Kukorelly Endre

Ez az a savanykás, a bőr alól, minden emberi húsból kipréselődő szag, egy elgondolás szaga? Ennek a rendnek a halálos illata?

Megnézik olyan valakik, akik ilyesmire lettek kiképezve, állami egyetemeken, és most valamiféle államilag garantált hivatali rend szerint ezekről a dolgokról döntenek. Megvizsgálják, megítélik, jól van, rendbe', tessék csak, akkor szépen feküdjön le ide, uram, ez lesz itten a maga helye, majd mindjárt megkapja a vacsoráját. Aztán tényleg behozzák a vacsorát, behozzák egy tálcán az ennivalót, és az a vacsora.

Miért az a vacsora.

Az egyik beteg lekászálódik az ágyáról, az ablakhoz csoszog, becsukja. De ha az apám akkor pont nem akarta, hogy becsukják az ablakot? Ezek a betegek, így, külön elhelyezve azoktól, akik nem betegek, elkülönítve másoktól, a nőktől meg a többi férfitól, azoktól, akik felől még nem határozott senki úgy, hogy meghalnak. Miért nem abban a kibaszott saját ágyában fekszik az, akiről úgy döntöttek, hogy meg fog halni. Én persze nem tudom, hogy mit. Hogy mit lehetett volna csinálni, mert biztos nem is lehet csinálni semmit az égvilágon, ez mind egy, hogy is lehetne kikerülni bármit, ami így, ilyen szép nyugodtan jön. Lement a lépcsőn az apám, a második emeletről a földszintre, a röntgenszobába, egyedül. Ezt csak úgy elképzelem, mert nem voltam ott. Felült az ágyában, megkereste a papucsát meg a fürdőköpenyét, és úgy. És. Megállt a fordulóban, a korlátba kapaszkodott. Így képzelem el. Csak elképzelem, és tényleg úgy van.

Ahhoz valóban az összes maradék erejét össze kellett szednie. Csak az utolsó egy-két nap jöttek rá azok, akik vizsgálták, hogy rákja van. Utolsó néhány túlzottan éles, nyárközépi nap. Az apám tűrte a fájdalmat. Tűrted prímán a fájdalmat, öregem, és ehhez van közöm, mert nem tudom, fogalmam sincs, hogy a picsába csináltad, pokolba csináltad, de éppen így kell csinálni. Ilyen jó megfelelő képet vágni, nyugodtan ránézni a másikra, a szemébe nézni, kicsit mosolyogni is, ne sajnáljon senki, aki ott van és téged bámul, mert nem saját magára bámul, mert még nem ő jön sorra, azt hiszi, hogy nem, hát ne sajnáljon, ne is jusson eszébe ilyesmi. Gondoljon bármi mást, sajnáljon másvalakit. Sajnálom a másikat, igen, nyilván  a rossz lelkiismeret  miatt, az nem olyan egyszerű, hogy olyankor csakis saját magamat sajnálom benne, mert nem magamat sajnálom, hanem őt, azt a nyomorultat, akkor tényleg csak az érdekel, akivel, ugye, ez előfordul. És nem velem. Mert egyáltalán nem velem fordul elő, hanem vele.  A rossz lelkiismeret mégiscsak képes érdekessé tenni az életet. 

Én semennyit se látok magamból. Néhány rendes vagy helyes magyar mondat esetleg, ennyi biztos látszik. Van az Én. Mogyoró van az Én tetején. Néhány dolog, adatok, papírdarabkák, fényképek, nagyjából így megmaradnak, ezekre emlékszem, mert én találtam ki így. Az anyám eddig és eddig, akkor épp terhes volt velem, a szalámigyárban dolgozott. Az apu kék szemű. Vagy pedig amikor kiabálok, és a kiabálás miatt visszhangzik a lakás, hallom, ahogy visszajön a hang a sarokból, akkor hallatszik, hogy én vagyok. Én persze hogy vagyok. Tudok meglepetéseket is okozni, és olyankor érzek valamiféle rendes, valódi ént. Tudok akármeddig tükörbe nézni minden további nélkül, és ott is meglátszik az.  Elenyészni a valóságból.  Ilyenkor meglátszik rajtam, mert pont megfelel nekem, látszik a hatás. Az apámat viszont eleget láttam.

