Ferdinandy György

Az egész úgy kezdődött, hogy kaptam valami kitüntetést. Mondjuk, a becsületrend kiskeresztjét. Itt a szigetvilágban nincsenek kitüntetések, nevetséges a cím, akárhogyan is fordítom. Nem akarok úgy járni, mint Recsken a rab, aki azzal kérkedett, hogy a nagybátyja háromkeresztes máltai lovag.
A díjat Párizsban adták át. Számítottak rá, hogy nem tudom kifizetni, mellékeltek a meghívóhoz egy harmadosztályú, úgynevezett turistajegyet. Eddig minden rendben is lett volna. Örültem, hogy húsz év után ismét Párizsban megyek.
Amikor azonban átböngésztem a küldeményt, a szemem a keltezésre esett. Sokszor már azt sem tudom, miért, de vannak régi dátumok, amik az én számomra ma is pirosbetűs ünnepek. Mint február másodika, példának okáért. Amikor felébred téli álmából a medve. Mit számít, hogy nincsen se tél, se medve itt a trópuson!
A meghívón pedig május huszonnegyedike állt. A házassági évfordulónk: vannak ilyen véletlenek.
A régi életem ma már ritkán jut eszembe, de most mégis elhomályosult a szemem. A lányom Párizsban lakott; igaz, hogy annak idején haraggal váltunk el, de mit tudhat a haragról egy tízéves gyerek! Az én dolgaim végül is nagyon régiek: az esküvőm pontosan negyven éve volt, és húsz éve lesz, hogy nem láttam a gyerekeimet.
A levelemre ketten is válaszoltak. Én is úgy gondolom - írta a feleségem - hogy ideje lezárnunk ezeket a dolgokat. Ha másért nem, az unokáink miatt. A lányom pedig röviden közölte, hogy kint fog várni - mint most mondják - a repülő-pályaudvaron.
Mindig fürgébbek voltak, mint én. Ha nem követtem őket, kinevettek. Párizsban egy idegennek későn jut eszébe minden. Clo is fűvel-fával összeállt, én pedig észre se vettem. Azt híresztelte, hogy szeretőm van. Minden időm arra ment, hogy tisztázzam magam.
Szakállas históriák; azóta sok minden megváltozott. Lett belőlem valaki, példának okáért. Nem voltam már az az ágrólszakadt diák, akinek a Vöröskereszt osztogatta az ösztöndíjakat.
Másrészt, kihevertem a válást; volt rá időm húsz év alatt. Ma már ugye, mint Montblanc csúcsán a jég... Páncélkemény vagyok.
Az ember azt képzelné, hogy kellemes kaland egy ilyen utazás. Egy kis lámpaláz, készülődés, izgalom. Nekem azonban minden sejtem fellázadt, amikor szembesültem a ténnyel, hogy el kell hagynom a zátonyomat.
A legrosszabb az, amikor az ember a repülőtéren magára marad. Addig még áltathattam magam, hogy visszafordulok. De ott, a kifutópálya szegélyén! Hihetetlen, hogy régen átkeltem az óceánon minden évben. Hogy volt idő, amikor vártam ezeket az utakat.
A gépen azután elaludtam. Vacsora után elsötétítenek az interkontinentális járatokon. Furcsa álmom volt: az álmodtam, hogy húsz éves vagyok. Minden úgy történt, mint annakidején, de valahogyan mégsem egészen. Az álom mozivásznán még nem dőlt el semmi. Rajtam múlott, hogy merre cipelem a cuccomat. Én pedig éltem a lehetőséggel: megálltam, visszafordultam, tétováztam. Azután mentem tovább, természetesen. Elszánt voltam már akkor is. Nekivágtam a vakvilágnak, lebontottam magam körül az állványzatokat.
Az esküvőnk vidéken volt. Emlékszem, legszívesebben elmentem volna aludni, amikor a vacsorába tokolló végtelen francia ebédnek végre valahára végeszakadt. De a ceremónia liturgiája úgy kívánta, hogy még aznap útnak eredjen az ifjú pár. Hogy hová, az senkinek eszébe se jutott.
Párizsig mégcsak elvitt valami rokon. Nyertem két órát. Kétszáz kilométert. Reszketve kuporogtunk a hátsó ülésen, a nagy sötét kocsiban. Párizsban valami filmet forgattak. Egy kecske rohant végig az utcán, hátul korbácsolták, elől csalogatták a színészek. A vásznon persze mindebből majd csak egy rohanó bakkecske marad.
