Bednanics Gábor:

Egyáltalán nem hat a meglepetés erejével az a kijelentés, amely szerint az utóbbi években meglehetősen megnőtt az érdeklődés az irodalomelmélet iránt. Hiszen tanúja lehetett ennek az irodalomtörténet, illetve -tudomány irányában is tájékozódó olvasó, a tanár, a kutató és a tudós, valamint az egyetemista egyaránt. Ez a megnövekedett érdeklődés azonban nem jelenti azt, hogy minden egyes, a témával valamilyen fokon kapcsolatban lévő személy pozitívan viszonyult volna az elmélet felvetette kérdésekhez. Olyannyira nem, hogy a különböző teoretikus irányzatok mentén kialakuló hazai iskolák - melyek közül egyet sem jellemez sem a gondolkodásmód reflektálatlan átvétele, sem a hagyományoktól való elrugaszkodás és az új megközelítésmód(ok) egyneműsítése - megoszlottak aszerint (is), hogy melyikük hajlandó átvenni a többnyire külföldről származó elméleteket, s melyikük áll ellen nekik. Ez utóbbi magatartást képviselőket azonban nem számolnak azzal a paradoxonnal, mely szerint reakciójukat csak egyfajta elméleti állásfoglalás alapján fogalmazhatják meg. Bármely oldal képviselőiről legyen is szó tehát a közelmúlt irodalomtudományának vizsgálata kapcsán, a teoretikus kérdések kikerülhetetlenek maradnak. Ezek a kérdések viszont sohasem elszigetelten lépnek fel: magukban foglal(hat)ják ugyanis az irodalomtörténet-írás szempontjait - azaz nem feltétlenül mondanak le róluk. Az elméleti iskolázottság továbbá megköveteli nemcsak a diakrón jellegű filológiai jártasságot, hanem a szinkrónnak nevezhető tájékozottságot, a különböző dilemmák elgondolásának beható - és megértő - ismeretét. Mindemellett az elméleti orientáció - pro és kontra - magával hozza egy reflexív tudás lehetőségét is, mivel a szövegértelmezés, az időbeli távolság meghatározta kérdések tisztázása stb. igényli, hogy a megközelítések ne csupán egy szabályrendszer merev keretei között valósuljanak meg, hanem a temporalitásnak alávetett befogadó mindenkor az elmélet felülvizsgáló szerepét is szem előtt tarthassa. Az irodalomelmélet ez esetben pedig nem a preformált képzetek szövegekre való rávetítését jelenti, inkább azt, hogy amikor az értelmező teoretikus előfeltevések mentén gondolja el saját művekhez való viszonyát, képes ezeket az előfeltevéseket dinamikusan kezelni, vagyis akár le is tud mondani azokról annak érdekében, hogy egy alapvetőbb meggondolást juttasson érvényre.
Kálmán C. György új könyve is hasonlóan képzeli el irodalomértő és irodalomteoretikus viszonyát, sőt mint írja: "az úgynevezett elméleti tevékenység nagyon gyakran egészen köznapi problémákból indul ki, és mögötte indulatok, elfogultságok, sérelmek és kötődések állnak" (201.). Persze nem pusztán egyedi műalkotásokra koncentrál, hanem inkább az elmélet metareflexióját végzi el: a befogadással kapcsolatban álló intézmények, kérdések, személyek, képzetek problematikus vonásait gondolja tovább. Kérdései élő dilemmák, egy rendkívül elnagyolt vázlat szerint akár azt is állíthatnánk, hogy Kálmán C.-t alapvetően az irodalmi közlésfolyamatnak az a megfoghatatlan állapota izgatja, amelyik a szövegek és olvasóik között oly módon alakul ki, hogy egyaránt képes magához rendelni a szöveg immanens vizsgálatának, a befogadói rendszerek egymással és a művekkel kialakított relációinak, illetve a szövegek összefüggéseinek kérdéseit. Az ilyen célzatú megközelítésmód a legkevésbé tűri, hogy módszernek nevezzék. Nem csupán azért, mert a szerző láthatóan arra törekszik, hogy a nézőpontok sokféleségének összjátékával, a hivatkozott gondolatok perspektivikus kontrolljával mintegy lehetetlenné tegye az egysíkú meghatározások félrevezető mechanizmusát, hanem amiatt is, hogy Kálmán C. munkahipotézise hermeneutikus vonásokat mutat fel, ami eleve kizárja a metodológia szolgai követésének lehetőségét. Ez a hermeneutikus hozzáállás azonban csak annyiban jogos megnevezése ennek, az irodalmi történések mindenkor köztes helyzetére adott reflexiónak, amennyiben ez a reflexió a szövegeket és a vele kapcsolatos dolgokat nem eleve rögzített identitásként feltételezi, hanem azok összetettségét és heurisztikus rendszerré válását rugalmasan, a befogadói oldal figyelembe vételével definiálja. Annyiban viszont mégsem tekinti magát a hermeneutika igenlőjének, hogy kidolgozatlanul hagyja mindazokat a kérdéseket, amelyek az általános megértéselmélet nyelvi-ontológiai vonatkozásait foglalják magukban. Mint azt a hivatkozások is alátámasztják, a szerző zömében az analitikus angolszász irodalomtudomány felől világít rá a problémákra. Ebben pedig az a - nem feltétlenül kárhoztatandó előfeltevés - búvik meg, amely legfőképpen a nyelv mindennapi szerepének elemzését szorgalmazza. Ez a szerep ugyanakkor megnyitja az utat bizonyos társadalmi, gondolkodásrendszeri funkciók felé is, mivel a beszédaktus-elmélet - aminek Kálmán C. korábban egy egész könyvet szentelt, s aminek jelen gyűjteményben is fontos helye van - alapvetően funkcionális és gyakorlati nyelvszemlélete által olyan szövegfogalmat eredményez, amelyben a szavak és a mondatok a használat során nyernek jelentést, s amire az elemzőnek figyelnie kell, az a használat mikéntje és közege.