Ha belekapaszkodok a keretbe, kiszakadnak a falból a szögek.

Egy kék-fehér-mintás huzatú kanapé, hozzá két súlyos fotel, ezeken mászkáltam. Egyedül, azt hiszem. Túl izgalmas egyedül lenni, szar eleinte, aztán, amikor lassan hozzászokom a szoba hangjaihoz, vagy nemigen mocorgok, már kicsivel jobb. Ha néha magamra hagytak, azt biztos nem szerettem. Meg se mozdulok, por, poríz, weit und wagend, az izgalom a fütyülőm körül van, így maradok, amíg be nem jön az egyik. Bárki. Észrevesz? Felmászok, a fotelt nagy nehezen az ágyhoz lökdösöm, bársony huzat, bársony, tafota, ugrálok rajtuk, amíg rám nem szólnak. Hogy vegyem észre. Conservativ fedele picit nyikorgós. Amikor rám szólnak, abbahagyom az ugrálást. Mélyzöld cserépkályha a középső szobában, a kályhában lobog a tűz. A kanapé meg a fotel nem a miénk. Hanem az apám nagynénjének a megmaradt bútorai. Ők ki lettek telepítve. Mindig bejön valaki a szobába, nem hagynak egyedül, mert sokan vagyunk, a nagyszüleim, mások is, rokonság, kilencen vagy tízen lakunk itt, soha nem lehet egyedül senki. Csak valahova elmentek, bevágják az előszobaajtót. Dolgozni?

Vagy kint beszélgetnek a konyhában?

A játékhoz a legjobb egyedül lenni. Legjobb egyedül, csak ne jöjjenek be, ne is mászkáljanak, ne legyenek ott, ne legyenek. A szomszéd szobában járkál, recseg a parketta, jön végig az egyikük az előszobán, most benyit. Ha bejön, eltakarom, amit csinálok, elfordulok a fal felé, igyekszem a testemmel eltakarni, és csak arra figyelek, mikor megy már végre ki. Nem megy ki, matat a szekrényben, keresgél, morog maga elé, csapkod, huzigálja a sublót fiókjait, még szerencse, hogy nem vesz észre. Nem vesznek észre? Vagy csak úgy csinál? Szerencsére bejött, most végre abbahagytam, abbahagyhatom miatta ezt a.

Játékból. Ha kimegy, az rossz.

A vége a legrosszabb, valahogy elromlik, az egyik részlet, szörnyű rossz. Ijesztő. Ijesztő, ahogy szétesik a levegőben egy lovas. Egy milyen tolvaj? Vágtat a gonosz, az a lovas, fölrepül vele az égboltra a ló, egy gépezet, aztán megbillen, darabokra hullik, a lába, a feje, nyereg, szablya, gép, pörög a levegőben egy ember, piros kaftánban van, kunkori orrú papucsban, leválik a feje, külön forog, pörög és zuhan. Csak mese, nem félek, játékból van így. Elromlik egy. Megyünk hazafelé a moziból, gyalog, keresztül az Erzsébet téren, felkapcsolták a lámpákat, felálltunk, a támlásszékek visszacsapódnak, nem kell köszönni senkinek, nem szóltak rám, hogy köszönjek, megyünk lefelé a lépcsőn.

