Kedves Ernő!

Kicsit meglepődtem, mikor a Debreceni Irodalmi Napokra írt, az Alföldben közölt nyitó-előadásod témamegjelölése - kettős címe - alatt a magam nevére akadtam. Nem bevett szokás előadásszövegeket valakinek (a figyelmébe?) ajánlani, ugyanakkor úgy gondolom, teljes mértékben belefér az udvarias, vagy akár a baráti-udvarias kapcsolatteremtések lehetséges gesztusai közé. Az is eszembe jutott, hogy talán az esti baráti találkozón elkezdett, de valami által megszakított szakmai beszélgetésünknek a folytatásaként ajánlod figyelmembe gondolataidnak írásos - így talán jobban ki is dolgozott, összefogottabb odafigyeléssel azonban mindenképpen alaposabban végiggondolható, megérthető - szövegét. Arra gondoltam ezért, hogy megpróbálok mintegy beszédbe elegyedni Veled - magam is írásos formában, de azért a hozzászólás lazább "m?faját" választva.
Nálad kevésbé filozofikusan, noha egészében véve nem idegenkedve a nagy összefüggésekben gondolkodástól.
Értékes, érdekes - hadd tekintsek el az őszinte elismerést kifejező jelzők hosszabb sorolásától - értekezésednek mindjárt az elején megütött egy kicsit valami. Nem tartozik legfontosabb lehetséges vitakérdéseink közé, mégsem érzem lényegtelennek.
"Nálunk máig megingathatatlan esztétikai tudat"-nak nevezed azt a felfogást, mely szerint "a tudománynak nincs igazán köze az ihlet b?vkörébe zárt esztétikai tapasztalathoz". Egészen biztos vagy abban, hogy így áll a dolog? Többek között m?vészet-lélektani kötetek nem jelentéktelen számának a megjelenése ellenére is? Nem gondolod, hogy ilyen tételből kiindulva Téged is fenyeget annak veszélye, hogy túlságosan leegyszer?sített modellt választasz vitapartnerül? Akit azután látványosan le lehet ugyan győzni - csak éppen az marad meg kérdésnek, hgoy érdemes volt-e erre vállalkozni. "Ebben a fölfogásban az esztétikai tapasztalat nem egyéb egyfajta aeternális illúziónál: a befogadásnak következésképp a tétlen csodálat, a hatástól lefegyverzett egyén ámult gyönyörködése lesz az előírt formája." De hát Te is tudod, hogy ez az elképzelés a m?vészetlélektan kutatóin túl akár a századelő említett "esztétizálói"-nak sem mindegyikére volt jellemző. Hiszen sem A fekete zongorát, sem Az ős Kajánt, sem az Ézsaiás könyvének margójárát, sem a Tragédiát vagy a Szegény embereket (hadd ne soroljam tovább a címeket) nem lehetett "a tétlen csodálat", "az ámult gyönyörködés" állapotában olvasni. (Írni persze még kevésbé.) Úgy gondolom ezért, hogy indokolt lett volna máshonnan indítani a polémiát - ha egyáltalán szükség volt a hangsúlyozott vitázásra.
