Alföld - 49. évf. 7. sz. (1998. július)
1. Az ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. április 11-én költözött Debrecenből Budapestre. Előtte egy nappal megalakult a fővárosban a Magyar Írók Szövetsége. Irodalmi folyóiratot azonban először nem itt, hanem még Debrecenben jelentettek meg áprilisi dátummal, Magyarok címmel.
A lapot jórészt már márciusban összeállították. Kezdeményező alapítóként a Debreceni Ady Társaságot jelölik meg a lap első számában. S marad is ez a kiadója a lap szerkesztőségének még Pestre költözése után is, egészen 1946 októberéig. Ettől fogva a "Budapest Székesfővárosi Irodalmi Intézet"-et tüntetik föl kiadóként. Az első számot felelősként Juhász Géza, szerkesztőként pedig ő és Kéry László jegyzi. A második számtól fordul ez a szerep: a felelős szerkesztő Kéry László lesz, a főszerkesztő pedig Juhász. S a lapot immár a fővárosban nyomják. Az eredetinél valamivel nagyobb formátumban, s ilyen is marad mindvégig.
Az első szám jórészt még magán viseli a vidékiség és kialakulatlanság bélyegét. A beköszöntő programcikket Juhász Géza írta. Ebben a lap címválasztását azzal magyarázza, hogy az előző korszak lapjai egyikének nevét sem óhajtották fölvenni, mert semelyik korábbi csoport és irányzat folytatója sem kívánnak lenni, hanem minden igazi magyar író egybefogói, közléskínálói. Adyt mondja a lap igazi példaképének, mert az ő szemléletének jegyében foghat össze minden jóindulatú, tehetséges, haladó magyar szellem. Valójában mind hangnemében, mind magatartásában meglehetősen érvényesül egy sajátos "debrecenies" (kálvinista) népiesség, jól lehet egyes írókra nem hivatkozik, hanem Debrecen trónfosztó, Bocskai Istvánt és Bethlen Gábort magáénak valló múltjára. Igaz, Méliuszra már úgy, hogy az "középen állt", "harcolt kétfelé: Róma és az unitáriusok ellen" egyaránt. Szerinte Debrecen ennek a józan középnek a jelképe. "A népi Magyarország tápászkodik itt a romok közül, a dolgozók országa, együtt paraszt, munkás, értelmiségi. Népi: irodalmi vonatkozásban is, de nem a város rovására, az urbánusok vére árán." (2.1.)
A nevek is jórészt debreceniek: Oláh Gábortól verseket, Kardos Lászlótól fordítást, az egyik szerkesztőtől, Kérytől novellát, a másiktól, Juhásztól verset, Újfalussy Józseftől kritikát, egy Simon László nevű szerzőtől harcias 48-as történelmi tanulmányt; de adja Révai József korábban megjelent Ady-tanulmányát is.
Az első szám áprilisra van datálva. A második, a már Pesten szerkesztett pedig csak júliusra. Ez már egészen más, hogy úgy mondjuk: "fővárosi", vagy még pontosabban "országos" arculatú.
S a következő számok, kivált a következő évfolyamban egyre inkább ilyenek lesznek. Az bizonyos, hogy elsősorban az egykori Nyugat, de egyéb polgárias folyóiratok szerzői utódainak tekinthetők adják a lap dominanciáját. De a népiesek, mint Illyés vagy Szabó Pál, meg az emigrációból hazatért kommunisták, mint Gergely Sándor, Illés Béla is fel-fel tűnnek benne. S a még mindig (vagy újra) avantgárd vonásokat is mutató Kassák is gyakran van jelen. S főleg polemikus értekezőként s kritikusként újdonsült, hevesen demonstratív marxisták is, mint pl. Szigeti József, Király István, Lám Leó, Keszi Imre.
2. A szépirodalmi rész lírai verstára jórészt a késő Nyugat többnyire jó, sőt magas mesterségbeli szintjén ad elénk magánérzelmeket és töprengéseket. De a nemzet, a társadalom közsorsáról is - a magánvilággal egybekapcsolva - gyakran szól ez a költészet filozofikus, történeties, közéleties kérdésekről, a jelen és a jövő reménykedő, szorongó képével küzdve. A poétika legtöbbször a késő Nyugaté, részint bizonyos népies, részint antikos-klasszicisztikus vagy romantikusan zeneies, meg Kassáknál s néhány társánál belső beszédfolyammá egyszerűsített, szelídített, halkított avantgárd beütéssel.
