Papp András

Az Árnyékvilág-mérő és a Hangutánzó csodálatos története

A hangot hallva egy képet láttam magam előtt.

Két férfi ropogtatta lábával a friss havat. Az egyik nagyobb volt, mint a másik. Az egyik kisebb volt, mint a másik. Fárasztóan magasra kellett emelni a lábukat, akkora volt a hó. Dülöngélve, egymásba kapaszkodva mentek. Egyik húzta a másikat. Minden lépés egy-egy újabb csapdát jelentett; nem voltak biztosak benne, hogy a következőből sikerül kimászniuk. Dülöngélésükből azonban hiányzott a mámor; egyáltalán nem voltak részegek, noha kétségtelen, oly bizonytalan lábakon álltak, mint a rácsos utánfutón kétfelől kikötött kis borjú, mely riadtan és tévesen a sebességet szélként, az utat földrengésként értelmezhette két csökevényes szarva között.

Be voltak havazva. És nem lehetett tudni, hogy honnan hová. Látszatra semmit nem hagytak maguk mögött. Mintha valami nagy égésből menekültek volna a nagy hóesésbe, az irgalmatlanul hideg télbe. Arcukra lángrózsák fagytak. Leginkább hunyorgó szemük körül volt ráncos a bőrük, mint forró tejen a libegő pille, oly ráncosan fehér.

A Hangutánzó már-már feladta, amikor az Árnyékvilág-mérő húzni kezdte. S aztán amikor ő sem bírta tovább, mert a színt, a világot betakaró szint olyannyira megemelkedett, hogy az már több volt, mint amit halandó még átléphet, akkor értek oda a hídhoz. Mintha csak a magasságot áthidaló, de valami miatt, talán a reménytelenség és kilátástalanság miatt eldőlt híd lenne előttük, hogy mégis, hogy talán utoljára tovább lépjenek.

Mindketten megtorpantak. Néztek előre, odaát, túlra, de nem volt előttük semmi más, csak hóesés. Aztán lefelé néztek, a mélybe, ami megtelt hóval, s majdcsak a hídig ért. Ha folyó van odalent, gondolták, akkor aligha folyik, csak úgy, mint a jégfolyó, észrevétlenül. De mivel biztosat nem tudhattak, úgy gondoltak rá, már csak az oroszosan formátlan és brutálisan hideg tél miatt is, mint hófolyóra.

Hófolyó, mondta meleg párákat lehelve az egyik, és ajkára mintha odafagyott volna az az utolsó kerek ó.

Hófolyosó, mutatott előre a másik, a Hangutánzó.

Két szerencsétlen. Az egyik én voltam, a másik a narrátor, akit azzal bíztam meg, hogy ha nem esik nehezére, beszéljen helyettem, lévén, ő az Árnyékvilág-mérő, én csak a Hangutánzó.

A híd keskeny, vasvázra épült, deszkapallókkal kirakott gyaloghíd volt. S a párás, fagyos téli levegőben oly lebegőnek és végtelennek tűnő, akár a tiszta égre rajzolt kondenzcsík, akár egy gépre kötött ember szívverésének szinuszos vonala.

Talán azért, mert megszomjazott, talán azért, mert melege volt, az egyik előrébb lépett és a híd korlátján felgyűlt hóba harapott. De ami előtte volt, nem lehetett elég, mert a cső oldaláról is le akarta nyalni a zúzmarát, ami fehér tüskeként fogta körbe a korlátot. De alig érintette nyelve az eleven vasat, menten odaragadt; úgy odafagyott, hogy félő volt, ha megmozdul, ha nyelve, mégha a leggyöngédebben próbálna is hangot képezni, rögtön letörne vagy leszakadna, örökre elnémítva ezzel az oly sok megpróbáltatást szerencsésen átvészelő embert.

Mondtam neki, hogy lehelje, lehelje óvatosan, a belülről jövő meleg talán megoldja a kötést. Ugyanakkor figyelmeztettem, még csak véletlenül se érjen a korláthoz, nehogy nagyobb baj történjék. Tartsa magát, és leheljen, leheljen, jobbat nem tudtam mondani.

