Kulcsár-Szabó Zoltán

Nehéz lenne pontosan betájolni a hazai Hölderlin-recepció azon újabbkeletű fellendülését, amelynek egyik legreprezentatívabb dokumentuma Kukorelly Endre H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. c. új kötete. Hogy mennyiben vált esztétikailag (újra) időszerűvé Hölderlin költészete, vagy inkább a költő alakjának mítosza keltette fel ismét az érdeklődést, illetve, hogy valóban a recepció aktivizálódásáról van-e szó egyáltalán, korántsem könnyen megoldható problematikára utaló kérdések. A hazai érdeklődés gyújtópontjai (Hölderlin görögségeszménye vagy méginkább mítoszinterpretációi, Hölderlin mint költői "szerep" vagy éppen a filozófiai és irodalomelméleti diskurzusok önmegértésében tematizálódó Hölderlin-kép [Heidegger Hölderlin-olvasatai, illetve Paul de Man rájuk vonatkozó kritikája]) nem feltétlenül vonják maguk után a Hölderlin-költészet újraolvasásának kényszerét, Kukorelly kötete ellenben aligha teszi elkerülhetővé ezt.
Ez a zavarbaejtő recepciós jelenség mindenesetre azt a kérdést is megfogalmaztatja, vajon "miért éppen" Hölderlin szövegei iránt támadt fel Kukorelly érdeklődése: a kritika eddigi válaszai általában Kukorelly monográfusával, Farkas Zsolttal összhangban egyfajta "kanonizációs" stratégiára céloznak, miszerint Kukorelly a "sóvárgott klasszicizmus" (Farkas) irányába tett egy lépést, amennyiben az irodalmi nyelv regiszterének folytonos "dekonstrukcióját" lassan az ahhoz való egyre kizárólagosabb hozzátartozás váltaná fel, s e váltás útja (a kánon eljárásai közül annak klasszikus, preskriptív funkcióját érvényesítve) egy vitathatatlan tekintélyű "előd" szövegein keresztül vezetne. A könyv fülszövegében Kukorelly ezt a kérdést - már jó ideje rutinszerűen működő s némiképp direktív modalitást öltő (hiszen egyre gyakrabban nem nyelvi "eseményként", hanem az elhallgatás, a sejtetett tudott elhallgatásának alakzatában realizált) elbizonytalanító retorikával - kikerüli ("Azt, hogy Friedrich Hölderlin nyelve, alkata és működése, a körülményei, és még ki tudja mi minden mássága vagy épp ellentétessége miatt alakult-e úgy, hogy a könyvem darabjait épp az ő írásainak részletei köré írtam, vagy csak így jött, most nem nagyon akarom eldönteni. Vagy mégis: legyen inkább az, hogy így alakult.").
Ha azonban a kötet nyelvhasználata, a Kukorelly poétikájában esetlegesen bekövetkező változások volnának hivatottak az így értett "kanonizálódást" alátámasztani, korántsem igazolódik vissza a fent idézett magyarázat. A Koukorelly-szövegek már oly sokszor regisztrált fő eljárásai, a szövegben reprezentált beszédaktusok elbizonytalanítása s így fiktív voltuk felismer(tet)ése, illetve az irodalmi nyelv regiszterének transzgresszív aláaknázása (melynek esztétikai kérdéseire Farkas az egész monográfiát ráépíti) s az evvel együttjáró "alulretorizáltság" a H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. poétikájának is konstitutív elemei, éppúgy, mint a hagyományos irodalmi formákhoz való viszony ironikus (pl. 13 soros "szonettek") vagy éppen közömbös modalitása.
