BENGI LÁSZLÓ

Ahogy öregszem, egyre több gyanakvással figyelem azokat, akik csak az azonos (legalábbis hozzájuk igen hasonló) gondolkodású, írás- és érvelésmódú, esetleg fogalomhasználatú szerzőkre/írásokra képesek elismerően - de azokra aztán kizárólag elismerően - hivatkozni. Egyre inkább meggyőződésem, hogy az ilyen munkák (szerzőket nem, legföljebb tanulmányokat tudnék példaként említeni) az irodalomértés feltételezte készség és diszpozíció hosszabb-rövidebb ideig tartó hiányát mutatják föl, illetve leplezik - több-kevesebb sikerrel - el: a hermeneutikának (is) régi figyelmeztetése, hogy a legkörültekintőbben alkalmazott és működtetett módszer sem fe(le)d(tet)heti el a subtilitas interpretációban előálló szükségességét (legyen szó akár épp egy hermeneutika kedvelte értekezői-műelemzői fogásról, vagy egy szinte művészi hatást kiváltó írástechnikáról). S ha valamely okból nem tudatosítjuk, hogy az emlegetett jelenség valószínűleg minden korban éppannyira kísért, Farkas Zsolt könyve üdítő olvasmány lehet. Hiszen bizonyosan olyan szerzőről van szó, akinek tájékozódása, valamint érdeklődése nem egyoldalú, sokkal inkább - a nem ritka provokatív hanghordozástól sem függetlenül - nyitott, párbeszédre és vitára késztető. A beszélgetés elevensége és személyessége írott, sőt nyomtatott szövegben megjeleníthetetlen, de érzékeltethető: "Egyik elsődleges stiláris szempontom, hogy amennyire lehet (nem nagyon lehet), közelítsek saját >>informális<< élőbeszédemhez." (132.) Persze ez önmagában nem érték - jól vagy rossz(abb)ul megoldható feladatot jelent. Ha sikerül megküzdeni e kihívással, éppúgy járhat előnyökkel (a szövegek - említett dialógusigényük, s valamivel ritkábban -készségük mellett - könnyen olvashatók...), mint ahogy korlátozásokkal (reflexív beszélő esetén: szükségszerű önkorlátozással). A kritikus - sajátos feladata következtében - elismerése ellenére sem hallgathat ezekről.
Az élőbeszédszerű írások egyik legnagyobb erénye - hogy mentesek a formai kötöttségek egy részétől, leginkább a pontosságra törekvés néha görcsössé váló igyekezetétől - egyszersmind a legnagyobb veszély is: könnyen csaphat át olyan érvelésbe, illetve védekezésbe, miszerint a kritikus naivabbnak hiszi a szerzőt, mint az más kijelentések és gondolatmenetek alapján valószínűsíthető. (A "szerző" szót használom, mert remélem, senki nem hisz oly naivnak, hogy azonosítom a szövegbeli "én"-t a polgári szerzővel; mert a "szöveg beszélőjé"-t és társait az értekező jellegű írások, illetve - Farkas Zsolt munkáit jobban jellemző fogalmat keresve: - az esszék kapcsán rendkívül modorosnak vélem; mert a kritikusoknak - főként kritikusainak - rendszeresen válaszoló, élőbeszédet imitáló "én" nagyon is személy, "szerző" benyomását kelti.) Ha viszont abból indulunk ki, hogy a szerző bár tévedhet, általában nem lehet naiv, akkor az olvasó - noha megbízik a szerző kompetenciájában, mégis - minden egyes általa kapásból vitathatónak ítélt kifejezés kapcsán mérlegelni kényszerül, vajon dialógust folytat-e azzal a beszélővel, aki stílusával és beszédmódjával beszélgetni hívja: az esszéírótól éppúgy elvárható bizonyos önfegyelem és figyelem (talán úgy is mondhatjuk, a lényegesnek és fontosnak tartott kérdések és megfogalmazások erőteljesebb - nem a stílust, de az érvelés irányát érintő - konzisztenciája), mint a kifogásait megfogalmazó értelmezőtől. A beszédmód nyitottságát, a gondolkodói diszpozíció dialóguskészségét vonja vissza, csökkenti az olyan magatartás, amely nem "csupán" arra tart igényt, hogy az olvasó önmaga és a szöveg téziseiben is kételkedjék (ez minden kérdezésnek, így a beszélgetés lehetőségének előfeltétele/alapja), hanem egyszerre vár el komoly felkészültséget (amennyiben meg kell állapítani, a kontextus - vállalva a vitát - érvekkel támogat vagy inkább visszavon egyes kijelentéseket) és némi tájékozatlanságot (ami azért nem árt a tájékozottabb olvasóknak néha túlzottan közhelyes - vö. 77-80. - részletek elviseléséhez).