A nagyapa azonnal elesett, a férje, az első háború legelején, úgy kezdte, hogy kikerült az orosz frontra, és rögtön elesett. Esküvő, azt megtartották, szép fotó hölgyekkel, számos úr, aztán pedig a bevonulás. Önkéntes volt a nagypapa. Az urak önkéntesek. Önként kell, vagy mi. Az apám mindenféle kollégiumokban lakott, a nagymama pedig egy bizonyos módon, nem tudom hogyan, de nem élte túl a férjét. Legyen az a változat, hogy szoptatáskor tejlázat kapott, és aztán gyakran kezelték a Lipóton. Különösen szép asszony. Berlin környékéről való, az apjának, a dédapámnak egy zavaros és titokzatos ügy miatt el kellett onnan jönnie. El is jött, aztán a háború előtt visszakerült mégis, ott halt meg honnan el akart szakadni, azon a helyen, amit nagyon is el akart felejteni.

A nagymamám különlegesen szép. Az apja és a férje is azonnal meghaltak a háborúban. A nagymama a hosszú, földig leérő, csipkés, fehér ruhájában, a fején széles karimájú kalappal, galambokat etet Velencében. Egy festményen cigánylány-jelmezben, bal kezére támaszkodva, a lábát maga alá húzva ül. A fiát alig látta, nyaranként csak rövid időre, a birtokon. Néha veszélyesen agresszív rohamokat kapott, olyankor, ha elszabadult, valahogy fölment a Várban, feljutott, keresett magának egy ágyútalpat, rámászott az ágyúra, hadonászott, franciául kiabált. Háborúzott a nagyanyám. Mindenféle nyelveken, mert volt alkalmazva fr ulein, mademoiselle, angol nörsz. Két csúnyácska osztrák vénkisasszony társalkodónő, a Pikki néni meg az ikertestvére, a nem tudom milyen néni, eleve iszonyú öregek. Furcsán beszélt a Pikki néni, nem tanult meg rendesen magyarul, totyorog a Németvölgyi úton, mert ott laktak, egészen közel hajol, kattog a foga, hozzám beszél, de, azt hiszem, csak az apámat látja. Elsárgult fénykép, sárga mező sárga égbolttal, azt a fiúcskát látta, sárga lovon. A Pepuska nagybácsinak versenylovai voltak, az apám lovak közt nőtt fel, kisfiú korától lovagolt. Soha nem mesélt a nagyanyámról. Szép. Gyönyörű szép. Talán megháborodott. Csak annyit tudok róla, amennyi a fényképeken látszik, mert az apám szemérmes volt, és sohase mesélt az anyjáról. Álmodok, de nem róluk.

Kiköltöztünk a cselédszobába, a húgom meg én, kivittek minket, mert a ruszkik a Ferdinánd hídról a körút felé lőttek. Az Élmunkás hídról, a Rózsa utcai ablakok irányába. Egy repesz becsapódott a középső szoba ablakán, megállt a kerek asztalka lapjában. Este majd lemegyünk a légoltalmi pincébe. A Dugó Dani kalandjait olvasták fel, az anyám meg a Julcsa. Bámészkodtunk kifelé az ablakon, a Rózsára le, a pékség előtt állt három harckocsi, a katonák dobálták befelé a kenyeret.

Este lehurcolkodtunk az óvóhelyre.

Volt egy orvosi-fölszerelés játékom, levittem magammal, azt választottam ki. Csak egy játékot szabad levinni. Korhadt fa illatú óvóhely, tompán valami puffanásokat lehetett hallani a falból. Pinceszag, macskahúgy, gyertyaszag is, a pincében gyertyával világítanak. A pincejáratok nincsenek rendesen kikövezve, a földön vastag rétegekben a nedvességtől összetapadt, dohos faforgács. Fönt, a pinceablak előtt a rácshoz szorulva egy döglött galamb. A galambnak nem volt feje. Nem látszott a feje, a szárnya alá szorult, vagy lerágták a patkányok.

Egy darab égbolt, meg egy valószínűtlenül nagyra hízott galamb teteme.

Kincs.

Le muszáj volt menni az óvóhelyre a Nyugati pályaudvar fölé, a hídra kanyarodó harckocsik miatt, ők valahogyan tudják, az anyám, a nagymama meg a Julcsa néni, hogy most az következik, tudják, mert ez már volt, volt ilyen, hogy leköltözünk a légópincébe. Gépágyúval lőtték a várost, keresztben, a nagykörút irányába. A Julcsa szobájában aludtunk, a cselédszoba ablaka a körfolyosóra néz, az udvarra, nem pedig az utcára. Betolták a cselédszobába a rekamiékat. A matracok puhák, lehet rajtuk ugrálni.