Éppen ezért, e kötet logikáját aszerint ragadhatjuk meg, hogy mely nézőpontból tekint rá az általános és a magyar gyakorlatban is jelen lévő problémákra. A beszédaktus-teórián mint fő orientációs bázison kívül - vagy annak mentén - bukkannak fel azok az elméleti szempontok, amelyek végül is fejezetekbe sorolják a tanulmányokat. Az első rész, amely a Szempontok címet viseli, két olyan írást foglal magában, amelyek hagyományos rendszereket vonnak kérdőre annak érdekében, hogy egy jól definiált és körülhatárolt struktúrában tegyék elgondolhatóvá a tradicionális szisztémák szempontjait, s ebben az új kérdezőhorizontban tovább problematizálják a lezártnak tekintett értelmezői gyakorlatot. A Szempontok az irodalomtörténet-írás tanulmányozásához olyan reflexív helyzetben kontextualizálja az irodalmi szövegek időbeli indexekkel ellátott és ellátandó szerkezetét, hogy nem pusztán a szövegek esetenkénti megértésének általánosítását tűzi ki céljául, hanem annak történő jellegét hangsúlyozza egy olyan keretben, amelynek határait a játékelmélet és a szabálykövetés elgondolása rajzolja meg: "Az irodalomtörténet-írás különleges helyet foglal el a szövegek rendszerében, hiszen természetes nyelvi szöveg egy természetes nyelvi szöveg olvasatáról. [...] Az irodalmi szövegmegértésére vonatkozó alapvető kérdések durván így fogalmazhatók meg: mit ért meg az olvasó, amikor azt állítja, hogy irodalmi művet ért meg; és hogyan teszi ezt? Milyen konvenciókat érvényesít, amikor azt állítja, hogy irodalmi mű az, amit értelmez, és milyen konvenciókat érvényesít, amikor irodalmi művet értelmez." (12. Kiemelés az eredetiben.) A metatörténeti reflexió így joggal válik esendővé, amikor Kálmán C. a strukturalista-nyelvanalitikus megközelítésmód logikája alapján kialakít több olyan hálót, amelyet három oppozicionális pár határoz meg, a szöveggel homológ és a szöveggel nem homológ, az olvasói és szerzői, illetve a szintagmatikus és paradigmatikus kontextus kategóriái. Ez a megoldás ugyanis a megértés történő formában való elgondolását felcseréli a megértés feltételeinek sematizálásával, amely legalább annyira a gyakorlati használhatóság érdekében funkcionál, mint amennyire illuzórikus. A Szimbolizáció és irodalomtudomány egy olyan kérdezésmóddal kerüli el az előbbi csapdákat, amely amellett, hogy többféle gondolatkísérletet igyekszik működtetni, magát a tárgyat is egy eleven, széles körű és különböző értelmezői szempontokat is mozgásba hozó kérdés köré összpontosítja. Amikor ugyanis a szimbólum történeti interpretációja mellett a szimbolizációnak mint aktusnak és irodalomtörténeti fogalomnak a vizsgálatát is elvégzi, a szimbólum, szimbolizáció és szimbolizmus olyan kontextust épít maga köré, amelyet az irodalom- és nyelvelmélet, valamint az irodalomtörténeti és a szociológiai, rendszerelméleti kutatás számára egyaránt alapvető fontosságúnak tart. Láthatóvá válik ezáltal, hogy a szimbólum nemcsak hogy nem egységes fogalom, hanem rendkívül bonyolult hálózatot is képes maga köré szervezni.
