstént előkerült egy magasabb rangú tiszt, és mind a tizenhat rénes forintot ki kellett fizetni. Mondanunk sem kell talán, hogy ez jobban fájt Károlyi Sándornak, mint a fogadói számlák és az összes többi költség együttvéve. Mondta is Bécstől távolodva, ahogy elnézegette a szembefutó csinos, rendezett falvakat: megálljatok, bitangok, ezt megkeserülitek még! Hét évvel később, 1704-ben, amikor ugyanezeket a falvakat az ő parancsára fogják lángba borítani, eszébe jut majd: nem megmondtam, hogy megbánjátok még az a tizenhat rénes forintot?!
További hét év elteltével, 1711-ben, amikor a szatmári békekötés jutalmaképpen tizenhatszor tízezer tallért kap majd az akkori császártól és királytól, ezeket a nemrég elhamvasztott Bécs környéki falvakat próbálja majd megvásárolni. Ám ez még nagyon sokára lesz; a mi történetünkben előadott események addigra elsüllyednek a lezárult évszázad más emlékeivel együtt.
Ilyen emlék volt Károlyi Sándor képmása is. Kilenc évvel történetünk előtt, apja halálakor piktort hívatott, és leíratta képmását a család címerével, valamint a főispáni méltóság összes jeleivel. Akkor töltötte be tizenkilencedik évét, és nem akarván annyira fiatalnak mutatkozni, mint amilyen volt a valóságban, azt az utasítást adta a képírónak, hogy képzelje őt el meglett emberként, amilyen lesz majd, és olyannak fesse meg. Értette a dolgát a képíró, mert Károlyi Sándor az évek múlásával csakugyan hozzáöregedett saját képmásához, és nem szeretett volna visszazuhanni a fiatalságba. Márpedig ez történt vele, amikor Bécsben leborotválták a bajszát. Egyszerre csak úgy érezte magát, mint egy nagyranőtt kisfiú, akinek tréfából még a haját is beszórták liszttel. Azt is a tréfa részének érezte, hogy bátyját feltámasztották ismeretlen hatalmak; hogy mostantól az ő ereiben is a megnyomorított lelkű ember vérének kell folynia. Most, Bécstől távolodóban, miután ismét magára öltötte régi magyar viseletét, és a bajsza lassacskán visszanőtt, napról napra hasonlóbbá vált saját képmásához. Kár, hogy ő maga nem győződhetett meg a növekvő hasonlóságról: hiszen ő még csak közeledett otthona felé, a képmás pedig ott függött a nagykárolyi kastély öreg házában, ahogy történetünk idején a fogadótermet nevezték.
Az az igazság, hogy az utazás nemcsak a rossz idő és a rossz utak miatt húzódott el, hanem a Szmirnából szabadult ember nyakában függő papíros miatt is. Károlyi Sándor minél több stációt hagyott maga mögött, annál biztosabbra vette, hogy a főispáni méltóság jeleivel ékesített képmást akkor kell majd leakasztani az öreg ház faláról, amikor a hasonlóság zavarbaejtően teljessé válik.
Nem akarunk hősünkön úgy keresztüllátni, mint valami ablakon: hiszen akkor nem is őrá figyelnénk, hanem arra, ami mögötte van. Arra sem törekszünk, hogy szívének minden redőjét leolvassuk: hiszen akkor az Isten vetélytársává tolnánk fel magunkat, és azt is tudnánk, amit a jó Isten kétségkívül tudott, vagyis hogy útközben Károlyi Sándor el akarta-e tenni láb alól bátyját, már akár valóban bátyja volt, akár nem. Biztosra vehetjük, hogy törvénytisztelő, egyenes lelke irtózott az efféle gaztettnek még a gondolatától is; másrészt azonban vérlázítónak találhatta, hogy saját költségén kell hazavinnie azt az embert, aki majd megfosztja rangjától, kiforgatja minden vagyonából, ráadásul, ha ki fog derülni, hogy nem az igazi Károlyi István, örök gyalázatot fog hozni a családra. Biztosra vehető, hogy ez az ember közönséges csaló.