Muszáj lesz levonulnunk.

A Julcsa cselédlány, a háború után már nem, ott lakott nálunk, ott maradt. Már nem cseléd, hanem villamoskalauz. Az apám katonatiszt, a háború után, ahogy hazakerült a fogságból, leszerelt. Sokáig nem kapott semmiféle állást, aztán, protekcióval, az egyik valamikori katonája benyomta, a beruházási bankban dolgozott. A családjának földbirtokaik voltak, meg minden efféle ilyesmi, ennek vége lett. Úgynevezett urak. Olykor megjelent a Julcsa néni vőlegénye, János, aki szintén villamoskalauz volt, vagy lehet, hogy villamosvezető. És festőművész. A konyhában üldögélt, a sötétkék egyenruhájában, sokat beszélt, elég hangosan. A nagymamám udvariasan hallgatta. A János előadásokat tartott a konyhában a Julcsának meg nekem, a legkülönfélébb dolgokról, és megmutatta a festményeit. Teliakasztotta a cselédszoba falait a képeivel. Az apám ült a konyhában a Jánossal, cigarettáztak, olyankor János halkabban beszélt. Urak és prolik. Ezen sokat mérgelődtem, vagy nem tudom, milyen szó illik ide, és azt sem tudom, micsodán. A János sötétkék, lóden beszkártos egyenruhája. Más szaga volt Jánosnak, az biztos, mint a Lolcsi néni férjének, a Mikinek. És a Mikivel az apám nem volt olyan türelmes.

Az apám a nagybátyja likőrgyárában volt a hadifogság után valamiféle alkalmazott, az államosításig. Történetek a likőrgyárról, a likőrgyár körüli családi ügyek, féltékenykedés, sértődések, gyűlölködés, életre szóló, halálos összeveszések. Államosítják végülis a likőrgyárat, ez megoldja a nagyobb bajokat. Aztán a történet a munkaközvetítő irodával, hogy jár szorgalmasan a munkakiközvetítőbe az apám, és nem közvetítik ki. Minden nap bemegy, reggel fölköti a nyakkendőjét, odamegy, ahogy elő van írva, ott üldögél a nem tudom hol, üldögél a valagán türelmesen a kiközvetítőben, és mindenki mást kiközvetítenek. Nem lépett át az új hadseregbe, a súlyosan sebesült lábára hivatkozva. Beírja a megfelelő rubrikába a foglalkozását, aztán nem közvetítik ki. Meg az a történet, amikor egy orosz vetkőztetős kiskatona éjszaka megtámadja a Király utcában, és az apám kirúgja a kezéből a fegyvert. A másik lábával. Egy magyar tiszti revolvert, ahogy ez aztán az őrszobán kiderült.

Hát ez elég baj, uram, mondta neki az ügyeletes rendőrtiszt. Csöppet se vicces, mivel ez egy magyar katonai revolver, ugyebár, a ruszki simán magára kenheti az egészet. Magára foghatja. Ennek a történetnek pedig úgy lett vége, hogy az ügyeletes egyszercsak, minden átmenet nélkül ordibálni kezdett az orosszal, hogy kihívatja a szovjet katonai rendészetet, a kiskatona pedig térdre esve könyörgött, hogy eresszék el, mire eleresztették.