Az idősebb nemzedékből Illyéstől, Fodor Józseftől, Kálnokin, Szabó Lőrincen át Berdáig, s a fiatalabb, de már a háború előtt is jól ismertektől, olyanoktól, mint Rónay György, Vas István, Hajnal Anna közöl a lap, sőt már a jövendő Újholdasoktól is. S hozzájuk még néhány - azóta teljesen elsüllyedt név -, amelyek viselői vagy nem érezték kellően méltányoltnak magukat, vagy a folyóirat nem vélte őket alkalmasnak. Kivált a második évfolyamban sok a fordítás, elsősorban a félmúlt francia s angol költészetéből, de a régebbi, klasszikus, sőt görög-latin antik szerzők is föl-föl tűnnek, meg századelős, századvéges németek s oroszok is.
Azt mindenesetre meg lehet állapítani, hogy a Nyugat, kivált Kosztolányi-Babits örökségének s a háborús évek lírája hangnemének versbeszédmódja érződik. A vers többnyire néhány - négy-öt - versszakos, vagy szakaszolatlan folyamatú, többnyire nem magyaros, hanem nyugat-európai ritmikájú, rím- és gyakran szabadon formált strófaalakzatú. Nem túlzott a zeneiség (Weörest s egy-két társát leszámítva), de nem is beszédvers vagy éppen prózavers jellegű. A félmúlt, az expresszionizmustól, a futurizmustól kevéssé érintett európai költészete, Rilke, George, Hofmannsthal, Trakl, Apollinaiére, Valery, Reverdy, Breton, Claudel, Wilde, Hardy, Eliot, Owen az a nemzedék és típus, mellyel rokonságot tartnak. Bár nem egyedül Rónay György az, aki mindenek előtt az élő francia költőkre programszerűen kitekint s bőven is fordít tőlük, a maga lírájának megfelelően, elsősorban a konzervatívabbaktól, kivált a katolicizmustól érintettektől.
Többségében elégikus, meditatív, emlékezően-szemlélődően komtemptatív, gyakran egyenesen leíró, elősoroló jelleget ölt ez a lapban megjelenő líra. De azért távolról sem csak Illyésnél s néhányuknál láthatni a jelen konkrét tennivalóin eszmélkedő, a jelenért s a jövőért aggódó, reménykedő, töprengő magatartást is. Sőt, megjelenik néhányuknál - ma többnyire már elfeledetteknél - a napi pártpolitikát ritmizáló-poetizáló versfajta is, amely majd a szocreál poézisben és a poétikában ölt testet a következő esztendőkben.
3. A prózában az emlékezésé az elsőség, a háborúra is, a haláltáborokra is, az üldözésekre is, de a gyermekkorra s nem utolsó sorban a pályakezdő évekre, reményekre, csalódásokra, barátokra.
Külön műfaj - egyik legmaradandóbb prózafajtája ez a folyóiratnak - a férfiasan visszafogott érzelmiségű, esszészerűen gondolati-lírai emlékezés. Azokra a társakra elsősorban, akik a náci borzalom áldozatai lettek, de azokra is, akik a fronton vagy a bombázások idején vesztették életüket. Ezt az emlékezéssort - amely az esszé egyszerre személyes érzületével s a számotvető tárgyiasság gondolatiságával szól - ma is érdemes volna kötetbe gyűjteni.
4. Igen jó a lap kritikai rovata, nem utolsó sorban színházi bírálatainak sorozata. A könyvkritikában terjedelemre nézve a versekről szóló vezet, bár az epikát illető sem sokban marad el. Érthető ez a kettősség: míg vékony verseskötet meglehetősen sok jelent meg e két esztendőben, új, itthoni regény vagy novelláskötet jóval kevesebb.