Fontosabbnak és általánosabb érvény?nek gondolom azonban ennél - és biztos, hogy ezen a téren jóval bonyolultabb kérdéskörhöz jutunk - a nyelv megközelítésében mutatkozó felfogásbeli különbségeinket. Semmiképpen nem olyasmiben tér el kettőnk szemléletmódja illetve ítélete, mintha én nem fogadnám el az Általad idézett gondolatokból a Humboldttól származót, mely szerint a beszélt nyelvben a szellem "teremtő cselekvését" (illetve ennek produktumát) lehet fölismerni, vagy esetleg azt, hogy "a nyelv nem... a létben való elhelyezkedés etikai követelményeinek produktuma". Azt azonban már csak erős kételkedésektől kísérten tudom csak szemlélni, hogy szakmánk fontos köreiben hovatovább minden lényeges emberi megnyilatkozás nyelvi megközelítést kívánónak mutatkozik - mintegy "a nyelvi megelőzöttség" koncepciójából következően, kétkedés nélkül elismerve "a nyelv és a szövegek emberen túli hatalmát", mondván, hogy "az emberi világ alapvetően a nyelv(iség) megnyilvánulása". Nem utolsósorban az olyan tényezők figyelmen kívül hagyását tekintem itt erősen problematikusnak, hogy már "homo sapiensként jegyzett" ősünk mintegy kétszázezer éve otthagyta a maga sajátszer? nyomait földünkön, a maival fő sajátságaiban megfeleltethető nyelvnek a létezését viszont mindössze félszázezer évvel ezelőtti időkre teszik a kutatók. (Másszóval ennél kb. másfélszázezer évvel későbbre.) Erősen valószín?síthető, hogy már ebben a hatalmas "intervallumban" is voltak hangos indulat-megnyilatkozásai, ritkábban hangutánzásai, mai értelemben vett, ilyen rendszerré kimunkált nyelvvel azonban még iszonyú sokáig nem rendelkezett. Eközben már több évszázezrede készített magának szerszámokat - lassan mégis egyre fejlődő technikával, előbb csak alkalmi célok szolgálatára, idők múltával azonban már viszonylag állandó célokra irányultan is - és az is kialakított, "utánrajzolásaival" is régebb óta kísérletezett már barlangjainak falán. Használta a tüzet - tüzet gyújtott! - valamilyen indíttatásainak engedve szertartás kíséretében vált el a meghaltaktól. Annak föltevésére semmi okunk sincs, hogy a fajfenntartással kapcsolatos magatartási formái alacsonyabb szint?ek lettek volna azoknál a - viszonylag fejlett - más fajtabeli lényeknél, amelyeknek a felnőtt egyedei kicsinyeiket akár saját lényüknek a kockáztatásával (esetleg annak "feláldozásával") is menteni törekszenek, s így más az egyik legmagasabbrend? emberi viselkedési forma alapját is a magukénak érezhették. (Egyfajta nagyrészt empátián alapuló beállítódásét, melynek engedve évszázezredekkel később majd Gandhivá, Theresa nővérré, bajtársait az akasztófa árnyékában sem megtagadó katonává vagy politikussá lesznek - más "változatban" ilyesfajta költő sorok megfogalmazóivá illetve hirdetőivé: "Kóbor macska szívja csibe vérét? / Ennek halálkínját, annak éhét / egyként érezem. / Sziklát zúznak, föld húsába törnek? / Nem fáj az a kőnek, nem a földnek, / de fáj énnekem. / Hogyha bárkit ölnek, engem ölnek...") Az ősrobbanást követő évmilliárdoknak nyelv nélkül létező káosza-kozmosza csak késői termékként, roppant lassan alakította ki a nyelvet, az immár "homo sapiensi" biológiai-pszichikai alkatúvá formálódott-formált lény különböző tevékenységeinek a folyamatában, illetve azzal párhuzamban. (A Chiomsky és Piaget közti nyelveredet-vitát nem mi, irodalmárok fogjuk - és nem is filozófusok fogják - eldönteni, a tudomány fejlődésének általános törvényei azonban gyakran mutatnak az egymással vitázó elméleti konstrukciók egymáshoz közelítésének az irányába. És míg az egyedek esetében a kifejlett nyelvi készségek öröklésére vonatkozó tanítások mellett fölhozott érvek látszanak erőteljesebbeknek, addig az emberi nem vonatkozásában már a fokozatosan elsajátításra kerülő általánosabb viselkedési-tevékenységi formákkal kölcsönhatásban születő nyelvi kompetencia melletti érvek közt érződik többnek a meggyőző ereje. Vö: Theorien vom Ursprung der Sprache, I-II. Hrsg. J. Gessinger - W. Von Rahden. Berlin-New York 1988, St. Pinker: Der Sprachinstinkt. Wie der Geist die Sprache bildet München, 1996) Ennek a sokat emlegetett általános "megelőzöttség"-nek a bizonyítása tehát hiányzik. És akár a napjainkra már valóban bámulatosan gazdaggá fejlődött fejlesztett nyelvvel élő embereknek a világában is létezik megannyi nem nyelvi formájuk jellegzetesen emberi megnyilatkozásoknak. Hiszen ahhoz hasonlóan, ahogy a fuldoklót kimentheti valaki a vízből anélkül, hogy értené a szavát, egy darabjaira szétszedett bonyolult szerkezet összerakásához is elegendő, ha valaki fölismeri, (mintegy "meglátja") az egymáshoz illesztés lehetőségeit, nem muszáj ezeket a fölismeréseit nyelvileg is megfogalmaznia. A hologram "föltalálásának" esetére is gondolhatunk ezzel kapcsolatban, Gábor Dénes visszaemlékezéseire.