Teherautóval indultunk volna 1956 november vége felé, egy sötétzöld, katonai csukaszürke ponyvával befödött Csepel teherautóval. Sokáig várt a Szondy utca sarkán, járatták a motort, hajlandóak voltak jónéhány percig várni ránk. Az apám végül úgy döntött, hogy ő nem megy. Tehát nem megyünk. Az ablakból lekiáltott, intett a sofőrnek, hogy nem, mégse. A Fürediéknek, akikkel mentünk volna. Negyvenkét éves múlt. Nyilván akkor kipakolták lassacskán a szüleim megint a vacak bőröndjeiket. Mi van, az volt a helyzet, hogy nem bírtál elmenni, öregem? Minket, a húgommal, ha mégiscsak nekivágunk, beleraktak volna egy nagy ruháskosárba, ránk pakolták volna az ezt-azt. A ruháskosár még sokáig megvolt, tengerjáró hajókáztam benne az előszobában, csúszkáltam le-föl, nyikorgott a háncs, aztán, amikor kezdett szétszálázódni, kivittük a kiskertbe. Rőzsét tartottunk a kosárban, a fedele lejött, az alja kiszakadt. Egy sparherdon főzött a nagymama Szentistvántelepen, a nyárikonyhában.

Mégis, mit csináljon ott, máshol, külföldön, az apám. Kint. Idegen. Idegenben. Negyvenkét évesen. Elég. Eleget láttalak, és elegem van belőled, túl sokat is láttam már, öreg, a pofádat. Hiányzol persze: de olyankor micsoda hiányzik. Ha láttunk eleget valakiből, unalommal fordulunk el onnan. Azt mondják ráadásul, hogy hasonlítok hozzád, ráadásul persze a dolog fölött örvendezve. Öröm, csodálkozás, hangsúlyoznak is hozzá, elismerően mosolyognak, én meg bosszankodom. Dühítő. Aztán pedig a reménytelen keresgélés az ilyen-olyan, éles meg nem éles fényképek között. Egyre kevesebb fénykép marad. És egyre kevesebben dühítenek ilyesmivel. Elég érdekes különben, hogy hova a pokolba sűllyednek el a fényképek. Egy nő, rózsaszínű a feje, rózsaszín vatta, rózsa húscsomag, összecsókol, eltart magától, bámul rám, ámuldozik, a franc tudja, hogy mit, az apámat emlegeti, szorít magához, úgy szorít, visszatart a nem jó kölniszagban. Régi kölniszag, savanyúcukor ízű. Egy darab, félig elszopogatott cukorka a kabátzsebem béléséhez ragadva. Puha melle van a nőnek, belenyomom a könyököm, engedi, érzem, hogy úgy fordul, picit vissza, aztán megint, érzem a keményedő mellbimbóját a blúza alatt.

Meg kellett köszönnöm.

De nem akart rendesen olvadni a cukor, hiába forgattam, inkább csak elszívta teljesen a nyálat, egészen kiszáradt a szám, nem tudtam lenyelni sem, egy idő múlva már forgatni se tudtam, hogy olvadjon, odatapadt a szájpadláshoz, feltapadt, és ott nyomta, elég rossz helyen. A nyelvemmel igyekeztem lekaparni, és azt éreztem csak, hogy mindjárt öklendezni fogok, azért gyorsan, nem vették észre, akkor már nem figyeltek rám, gyorsan kimentem a szobából, a vécébe, a kisujjammal kapartam ki a cukrot a számból. Úgy vakartam le, kiköptem, bele a kagylóba.

1944 őszén Németországba vitték a sebesülésével az apámat. Morfiumkezelést kapott, valahogy megmentették a lábát. A combja belső felén hosszú forradás, a vádlin kisebb sebkráter, végigfurakodott a géppisztolylövedék a lábszárán, kívülről befelé, és föl. Mese németek, mese ruszkik, film, történetek, jók és rosszak, meg van mondva, hogy kik tartoznak a jókhoz, mégsincs semmi úgy. A ruszkik, azok a bizonyos ruszkik, meg németország nekem sokáig tényleg csak amolyan mese. Először kelet németországba vittek v. küldtek, csereüdülésre, meg nyelvet gyakorolni egy lágerbe. Aztán az apámmal nyugat németországba utaztunk, rokonokhoz, a Paula nénihez.  Ha németül beszélek, a világ legjobban kezelhető embere vagyok.  Egy történet a Keller-szépapámról, akinek valami homályos ügy miatt el kellett jönnie onnan, otthonról, németországból. Egy fiatal fiú, ahogy tréfából, véletlenül megöli a kertben alvó, szívbeteg húgát.