Fordítás azonban meglehetősen nagyszámú, elsősorban angol s francia szerzőktől. S ezek többnyire, a háború előttihez képest is, kivált a hazaihoz mérten újat hoztak az ábrázolás- és előadásmódot illetően, új s erősen változott s nálunk kevéssé ismert szemléletüknek megfelelően. Joyce-ot az írók világában ismerték, s Szentkuthy nem is állt tőle messze. De a többség, akár a jó átlag író és olvasó egyaránt Priestley, Huxley s társaik ironikusan pszichologizáló társadalomrajzához s emberábrázolásához szokott. Méltatják is a folyóirat kritikai rovatában mindkettejüket s hasonló társaikat is. A franciák közül Cocteau az egyik legtöbbet emlegetett név. Nagy Péter egyenesen "Cocteau-lázról" szól. S persze ismerik, csodálják Proustot, Gide-t, Du Gard-t, Mauriac-ot. Ám hiába fordította Illyés Montherlant-t, épp oly kevéssé emlegetik, mint a másik, majd sokszor hivatkozottat, Celine-t.
5. Azt a filozófiai irányt, amely ezekben az években kezdi áthatni a nyugati irodalmat, az egzisztencializmust még alig veszik irodalmi és kritikai szempontból is figyelembe. Sartre filozófiai kísérletéről szólnak ugyan, de az irodalmiakról még nem, hisz azok többsége még ezután születik épp úgy, mint Camus művei is. Mégis fontos ez a mozzanat. Itt kerül nálunk először szembe a kritika a következő korszaknak a nyugati irodalmat mélyen átható gondolati irányával. Sartre mellett Heideggernek még a neve is alig fordul elő. Érthető ez. Nemcsak a nácik alatti magatartásának még tisztázatlansága miatt, amelyek következtében súlyos vádak érik; hanem művei fordításai hiányában is. A másik, akkor Nyugat-Európában is favorizált filozófiai irányzat, a nálunk elsősorban Lukács közvetítette marxi viszont szinte az első számtól fogva jelen van.
Amikor kritikai rovatot mondunk, beleértjük a lap vitáit is. Sőt, egyenesen ezeket véljük elsődlegesnek. Szinte minden második-harmadik szám közöl más-más szerzőtől egy többnyire vitázó elmefuttatást Irodalmunk kérdései címmel. Amelyhez aztán pro és kontra más cikkek is kapcsolódnak.
A lap kritikai rovata többségében a Nyugat hasonló részlegének folytatásaként tekinthető. A műalkotást nyelvi tekintetben első sorban a Zolnai-féle Széphalom által közvetített Croce-, Vossler-, Bühler-, Meillet- s társaik által kidolgozott módszerekkel közelítették meg, akár ha nem ismerték is e szerzőket. Ez szorosan s jól illeszkedett a műalkotás tárgyának, az író magatartásának a Dilthey-féle Erlebnis-, élmény-esztétika individuális és szociális, személyes és társadalmias, historikus és presenciális megragadó és értelmezés módjához.
A hangnemben az esszéisztikus dominált, de ez nem akadályozta az elemző módot és a megrovó tónust, sem esztétikai, sem társadalmi-művelődési tekintetben. Az első két esztendőből hadd említsük kitűnő példaként Rónay György keményen elmarasztaló kritikáját Illyés ekkori verseskötetének sok henyén odavetett köznapiságáról. S jórészt hasonlóan jártak el a többiek is, nemcsak a honi, hanem a külföld hírességeivel szemben is, pl. Priestky-vel, Cocteau-val, Huxleyval is. Külön szót érdemel a színházkritika. Nagy Péter - ekkor még nem érezvén magát a marxista kritika letéteményesének - cselekményt, motívációt, fölépítést, s vele a játék találó vagy modoros, értő vagy üresen manírt jellegét kemény, de nem fölényes, pontos, de nem körülményes vagy tudálékos hangon nyújt bírálatot. S hasonlót mondhatunk Kürti Pálról, Ottlikról, Lengyel Balázsról is. A lap kritikai rovatát, később színre lépő laptársai közt is egyik első hely illeti meg.
6. Az ütközés elősként mégsem a kritikai rovatban, hanem a kritikai rovatot terjedelemben és mélységben egyaránt túlnövő Ady-értelmezésben jelentkezett. Annál is inkább érdekes ez, mert nem úgy, mint a gyorsan szaporodó többi vitacikkben, amelyekben a polémia Lukács teleologisztikus-utópikus spekulatív társadalom- s művészetszemlélete körül ment végbe, hanem egy költőnek, Adynak Révai József által adott értelmezése körül. Révainak hasonlíthatatlanul több érzéke volt lírához, mint Lukácsnak. Ámde a marxista teleológia következményei, kötöttségei alól ő sem tudta vagy akarta kivonni magát.