De aztán arra gondolt, hogy ez próbatétel. Isten, aki az igazság tudója, lepillant rá; és azért nem ad bizonyságjelet, mert ezzel akarja próbára tenni. Jobb elszenvedni a károsodást, mint elkövetni a bűnt. Inkább akasszák le a főispáni képmást a falról az immár nem őt szolgáló kezek; inkább kelljen feleségével együtt kiköltöznie az olcsvai udvarházba, amely történetesen az ő szülőháza volt, és amely mellett a Kraszna csorgatta hínáron szűrt vizét a Szamosba; inkább tengődjék felesége hozományából, amelynek nagy részét vissza fogják követelni a vérszemet kapó rokonok; inkább húzódjék megyegyűléseken a hátulsó padokba, kísérve az alispán kárörvendő tekintetétől: semhogy Káinként lelkén szárítsa bátyja kiontott vérét. Vagy akár, hogy vérárulásba essen, hogy megtagadja édes testvérét; mert e sokattűrt ember biztosra vehető, hogy az ő testvére.
Olcsva eldugott, szegényes falu volt, emberemlékezet óta a másodszülött fiúk örökrészeként volt kijelölve a családban. Háborús idők legvészesebb heteiben ide lehetett visszahúzódni Nagykárolyból. Ilyen idők járhattak abban az évben, amikor Károlyi Sándor született; később, az 1693-as tatárjáráskor felnőtt fejjel is tapasztalhatta, milyen sanyasúrág hónapokig itt húzódni meg. Volt a falu határában rét, legelő, némi sovány kaszáló, azok végében elnyomorgott néhány szilvafa; hanem békából annál bővebben termett. Óvatlanul kilépve a házból, már a tornácon rájuk lehetett taposni. Volt egy erdő is, amelyet azonban egy régi birtokper miatt bajosan lehetett használni; úgy is hívták, hogy Peres- vagy Bajos-erdő, különben szép öreg tölgyek. Károlyi Sándor egy darabig még azután is Olcsván maradt, hogy a tatárok eltakarodtak; állapotos feleségét azonban az őket üldöző Bádeni Lajos őrgróf elé küldte Nagykárolyba. Így hát a kis Lackó (hiába jósolta egy Brendusa nevű cigányasszony, hogy nagy ember lesz belőle, ha ő is Olcsván látja meg a napvilágot) végülis Nagykárolyban született. Kérdezte Károlyi Sándor a bátyjától: emlékszik-e még Olcsvára kegyelmed. Ő azonban Olcsváról hallani sem akart. Hát akkor még ezt az egy rongyos falut is magának szeretné?
Egyik éjjel (ez Komáromban történt, a révlátó házában, a komáromi révlátót pedig azidőtájt Ormancsics Fülöpnek hívták) hősünk felébredt, és világosan érezte, hogy Isten ezúttal nemcsak látja, hanem cselekvésre is készteti. Ott aludt bátyja, ugyanabban a kamrában; ő pedig habozás nélkül odamarkolt, ahonnét a vaksötétben hallatszott az egyenletes hortyogás. Rögtön csend lett; pedig az üres levegőbe markolt; és ahogy előrebukott a lendülettől, csak a földre szórt szalma csörrent a tenyere alatt. Ebben a kamrában, ahol régen az elkobzott árukat halmozhatták fel, nyilván eltévedt a hang a falak szokatlan kiszögellései közt: így hát nem is ott fekszik az alvó test, amerről szuszogása hallatszott még az imént. Most azonban semmit sem lehetett hallani, és látni sem lehetett. Károlyi Sándor emlékezett rá, hogy közel a konyha. Csöndben kitapogatózott, és valóban, a tűzhelyen volt még parázs. Kanállal merített belőle, bal kezébe kést fogott, úgy ment vissza. Rögtön látszott a halványvörös derengésben, hol fekszik Mostani Pista (ő már csak így hívta magában): éppen akkor fordult az oldaláról a hátára. Szinte világított a fején a fehér gyolcs. (Este kellett cserélni, mert átütött rajta a vér.)
