Alföld - EPA

Alföld - 49. évf. 7. sz. (1998. július)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra

Kántor Lajos

Emlékek háza (1997-1998)

Újraolvasom 1997 második felében, 1998 elején írt hétvégi jegyzeteimet (amelyeknek továbbra is a Háromszék az első bírálója), forgatom őket, vajon melyik érdemes folyóiratban való közlésre, azaz tartósabb életre - és magam is meglepődöm: hiába harcolok politizáló énemmel immár jó ideje, hiába távolodtam térben és időben a képviseleti fórumoktól, a körülmények mindegyre visszatérítenek a napi aktualitásokhoz. Helykeresőnek mondott irodalmi jegyzeteimet szeretném pedig folytatni az Alföldben és nem a parlamenti, kormányszinten folyó vagy médiából ismert csatározásainkat visszhangozni, jóllehet tudom, nem akármilyen tapasztalatok birtokába jutunk itt, Erdélyben, a sajátos román közegben. Akkor hát szigorúan rostálnom kell, legalábbis ami a tárgyválasztást illeti; csak ott engedve a politika csábításának, ahol némi irodalmi-kulturális vonatkozás is felvillan.

Másik meglepetésem: egyre gyakrabban járok az emlékek házában. Ez ellen valószínűleg már nemigen tudok tenni. Ám hátha nem is kell. Hiszen a feledékenység igencsak jellemző korunkra. Igyekszem azért túllépni a nemzedéki szempontokon - és nemegyszer regisztrálom örömmel, hogy ismét van kikhez (megpróbálni) fiatalodni.

Individualizmus és kollektivizmus - avagy költők ünnepe A Házsongárdban közel van egymáshoz annak a két erdélyi költőnek a sírja, akiket ritkán szoktak együtt emlegetni, jóllehet ugyanabban az évben születtek, sőt ugyanabban a hónapban - most volnának kilencvenévesek. Dsida Jenőt közel hat, Szabédi Lászlót csaknem négy évtizede fogadta be a házsongárdi föld. Az irodalom, a kolozsvári irodalmi élet, illetve a magyar irodalomtörténet ezt már korábban megtette, ami viszont távolról sem jelentette azt, hogy a befogadás módja és mértéke vitán/vitákon felül állt. Természetesen nem itt a helye, hogy a tehetség és a költői teljesítmény összevetésére vállalkozzunk (különben eleve kudarcra ítélt minden ilyenszerű versenyeztetés), de azt, hogy Dsidát, illetve Szabédit miért háborgatta halálában is az utókor, főként a hivatalosság, érdemes talán szembesítve elmondani, ezen a kettős évfordulón. Szabédi Lászlónak (ő született előbb, 1907. május 7-én) többszörösen is meggyűlt a baja a közösséggel: fiatal költő korában "külön kerekként" élte meg az értelmiségi sorsot, bár tanulmányok sorában próbált szembenézni a nemzet jövőjével; aztán nyilvános önkritikát gyakorolt, versben, és a "vezessen a párt" jelszavát a lehető legkomolyabban akarta érvényesíteni írói és tanári tevékenységében - hogy az ötvenes évek második felében egyre kevésbé titkolhassa el, maga elől is, csalódottságát, a tévutat. Ennek a felismerésnek az ismert következménye: Szabédi öngyilkossága, a Bolyai Tudományegyetem megszüntetése után két hónappal.

Dsida Jenő életútja, úgymond, sokkal egyszerűbb. Dsida (1907. május 17. - 1938. június 7.) köztudottan a "belülről látók" közé tartozott; ahogy Templomablak című versében biztat:

Nem szükséges különösebb magyarázat hozzá, hogy végiggondoljuk, miként nézett egy ilyen emberi-költői felfogásra, szemlélet-hirdetésre a "vezessen a párt" korszak. Legjobb Dsida-kutatónk, Láng Gusztáv most megjelent könyvében (A lázadás közjátéka) ha röviden is, saját kutatástörténetére visszapillantva, felvillantja Dsida Jenő halál utáni elhallgattatásának esztendeit s az "újrafelfedezés" marxista buktatóit. Ma természetesen arra is magyarázatot vár az olvasó, hogy az "arany és kék szavakkal" szóló, a "hulló hajszálak elégiáját", Tinti kutyával való kóborlásait és a "leselkedő magányt" író Dsida életművébe hol és hogyan helyezhető el a Psalmus Hungaricus. (Láng kísérletet tesz erre a magyarázatra.)