Földessy Gyula, ezúttal kivételesen higgadt vitakészségéről tett tanúságot. Alaptétele az, hogy Révai "maga és Ady közé harmadikként egy őelőtte [ti Révai előtt] mindkettejüknél fontosabb tényezőt egy ún. demokratikus világnézetet állít," (230. 1.) s ennek jegyében "koordinál". Földessy szerint bármennyire igaza lehet is a marxizmusnak "ma", a történelemben a nagy költőnek az elmélettel szemben óriási plussza az, hogy a múltat, jelent, jövőt belső érzékenységgel úgy köti össze, hogy az nem tesz elméleti béklyót reá, mint tesz Révai, mikor azt mondja: "... Ady tragikuma az volt, hogy nem tudta megtalálni a helyes választ azokra a kérdésekre, amelyekre a bolsevizmus adta meg a választ." (230. 1.) Aztán ezt idézi Révaitól: "Ady azt hiszi, hogy a polgári demokrácián Bergsonnal, metafizikával, istenkereséssel lehet túlhaladni, egyszóval az imperialista korszak züllésének termékeivel, a haladástól való kiábrándulás reakciós ideológiájával" (232. 1.)
Nem idézzük sorra a Földessy által fölhozott Révai-citátumokat. A szovjet borzalom összeomlása után ezt a ma már-már elképedést kiváltó vakhitet, vallási őrületet egy Révaihoz hasonló jóképességű intellektusnál nem megmosolyogni, inkább mély részvéttel sajnálni lehet. Annál is inkább, mert a rendszerint bőbeszédű és némileg tudálékos Földessy maga is bizonyos sajnálattal hívja föl Révai figyelmét a líra és az ontikus meg a metafizikai eszmélkedés folytonos érintkezéseire a világ nagy lírikusainál. Csak azt hozzuk érveiből föl: tudja, hogy az Istennel vitázó, az őt felelősségre vonó, az őt megcsúfoló magatartás legalább annyira bizonyít a világ nagy költőinél, eszmélkedőinél e kérdéskör kiiktathatatlansága mellett, mint ellene. Révai viszont úgy véli: "Az istenkeresés mindenképpen engedmény a vallásnak, amely a tömegeket a túlvilággal nyugtatja meg" (233.1.) majd még: "és végül az Isten-versek! Hogy az Istenhez fordulás, az Istennel való vitatkozás mindenképpen dekadens érzelem, ahhoz nem fér kétség" (232.1.)
6/a Aki sokkal inkább húsbavágóan támadt, az Vas István volt Mérleg című év- és számnyitó tanulmányával, elmélkedésével, vallomásával. (1946. január) A "mérleg-ember"-ről fest képet. Maga is a Mérleg jegyében született; ám ez a jegy mindig más minden helyzetben és mégis azonos is. A "mérlegember" alapmagatartása: audiat et altera pars. Ezzel szemben áll - nem mondja ki, de egyértelműen erre gondol, ezt fejezi ki - az a marxista, annak is legtisztább változata a kispolgári forradalmár marxista, akinek jelszava a fiat justitia, pereat mundus. Igaz, ők is meghallgatják a másikat, de csak azért, hogy a másik vélekedését cáfolják, eleve elhárítsák s az övék egyedül üdvözítő felfogását erőszakkal is érvényesítsék. Az előbbi, az "audiat" volt a klasszikus értelmi ember, értelmiségi polgár, az utóbbi a szűkagyú, öntelt magabiztosságú kispolgár megtestesítője. "Szemüket csak a felismert igazságra függesztik... szigorúan néznek körül a világban. Semmi sem gyanúsabb nekik, mint az audiatur 'gyáva fontolgatása'... Bevallom ez volt, az audiatur az egyetlen lehetőség, amelynek kedvéért rokonszenvet éreztem osztályom iránt... Azóta a felcseperedett század megfosztott ettől a reménytől: feltalálta a forradalmár burzsoát. A fűszeresekbe (épicier) Robespiere szelleme szállt." S ma "mi Mérlegek is azon érjük magunkat, hogy a társadalom különcei, közellenségei lettünk. Nem könnyen találtunk ebbe a szerepbe. De nem kell félni, környezetünk lassankint megtanít rá." (1946. 4. 1.)