Azt mondtuk az imént, hogy nem akarunk hősünkön keresztüllátni. Nem tudjuk bizonyossággal megmondani, miért fogott kést a kezébe; ám úgy képzeljük, nem bátyja életére tört, hanem a nyakában hordott okmányon akarta a pecsétet felfeszíteni, méghozzá úgy, hogy a viasz egyben maradjon. Letette a kést, óvatosan kezébe vette az ezüst tokot, és odavilágított a kanállal. Nem tudjuk, mit művelt volna egy pillanattal később, ha ekkor határozottan úgy nem látja, hogy az uralkodó máskor szigort és jámborságot sugalló képmása gúnyosan elmosolyodik; ettől azonban annyira megrettent, hogy elhajította a parázzsal telt kanalat, és a következő pillanatban tüzet fogott a szalma.
Szerencse, hogy a révlátó háza kőből épült, és hogy maga a révlátó nem aludt, különben a jó Isten sem háríthatta volna el a tűzvészt; így csak a Szmirnából szabadult ember köntösének égett meg a szegélye. (Különben is rongyolódni kezdett már az a selyem köntös, nem volt érte nagy kár.) Pesten fogja utolérni Károlyi Sándort a hír, amikor már egy hete bámulja Promberger Jakab házából a kitartóan zuhogó, hideg esőt, hogy leégett a komáromi révlátó háza, a szomszédos házakkal együtt; valakik felgyújtották. El is fogták a tetteseket, már meg is büntették őket: két fivér, mindketten csempészek, éjnek idején belopództak a révlátó házába (saját bevallásuk szerint, elkobzott javaikat keresték). A konyhában egyikük a tűzhelyről parazsat merített egy kanállal (valamint egy kést is vett magához, amiből a bírák arra következtettek, hogy ölni akart). Bement, fivérével együtt, abba a kamrába, ahol tudomása szerint a csempészárut őrizte, vagyis hagyta őrizetlenül a révlátó; ám annyira reszketett a keze, hogy elpotyogtatta a parazsat. Igaz ugyan, hogy a ház kőből épült, ám zsindelyfedele volt, és a gerendák be voltak kenve kátránnyal, hogy ne korhadjanak; így a tüzet lehetetlenség volt megfékezni. maga a révlátó, aki mélyen aludt, benne égett a házban, pedig az ő vallomása szükséges lett volna az eset maradéktalan tisztázásához. Béke poraira.
Ormancsics Fülöp komáromi révlátó mesterségének egyik lényeges fortélya volt, hogy sokmindent nem látott meg abból, amit a réven átvittek onnan ide vagy innen oda. Csak az a miénk, amit nem látunk meg; csak az nem a tiéd, amit meglátok! Ez volt a szavajárása, s ezáltal sokkal több jövedelemhez jutott, mintha válogatás nélkül mindent meglátott volna. Azt is mondogatta, hogy: majd meglátjuk! Ez részéről fenyegetés volt. Tisztelettudóan üdvözölte a házába látogató nagyura és annak halottaiból feltámadt fivérét (ez még valamikor Lázár napján történt, szeptember harmadik hetében): ami az enyém, az nagyságotoké is! Aztán szótlanul fürkészte a Szmirnából szabadult embert, aki hol káromkodott, miközben két öreg szolgáló cserélte a fején a kötést, hol meg torka szakadtából bömbölte: együnk, igyunk, vígan lakjunk, egyszer élünk ebben a büdös életben, hojojoj csókra csók! Nézett a révlátó; ám ki tudja, meglátott-e valamit. S hogy amit meglátott, az kié.