Az ismétlés során - szól napjaink elméleti irodalmának egyik közhelye - soha nem marad, mivel nem maradhat önmagával azonos a megismételt. Ha ezt sarkítottan (tehát közhelyesen) értelmezzük, a "tartalmatlanná", (szinte) érdektelenné válásig ismételgetett közhely soha nem lehet közhely. Mégis: inkább fokozat kérdése. Mert ha nem méltó érdeklődésünkre minden, ami új, ami eltér attól, ami eddig volt, akkor leginkább a kontextustól - megkockáztatom, adott esetben a gondolatvezetés összetettségétől - függ, hogy egy közhelyet sikerül-e "föléleszteni." Ennek nyilván nem kedvez, ha az állítások felszínessége mintegy összeadódik, egymást erősíti. "Például a halál témája alighanem egyidős az emberi nyelvvel. Nem hiszem, hogy radikális újdonságot lehetne mondani ebben a témakörben. [...] Nem pontosan ebben a megfogalmazásban, de nagyjából ugyanezzel a problémával minden egyes ember szembesült eddig a >>világtörténelem<< során." (78.) Kételkedem abban, hogy a közhely és az újdonság, az "originalitás-eszmény" (80.) kizárja egymást. Minthogy a feledés szerencsére soha nem küszöbölhető ki, nem minden idézet vagy parafrázis közhely. Azonban ennek szem elől tévesztése leginkább azért válthatja ki az olvasó tiltakozását, mert egyazon oldalon két oppozíció is interferál: az idézet második része tulajdonképpen a megfogalmazást, a formát és a tartalmat helyezi szembe. Ha komolyan vennénk ezt, az irodalom "története" nem lenne más, mint néhány (gondolom megszámolható) közhely ismételgetése, ahol csak az ornamentika változik, de az originalitás végeredményben még a díszítés módozataitól (mint automatizálható technikáktól?) is megtagadtatik; vagy például Hume és Nietzsche - legalábbis bizonyos ismeretelméleti kérdéseket tekintve (vö. 77.) - ugyanazt állítaná, a kontextustól, a gondolkodásmódtól (stb.) függetlenül? Ennek kétségességét persze a szöveg is reflektálja - nem tanulságok nélkül való, hogyan: "Elég bonyolult ez a kérdés is, jusson eszünkbe néha az iránta való alázat. Csak néhány szál a bonyodalmak gubancaiból: 1. a neokantiánus kérdésfelvetés: hogyan lehetünk képesek általánosításokra a történettudományban, ha tudjuk, hogy minden egyes esemény sui generis egyszeri s megismételhetetlen. [...] Ezek a kérdések is közhelyek: többkönyvtári irodalom foglalkozik vele, százéletnyi időtartam alatt elolvasható." (79.) A közhelyek valóban más közhelyekkel bizonytalaníthatók el a legkönnyebben; az esetek elsöprő többségében a fő/kiinduló kérdéseink nem hatnak újdonságként. Farkas Zsolt azonban - szemben az általa említett "többkönyvtárnyi irodalom" zömével - nem egyszer megáll ezen a ponton. Pedig a legáltalánosabb nehézségekre rámutató kérdések nem keverhetők össze a válaszokkal, avagy alázatosabban: a válaszkísérletekkel. Azokkal a próbálkozásokkal, amelyek - a már létező megoldási javaslatok, föltételezések kisebb-nagyobb részének ismeretével - olykor egész apró, lényegtelennek látszó (tehát időigényes és kevesek érdeklődését kivívó) kérdéssel, ellentmondással (stb.) foglalkoznak. A megkérdőjelezetlenül fölvetődő közhelyek naiv bizonyosságának és a közhelyek egymás általi cáfolhatóságának, viszonylagosságának ellentéte akkor lehet a gondolkodás ösztönzője, ha nem merev szembeállításként interpretáljuk, hanem a megértés (a nyelv) inherens feszültségeként engedjük megmutatkozni. Paradox attitűdként tehát, amely - mint soha véget nem érő