A Kukorelly-szövegek beszédmódját az tette különösen vonzóvá (noha ez így nem mindig, sőt alig tudatosult), hogy a megértést, sőt inkább a megértetést képes volt alapvetően nyelvi (és nem valamilyen módon a nyelven keresztül utalt) eseményként reprezentálni, s e folyamatok szükségszerű bizonytalanságát és kudarcait nyelvi szükségszerűségként mutatta meg (jelen kötetben - nyilván a többnyelvűség, a nyelvek közötti viszony, a fordítás kérdéseinek előtérbe helyezésével - hangsúlyossá vált pl. a "megfogalmazhatóság" költői problematikája, amely kifejezetten a nyelv rendszerének függvényeként nyilvánul meg, pl. a 6.2-es darabban: "Ő csendben van. Nem elhallgatott,/ nem hallgatózik, nem húzódik/ félre, nem is hagyták magára,/ csak hallgat. Nem egy valamit el,/ hanem sok mindent külön. [...]"). Azzal, hogy Kukorelly szövegei ilyen értelemben valóban "ráhagyatkoznak" a nyelvre (nemcsak a "bizalom", hanem a "kockázat" jelentésmozzanatait is ideértve) és láthatóvá teszik a reprezentált beszédaktus fiktív voltát, multiplikálják a használat nézőpontjait, illetve ezek "nyomát" a szövegben, valamint a beszéd, sőt gyakran a "lejegyzés" folytonos korrekciós retorikai eljárásaival a kommunikatív helyzet "résztvevőinek" identitását is feloldják (ezeket az eljárásokat, illetve a belőlük fakadó poétikai következményeket eddig Oláh Szabolcs elemezte a legpontosabban).
A H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.-ben döntően két eljárást lehetne kiemelni e poétikai keretben betöltött szerepüket illetően: egyrészt a vonzatstruktúrák elbizonytalanítását, másrészt - ezzel összefüggésben - a szövegkoherencia különböző nyelvi "biztosítékainak" széttördelését, elsősorban a - nyelvészeti értelemben vett - téma destrukciójának műveleteit, valamint a topic-comment viszonylat - elsősorban a felcserélésre és a kihagyásra alapuló - "retorizálását". Itt persze meg kell jegyezni azt is, hogy a szövegek ily módon látszólag dinamizált hatásszerkezete olykor az automatizálódás s így a közöny esztétikai "reakcióinak" rémeivel is fenyeget, amire egyébként - a szövegkoherencia kérdésével kapcsolatban - már Farkas is felhívta a figyelmet. Kukorelly poétikájának alighanem ebben, a (befogadói oldalon is értett) automatizálódásban rejlik a legfőbb kockázata (ezt a kritikai recepció amúgy elég régóta jelzi is).
Pl. a nézőpontok játéka, amely rendkívül érdekes nyelvi "eseményekre" világíthat rá, kevésbé kidolgozott formáiban csupán egy egyszerűen referencializálható (és így birtokolható, uralható) nem-nyelvi feltételhez kötött. A H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.-ben mindkét esetre szép számmal található példa. A 7.1-es darab zárószakasza ("Most is ugyanúgy/ várok pontosan/ valaki másra."), illetve egy hasonló szövegrész a 9.7-esből ("ugyanis pont az van, hogy nem tudom, mi van") a "pontosan" ("pont") határozó révén egy kikerülhetetlenül létesülő differenciát ír a szövegbe, pontosabban (!) e szavak használati értékébe, amennyiben a szöveg beszélője számára a szónak jelölten szószerinti, mindenkori címzettje számára viszont - a többi, határozatlanságra utaló nyelvi elem kontextusában - kényszerűen figuratív (s egyben önfelszámoló) jelentése van (ezzel szétrobbantja egy tételezendő [?] használati szabály vagy vonatkoztatási keret egységét s így a kommunikációt szükségszerűen közvetíthetetlen nyelvjátékok egymásravonatkoztatásaként leplezi le, ily módon valamifajta horizontváltásra késztetve a befogadást). A 6.6-os szöveg ezzel szemben arra lehet példa, hogy a nézőpontok játékát más esetekben intencionális és referenciális feltételekhez köti Kukorelly ("Linzig még volt 181 kilométer akkor hátra. [...] Viszont már Passauig csak 77 kilométer volt. Igaz, hogy Linzig még száznyolcvanegy.")