S azután - ezt is tudjuk - az is előfordulhat, hogy két ember konfliktusának a feloldásában egy simogatás többet segít annál, amennyit a nyelvi eszközök leggondosabban kimunkált eszközeivel megfogalmazott magyarázkodás elérhetne.
Erre persze kész lehet az ellenvetés: de hát ez is egyfajta nyelvi megnyilatkozás! Csakhogy - ezt is tapasztalhattuk már - a fogalmak fellazítása inkább csak látszatmegoldásokhoz vezethet. Mert persze, hogy ha minden létező folyadékra kiterjesztjük a "víz" elnevezést, akkor nehézségek nélkül "bebizonyíthatjuk", hogy végső soron minden folyadéknak a víz adja a lényegét, mint ahogy azt követően, hogy Lukács György követői már minden értékes m?vészi alkotást készek voltak realistának mondani, azt sem volt nehéz kimutatniok, hogy a m?vészeteknek épp a realizmus adja az igazi lényegét... Már pedig, ha a simogató gyöngédség vagy két tekintet különös egymásba kapcsolódása ugyanúgy nyelvnek tekinthető, mint vasbeton hidak, városok és atomerőm?vek fölépítése (másfelől erdők fölégetése és városok földdel egyenlővé tétele) - mivelhogy, úgymond "az emberi világ alapvetően a nyelv(iség) megnyilvánulása" -, akkor alighanem túlságosan messzire jutunk nemcsak az idézett humboldti megfogalmazásoktól, hanem mindazoktól, amelyek az emberi kapcsolatteremtés specifikusan a nyelvtudósok által kutatott formáit: a hangokból létrehozott (esetleg le is írt), különféle szavakat és belőlük alkotott, külön m?vészi törvények által nem okvetlenül megformált kisebb-nagyobb szerkezeteket vizsgálják. (Persze, ahogy lehetnek fizikusok, akik a világnak minden jelenségét végső soron fizikai természet?nek deklarálják, nyelvészek is megtehetik ugyanezt. Csak valahogy gyerekeseknek is mutatkozhatnak az ilyen természet? "szakmai viták". Olyasvalaminek a tételbe rögzítése pedig, hogy a dolgokról beszélni csak a nyelv segítségével tudunk, nem mond sokkal többet annál, hogy valamiről képet adni csak képek segítségével - zenélni pedig csak zenével tudunk.)
Még egy, de épp előadásod címével kapcsolatos fejtegetésedhez érzem indokoltnak, hogy egy kicsit részletesebben hozzászóljak. A József Attila-idézet tárgyalásához. "Az meglett ember..." - olvashatjuk a gondolatmenetedben felhasznált sorokat, az Eszmélet tizedik szakaszából. Az idézet hibátlan, a hivatkozásban mégis van valami megtévesztő, mert olyanformán hangzik mintha ez lenne a vers zárása. Pedig azt még megelőzi a tizenegyedik szakasz, majd egy "komplex kép" következik, ezzel a zárással: "Így iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok." A "minden"-re erős nyomaték esik itt, hangzás tekintetében is. Véleményem szerint azért (vagy azért is), mert asszociative megfelel az előző tizenegy strófában jelen lévő sokféleségnek.