Meg vagyok áldva vele, gondolta a Hangutánzó hálátlan szívvel.

Az Árnyékvilág-mérő semmire sem gondolt, mert mire is gondolhatott volna az, aki elsősorban és leginkább a nyelvével gondolkodik, azzal, aminek hegye éppen odafagyott egy eldőlt hídhoz. Egy, amúgy teljes egészében lehetetlen helyzetet, hogy mi miért és mi hogyan, nem is lehet megérteni, ezt tudta ő is, a megmagyarázhatatlan dolgokra nincs magyarázat, nincs eleje és nincs vége, csak valahogyan megtörténik, bekövetkezik, mint egy ítélet, amiről voltak ugyan sejtelmes jóslatok, de éppen sejtelmességüknél fogva voltak távoliak és komolytalanok. Egyedül erre, mint emlékre gondolt, az első döbbeneten és riadalmon túl, megbékélve és beletörődve az egyébként fölfoghatatlanba, hogy elveszíthet valamit minden nyereség nélkül, hogy elhagy magából valamit, amit mindig a legdrágábbnak a legfontosabbnak gondolt. Csupán amiatt bánkódott, hogy majd nem tudja elmondani ezt a képtelenséget, ezt az élményt. S ha csodában nem is reménykedett, feltétlenül bízott a Hangutánzóban, kiben másban, ha nem őbenne, hogy ő majd elmondja, személyesen.

Ne is próbálj megszólalni, mondtam neki, mert láttam, hogy feszeng, mint valami sózott seggű. Ne erőlködj, tanácsoltam könnyedén, leplezve kétségbeesésemet, mert ez azt jelentette, hogy nekem kell helyette erőlködnöm, kitalálnom valamit, megmenteni őt, a nyelvével együtt. Majd én. Világos. Nem kell mondanod semmit.

Előbb körbetopogta, azzal a jóindulattal, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a másikon segíteni tudjunk, ugyanakkor azzal a körültekintéssel, ami elszántságot és megfontoltságot egyformán kifejezhet, ám mégis egyszerű halogatásnak látszott, hogy valójában nem tudja, miként lásson hozzá. Körbetopogta, vizsgálván, merről férhet a nyelvéhez legelőnyösebben.

Órák teltek el. Közben a havazás is elállt.

Nekem pedig nem volt más választásom, mint hogy egészen szorosan odaálljak mellé, fejemet az övéhez téve, mintha csak életet mentenék, meleget leheljek a nyelvére, szinte a lelkemet. De ez sem volt elég, kettőnk lehelete sem volt elég. Meg kellett próbálnom a nyálammal, de az úgy nem volt jó, hogy csak köpködöm. S hiába csorgattam nyálam a nyelvére, nem volt jó úgy sem. Akkor azt mondtam neki, hogy ne ijedjen meg, de megpróbálom a nyelvemmel kiszabadítani.

Erre mintha beleegyezően bólintott volna, pedig csak a szemét csukta le, annyira szenvedett.

Megérintettem a nyelvemmel őt, hogy kiolvasszam, hogy kiszabadítsam. De nem tudom, miféle mínuszok lehettek abban a vasban, mindenesetre tény, alig érintettem, máris éreztem, hogy a nyelve, afféle félvezetőként az én nyelvembe sugározza azt a borzasztó hideget, és már nem volt időm elrántani és visszahúzni, leheletemmel visszaszorítani a mínuszokat, egy szempillantás alatt odaragadt a nyelvem a nyelvéhez.

Órák, hosszú órák teltek el megint. Egymás orrába szuszogtak. Kiöltött nyelvvel, görnyedten álltak szorosan egymás mellett, két egymásba kapaszkodó, két kimondhatatlan reménytelenség. Úgy tűnt, sohasem lesz vége. Csak a láthatatlan nap ment lejjebb a hófelhők felett, csak az volt hihető, a napnak lesz vége. S már szürke volt minden, ami előtte fehér, mikor motorzúgást hallottak.