A Kukorelly-recepcióban eddig előforduló értelemalkotási ajánlatokat is figyelembevéve viszont alighanem Kukorelly zárlatai említhetők az automatizálódás legfeltűnőbb helyszíneiként. Kukorelly szövegalkotásának leggyakoribb (és - talán - legjellegzetesebbnek, leghatásosabbnak minősített) eljárása, a szöveg retorikai, modális felépítettsége által keltett elvárások megakasztása, a szentenciózus, "lekerekítő"-lezáró befejezések kikerülése, felfüggesztése (pontosabban: hiányuk általi jelzése) időközben olyan gyakran alkalmazott, olyannyira várható és kiszámítható hatáselemeivé váltak Kukorelly műveinek, hogy valójában már éppenhogy szentenciákként működnek. Vagyis a szentenciózus, patetikus zárlatok destrukciója és helyettesítése a Kukorelly-recepció mai szakaszában alighanem már kánonként (a szöveget mint Kukorelly-szöveget identifikáló "védjegyként") viselkedik, s ezáltal egy elvileg viszonylagosító hatású kompozíciós elv ellenkező funkciójúvá vált. A H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.-nek még a paratextusait sem kerüli el ez az eljárás, ami szintén azt a benyomást erősítheti meg, amely ebben a jelenségben egyfajta önkanonizációs identifikációs műveletet sejt.
Mindez azonban nem magyarázza, hogy "miért éppen" Hölderlinre van szüksége ennek a kötetnek, annál is kevésbé, mert Kukorelly poétikai arculata nem változott számottevően, sőt inkább csak markánsabbá, meghatározottabbá, egyszóval "kanonikusabbá" tette önmagát. Sőt, arra a kérdésre sem itt található a válasz, hogy miként valósul meg egy feltételezett Kukorelly-Hölderlin dialógus. Az eddigi fogadtatás nemigen tudott mit kezdeni pl. a cím tipográfiai megoldásával, amely amúgy szinte materiálisan magábanhordozza a lehetséges megfejtést: a cím ugyanis mintegy szétdarabolja s ezáltal textualizálja a Hölderlin nevet, amennyiben a név betűszerűségét hangsúlyozva gyakorlatilag egy olyan olvasási ajánlatot tesz, mely szerint Hölderlin (és - talán megbocsátható szinekdochikus általánosítással élve - szövegei) a név, az identitás létmódjából anagrammatikus, szétszórt materialitásuk felé irányíttatnak. Vagyis Hölderlin (a Hölderlin-szövegek, amelyek a kötetben amúgyis töredékesen, és - a magyar szövegkörnyezet felől tekintve - idegenül, értelem nélkül jelennek meg) egyfajta inskripcióként, azaz csak az idézés által aktualizálható és a véletlenszerűségnek kiszolgáltatott, nem a priori jelentéses diskurzus romja(i)ként íródik (íródnak) bele Kukorelly szövegeibe. A "valódi" Hölderlint mint valamifajta hypogrammát tételezi fel a kötet, amely így eleve a német szövegrészletek és azok magyar nyelvű környezete közötti viszony esetlegességét jelöli ki e képlet poétikai tétjeként, ezzel a "fordítást" (mint az eredettől való végleges elszakadást) a szó meglehetősen tág értelmében is feladattá téve.
Ebből a szemszögből a függelékben közölt fordítási javaslatok és az azokhoz fűzött - a szokásos elbizonytalanító logikát követő - kommentár (mely szerint Kukorelly nem "idézi", hanem "használja" a Hölderlin-szövegeket és "a könyv elolvasásához nem feltétlenül tartozik hozzá a német nyelvű szövegtöredékek megértése", de "a kikerülésük sem": "Én elsőre biztos nem törődnék a fordításokkal, aztán, később vagy mikor, nem tudom, mit csinálnék.") eléggé egyértelműen kikerülhetetlen lépését képezik a szövegek megértésének. Ezen kívül itt fedezhető fel leginkább Hölderlin sajátos hozzájárulása Kukorelly kötetéhez: nem kell még csak Hölderlin ismerete sem, pusztán az idézett ("használt") részletek elolvasása annak belátásához, hogy Kukorelly számára Hölderlin feltehetőleg nyelvi jelenségként, és elsősorban meglehetősen szabályszegő szórendje és egyedi szintaxisa miatt lehetett érdekes.