párbeszéd - egyszerre foglalja magába a konzisztens megoldásra való törekvést és az így megalkotott gondolatmenet részlegességének reflexióját, az eredetiségnek és a mind tágabb történeti tájékozódásnak (az originalitás esetlegességének) a vágyát... Minthogy az így strukturált, sematizált feszültség/mozgás oszcillatórikus, vagyis nem pusztán a konzisztensben ismerhető/ismerendő föl a részlegesség szükségszerűsége, de a parcialitás/kontingencia tapasztalatából is a konzisztenciára törekvés igénye fakad, az azonosságok és különbözések folytonos fölszámolódása, illetve transzformációja legalábbis bonyolultabb gondolati-fogalmi szerkezetek kialakításához vezet - s ez összetettebb struktúrák hasonló viszonyban vannak a "közhelyekkel", mint a szerzőnk által is problematizált "ugyanaz" azzal, ami a megértés igazságának élő történeti (és nem pusztán történelmi), netán esztétikai tapasztalatában részesít.
A problémátlan "közérthetőség" illúzió, a teljes kifejtettség elérhetetlen - a feladat/kérdés így általában (az értekező szövegek esetében is, de főként az esszék kapcsán) az marad, mennyire összetett mintázat, mennyire árnyalt interpretáció és olvasói dialógus jön, jöhet létre, mikor a szövegben meghatározható és szétbontható, így az argumentációt újrarendezni képes mozgások interferálódnak. Minthogy hosszabb és alaposabb szövegelemzésre most nem nyílik mód, kevésbé összetett példát próbálok hozni. Az egyik szöveg a következőképp kezdődik: "A megértés pragmatikai fogalom.//>>Odané[zz], ott egy őzike [...]!<< - mondja K katona K' katonának egy MÁV-szerelvényen utazva. K' katona felkapja a fejét és kinéz az ablakon. Megértette a másikat. Aki nem kérdezi [...], most mi[ér]t nézel kifelé az ablakon?, végtére is ő hívta fel a figyelmét az őzikére [...]. Értik egymást. [...] Az ilyen pragmatikailag tiszta eseteknél látszik: a beszéd működik mint közös kód. [...] Ez a hermeneutika végső érve a dekonstrukció ellen. [...] Azt hiszem, ismeretelméletileg és jel(entés)elméletileg a hermeneutika és a dekonstrukció hasonló alapvetéseken nyugszanak, bár a dekonstrukció kétségkívül gazdagabb és profibb ezeken a területeken." (99-100.) Az utóbbi mondat alapján úgy látszik, hogy az érveiből kifogyó hermeneutika veresége ("végső érve" csak a "pragmatikailag tiszta eseteknél" működik) részvereség; a Szilasihoz fűzött - önmagában is elemzésre érdemes - kommentár fölépítése többé-kevésbé alátámasztja ezt. Később mégis úgy tűnik, a legzseniálisabb "dekonsrtuktorok" és "hermeneuták" között nem igazán lehet lemérni, "hány kiló egy hattyú" (287.). A tanulmány zárlata pedig - a dialógus gadameri metaforáján keresztül - már nem annyira a dekonstrukció, mint inkább a hermeneutika gondolkodásmódjával hangzik össze: "Minden kulturális praxis pragmatikája dialogikus." (105.) Az expozíció és a végkövetkeztetés közti elmozdulást vagy (akár termékeny) ellentmondásnak, vagy azon törekvés eredményének tekinthetjük, hogy a szöveg - szimmetrikusan ellentétező szerkezetével - hermeneutika és dekonstrukció "hasonló alapvetésére" kíván rámutatni. Mindazonáltal ez az elmozdulás hasonlónak látszik ahhoz az aszimmetriához, amit Farkas Zsolt Szilasi és Fish írásában egyaránt kritikával illet. Míg kezdetben a hermeneutika azért is szenvedhetett részvereséget a dekonstrukcióval való beszélgetésben, mert "végső érve" a még mindennapi életben sem kizárólagos esetekre alapozódott, addig