Valóban, felkapcsolt reflektorokkal egy hatalmas terepjáró közeledett a híd felé. Mind a négy kerekén fényes hóláncok harapták a havat, s nem lehetett akadály előttük az, ami csak puha, ami csak fehér.

Itt egy hídnak kellene lennie. Egy hídnak!, mondta bosszús arccal a férfi, amint kiszállt az autóból. A terepjárót úgy hagyta alapjáraton, felkapcsolt lámpákkal, mikor néhány lépést előrébb jött. Az ajtót sem csapta be maga után, látszott, nem fél semmitől, a hideget sem veszi komolyan. A kabátja is nyitva volt, és a kabát alatti zakó is. Egy ilyen terepjáró sokat tud. A kabátja fekete-fehér kockás volt. De nem sakktáblaszerűen, mert a kockák látszatra szabálytalanul voltak szétszórva az anyagon. De rövid megfigyelés után a fekete és fehér négyszögek valami rejtett alakzatba rendeződtek, nem véletlenül és esetlegesen, hanem finom mértani egyensúlyt alkotva. Ez feltűnő volt, s ezt mindketten látták. Hogy az egyensúly a térhálós kabátnak szépséget és titkot kölcsönöz, akár egy nyitott és megfejtésre váró keresztrejtvényben az üres négyszögek köré csoportosuló fekete lépcsők, amelyekben nem az az izgalmas, hogy mivel tölthető ki a fehér rész, hanem hogy mit fed el a fekete, vagyis minek a helyén áll ott.

Vajon miféle hídra gondolhatott, mikor a hídra lépett?

Szerettek volna válaszolna az idegen úrnak, kiváltképpen a Hangutánzó, mivel úgy hangzott, mintha megszólította volna őket, ugyanakkor úgy viselkedett, mintha tudomást sem venne róluk; ment tovább, nem is törődve az ő szorultságukkal, egyik kezében térképet, a másikban mobiltelefont tartva lépkedett az elegáns úr a havas hídon, s nemsokára el is tűnt a szemünk sarkából.

Szinte sajnáltam azt a magára hagyott terepjárót, hogy úgy nyitva maradt az ajtaja, sajnáltam a melegét és a fényét, szinte bántott ez a gondtalan tékozlás, a gondatlan könnyelműség, ami nyilván egy lemerült akkumulátorban fogja megbosszulni magát.

De akkor már késő lesz a bánat, gondolták mindketten ugyanúgy, ahogyan mások mondani szokták. Késői bánat, ami végtére is azt jelenti, hogy a bánat miatt nem is lehetne máskor ideje, csak azután az elszomorító dolog után, ami már több, mint szomorúság, ami már bánat. És mint olyan, sohasem lehet kései, és sohasem lehet hamari. A bánat szinte időtlen, szinte állandó: minden súly alapja, csak konkretizálni kell, ami a született magyarnak igazán nem lehet nehéz feladat.

Aztán váratlanul ott volt megint a szemünk sarkában, de már csak a telefont tartotta a kezében. Menet közben beütött néhány számot, majd alig néhány lépésnyire tőlünk megállt és várt.

Hová a jó büdös búsba küldtél te engem?, kérdezte mérgesen a telefontól.

Nincs itt senki, se híd, se kenyér.

Szétnéztem jól, elhiheted.

Hát jó, van itt két nyomorult csákó, akik úgy nyalják a vasat, mint én az ördögödet.

Nem, kenyér akkor sincs.

Van még néhány nyomorult csákó arrébb is, mind a vasat nyalja, de egy sincs olyan közöttük, elhiheted.

Elhiheted, hogy én nem fogom megnyalni azt a kurva vasat.

Elhiheted, és ezzel mérgesen kikapcsolta a mobilját.

De nem telt el egy perc, s már ott volt ő is a korlát mellett, s az előbb még oly mérges nyelve majdnem egészében rácsavarodott a vasra, mint akinek tényleg gyakorlata van a nyelv-tani szabályokat illetően. És aztán reggelig úgy is maradtak mindahányan.