A kötet talán legfontosabb érdekeltsége ugyanis nemigen lehet más, mint a nyelvek közötti viszony, a fordítás, a többnyelvűség dilemmáinak poétikai megközelítése, és - végigtekintve Kukorelly (általában pontosságra törekvő, és Hölderlin szintaktikai sajátosságait a magyarban is megőrizni igyekvő) fordítási javaslatain - éppen a "hű" fordítás fundamentális lehetetlensége válik láthatóvá, az, hogy a nyelvek találkozásának tapasztalata nem őrizhető meg egyetlen nyelvben (persze, mindez "többnyelvű"  olvasást feltételez). Ez egyben magyarázatot is nyújt arra, hogy miért nem a szövegekben magukban végzi el Kukorelly a fordítás (vagyis a magyar kontextusba való "átültetés") munkáját. Amikor ez mégis megtörténik (6.3.), ott egy olyan részlet magyar fordítása található, amely - egyfajta mise en abyme képletét létrehozva - éppen ezt a problémát tematizálja, hiszen saját kontextusát az idegen nyelvhez hasonlítja ("észre tértem, mint akinek anyanyelve hangja csúszik ki száján egy olyan országban, ahol nem értik.").
Természetesen a Hölderlin-szövegrészek azzal, hogy az "eredeti" (illetve, éppenhogy a "fordítás" - Kukorelly eljárásának pontosan az "eredeti"/"fordítás"-differencia működőképességének felszámolása az egyik legfőbb teljesítménye) elrejtésével megakasztják a magyar szöveget, bizonyos grammatikai, tropológiai, poétikai struktúrákat is megszakítanak. Az 1.8-as szöveg Hölderlin-idézete (" [...] Der Menschen Worte/ verstand ich nie. Ez a mondat ne-/ kem se jelentett soha semmit.") tulajdonképpen egy Pilinszky-idézet elrejtéseként és fordításaként is felfogható, s e nyelvi váltás révén dinamizálja a zárlat eldönthetetlenségét (megsokszorozva a 'jelentés' lehetséges referenciáit, nem is beszélve a "se" által implikált "másik" azonosíthatóságáról). Az 1.9-esben pedig amellett, hogy a német szöveg idézetté teszi a magyar "fordítást"/"eredetit", megbontja az éppen kibontakozó narrációt, mintegy "kiemelve" egy pillanatot az elbeszéltségéből fakadó szükségszerű "elmúltságából", jelenlét és távollét dialektikájából. A 9.7-es szövegben Kukorelly azáltal képez új horizontot A tékozló fiú hazatérése "infratextusának", hogy felvillantja a megfelelő német címből (Die Heimkehr des verlorenen Sohnes) kibontható olvasatot, amelyet ezek szerint éppen a magyar fordítás rejtett el (mint ahogy, alighanem, minden fordítás felfogható értelemdestrukcióként is).
A fordítás szükségszerű közbejötte így óhatatlanul a kölcsönös (?) kontextuscsere lezárhatatlan folyamatát teszi érzékelhetővé, e folyamat ugyanakkor egyben olvasásként is megjelenítődik. Egyrészt a 3.8-as szövegben, ahol a Hölderlin-idézet "hipertextusaként" megalkotódó szöveg egyben egy olvasó kommentárjaiként ("széljegyzetekként") is felfogható: itt - az előbbi példához hasonlóan - az "érthetetlenség" és a "nem értés" szemantikai momentumainak tágul a referenciális kerete. Az olvasás motívumának teljesen nyílt jelenléte - meglehetős iróniával - a 2.6-os szövegben található meg, ahol az elbeszélt történetet először egy Cooper-indiánregényből vett (magyar nyelvű, de - akárcsak a Hölderlin-idézetek a könyvben - kurziválással elkülönített) idézet akasztja meg, majd egy ezután következő mondat szignálja ("becsukom a könyvemet") már megkettőzi a későbbi Hölderlin-idézet referenciális státuszát, s ez a kettősség az egész kötetre kiterjeszthető: lehetséges, hogy a Hölderlin-töredékek nemcsak idézetként, hanem annak szignáljaként is olvasandók, hogy a Kukorelly-szövegek "énje" (éppen Hölderlint) olvasó "én"?