A jó meghal. Gonosz és áldott szereplők a mesében, gyengék és vadak, én pedig tudom, hogy a jó meghal, de aztán úgy van, hogy a rossz is megdöglik. Még nem, sokáig nem, csak majd egyszer, a vége felé.

Még sokáig tart, és én már éppen elég sokat éltem, azt hiszem néha, hogy unom is. Történjen most már máshogy nélkülem.  A sebesültek kettesével, hármasával kúsztak, kellemetlenül és - ahogy Rosztovnak rémlett - olykor mesterkélten kiabáltak, jajgattak.  Szerepelt még brjanszki erdő és ludovika.

Egy bizonyos vürcburg, hadikórház.

A földalatti kikanyarodik a Ligetnél, megkerüli a tavat. Megáll előbb az állatkertnél, aztán jön a végállomás, a Vidám Park. A tó egyik fele a jégpálya, erősen kivilágítják, a másik oldalon, a hídon túl semmi, sötét van, kutyák rohangásznak a behavazott tófenéken. A jégpályáról hazafelé átmászunk a síneken, leugrunk a töltésről, keresztülvágunk a tavon. A  C  barátnőjével, 1962 december végefelé, karácsonyi szünetben. A melegedőben találkoztunk, ő találja ki, hogy menjünk arrafelé a földalattihoz, mert arra rövidebb. Ő mondja meg, hogy mikor indulunk. Vegyek neki egy teát a büfében, álljak be a sorba. Aztán még szeretne egy kört csinálni, várjam meg itt, átveszi a cipőjét, mindjárt jön, van egy kis dolga. Odamegy az egyik fiúhoz, beszél hozzá, megfordul és otthagyja, a fiú elindul utána, nem látom, hogy mi van, eltűntek. Aztán egyszercsak már ott áll mögöttem. Nem a hídon megyünk, hanem a bokrok között egyenesen a földalatti végállomása felé. Alig látok valamit. Beszél hozzám, nemigen tudom, hogy mit,  C -ről beszél, igyekszem, hogy el ne csússzak, arra figyelek. Félek? Ő nagyobb, mint én, vagy lehet, hogy nem nagyobb, de sokkal jobban tudja, merre lehet itt menni, mindig így megy hazafelé, keresztül a bozóton meg a tavon, a rohangáló, egymástól megvadult kutyák között.

Leugrunk, át a part és a tófenék közti kibetonozott lefolyócsatornán. Átugrok. Ő pedig beleejtette a műkorcsolyáját a csatornába. Megfogom a kezét. Lehúzza a kesztyűjét, letérdel, amíg keresgélte a korcsolyát, fognom kellett a derekánál. Aztán, ahogy visszafordul, kigombolja a kabátját, becsúsztatja a kezem a kabátja alá.

És ne nagyon kísérgess mert tegnap is 50szer muszáj volt le írnom egy mondatot.

Az egyik szobor mozog.

Néha kiszállok a Köröndnél a földalattiból a szobrok miatt. A Zrínyi szobor mozgott, fehér mészkő török harcosok gurulnak lefelé a sziklán. A Népköztársaság úti platánfasor erős, átható illata eső után. Megyek hazafelé a szagban, az úttest meg a leállósáv közti sétányon, rugdosom a vizes, jeges avart. Ez elég jó. Elég rossz, teljes hülyeség, mindenem sáros lesz.

És.

Piff.