a szöveg zárlatában épp a megértés pragmatikájának dialogikus volta emeli a hermeneutikát a dekonstrukció mellé vagy fölé: "A novellától a textusig" saját szerkezetének dialogicitását csak egy aszimmetriára alapozva képes biztosítani (a szimmetriasértés feltételének természetesen a párbeszédet tekintve - vö. 104.). Mégis, ez a gondolati-textuális mozgás - a Balassa-kritika egyik megállapítását vonatkoztatva vissza Farkas Zsolt írására - könnyen felszínessé válik, valamelyest "lebénítja a jelentésteremtődés esélyeit" (154.). Persze nem azért, mert a szöveg elviselhetetlenül és követhetetlenül sokat akar elmondani/közölni; épp ellenkezőleg, az egyes alaptézisek részletesen, néhol talán didaktikusan rajzoltatnak föl, ám az ezek közötti távolság áthidalása egy nagy gesztussal történik, nem pedig apró elmozdulások sokirányú és összetett eredőjeként áll elő. Egyfelől talán szerencsésebb lenne, ha a Stanley Fish-tanulmány ismertetése és kritikája közti arány fordítva állna fönn. Másrészt: akceptálható vélemény, hogy a "szabálysértő, reflexív és szubverzív irodalom", az ezáltal erősített "pszichotikus szignifikáció [... z]avart okoz az édeni tökéllyel működő pragmatikában. [...] Nem hiszem, hogy ennek érdekes fel- vagy megoldása az lenne, ha - felszámolva a viszony relacionalitását - kizárólag a saját kódunkat olvasnánk rá a megértendőre." (104.) A kérdés tehát, miképp lehet feloldani e zavart (noha e sorok papírra vetője ezt korántsem tartja eleve terméketlennek, illetve föloldandónak, és inkább a párbeszéd és az ebben beálló törések együtt-valóságát megalapozó feltételek érdekelnék, e két mozgás/törekvés közti reláció természete...). A választ tulajdonképpen az utolsó bekezdés adja, s nagyjából abban foglalható össze, hogy "meg kell kérdeznünk a szövegtől [...] minden[t...], ami vele kapcsolatos. [...] Minden a másik pozíciójából értelmezhető." (105.) Csakhogy föntebb azt olvassuk: "a szöveg nem úgy reagál a kérdésemre [...], ahogyan az a jelenlét-fizikában történik" (103.) - Farkas Zsolt, noha a "hagyomány szövegeivel való találkozás" (103.) reciprocitása és relacionalitása (vö. 103.) bizonyításra/meghatározásra szorulna, épp azt a kérdést hagyja reflektálatlanul és megválaszolatlanul, hogy e találkozás dialogikusságát, a párbeszéd-metafora implikálta reciprocitást és relacionalitást mi biztosítja (alázatosabban: mi teszi lehetővé). Összefogottabban (re)konstruálva a tautologikusnak, kissé semmitmondónak tetsző gondolatmenetet: (1) a dialógus jó metafora, mert bár nem támasztja érvekkel alá, de intuitíve beláttatja a hagyomány szövegeivel való találkozás kölcsönösségét; (2) a hagyomány szövegeivel való találkozás kölcsönösségében zavar állt be [vagyis az intuitív meglátás közel sem problémátlan]; (3a) megoldás lehet a kölcsönösség föladása - (3b) ez nem jó megoldás; (4) a jó megoldás az intuitív meglátás érvényre juttatása [vagyis annak ellenére dialógust kell folytatni, hogy ennek lehetősége erősen kétséges]. Természetesen nem a konklúzió önmagában, de az a hasonlóság lehet problematikus, amely a gondolatmenet szerkezetét a petitio principii néven emlegetett érvelésmódhoz köti. Ugyanis a (3a) anélkül vettetik el, hogy érvek támasztanák alá az erre alapozódó koncepciók logikai tévesztését, figyelmetlenségét. Pedig ennek (kicsit tág terminussal élve, az ignoratio elenchi konkrét esetének) vizsgálata lehetővé tenné