Azzal, hogy a fordítás elkerülhetetlenül továbbgyűrűző helyettesítéses láncolatát Kukorelly az olvasás megjelenítésével is kapcsolatba hozza, univerzálissá teszi a megértés többnyelvű, intertextuális feltételezettségét (amit más, jelöletlen idézetek - pl. József Attilától, Pilinszkytől -, illetve önidézetek is hangsúlyoznak). Másrészt azzal, hogy az olvasás megjelenítésével megkettőzi az olvasásnak mint reprezentált szituációkontextusnak az értelemlehetőségeit, megmutatja ennek ugyancsak fiktív jellegét, vagyis ez sem rögzül elsődleges vonatkoztatási keretként. Ezzel egy elvileg meglehetősen tág és plurális nyelvi tér bontakozik ki, amit hangsúlyoz az (önidézet formájában létesülő, illetve a Hölderlin-költészetben eleve adott) változatok kiemelt szerepe a kötetkompozícióban, valamint a szövegeknek a számmisztikára emlékeztető elrendezése (ezekről l. Farkas Zs.: Kukorelly Endre. Pozsony, 1996, 127-129.), amely többféle kapcsolódási lehetőséget dolgoz ki a kompozíció által kiemelt helyzetű témák és szemantikai motívumok között (életrajzi elemek, felejtés, eső, a nem-értés tapasztalata, nők, illetve az érzékelés visszatérő koordinátái, mint pl. nézés, hallás, forró/hideg, kint/bent stb.).
Ha mégis támad hiányérzet e nyelvi tér "betöltését" illetően, akkor az éppen a hipertextualitás lehetőségeinek kihasználatlanságából eredhet. Megfigyelhető ugyanis, hogy a Hölderlin-aszövegrészletek Kukorelly általi felhasználásának képlete teljességgel egyirányú, "visszafordítva" pl. már nemigen működtethető. Sok esetben viszonylag kevés szerep jut az idegen szövegrészek beépülésének (?) a Kukorelly-i kontexztusban. A megjelenített olvasás fő eljárásait - a szövegtestben helyet kapó részleteken túl - ugyanis elsősorban a megidézett Hölderlin-vers valamely jellemzőjének (pl. a verssorok számának) formális visszaadása, illetve egyes érdekesebb esetekben a hangzás, gyakrabban csupán egy-egy szó (pontosabban a magyar megfelelő) megismétlése és az azokból kiinduló, ám Hölderlinhez vissza már nem csatlakozó, tulajdonképpen asszociációs sorok jelentik. Vagyis Hölderlin "kibetűzése" során - az esztétikai hatékonyság tétjét tekintve - a H.Ö.D.E.R.L.I.N. egyértelműen Kukorellyben bízik, Hölderlin teljesítőképességétől mintha tartana. Nyelvi világára mintha kevesebb szükség volna, mint azt egy valódi dialogikus helyzet feltételezné, s így persze számottevőbb Hölderlin-értelmezésre is csak a sikerültebb szövegekben kerül sor.