Az időmmel nem kezdek semmit. A nyár egy csomag, egyben marad, semmi nincs külön, délután futballozunk, egy folyamatos meccs. Fehér és színes foltok, az árnyék éleit épp csak tompító párolgás, a napba fél szemmel is csak épp egy másodpercig lehet belenézni. A légmozgás nem hűsít, kimozdítja, nehézkesen eltolja a kertben az illatokat, áraszt, áradás, elmozdítja, odébblöki. Füstcsík, erős füstszag, nem orrfacsaró. Igazi nyárközepi virágillat, a fű, bokrok és falevelek teljes szaga, érett színezés. Néha egy valószínűtlenül megnőtt bogárgépezet igazán motorzaj-erősségű berregése. A csupazöld elveszítette már friss, tejes színét, de romlásnak, sárgulásnak semmi jele, minden, ez az egész, bokrok és drótkerítés közé bezárt kis világ így túlvirul. Gyakoroltam a cselezést a kertben.  A kiskapu zárva volt.  Én teljesítem a nyaralást. Egész délelőtt a dekázást gyakoroltam. A füvön úgy megyek mezítláb, mint a tarlón tornacipőben, a talpammal óvatosan lenyomom a rövid, hegyes, erős szárakat. Azokat a nevetségesen keskeny szeletkéit a dolgoknak, amiket megtapasztalok, amiket tehát valóban némi joggal az enyémnek tarthatok.

Délután focizok.

A város a télhez tartozik, a kert pedig a nyárhoz. Télen nagyjából azt csinálom, amit mondanak. Nagyjából azt csinálom, hogy megtanulok másképpen beszélni. Az este külön áll, estére mindenki hazajön, elrendezik a dolgaikat, vacsorázunk, szétnyitom az asztalt, megterítünk, a középső szobában van a vacsora. Aztán leülök és megírom, amit muszáj, megcsinálom a leckét, úgy ahogy, azt hiszem, eléggé tűrhetően, rendes szabályosan.

Érzed a szagát? Patkány. Érzem.

Furcsán jár, húzza maga után a jobb lábát, ahogy igyekszik végig az udvaron, a botja gumis végével ütögeti a falat. A házunkban mindenki öreg, a Somló néni öreg, Vértessy néni is, a folyosó végén az Irmuska is. A Horowitz úr csendőr volt, csendőraltiszt, az Irmuska pedig valamikor a Rózsa utcai nyilvánosházban dolgozott. A nyilvánosházakat 1947-ben bezárták. Kiül a folyosóra az Irma néni, üldögél a hokedlijén, a fejét a falnak támasztva alszik, odasüt a nap, oldalt dől, széjjelnyílik a pongyolája. Kövér, de nem csúnya, kiborul a kövérsége, kifordul a ruhája alól. Lehet látni a mellét. Elromlik egy játék kisautó, eltörik a rugója az autómnak, kiesik a kereke, lejön a kormány.

Lezuhant a harmadikról, átgurult a korlát alatt, lassan forog, forog, apró darabokra esik szét az autóm. A szemközti lakásba belátni, az új lakókhoz, még nincs az ablakokon függöny. Átmegy az egyik szobából a másikba egy asszony, aztán vissza, becsapja az ajtót maga mögött. Világít a televíziójuk.   Egyre több csillag.  Lekapcsolja a villanyt, kibújik a pulóveréből, lerángatja magáról a szoknyát. Megszagolja a pulóvert. Megszagolja a hónalját. Tenyérnyi darabokban jön le a házunk fala, kilógnak a vezetékek. Egyszer nekitámasztottam valakit a lift mellett a falnak, lecsúszott, lekuporodott az arcát hozzám szorította. Nem baj?, kérdezte, pedig azt én akartam megkérdezni tőle.

Hat vagy hét éves voltam, amikor a nagyapám meghalt. Itthon halt meg, a lakásunkban. Bementem abba a szobába, és megnéztem. Vékony, egészen fehér, beesett arcú. Nappal volt, délelőtt, mégis égett a plafonon a lámpa. Úgy felejtették? Fogtam az ágy rácsát, kicsit megráztam. Kicsit rázkódott a nagyapám. Fehérre mázolt vaságy, néhol lepattogzott a zománc. A körmömmel lekaparom a festéket. Nem szomorú, hanem csöndes.

Véletlen és unalmas.