A szálloda, ahová beestünk, a Stúdió Hotel névre hallgatott. Emlékszem, sokáig forgolódtam az ágyon. Az utca mélyén tovább forgatott a stáb. Csak másnap vettem észre az ajtó fölött a márványlapot: "1926-ban itt lakott József Attila". Ez a találkozás később gyakran eszembe jutott. De akkor reggel rohantam tovább, mint lent az utcán az a kecskebak.
Amikor felébredtem, a látóhatár pereme már világosodott. Kisvártatva felt?ntek az európai partok. Kuporogtam a kabin ablakában, figyeltem ezt a hosszú, csipkés vonalat. Nyugodt voltam. Ami történt velem, nem volt se sorscsapás, se szerencse. Ha nehezen és ha keservesen is, de mindig én határoztam el a dolgokat.
Annakidején például meg akartam ismerni a világot. Írni egy remekművet, és elültetni a gyümölcsfáimat. Hát a remekm?ből ugye semmi se lett. Kis kannibálok legfeljebb. Írni-olvasni tudó tízezer gyerek. A világot sem ismertem meg igazán: itt maradtam, ezen a korallzátonyon.
Ma reggel Párizsban leszek. A repülőtéren ott fog várni a lányom. Elmegyünk valahová, megünnepeljük az évfordulónkat, és - hogy el ne felejtsem! - a díjamat.
Annak, aki délről érkezik, Párizsban szürke minden. Még akkor is, ha történetesen süt a nap.
Gina ott áll a kijárat előtt. Karcsú, szőke fiatalasszony. Lehajol egy aprócska, dundi lányhoz, és rámmutat.
- Chantale? - kérdezem.
- Rádismert! - mondja a lányom. - Ez a tökmag!
- Te se voltál sokkal nagyobb - állapítom meg.
- Én?!
- Amikor utoljára láttalak.
Mintha tegnap lett volna. Helyreállt közöttünk a régi feszültség egyetlen perc alatt.
A lányom bogárhátú kisautót vezet. Így járnak bevásárolni - mondja - a francia háziasszonyok.
- Hazamegyünk - teszi hozzá. - Kipihened magad.
- Holnap pedig elvisz a közjegyzőhöz a férjem - közli még, kint az autóúton.
- A közjegyzőhöz?
- Anyám azt írta, kell neki valami okirat...
- Jól van? - kérdezem.
- Jól, jól. Természetesen. Telefonáltam a minisztériumba, ne félj. Meg fogod kapni a díjadat
Ügyes, talpraesett lány. Olyan, mint az anyja. Clo-ra is nyugodtan rábízhattam magam.
Az autósztráda megkerüli a várost. Próbálok eligazodni. A látóhatáron, az Eiffel-torony körül, sűrű barna gőz ül a házakon. - Nem járunk be - mondja a lányom. Le se tudnám tenni a kocsimat.
Hihetetlen, hogy egyszer erre laktam én is.
- Ha van valami elintéznivalód - folytatja - elviszlek a gyorsvasútig. A metró bent van félóra alatt.
- Elkísérlek! - szólal meg Chantale a hátam mögött.
- Nagyapa ismeri a várost! - inti le az anyja. És nem ér rá sétálni veled. Egyéb dolga van.
- Eljönnél velem? - kérdezem. Időbe kerül mire megértem, hogy a kérdéses nagyapa én vagyok.
Chantale nem felel.
- Látom, nem változtál! - mondja Gina. Még meg sem érkeztünk, és már levetted a lábáról a lányomat.
Bekanyarodunk egy ház elé.
- Megmutatom a szobádat! - jelenti be Chantale.
- Csináltam - szól utánunk Gina - egy könny? ebédet. Vacsorára itthon lesz a férjem. Délután - teszi hozzá egy oktávval magasabban - nagyapa aludni fog.
- És Clo? - kérdezem.
- Anyám csak holnap érkezik.
- A tanyáról? - kockáztatom meg, és a lányom azt feleli:
- Nem tudom.
Chantale pirospozsgás, kerekkép? lányka. Ilyen volt Clo is, Juliette Gréco-nak csúfolták őt az osztálytársai. Csak ez a "nagyapa" ne lenne! Időbe fog kerülni, mire megszokom.
Clo délben érkezett.
- Hogy vagy? - kiáltotta vidáman.
Ilyenkor udvariaskodni szoktak a franciák. De Clo tényleg alig változott húsz év alatt. Talán választékosabban öltözött. Annakidején áruházakban vásároltunk, leszállított árakon. Nyilván tartott ő is ettől a találkozástól; az első alkalommal magamra hagyott.