Dsida Jenő ünnepén - miként a Szabédién is - számos irodalomtörténeti és társadalomtörténeti kérdés vár még válaszra. Addig is hasznos visszalapozni az Erdélyi Helikon 1930. januári számába, ahol más "fiatal magyarok" mellett Dsida is nyilatkozott önmagáról, költői hitéről. Itt található a következő szentencia: "Úgy érzem, hogy éppen a mi generációnknak fog feladatául jutni, hogy a két nagy szellemi világáramlatnak, az individualizmus és kollektivizmus ellenséges szembenállásának ma még közkeletű babonáját kiölje az emberiség és főként az eljövendő alkotók lelkéből."

Hát ez még aligha sikerült. Mint ahogy sokféleképpen támadták ezt a Dsida-meggyőződést is: "A szép mindig korszerű. A cselekedet nem mindig irodalom, de az igazi irodalom már magában véve is mindig cselekedet."

Műveikkel Dsida és Szabédi biztosan a cselekvők táborát gyarapították. A szeretett szülőföldön, Erdélyben.

(Éhe a szónak?) Nem olyan régen - lehet már pár éve? - a marosvásárhelyi Látó azt kérdezte tőlem és persze sok más munkatársától, hogy "Mit eszik az író?" Nekem különös szerencsém volt a szerkesztővel, mert a számítógépen elírták a kérdést, s ez alkalmat adott arra, hogy csavarjak egyet a válaszon: mit eszik az írónő? - állott a felkérő levélben, amire én nyugodtan válaszolhattam, hogy legfeljebb arról tudnék részleteket előadni, mit eszik az íróné, azaz az író felesége.

Az újabb kérdés - ezúttal az általam nagyrabecsült kolozsvári román irodalmi lapé, az Apostrofé - továbbmegy, mintha alkalmazkodni akarna átmenetinek mondott társadalmunk gazdasági valóságához, azon belül az írással (nem bankhitelek aláírásával!) foglalkozók helyzetéhez, és már nem ételeink minőségéről, tulajdonképpen nem is étkezési szokásaink felől tudakozódik, hanem a leszokásról. Vagyis hogy én (még mindig - teszem hozzá) azt hiszem, az írónak, a művésznek háromszor kell ennie napjában? Vagy inkább az éhezés talál hozzá...

Nos, nem óhajtom ebbe az eszmefuttatásba bevonni a kiváló Hamlet-színészt, Ion Caramitrut, aki most éppen a művelődési minisztert alakítja Bukarestben; ezért megpróbálok elvonatkoztatni a személyes konkrétumoktól (melyekben jó néhány kolozsvári, bukaresti stb. kollégával osztozom), irodalomtörténeti emlékezetemet igyekszem mozgósítani. És mindjárt az jut az eszembe, hogy a magyar lírának - mondhatnám, a világlírának is - fontos hivatkozási pontja az "éhe a szépnek, éhe a szónak". Mi itt Romániában élők hosszú időn át magunkénak tudhattuk ezt a nem csupán költői fordulatot; értelmes szóra ugyanúgy ki voltunk éhezve, mint húsra, tejtermékekre vagy gyümölcsre. Ez az állapot természetesen nem volt kellemes, de merem állítani, hogy nem tette lehetetlenné jelentős művek születését, legfeljebb (ami nyilván nem kevés!) a közlést akadályozta. Innen nézve, akár azt is állíthatnám, hogy az írónak nem muszáj háromszor ennie egy nap, és biztosan nem múlik azon az írósága, hogy jut-e kaviárra vagy dobostortára. Az éhséget mint eszményt, mint esztétikai vagy irodalomtörténeti kategóriát mégsem propagálnám - már csak azért sem, mert félek nagyétvágyú pályatársaimtól. (Neveket nem említek.) Egyébként a XX. századi magyar próza gazdag mind a lakomák, mind az éhezések színes vagy szikáran komor leírásában. (Elég, ha Móricz Zsigmondra hivatkozom.)