Úgy látszik, gyorsabban tanította környezete, mint vélte. A félév végén még nagyobb, nyíltabb, bár párnás keretbe fogott támadást indított Vas. "Marx-Engels: Művészet, irodalom. Bevezette Lukács György, fordította Gáspár Endre" című ekkor megjelent kötettel foglalkozik. Két védőhálót is von mondandója köré. Előbb a szerzők gondolkodásának, világnézetének, társadalomismeretének áldoz. Aztán a bevezető páratlan szélességű rétegzettségű, fáradhatatlanságú műveltségének hódol.
Ám már az első bekezdésben van egy finom tövis. A nagy szerzők, Marx, Engels csak kivételesen foglalkoztak írásaikban művészettel, irodalommal. Így a nagy gazdasági újjáépítés idején furcsának találja, hogy nem gazdasági-társadalmi műveikből ad ilyen terjedelmes köteget a kiadó, hanem a művészetet illetőkből.
Alaposan felkészült: a kritikát nem egyszerűen a megjelent magyar változat nyomán írja meg, hanem a német eredetivel folyton egybevetve. Még pedig összevetett jelentésértelmező stíluselemzéssel bővítve. Marxnak szerinte legerősebb kifejezési eszköze a paradoxon. Ennek kibontakozásával jut el alapszövegeiben következtetéseihez. S hogy itt mégis hasonlattal él, ami egyébként nem szokása, azt mutatja, szerinte, hogy itt neki kényes területre lépett. Úgy véli, a hatások és ellenhatások bonyolult dialektikájának világában alaposan meg is bosszulta magát ez. Az Űberbau-Unterbau hasonlatát illetően bizony félrevezető az építészet e két szavát-viszonyát átvenni. Mert "bármennyire elsődlegesebb és fontosabb ugyanis az épület szerkezetében az alapozás, mint az emeletek... józan ésszel világosnak tűnik, hogy nem az elegáns szalon és tetőterasz van a bárdolatlan alapokért, hanem fordítva". (302. 1.) S úgy véli Lukács, folytatva mesterét, szintén hasonlattal él, ugyancsak nem éppen szerencsésen: "gyökér és virág". Nyilván itt is a másodikért, a virágért-gyümölcsért van az első.
Aztán a fordítást veszi szemügyre. "Az anyagi élet termelési módja határozza meg a társadalom..." stb. Itt Marx a bedingt igét s nem a bestimmt-et használja, amely "nem egy jelentésű" a meghatározni szóval; "feltételez, feltételeket szab" a helyes. (302. 1.) Így Marx, szerinte, magyarul dogmatikusabb, mint az eredetiben. Annál sajnálnivalóbb, mondja, mert rá éppen a "de omnibus dubitandum" volt jellemző, volt a jelszava. Most tesz egy bókot Gáspár Endrének, a fordítónak is: ő "egyike a legszínvonalasabb fordítóinknak". Ámde vagy nem vette észre, vagy imponált neki a "tudomány", vagy: "amit nálunk annak tartanak".
Majd arra mutat rá, milyen óvatosan bánt a művészetekkel a két alapozó, Marx és Engels: "a 'felépítmény' részletezésében meg sem említik a művészetet, nyilván visszahőkölve attól, hogy a zenét vagy a költészetet az emberek tudatának nevezzék, akár a jogot vagy a politikát." S nem irónia nélkül mondja, most immár Lukácsra is: "megnyugtató, hogy amikor Marx és Engels egy irodalmi műnek szociológiai és politikai szempontból való elemzésére vállalkozik, ez nem a Faust volt hanem a Párizs rejtelmei". (305. 1.)
"Quant a moi, je ne suis pas marxist" - írta Marx maga egy levelében, élete vége felé. Pedig akkor még előérzete sem lehetett a 20-as, 30-as évek magyarországi irodalmi marxizmusáról". S aztán idézi, mint marasztalta el az egykori Társadalmi Szemle József Attilát, úgy is mint költőt, úgy is mint marxistát. "De a magyar irodalmi marxizmus nem nyilatkozott meg sokkal szerencsésebben rögtön a felszabadulás után sem... amikor Babitsot félfasiszta reakciósnak bélyegezték."