a kölcsönösség, a dialógus fogalmának újragondolását: annak reflektálását, miképp intézhetünk kérdéseket a szöveghez, és - különösképpen - miképp válaszol nekünk és kérdez[!] minket a szöveg. Így juthatnánk el többek között annak a feszültségnek a (részleges) megértéséhez, hogy a más kultúrákkal, "értelmezői közösségekkel" (vö. 103.) való interakció hogyan lehet egyszerre az aszimmetrikus, önkényes interpretációk szükségszerű alapja (vö. 103.) és a dialógusszerű kulturális praxisokat megbontó esemény (vö. 104.). Elég komor látomáshoz is vezethet, ha eltekintünk az igencsak szövevényes filozófiatörténeti vonatkozásoktól; például elfeledkezünk arról a kérdésről, vajon a hatástörténet - létmódját tekintve - azonos-e azzal, belefér-e abba, amit az angolszász szövegek pragmatikaiként emlegetnek?
A Most akkor olvasója nem egy ponton valószínűleg "kicsit árnyaltabb megfogalmazásokat" (120.) várna. Ugyanakkor mégiscsak fogas kérdés, s így több alázatot követel, hogy hol is húzhatók meg az elvárások határai. Nem csupán a kontextustól, de természetesen az olvasótól (például olvasottságától, érdeklődésének irányaitól, felkészültségétől) is függ, hol és milyen részletességgel lehet egy kérdést explikálni, vagy mely állításokat felesleges magyarázni. Bizonyos közhelyeket nem árt, sőt kifejezetten hasznos időről időre fölidézni. Például: "az instrumentális nyelvszemlélet bizonyos fokig magába a nyelvbe van beleírva." (131.) "A szimulakrum totális győzelme még várat magára: magába a nyelvbe vannak beleépítve azok az erők, amelyek megakadályozzák." (124.) "Azzal a tézissel, hogy minden tézis radikálisan retorikafüggő, csak azok elégszenek meg, akiket fizetnek, bárhogy is ragozzák." (79.) A kötetbe fölvett írások jó része általában meggondolkodtató, legalábbis szórakoztató szöveg; ha magukban olvassuk ezeket, a felületességek, a befogadás ebből fakadó paradoxitásai nem zavaróak. Érdeklődéssel fogadtam például a jogos kifogásokkal is illethető, de egyoldalúsággal csak egyoldalúan vádolható Balassa-kritikát, a merészen karakteres értékítéletet formáló Kunstwollent, a kicsit szubverzív, mégis összetetten megfontolt Fixáció és fluktuáció háborúja, amint megmondatott című előadást vagy A tájék lokátorzásának, e Simon Attila recenzióját sokszor szem elől tévesztő, de a vitától függetlenül olvasva korántsem érdektelen írásnak néhány részletét. Ám - sajnos - az esszégyűjteményt mint könyvet közel sem ítélhetem meg ilyen pozitívan. Ugyanis ha több mint kétszáz oldalt kell elolvasni, a nem ritka "üresjáratok" (persze megítélés kérdése, ki mit vél ennek), például az ismétlődések, a gyakori felszínességek unalmassá, néha lapossá teszik az egybefolyó szövegkorpuszt. (Ez is magyarázhatja, hogy nem különösebben föltűnő a Merre tart az irodalom(tudomány)?, "A novellától a textusig" és "A tanulmányíró szabadsága" című szövegek tartalomjegyzékből való kifelejtése!) Talán ezért kellett volna megfontolni a kötet jelentős hányadát kitevő, néha túlérzékenységet sejtető (valamint a kritikák nélkül sokszor érthetetlen) válaszok és "levelek", hozzászólások némelyikének újraközlését. Mint a megértésből, az olvasói értékítéletből sem küszöbölhető ki a kontextus hatása, a pragmatikai komponens: vajon egy vékonyabb könyv - több alázat, azaz szigorúbb önkritika - nem lett volna-e méltóbb "társa", "folytatása" a szigorúbban válogatott/szerkesztett első kötetnek?