A beszélő - persze "játékosan" - azonos itt a "világhajnal"-ra rácsodálkozóval is, akár a teherpályaudvaron valamikor fához lapulva szorongóval, azzal, aki rácsok közé zártságára döbben rá, aki a "nem tudok mást, mint szeretni" vallomását teszi, de az elemek zokogását hallucinációval és a "meglett ember"-ről kíméletlen gondolatokat megfogalmazóval is. Egy csöppet még "a boldogság"-ot "langy tócsába" dőlten, fény-babrálta pihékkel borítottan megtestesítő lénnyel is - bár ha ezt mindjárt ellenpontozza is az állat szemlélőjének tartása. (Vagy aki mint "örök boldogság forrásá"-t tudta hallgatni a víz csobogását, akiből föl tudott szakadni a "de úgy kell a boldogság, / mint egy falat kenyér", teljesen elfelejtette volna ekkor az ösztönszint? boldogság vonzerejét? Például az udvar "szigorú" gyöpének fegyelmező szúrásai ellenében? De hiszen leírta: "Én állat volnék és szégyentelen", "most lelkem: ember - mennyem odavan", "ember vagyok, így vagyok nevetséges", "majd játszunk békés állatok gyanánt...") "Hallok mindent" - jellemezte a Szép nyári este van kusza sokfélesége fölött végigtekintő önmagát a fiatal lírikus, "És hallgatok" - foglalta össze azután kétszer is ennek a sokféleséget nézésnek a lényegét, befejezésül. Ez az összegezés-mozzanat tér itt vissza az érett költő alkotásában, bonyolultabb változatban. (A fülkefények mindegyikében is ő áll, hallgatva, és mindegyiküknek a szemlélője is ő - metaforikusan.
"S van-e egyetlen avatott értője is e modalitásnak, aki antihumanistának nevezné az Eszméletet?" - teszed föl előadásodban a költői kérdést. A tagadó válasz valóban magától értetődik - akkor, ha az egész m?vet vizsgáljuk.
Persze vitázhatnék itt-ott mással is - például azzal, hogy "a referencialitás elve" valóban csak valamiféle "csempészáru"-t (47) képviselhet-e az esztétikai-irodalomtudományi vizsgálódásokban. (Akadt annyi kellemetlenségem amiatt, hogy már harmincöt évvel ezelőtt nyíltan megkérdőjeleztem a realizmus-esztétika jogosultságát, hogy talán nem kellene ettől a kételyemtől valamiféle megkésett realizmus-apostolnak az alakjában megjelennem.) Nem lenne azonban indokolt annyi vitapontot keresnem, mikor nem sorolom föl mindazt, amivel teljesen vagy majdnem teljesen egyetértek; azokat a gondolatokat, amelyeket esetleg éppen tanulmányodnak köszönhetően tettem a magamévá, vagy gondolhattam - gondolhatok - tovább. Természetesen az én meggyőződésem szerint is jó, ha íródnak nagyobb, általános összefüggésekben tájékozódó írásm?vek, amelyek túlmutatnak a részletek s?r?jén, a Tied pedig egyértelm?en ilyen. Idézed előadásod első szakaszának végén azt a "hermeneutikai maximá"-t, mely szerint "megérteni csupán azt lehet, amiben van valami a sajátunkból. Abszolút idegen dolgot lehetetlen megértenünk." Alighanem így igaz. Ennek a felfogásnak a szellemében remélem, hogy elmondott-leírt gondolataid jelentős részét - így vagy úgy - megértettem, s ehhez hasonlónak remélem a magam ellenvetéseimnek a sorsát is a Te olvasatodban.
 

És köszönöm az ajánlást.
 

                                                                                                                Tamás Attila