Lukácsot egykori felfogása megváltoztatásáért, szerinte senkinek sincs joga megvádolni. Az ugyan igaz, mondja, ebben az "irányváltoztatásban nincs meg egy Tolsztojnak, egy Szent Ágostonnak, vagy minden pálfordulás atyjának, Szent Pálnak szenvedélyes, gyökeres, egész lényét átható és átalakító múltja megtagadása". Azzal válik tevékenysége "veszélyessé, hogy a marxizmus művészeten túli [azaz szociológiai] tekintélyének kisajátításával tör esztétikai diktatúrára". "Lukács tanítványainál a realizmus és nem-realizmus-játéka már-már rendőri igényekkel lép fel." [Mi emeltük ki] Azzal zárja, magyarázat helyett jobb lenne "Marx műveit teljes kiadásban, méltó fordításban kiadni".
A válaszok nem sokáig várattak magukra. Gáspár Endre sértődöttsége érthető: fordítói képességét, pontosságát érezte kétségbe vonva. Szótárhoz utasítja Vast. Valójában - utána nézve - mindkettőjüknek igaza volt: a szóbanforgó német ige mindkettőt jelenthette. A szövegösszefüggés határozza meg, melyiket. S így Vas vélekedése megalapozott, mivel éppen a szövegösszefüggésekre utal. S hogy még biztosabb legyen válasza ereje, Gáspár Lukácsot is megvédi, sőt, mintegy megfellebezhetetlenné emeli.
Az ő válaszánál sokkal hosszabb és egészen másfajta Szigeti Józsefé, amelynek jellegét majd Vas rövid viszontválasza magyarázza, érteti meg.
Szigeti így kezdi: "Mi, marxisták gyakran bocsátkozunk polémiákba. S ez a gyakoriság nem véletlen. Közvetlen következménye osztályhelyzetünknek. S ezt az osztályhelyzetet adekvátan visszatükröző módszerünknek, a marxista dialektáknak, amelyet Marx lényegében kritikai, s forradalmi módszerként jellemzett". S így fejezi be: "Úgy hiszem, nincs egyetlen tagja sem a Magyar Kommunista Pártnak, Vas Istvánon kívül, aki a brutális anyagelvűségnek ezt a politikai bölcsességét megengedhetné magának." Közben Vast, a szerinte a marxizmust nem értő, Brechthez hasonlítja. S azt véli, Vas "kissé fejletlen, tapasztalatlan módon" fogadja el "a talpraállítás módját" Nietzsche mellett és a nagy Freud tőszomszédságában. Lukácsról pedig Szigeti úgy véli, az ő egykori "elefántcsonttornya ugródeszkául szolgált; annak a minőségi ugrásnak előkészítése volt, amely a nagy orosz forradalommal, a bolsevizmus európai feltűnésével vált első ízben lehetővé". "Szó sem lehet, - így később - a marxi tétel hozzásimításáról a Vas így-is-lehet, úgy-is-lehet liberalizmusához."
Vas ugyane számban röviden válaszol. Gáspárt jó fordítónak ismeri el, de fönntartja, s épp a Borchhaus alapján a "bestimmt" fordítása helytelen értelmezését. S azt is, hogy jobb volna magát Marxot fordítani, mint interpretálóit. Szigetinek két rövid bekezdésben válaszol. Azt mondja, az ő korábbi "az irodalom marxi vizsgálata" tárgyú írásához neki nem kellett semmiféle ugrást végrehajtania. "Ezt nyilván Szigeti is tudná, ha tanuló éveit a szó szoros fizikai és szellemi jelentésben nem a német gondolat birodalmában töltötte volna és nem onnan érkezett volna honi demokráciánk életébe." (398-399. 1.)