A terepjáró motorja nem sokkal azután állt le, hogy az autó tulajdonosának nyelve a korláthoz fagyott. Mintha csak energiatakarékosságból, megérezve, hogy egyhamar úgyse indulnak el. Ellenben a fényszórók egészen sokáig égve maradtak, ferdén bevilágítva a híd elejét a korláttal és a három szerencsétlent a szinte már elviselhetetlenségig fokozódott csöndjükkel, amit időnként a telefon csörgése zavart meg és tett még kínosabbá.

A lámpák hajnaltájban aludtak el. Az elegáns úr nehezen viselte a fogságot, állandóan mocorgott, mint akinek mindegy, milyen áron szabadítja ki magát, nyelvvel vagy anélkül, letörve vagy leharapva, mindegy, csak az a fő, hogy ő megszabaduljon. Mire a lámpák kihunytak, addigra már túl volt egy nagy elhatározáson, de lehet, hogy kettőn is. Mérgesen a mélybe hajította a folyamatosan csörgő mobiltelefont. S ugyanekkor határozta el, hogy tényleg leharapja a nyelvét.

A reggel mindannyiójukat térden állva találta.

A szemem sarka megtelt kegyelemmel, homályos kegyelemmel. Azért mondom így, mert ha sírás lett volna, az menten rám is fagyott volna. De ez nem, ez meleg volt, jólesően enyhítette kínjaimat. Már volt egy olyan furcsa érzésem is, hogy nem a nyelvem miatt térdepelek így, nem a világos és őszinte szavakért, a hangom emberi módon való artikulálhatóságáért, nem tudom, miért, de így kell. Bizonyára a telefonját vesztett úrnak nem voltak ilyesféle érzései, mert alig virradt meg, mikor a nyelvét is elvesztette. Sikerült, mint egy gordiuszi csomót, átharapnia.

A következő pillanatban már ordított az az ember. Leordította a hídvázról az összes zúzmarát. Az arca gőzölt a vértől, ide-oda futkosott, döngött alatta a palló. S egyszer csak, ki tudja, hogyan, lerepült a mélybe, mintha csak a telefonja után vetette volna magát. Rögtön szörnyethalt. A testével olvasztotta mind lejjebb a havat, majd a jeget is, mert valóban folyó volt ott, jégfolyó. Csak a hóba és a jégbe vágott sziluett maradt utána; lék, mint a folyó lelke, egy test körvonala.

Nem sokkal ezután érkezett meg ő, az a valaki, aki a kenyeret hozta. Mondhatni, későn. De ennek nem lenne semmi értelme, akár a bánatnak. Most jött, mert nyilván most kellett jönnie. És ez egyáltalán nem narrációs fogás: az ő. Aminthogy a többi sem.

Egy fiatal férfi, mezítlábasan, kékre fagyott körmökkel. Egy vekni kenyér volt a hóna alatt. Akkor még nem tudtuk, hogy néma. Hogy nincs nyelve.

Nagyon könnyen lépdelt a havon, fölemelkedett, kiengedett, leereszkedett, úgy ment, ahogy lélegzett. És az a kenyér is lélegzett ott a hóna alatt. A kiváló minőségű lisztből olyan kenyér készíthető, melynek "bele" összenyomás után is visszanyeri alakját. Lyukacsos könnyű szerkezete mint a mikrovilág labirintusa; egy vekni eleven tüdőhörgő. S mintha nem is a liszt sikér tartalma miatt, hanem a pék verejtéke miatt lenne így, amiatt, amit gyúrás és dagasztás közben a tésztába izzad. Hogy a kenyér, az éjszaka sütött kenyér nappal világítson.

Jött mezítlábasan, rongyos ruhában a kenyérrel, amit a nyitott terepjáró ülésére tett le, hogy utána még könnyebben, még nagyobb lélegzettel jöjjön felénk. Arca nyugodt volt, álmos és réveteg tekintetű, mint aki, mikor fölébred, nem az álmát felejti el, hanem azt, hogy felébredt. Mindezek ellenére hihetőbb volt, hogy egy sokkalta valóságosabb világban él, mint mi, hogy nincs benne semmi abszurd, nem vonja el a világot önmagától, hogy úgy kerüljön közelebb hozzá némi kis igazság reményében. Valahogy az volt a benyomásom, s feltevésemet légies megjelenése is igazolni látszott, hogy a mi nyomorult, küszködő, szenvedésekkel teli világunk fölött imbolyog kötéltáncosként, mely kötélnek a két végét a hozzánk hasonló emberek fogják és húzzák. És ezen a kötélen se előrébb, se pedig hátrább nem léphet, mert bizonyos értelemben akkor kerül hátra, mikor azt hiszi, előre ment, s ugyanígy fordítva is, a kötélhúzók váltakozó szerencséje szerint. Csak az állandó imbolygása biztos a mélység fölött.