Futottam hazafelé, a kezemben egy bambisüveggel, és úgy. A térdemből áll kifelé az üvegszilánk. Valahogy hazamentem, a nagypapa kihúzkodta a szilánkokat, aztán leöntötte jóddal a sebet. Karácsony előtt, az új nadrágomban. Kiálltak a sötétkék nadrágom szárából az üvegszilánkok. Karácsonykor mindig sokan vagyunk. A karácsonyfadíszek egy bőröndben, szaloncukros papírskatulyák, selyempapírba csomagolva, vagy három fára is elég lenne. Régi, ötven-hatvanéves, talán százéves, kopottas, különleges formájú díszek, rikító, egyformácska új gömbök, kék, sárga, zöld csillagok. Kis harang, csengettyű, egy gólya, a talpa letörött, a csíptetője, két ujjal összeroppantható buzogányok, vattából készített, megbarnult, megperzselődött bábucskák, síelő leányka, szánkózó leányka, marcona vatta-fiú, nagyon régiek. Német, osztrák. Öreg, megfakult ezüst boa, angyalhaj, egy csomó gyertyacsíptető, gyertyacsonkok, néhány doboz vadonatúj gyertya is. Gyufaskatulyában tavalyról megmaradt, színevesztett tűlevél.

Csillagszórók, ezüstpapír.

Gyantaillat.

A karácsonyfa ékekkel van az állványhoz rögzítve, a plafonig ér, a csúcsdísz ferdén áll, mert hozzáér a plafonhoz. Ebéd után az asztalnál ültünk, egész délután, torta volt és bor, késő délutánba nyúlik az ebéd. Hamar besötétedik, nem gyújtottunk villanyt. A metszett poharakat ritkán használjuk, ilyenkor mindig el is törik egy-két darab.

Ezeket a tányérokat és evőeszközöket is alig. Halkés, tortakés, még az ólomkristály késtartókat is kiteszik, a franc udja, milyen okból. Veszekedésbe torkolló szokásos karácsonyi vitatkozás, az apám idegeskedik, a keresztanyám meg van sértődve. Nem hagyják rám a szocialista nézeteimet. A tortakés mekkora hülyeség. Az ólomkristály hülyeség. Urak, az a legnagyobb hülyeség, mitől lennének egyesek urak, miért lenne jó, ha ezt mások elfogadnák. Az anyám ki-be járkált, behozza a tortát, a többiek háta mögött integetett, hogy hagyjam már abba. Besötétedik. Elrontottam a napot, belerondítok az ünnepbe, állandóan elrontom az ünnepeket. Tényleg elrontottam a karácsonyt, nem baj. Rossz, de nem baj.  Nem tudok nem . Semmi vicceset nem találnak abban, amit beszélek.

Én se találom viccesnek.

A vendégekkel lementünk az utcára, ropogott a friss hó, világít, kora este, a lámpákat már felkapcsolták. Nincs rajtam kesztyű, nem fázom, inkább melegem van. Vendég lányok, a rokonaim. Vidékiek? Tapad a hó, nem hideg, ahogy lelépek a járdáról, belekerül a cipőmbe. Folyik rólam a víz, nem tudom, miért. Valami miatt. Azt hiszem, az izgalom miatt. Három lány, vidámak, nem néznek ide, nem néznek rám, azt hiszem, észre sem vesznek. Vidéki. Nevet, mégis komoly, furcsán beszél, magas, nagyon szép,  büszke , megpördül, forog, le az úttestre, megfordul, hirtelen felém fordul. Leszedtem egy marék havat az egyik autó tetejétől, és olyan erővel találtam el, azonnal összeesett. Az arcát találtam el, hátrazuhant, a nyaka hátracsuklott. A sötétkék kabátja. Nem látom, hogy mi van, az autótól. Nem is hallok. Az autó ablakán keresztül néztem őket.

Játék? Elbújtak? Elbújik, azért, hogy találjam meg.

Január elején kezdik kihajigálni a karácsonyfákat.