6/b Vas első, Mérleg c. tanulmánya után jelenik meg Somlyó György írása, mely Lukács Balzac, Sthendal, Zola című könyvéhez kapcsolódik. Ő is, mint Vas elismeréssel, reverenciával szól Lukács szerteágazó, nagy ismeretanyagú, erős gondolati munkásságáról. Ám éppen e gondolatiság indítja aggódó kérdések föltételére. Amelyek abban a két pontban foglalhatók össze: nem túlságosan, sőt, egyértelműen a kizárólagosság, a föltétlen, az egyedül helyesség hitében áll-e ez a gondolatiság. S ha az irodalom bizonyos műfajai jelenségeit magyarázni tudja is, tudja-e más műfajait, s más művészeti ágait is értelmezni. Az első viszonylatban kivált a lírára gondol. A lélek oly állapotaira, az egyedi sors oly helyzeteire, az érzelmi élet oly mozzanataira, amelyek ezzel a teleologikus társadalmi jövőbizonyossággal nem állnak összhangban és benne nem oldhatók föl, s jegyében nem is fejezhetők ki. Másrészt, s ezektől nem függetlenül, mit tud például a zene ezzel a realizmuselmélettel kezdeni? Az emberi élet sokkal egyedibb világú, problematikájú annál, hogysem a társadalmi tökéletesség ez ígéretében, e kilátásában fel tudna oldódni, vagy annak hiányában magyarázatát tudná nyerni.
S mint Vast, Somlyót is egy neofita (aki azóta már - mint a Valóság harcos, gátlást nem ismerő marxistája, Lakatos Imre is - az átkozott polgári demokráciákban keresett boldogulást): Zulauf (egyideig Köves) Teofil oktatja ki. Rilke, szerinte, ugyan igyekszik, s jut is mélybe, de ott nem tud, csak misztikát adni. Aztán következik egy antológiába kívánkozó, erotikus képzeteket ébresztő iszonyú tudós bombaszt: "Lukács az emberi létet sarjasztó talajba bocsátotta fúróját, a lét legmélyebb forrását keresvén... s elérte ["a felsőbb rétegek sokféleségén át"] a legmélyebb pontot. S fúrója nyomán felszökött a forrás. Nos, ez valóban redukció, de nem szinplifikáció". Aztán lesöpri a romantikát, amely "visszasírja a feudalizmust", a középkort. Míg Lukács ezzel szemben mindennek értelmet tud adni.
7. A szerkesztő háttérben marad; csupán egyszer, egy lapnyi jegyzetében hangoztatja, hogy a lap semleges kíván lenni, s így helyt ád a vitának is a különböző nézetek között.
A lap esszéistái nem, vagy alig vesznek tudomást a Lukács-iskoláról. Néha egy-egy üres bókot ugyan megkockáztatnak a mester iránt, de a támadástól, s az érdemi hivatkozástól is tartózkodnak. Ha idéznek is tőle, többnyire egy-egy közhelyes mondatot idéznek, amelynek rendszerint nincs is különösebb köze mondandójukhoz.
8. A folyóiratot negyvenhétben és -nyolcban a kommunista kézben lévő lapok, a párt kívánságának megfelelően, egyre támadják, becsmérlik, mint a polgári ízlés menedékét. Negyvenhét végére negyvennyolc elejére megvalósul a Rákosi-féle párt egyeduralma, diktatúrája. Ekkor a lap irányítását Kérytől Grandpierre Emil veszi át. Megpróbál a kommunistákat kielégítő módon szerkeszteni. A Révai-féle taktika jegyében versenytársakat hoznak létre, amelyek azonban, mint bizonyos csoportok lapjai, eleve lemondanak a kommunista irányítás és ideológia bírálatáról. Sőt, a nem felekezetiek többnyire buzgó támogatói is lesznek annak. Az új szerkesztő igyekszik kerülni az ütközést és alkalmazkodni, ám ez azzal jár, hogy a lap arcnélkülivé lesz. S így negyvenkilenc elején megszűnik.
Ha két, viszonylag szabad évét mérlegre tesszük, elmondhatjuk, hogy azt az írói-kritikusi magatartást igyekezett folytatni, amelyet elődei közül a Babits-féle Nyugat képviselt. Szintje, persze, csak közelítette azt, s ritkán érte el. Minden esetre, ha nem lett volna annyi törtető fölajánlkozója a szellemi életnek, első két esztendeje nyomán alighanem elmondható, hgoy a szellemi, az irodalmi élet egyik jelentékeny és termékeny fóruma lehetett volna.