"Egyébként eddig még csak az ellenkezőjét vágták a fejemhez, de azt sokan: hogy fölöslegesen precízkedem." (255.) - válaszolja Babarczy Eszternek a Mindentől ugyanannyira kapcsán Farkas Zsolt. Erre a "precízkedésre" bizony most is szükség lett volna. (Nem arra gondolok, hogy a - magyarok többségéhez hasonlóan talán alváshiányban szenvedő - szerzőtől néha nagyobb éberségre lett volna szükség a korrektúrázás során. Ezt - önmagamat is mentegetve - tényleg nem tartom túl fontosnak. "Ha azt mondják: saepe et magnus dormitat Homerus, bizony szégyen nélkül szemlélhetem csorbáimat [...].") A Nana. Válasz Odorics Ferenc kritikájára első lábjegyzete a következő hivatkozást tartalmazza: "Odorics Ferenc: >>Na.<< In: uő - Kovács S. s. k.: Posztmagyar. Ictus, Szeged, 1995." Majd később - egy hosszabb részben (250-251.) - arról olvashatunk, hogy a recenzens rosszul párosította az évszámokat és a könyvcímeket Farkas Zsolt Lacan-tanulmányának egy lábjegyzetében. Hiába olvastam azonban újra és újra a hivatkozott szöveget a hivatkozott helyen, ott ilyesfajta megjegyzésre nem akadtam. Odorics Ferenc - Farkas Zsolt válaszát nyilván korrektnek és megszívlelendőnek tartva - valószínűleg módosított a szövegen, mielőtt az a kötetben megjelent. Szerzőnk azonban vagy nem vette ezt észre, vagy elfeledkezett erről: íme, egy "egyszerű formai hiba" (251.). Ismét egy apróság; egy akceptálandó érv után állnak a következő megjegyzések: "Én nem is nagyon alkothatnék ilyen véleményt, amit Ön nekem tulajdonít, hiszen Balassa egyáltalán nem írt a >>legújabb irodalomról.<< Ezzel szemben maga Balassa jelentette ki [...] ő azért nem ír erről, mert csak akkor fog írni, ha számára elég jó mű születik." (243. - A második mondatból hiányolható vessző az eredetiben maradt el.) Az "egyáltalán nem" mindig veszélyes szintagma, noha az idézet közvetlen kontextusa nem teszi világossá, mit is jelent a "legújabb irodalom." Segítségért a vita tárgyát képező szöveghez (A dzsungel könyve. Válasz Márton László kritikájára) fordulhatunk: "[...] a fent emlegetett paradigmán [ti. pl. Esterházyn, Nádason] kívüli irodalomra [Balassa Péter] láthatóan és bevallottan nem fogékony, például olyan, a jövőben nagy valószínűséggel meghatározó szerzők művei iránt, mint Darvasi, Garaczi, Kemény, Szijj stb. [...]." (236.) A "stb." elég egyértelműen jelzi a névsor bővíthetőségét; így kevéssé vonható kétségbe, hogy Márton László része a nem monolitként elgondolt "Csipesz-paradigmának" (236.). Márpedig - megdöntve az "egyáltalán nem" totalizációs törekvéseit - Mártonról Balassa írt, nem is keveset! (Ha értelmét látnám jósolgatásokba bocsátkozni, beismerném, hogy Márton Lászlónak ilyen mérvű kiemelése annak ellenére kitűnő és elismerésre késztetően pontos irodalomértői teljesítmény, hogy kritikusi attitűdöm valószínűleg elég távol áll Balassa fölfogásától.) Sokkal súlyosabbá válnak kifogásaim, mihelyt egyes állítások - Farkastól kissé szokatlan módon - némi kioktató hangnemmel párosulnak. "Igaz, hogy a fénysebességről is azt mondták [a fizikusok], hogy nincs gyorsabb, és mégis van. Persze, ki mondta, hogy a fizikus kollégák kemény tudományt művelnek?" (249-250. - A kiemelést elhagytam.) A "mégis van" meghökkentő szűkszavúsága evidenciára, közhelyre utal, de tudomásom szerint nincs ilyen közhely. A