Ha elmondhatná, ha nyelve lenne hozzá, akkor sem valószínű, hogy megérthetnénk őt, az ő valóságát, mely az emberek feszítette valóság fölött lebeg és imbolyog mint a szép és gondtalan, de az okosan is csacska beszédünk miatt reménytelenül elérhetetlen menyország.

Odajött hozzánk, meg sem próbáltunk a térdeplésből felemelkedni. És ő akkor kinyitotta a száját, és akkor el kezdte lehelni a nyelvünket. Ekkor láttam, a szemem sarkából, hogy milyen üres a szája, hogy nyelv nélkül mondja azt a sok hát.

De közbevetőleg még el kell mondanunk valamit. Apróság. Talán szóra sem érdemes. A nyelvünkről van szó, az Árnyékvilág-mérő nyelvéről és az enyémről. A fagyásban, az éjszakában, a térdeplésben olyan volt, mintha egy nyelv lenne két szájban. Amikor játékosan két ember egymás fölé teszi a tenyerét úgy, hogy a legalsót kihúzva a legfölsőre, a másik ember kezére helyezi, akinek ezzel alulra kerül a keze, de már húzza és teszi felülre ő is, végeérhetetlenül és örökös körforgásban, így éreztem én is a nyelvünket, hogy nincs fölső és alsó, csak egyetlenegy, egy néma. Csak ennyit akartam, közbevetőleg.

Miután kiszabadultunk, a mezítlábas nem várta meg, hogy hálánkat meleg szavakkal kifejezzük, bizonyára sejtve, idő kell ahhoz, hogy mi beszélni tudjunk, hanem ment tovább, előre a hídon.

A két férfi fölváltva tapogatta a térdét és a nyelvét, se mozdulni, se megszólalni nem tudtak. S még akkor is ott álltak, mikor a mezítlábas visszatért. Valamire biztatta őket, de azok nem értették, mit akar. Aztán valahogy mégis, a mutogatásból a jelekből megértették. Azt akarta az a néma, nyelvetlen ember, hogy fütyüljenek.

Megértettük. Bólintottunk. Hiszen ez igazán semmiség ahhoz képest, amit értünk tett. Mégis nagyon nehéz volt.

A hideg ugye ott volt a nyelvünkben, mint valami hosszan tartó íz. Nem lehetett vele mit kezdeni, egyáltalán nem volt hajlékony és engedelmes. Pedig hát mi a fütyülés? Mi a lehelet? Ott kínlódtunk, mint két hülye, hogy fütyüljünk, mert ő, aki bennünket feszülten figyelt, ezt kívánta. Várt türelmesen.

Hogy melyikünknek sikerült előbb, nem tudom. De valahogy az egyik fütyülés hozta a másikat, a vékony és gyenge hangot. Egymás felé fordulva néztük a fütyülésünket. Azt a nem is láthatót. Éreztük, egyre jobban megy, nem volt már semmi furcsa íz a szánkban. És amikor abbahagytuk, nem maradt abba; távolról hallottuk saját fütyülésünket, mint az elfújt hang, anélkül hogy erőtlenségében szétbomlott volna, valami cél felé tartana, egyedül és magányosan. Mint ahogyan a mezítlábas férfi, aki a kenyeret az autóban hagyta, ahogyan ő a némaságba, mély lélegzettel.

A hangot hallva egy képet láttam magam előtt. És amikor már nem hallottam, akkor még mindig láttam. És amikor már nem hallottam és nem is láttam, akkor leírtam.