- Nem veszekedtek! - állapította meg az unokám.
- Miért veszekednének? - korholta Gina.
- Azt hittem, kiabálni fognak - vallotta be a csöppnyi gyerek.
Ebédre hazajött Pierre.
- Csinálunk egy családi képet! - jelentette ki az apéritif szertartása után.
A nagyszüleimmel! - kiáltotta Chantale.
Hát ez a részlet, a fényképezkedés, szemmel láthatóan nem volt tervbevéve. Átestünk rajta mégis, de az erőltetett mosolyoktól valahogyan elment a jókedve mindenkinek.
Délután elvitt minket a jegyzőhöz a vőm. Mert Pierre végeredményben a vőm volt. Ezen sem a távolság, sem az örök harag nem változtathatott.
- Gyorsan átesünk rajta - mondta Clo. - Apró formaság: a neveden maradt az elővételi jog. Nem tudom eladni a birtokot.
- El akarod adni? - szaladt ki a számon, és Clo szórakozottan felelte:
- Á, dehogy!
A jegyző felolvasta, hogy a szerződés valami értékkülönbözet kifizetésére kötelezi a feleségemet. Ez volt az első eset, hogy nem nekem kellett elővennem az erszényemet. Igaz hogy az adós se fizetett. Csak aláírtam, hogy felvettem a pénzt. Ha ragaszkodsz hozzá... - mondta Clo, de én nem ragaszkodtam semmihez.
- Ez szép volt tőled! - vallotta be kint az utcán, én pedig megcsókoltam az arcát.
Aztán lefékezett előttünk Pierre, és ennek a homályos emlékektől terhes pillanatnak vége lett.
- Irány a gyorsvasút! - mondta a feleségem.
- Elutazol? - kérdeztem bután.
- Miért? Azt képzelted, hogy itt maradok?!
- Mikor látlak?
- Minek? - kiáltotta nevetve. Nincs több aláírnivaló papírom!
Emlékszem, nevettem én is. Ilyen volt Clo, már akkor is, negyven éve. Ez a gonosz kis mondat pontosan rá hasonlított.
Így fejeződött be ez a találkozás. A nap, amikor elveszítettem a tanyát. Amikor az utolsó szalmaszál is elszakadt.
- Betettem a sütőbe a vacsorádat! - mondta a lányom. A bor és a kenyér kint van az asztalon.
Ők ketten valami fogadásra mentek. A videót - mondták - visszaforgattuk. Elég ha itt, ezt a gombot megnyomod.
Chantale mellémfészkelte magát.
- Tudod még, hogy hol kell megnyomni? - kérdezte, és én bevallottam, hogy már nem tudom.
- Jaj Istenem! - zsörtölődött a csöppnyi lány. - Papus!
- Papus?! - kérdeztem meglepetten.
Amikor ekkora volt, a lányom is papusnak szólított.
- Elmesélte - mondta Chantale. - Ha akarod, akkor ezentúl én is így szólítalak.
- Az jó lesz - feleltem.
A képernyőn pergett már a film. Elaludtunk, alig félóra alatt.
Később még felkeltem, megvacsoráztam. Megültem az évfordulónkat. Mint minden évben, odalent a trópuson.
Másnap bevitt a gyorsvasúthoz a lányom. Elbúcsúztunk. A minisztériumban ágadott egy borítékot a portás:
- A díjkiosztást lekéstük - mondta. - Nagy ünnepség volt - tette hozzá. - Kár, hogy nem lehetett jelen.
A Stúdió Hotelben béreltem szobát. Másnap indult vissza a gépem, volt időm: meglátogattam a múltamat. A rue des Cannes-t, ahol Djuri énekelt, a Mabillont, az új hullám törzshelyét. Ittam egy pastist a Pergolában, Babó, a festő tiszteletére, majd az Old Navy-ben, Víg Bandi helyén, egy másodikat. Benéztem a kávézóba, ahol valaha Janó, a költő sakkozott, ettem egy keménytojást a rue de Buci sarkán: ide még szegény Keszei Pista volt, aki elhozott.
A régi barátok! A stáb aznap este már csak az én fejemben forgatott.
Így fejeződött be ez az út, az utolsó párizsi utam. Nem, nem változott semmi húsz év alatt. Tétova voltam most is, és hiszékeny. Most is későn jutott az eszembe minden valamirevaló gondolat.
Vannak dolgok, amiket soha nem hever ki az ember. Múlt ifjúság tündértaván... Járkáltam, körbe-körbe, a latin negyed sikátoraiban.