Cserenkov[-Vavilov]-sugárzás ismeretét ugyan lehet evidensnek venni, csakhogy az idézett mondat sokkalta radikálisabb kijelentés annál, hogy erre vonatkoztassuk. A kvantummechanika matematikája számomra elég hamar követhetetlenné válik; azonban informális információim szerint a kérdés közel sem tisztázott a "mégis van" szintjén, s komoly differenciálásra szorulna: az állítás másként értelmezhető ugyanis a nem-relativisztikus és a relativisztikus kvantumfizika keretei között (ami egyáltalán nem meglepő, elég ha csak az általam is ismert, relativisztikusan invariáns Dirac-egyenletre gondolunk). Továbbá a megnyugtatóan nem lezárt problémát - immár fizika és filozófia határterületéhez, a kauzalitás kérdéséhez kapcsolva - még összetettebbé teszi, hogy tulajdonképpen a kvantummechanikához tartozó méréselmélet kérdésének tekinthető... Végül elemezzünk részletesebben egy másnak címzett, igencsak sértő és durva kioktatást: "[...] a speed azonban egy egyszerű gyorsítószer (tehát éppen nem >>kábító<<szer), alapja amfetamin, amely a szervezet bizonyos természetes gátlófolyamatait gátolja le (>>dopping<<), nagyobb mennyiségben eléggé megváltoztatja a tudatállapotot, viszont egyáltalán nem hallucinogén, nem a >>költői képzelet<<, az >>alkotói fantázia<< és egyéb szép dolgoknak a protézise, szóval semmi Hajnóczy, Burroughs, Csáth, De Quincey [...]." (265.) Nos, ismét egy "egyáltalán nem." (Nietzsche erre valószínűleg olyasmit mondana, hogy "der Sieg der wissenschaftlichen Methode über die Wissenschaft." A neurológia jelenleg bonyolultabb annál, hogy az "egyáltalán nem" naivan pozitivisztikus konnotációi könnyedén érvényesíthetők lennének.) Előrebocsátva állításomat: az amfetamin (kifejezőbb nomenklatúrában: 1-amino-2-fenil-propán) valóban nem sorolható a hallucinogén drogok közé (tehát valóban nem kábító szer, bár kifejezetten kábítószer, hiszen ismételt dózisok esetén addiktív, és dependencia kialakulásához vezet), ám lehetnek hallucinogén hatásai. Először azonban az amfetamin hatáspontját illenék tisztázni. Nem világos ugyanis, milyen gátló folyamatokra gondol Farkas Zsolt. A gátlás vajon funkcionális anatómiai szinten valósul meg (mint például a cerebelláris Purkinje-sejtek rostjainak kimenetei vagy a nucleus caudatusból és putamenből a substantia nigrába tartó - egyaránt GABAerg - axonok esetében), netán neurofiziológiai vagy biokémiai-citológiai mechanizmusok szintjén értelmezhető (gondolhatunk gátló sejtekre - mint például az inhibitor interneuron Renshaw-sejtek és az endorfint tartalmazó, a nociceptív folyamatok szabályozásában szerepet játszó neuronok - vagy olyan gátló neurotranszmitterekre, mint például a posztszinaptikus membránt hipopolarizáló aminosav-származék, a GABA [gamma-amino-butirát] és a glicin, esetleg a transzmitterek metabolizmusát akadályozó szerekre, mint például a mitokondrium külső membránján elhelyezkedő MAO [monoamino-oxidáz] inhibitoraira stb.). Az amfetamin azonban más módon fejti ki hatását. Egyfelől serkenti a katekolaminok, a dopamin és a noradrenalin kibocsátását (valószínűleg egy rezerpinre nem érzékeny, kontinuusan újratöltődő citoplazmikus tárolóból), bár nagy dózisának hatásában a szerortoninerg neuronok indukciója is szerepet játszhat. Másrészt e folyamat főként azért vezethet a katekolamin-koncentráció szinaptikus résben