A mai irodalomtudománynak már-már kikerülhetetlennek látszó területe a fordításokkal való foglalkozás, történjék akár elméleti, akár gyakorlati síkon. A kötet második fejezetének, az Elfordításoknak a tanulmányai ezért a fordítás néhány szempontját törekszenek megvilágítani. Közülük az első rögtön kiélezi az alapkérdést, s a vizsgálódás irányát a határesetek felé fordítja. Szinte már megszokott módon e helyütt is különféle elemek kombinációjából fakadó különböző esetek rendezett distinkcióját adja a szerző, melyek összefüggésrendszerének ismertetésével arra törekszik, hogy megmutassa, "a határeseteknek lehet némi relevanciájuk a normális esetek tanulmányozására nézve, vagy [...] azok a szabályszerűségek vagy jellegzetes vonások, amelyeket normálisnak tekintünk, jobban láthatók, ha szembesítjük őket saját kategóriáik ťrendszertelenŤ, ťabnormálisŤ vagy ťspeciálisŤ jelenségeivel." (45.) E rész másik írása azt a sokat sejtető témát veti fel, amely a magyar avantgarde amúgy is nagy hiányosságokat rejtő kérdéskörével foglalkozik, mégpedig azon szempontok szerint, amelyek a hazai avantgarde képviselőinek fordítási törekvéseire fókuszálnak. Ez a meglehetősen egyedinek és speciálisnak tűnő vizsgálódás végül is sikeresen rávilágít arra, hogy A Tett és a MA köré csoportosuló alkotók viszonya az avantgarde-dal korántsem egyértelmű és problémamentes. Kálmán C. György tehát látens módon szorgalmazza a magyar avantgarde felülvizsgálatát (vagy netán egyszerűen annak pontosabb meghatározását?), mikor azonban elérkezik a címben és a célkitűzésben felvetettekhez, meglepően és sajnálatosan hamar be is rekeszti vizsgálódásait. Itt szükséges megjegyezni, hogy a kötet egészének jellemző vonása ez a "lekerekített", de közel sem leszűkített(!) megközelítésmód. A szerző a kérdés kibontásában meglehetősen alapos és megfontolt, a probléma maradandó vonásaira helyesen reflektál, és nem igyekszik rögzíteni álláspontját, az elvárhatóság szintjén mégis elmarasztalható. Megfontolandó ugyanis, hogy hol végződik a nyitottság, és hol kezdődik a kidolgozatlanság, s hogy ez utóbbi veszélye fennáll, ha mégoly alaposak, olvasottak, tájékozottak vagyunk is, de ehhez az ismerethez nem társul a kérdések helyes megfogalmazásán túl azoknak valamilyen fokú újraszituálása is. Azok a dilemmák tehát, melyeket Kálmán C. körüljár, tagadhatatlanul fontosak és jól exponáltak, az olvasónak ugyanakkor hiányérzete támad, melyet sajnos nem képes kielégíteni a szerző által felvázolt kontextus, hiszen ha a kérdésekhez nem járulnak válaszok - melyek ugyan lehetnek az olvasó válaszai is, de útmutatás és releváns kérdésfeltevés hiányában ennek lehetősége elvethető - a struktúra óhatatlanul megbomlik, és mivel deficites marad, a megközelítés nem teljesítheti célját.
Vélhetőleg a gyűjtemény negyedik részének, a Közösségek, kánonok, rendszereknek a darabjai tekinthetők a Te rongyos (elm)élet! legfigyelemreméltóbb írásainak. Nem csupán azért, mert - mint a szerző utal rá - ezek a szövegek mind "egy nagyobb monográfia előtanulmányának tekinthető[k]" (97.) - hiszen ez csupán észrevétele valaminek, nem pedig oka -, hanem azért is, mert e kötetbeli egymás mellettiségük olyan összefüggésrendszert képez, amelyben új, szinte egységes irányba állnak be az amúgy különálló(nak látszó) kérdések. A rész első két tanulmánya hivatott exponálni a problémákat. A Kánon és polifónia, illetve a Van-e "kanonikus" kritika? a kanonizáció kérdéskörét járják körül aszerint, hogy mely formációkat tekinthetjük kánonnak, mily kánonfogalommal kell operálnunk a téma kapcsán, illetve a kanonizációs folyamatokat mely jelenségek kísérik és hogyan viszonyul hozzá az érintett (társadalmi) csoport. (E ponton jegyzem meg, hogy érdemes lenne összevetni Kálmán C. kánon-megközelítését Szegedy-Maszák Mihály kánon-koncepciójával, mely összevetést azonban jelen recenzió nem tartja feladatának.) A kánon-kérdéssel való foglalatosságot legfőképpen az indokolja, hogy az alapvetően történeti indíttatású kutatások felfigyeltek arra a jelenségre, amely szerint az olvasás intézményesült formáinak (például az oktatásnak és a tudományos érdeklődésnek) meghatározásában kiemelkedő szerepe van egy, bizonytalan eredetű, de biztos irányítás alatt álló szisztémának, mely nemcsak útmutatásokat tartalmaz a szövegek befogadását illetően, de szinte kötelező érvényű is. Nagy kérdések ezek mentén vetődtek fel, azaz mihelyt reflektáltak a kánon problematikus voltára, előtérbe kerültek a vele kapcsolatos rendszerek, személyek és pozíciók is. Persze ez a beállítottság leginkább az angolszász irodalomtudományra jellemző, hiszen ott váltak égető kérdésekké a nem, faj, illetve hovatartozás szerinti irodalmi distinkciók, melyek mindegyike különböző irodalomértést igényel. Az irodalmi folyamat így egy közösségi-szociológiai vetülettel gazdagodott, melynek rendszerszerű vizsgálata - és az arra adott reflexió - az olvasó(k) és a szövegek között olyan viszonyszerkezet megalkotásáért lesz felelős, amely nemcsak a két pólus egymástól való kölcsönös függését tartalmazza, hanem a szélső értékek egyes elemeinek egymással folytatott polilógusát is. Ezáltal válik fontossá például az, hogy a befogadók milyen szövegigénnyel, milyen pozícióban, mely rendelkezésükre álló eszközökkel, illetve milyen előismeretekkel látnak hozzá az olvasáshoz.
A következő három írás mintegy e kérdéskör felvetette további részproblémákat világítja meg. Az értelmezői közösségekkel foglalkozó tanulmány a megnevezés elemzésén át jut el a működéssel kapcsolatos - produktív - kétségekhez, majd az irodalmi profizmus és laicizmus kettősségének szentelt dolgozat tovább árnyalja az értelmezői közösségek egy bizonyos kérdését, tudniillik az irodalom vizsgálatának intézményesülését. A rendszerelvű irodalomtudomány taglalásakor pedig nem(csak) a Tel Aviv-i iskola egyik kutatási irányáról kapunk rövid ismertetőt. Az e kérdésekkel való foglalkozás annyit biztosan elárul, hogy az értelmezőnek a fentebb említett irodalmi közlésfolyamatba való belépéssel egyidejűleg megvalósuló reflexív önpozicionálása - mely néha azért szilárd állásfoglalásra is képessé teszi a szerzőt - oly mértékben kihat Kálmán C. interpretatív tevékenységére, hogy a mindenkori megértés terrénumát kizárólag ennek keretei között képes elgondolni. Az értelmezés és a elméleti kérdések exponálása ezáltal viszont túlságosan közel kerülhet a szociológiai megközelítésmódokhoz, ami immár nem irodalmi, hanem társadalmi problémákat pedzeget.
Kálmán C. György utóbbi években keletkezett tanulmányainak gyűjteménye remek stílusban megírt könyv. Nem ad igazat azoknak az előítéleteknek, amelyek az irodalomelméletet azért kárhoztatják, mert - úgymond - az kizárólag vájtfülűeknek szólna, s egy szűk kör tagjainak egymással madárnyelven folytatott diskurzusa lenne. Kálmán C. tanulmányai játékosak a szónak nem lekicsinylő értelmében: úgy képesek rendkívül hatalmas ismeretanyagot mozgásba hozni, hogy közben az irodalmi műalkotás játék-státuszát az értelmezés oldalára is kiterjeszti. Természetesen fennáll a veszélye, hogy az élvezetes stílus modorosságba csap át, ám erre elvétve akad csak példa. A Szép kis irodalom címet viselő fejezet értelmezései, hozzászólásai egyöntetűen alátámasztják, hogy a szerző nemcsak hogy könnyen és jól fogalmaz, de rendkívüli biztonsággal lép a különböző kérdések (a Fanni hagyományainak egyedi elemzése, a Merre is? valóban elgondolkodtató kérdései, az esszé és a profizmus magyar vetülete stb.) helyzetüknél fogva bizonytalan terepére is. A részleteket elhagyva állíthatjuk, Kálmán C. elméleti és gyakorlati érdeklődése figyelemre, tájékozottsága pedig irigylésre méltó. Sőt, úttörő szerepet is tulajdoníthatunk neki, hiszen a kötet több tanulmánya olyan elméleti problémát vázol fel, amelyekről eladdig a magyar irodalomtudományi diszkurzusban - legalábbis az itt olvasható vonatkozásban - nem esett szó. Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy a Te rongyos (elm)élet! több helyütt nem igazán képes véghezvinni kitűzött feladatát - már ha egyáltalán rendelkezik ilyennel -, és a sokat ígérő kérdésfelvetések után gondolatok elvarratlan foszlányait találjuk csak.