Ilyen lehet pl. a 6.9-es szöveg, amely a Der Tod fürs Vaterland 4. versszakának anaforikus szerkezetét szünteti meg. A "Fürs Vaterland" sorkezdő megismétlését Kukorelly versében az "Ez nincs, ó nem, mert nincs [...]" felkiáltás "helyettesíti", amely azonban a hangzás hasonlósága révén visszautal a Hölderlin-vers előző (Kukorellynél nem idézett) szakaszának kezdetére ("O nimmt mich, nimmt mich [...]") s ezzel nemcsak a "Vaterland" létét, hanem a "lírai én" kommunikatív helyzetét is "elvitatja" (s a Kukorelly-szövegben nem is szerepel a költői megszólítás alakzata) - ily módon felmutatva a lírai én "hanghoz jutásának" és a haza létének feltételes kölcsönviszonyát a Hölderlin-versben. A "Vaterland" a Hölderlin-vers legutolsó megszólítottja, amely - az aposztrophé szimmetrikus szerkezete szerint - visszaigazolhatja a lírai én "megszólalását", vagyis a kettő összetartozásának felismerésével Kukorelly szövege mintegy felfedezi azt az ideológiát, amelyre a Der Tod fürs Vaterland lírai struktúrája épül.
A kötet szerkezeti középpontját képező szöveg (5.5.) pedig a Hälfte des Lebenst írja át, oly módon, hogy az "életút" konceptuális metaforáját kiszakítja a Hölderlin-versnek a szubjektum "Innerlichkeit"-ját egy organikus (szimbolikus?) esztétikai kódrendszer révén a természethez közelítő alapképletéből, és egy kétkerekű tákolmányát maga után vonszoló öregember látványává távolítja. Kukorelly "átiratában" az organikus természeti metaforika helyére az önkényes megfeleltetés művi, allegorikus képvilága lép (még a fenyő is "karácsonyfa", a tóba "dőlő" táj képe Kukorellynél a kétkerekű egyik "befelé dőlő", s ezért mindig elakadó kerekébe helyeződik át). A Kukorelly-szöveg a jelenet elbeszélésével tulajdonképpen egy allegorikus narratívát bontakoztat ki ("Azt nem lehetett látni rajta, hova megy, és hogy minek. Hová húzza a kétkerekűjét. Miért húzza arrafelé./ Pont arra. Mi van ott./ Miért gondolja, hogy arrafelé van valami."), allegóriával helyettesíti a Hölderlin-mű organikus képalkotását. A szubjektum egyik legsajátabb tapasztalatát tehát "látványként" teszi hozzáférhetővé (?), s így a halál ismeretlenségét a félelem, a siratás hangvételéből ("Weh mir, wo nehm ich, wenn/ Es Winter ist, die Blumen und wo/ Den Sonnenschein/ Und Schatten der Erde?") vlamifajta részvét modalitásába helyezi át. S míg a Hälfte des Lebens híres zárlatában a "némaság" ("szótlanság", 'nyelv nélküliség') mozzanata a válasz elmaradásának jelzése, a lírai helyzetet eltávolító és narrativizáló Kukorelly-szövegben ez inkább az allegorikus történet képiségére, "látvány"-voltára utal, azaz: a válasz nélkül maradás szükségszerűségének tapasztalatát kínálja válaszul a Hälfte des Lebens megválaszolatlan kérdésére.
Összességében azonban mégis inkább Kukorelly önértelmezése tűnik érvényesnek, amely kelthet némi hiányérzetet a dialógus meglehet, konzervatív eszménye mellett kitartó olvasóban: Kukorelly bizonyos poétikai lehetőségek "kipróbálásához" valóban "használja" Hölderlin szövegeit. S ebből a szempontból érthetővé válik a zavar a "miért éppen Hölderlin?"-típusú kérdésekben. Úgy tűnik, a H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. központi dilemmája a többnyelvűségben rejlő problematika volt, s ezt tekintve igazán izgalmas kötet született. Kukorelly és Hölderlin dialógusa azonban meglehetősen aszimmetrikus képet nyújt: némileg félrevezető kifejezésekkel élve úgy lehetne fogalmazni, hogy Kukorelly "hölderlinizálásának" projektjében Hölderlin "kukorellyzálása" jobbára elmaradt. (Jelenkor, 1998)