való emelkedéséhez, mert interferál a reuptake mechanizmusok (a receptor irányította, ún. coated [burkolt] vezikulumokba történő pre-, illetve a posztszinaptikus vissza- és begyűjtés) gátlásával. (Azonban - bár tudomásom szerint ebben a kérdésben nincs szilárd terminológia - e gátolt processzusok nem par exellence inhibitor jellegűek, inkább a szinaptikus ingerület-átadást a neurotranszmitter inaktiválása által szabályozó folyamatok.) A hallucinogén hatás tekintetében több mozzanat is gyanút ébreszthetett volna a szerzőben. Például igaz, hogy a talán legismertebb hallucinogén, a lizerginsav-dietil-amid (közismertebben LSD) nem a katekolaminokhoz, hanem a szerotoninhoz hasonló szerkezetű, ám a szintén hallucinogén meszkalin fölépítése épp az amfetaminéhoz közeli. Vagy egyáltalán az is megfontolandó lett volna, hogy a hallucinációk kialakulásában nem egy jól körülhatárolható folyamatnak van szerepe, sokkal inkább bizonyos rendszerek egyensúlyának; a szerotonin központi jelentősége kevéssé vitatott - egyes feltételezések szerint a részleges [mixed] agonisták és antagonisták váltanak ki elsősorban ilyen tudati változást -, de valószínűsíthetően igen fontos a dopaminerg és az adrenerg szisztéma szerepe is. (A szakirodalom egy része a szerotoninerg és a dopaminerg neuronok paralel stimulálásában látja a hallucinációk fő okát. Ugyanakkor elképzelhető, hogy az ópiát-receptorokkal is komplex interakció játszódik le, ami nem is teljesen meglepő, ha arra gondolunk, hogy a fájdalomtranszmisszió modulálásában a raphe szerotoninerg neuronjai, az endorfin tartalmú interneuronok és a substantia gelatinosa sejtjei alkotta rendszer fontos szerepet tölt be.) Vagy szintén egyensúly feltételezhető a dopamin és a glutaminsav alapú idegsejtműködések között, márpedig a nem jelentéktelen mértékben hallucinogén PCP - amely egy disszociatív analgetikum - az utóbbira hat. Végezetül még tekintsünk vissza az idézetet záró felsorolásra. Bevallom, az írók drogfogyasztási szokásait illetően meglehetősen tájékozatlan vagyok. Csáthról például úgy tudtam, morfinista volt. S ha ez igaz, Farkas Zsolt pontosan abba a hibába esett, amelyet Bán Zoltán Andrásnak tulajdonított, mivel a morfium nem tartozik a hallucinogének közé (egy opioid peptidről van szó, mindenekelőtt analgetikus és szedatív hatással). Az általam ismert klinikai adat szerint a betegek egy százalékánál okoz - a dependencia kialakulására nézve irreleváns - hallucinációt. Elméletileg sem zárható ki tehát, hogy a morfin Csáth számára az "alkotói fantázia" "protézise" volt (ami egyébként nem azonos annak állításával, hogy csak kábítószer segítségével volt képes dolgozni), ám Csáthot úgy szerepeltetni, mint egy kifejezetten hallucinogén drogokkal élő szerzőt, talán több óvatosságot igényelne. "A propos, egy kicsit több Feyerabendet kérnék az Úrtól, ha lehetne." - figyelmezteti-kérleli egy kritikusát Farkas Zsolt. (134.) Nem hiszem, hogy a bölcsészektől - természetesen a középiskolában "elsajátítható", bár egyre kevésbé értelmezhető "általános" műveltségen túl - jogos lenne pontos és részletes természettudományi tájékozottságot követelni. Az azonban meggyőződésem, hogy ha éppen kioktatni támad kedvünk, akkor kevesebb Feyerabend, de annál több "tárgyi tudás" és alaposabb szakirodalmi tájékozódás várható el. (Filum)