Ormancsics Fülöp régi jó ismerőse volt Károlyi Sándornak. A török idők vége felé naszádos vajda volt; az volt a híre, hogy mindent el tud intézni. Így aztán a haja szála sem görbült, pedig állítólag sok volt a rovásán a törököknél is, meg a magyar királyi hatóságoknál is. Akkoriban Jóember Lénárdnak hívták. Később Cserdi Pócos Balázs néven főkapitányi szekérmesterként fejtette ki hasznos működését; egyebek mellett ő közvetítette Károlyi Sándor hízott ökreinek eladását. Ugyanolyan szürke marhák voltak ezek, mint amilyenek láttán a Szmirnából szabadult ember elbődült az előző lapokon.
Így szólt a komáromi révlátó a szatmári főispánhoz, amikor magukra maradtak, és ez késő este volt: furcsa egy eset ez, nagyságos uram, nekem pártfogóm és kegyes jóakaróm! Kenyérkés Palkó legyen a nevem, ha ehhez foghatót hallottam a világon való életemben! Hanem hát most mitévő lesz nagyságod? Mire Károlyi Sándor felsóhajtott, és azt felelte: nincs más hátra, hazaviszi Nagykárolyba a jövevényt; ott aztán leköszön a főispáni méltóságról a halottnak hitt, most azonban szerencsésen hazakerült Károlyi István javára. Ezt halván, Ormancsics Fülöp annyira elcsodálkozott, hogy kiloccsant a poharából a bor; de aztán felcsillant a szeme, és fülébe súgott valamit Károlyi Sándornak. Hogy mit súgott, azt sajnos nem hallottuk, de azért nagyjából el tudjuk képzelni: majd a fejezet végén feltárjuk az olvasó előtt idevonatkozó sejtelmeinket. (Addigra már vége lesz Ormancsics Fülöp e világon való életének, mi azonban a magunk részéről megígérjük, hogy fel fog bukkanni történetünkben egy Kenyérkés Palkó nevű szereplő.) most legyen elég annyi, hogy megpróbáljuk eloszlatni a gyanút, amelyet egyszersmind szítunk is az olvasóban: Károlyi Sándor még hónapokkal később, amikor már nemcsak a gonosztetteket gyűlölte, hanem azt az embert is, akit bátyjaként kellett hazavinnie, még akkor sem fog annak életére törni; pedig lesz alkalma rá. (Majd meglátjuk!)
Néhány órával később, miután feltűnés nélkül, szerencsésen elfojtották a hálókamrában keletkezett kis tüzet, amelyből pedig lehetett volna hatalmas tűzvész, Ormancsics Fülöp újból töltött a poharakba: hanem szerzett-e nagyságos uram bizonyságjelet vagy legalább hiteles tanúsítványt arról, hogy ez a véres fejű ember, akit pofán vágtak a Szép Lámpás utcai komődiában, ugyanaz a Károlyi István, aki odaveszett a szegedi hadjáratban?
Erre Károlyi Sándor azt mondta el, amit már tud az olvasó: hogy a jövevényt sürgősen el kellett vinni Bécsből, mert ott időzéséből napról napra több kellemetlenség támadt; hogy Kollonich bíboros, aki sokat költött erre az ügyre, sürgősen vissza akarta kapni a pénzét, és ha ő, Károlyi Sándor vonakodik, a bíboros rögtön hitelt ad az ellene felhozott vádaskodásoknak, és rosszakarói végül felségárulást fogtak volna rá; végül, hogy ő maga nem emlékszik bátyjára, hiszen külön nevelkedtek, viszont a bíboros három, állítólag hitelt érdemlő tanútól egybehangzóan úgy hallotta, hogy ez az ember csakugyan az ő testvére. Ő nem állíthatja ennek ellenkezőjét; ő belenyugodott, hogy visszakapta holtnak hitt bátyját, sőt, ahogy illik, örül is neki.