Visszatérve a háromszori étkezéshez és a mához, talán arról a legújabbkori munkamegosztásról is szólni kellene, amely a piacgazdaság-korabeli irodalmi életnek egyre inkább jellemzője, illetve követelménye. Vannak - a legjobbak között is, sőt köztük igazán - eleve élhetetlen írók (éhezésre kárhoztatottak?), akik a háromszori vagy egyszeri étkezéshez segítségre szorulnak. Korábban (az elmúlt évtizedekben) az Írószövetség gondoskodott róluk, esetleg a szerkesztőségek - állami pénzek mozgósításával. Hát erre most már egyre kevesebb lesz a lehetőség, azaz a pénz. Ha nem lesznek író-menedzserek, az irodalom körül új módon, az új feltételekhez igazodva bábáskodók, akkor az "éhező művész" irodalomtörténeti kategóriából újra megszokott jelenség lesz, mint az utcáinkat elözönlő koldusok. (Azzal a különbséggel, hogy ez utóbbi részben besorolható a gazdasági vállalkozások sorába.)

Van még egy eretnek megjegyzésem. Az írói tevékenység és a pénz (a jóllakottság) tartós kettéválása haszonnal is járhat: talán kisebb lesz az irodalomból megélni akarók akarnok hada.

(Gép teszi az írót?) Először Wimbledonban, Határ Győző házában találkoztam a jelenséggel. Ennek jó ideje már. A hetvenes években nálunk írógépnél fennebb nemigen kereskedhetett szerző, a számítógép még a szerkesztőségeknek sem volt nélkülözhetetlen kelléke. Egyforma csodálattal néztem tehát a Golghelóghi szövegeit, "játékait" és magát a műszaki terméket, a könyv végén a bejegyzést: "Készült a Hungaroxerox offset műhelyében London". Heltai, Misztótfalusi készítette hajdanában saját nyomdájában a Művet - és lám, a fejlett Nyugaton évszázadok múltán visszatérnek azok az idők. Hát persze, ezer oldalas könyvet ugyan miből jelentetne meg a kint élő, kevés olvasójú író? A magyarázatot elfogadtam, a kézművesség s a technika (házi használata) iránti csodálatom nem csökkent, indíttatást azonban nem éreztem a példa követésére. Akkoriban erre nem is volt szükség.

Azóta nagyot fordult a történelem; olyannyira, hogy ma már természetesen beiktatjuk az ifjú újságíró-jelöltek képzésébe a váradi Ady Endre Sajtókollégiumban is a számítógépes alapismereteket, az 1997/98-as tanévben pedig ennél többet is a számítástechnikából (az intenzív angol és a gépjárművezetés mellett). Aki ma pályázik szerkesztői állásra, nemigen számíthat sikerre ilyesfajta felkészültség híján. Az írósághoz, gondolom, mégsem, még mindig nem tartozik hozzá a "géptan", bár egyre sűrűbben hallom, közvetlen környezetemben is, az írógép írói elárulását.

Én ugyan eddig sem készültem beállni az árulók közé, most viszont újra elhatároztam, hogy hűséges maradok öreg Erikámhoz. A történet, amely megszilárdított hitemben, mikszáthi vétetésű - és közvetlenül kapcsolható a Korunk (1997. júniusi) Mikszáth-számához. Elhatároztuk, hogy megszólítjuk író munkatársainkat, rákérdezünk a társadalmi önreflexióra, a Mikszáth-örökség élő voltára. Névre szóló levelek mentek szerte a nagyvilágba, és türelmesen, majd egyre türelmetlenebbül vártuk a válaszokat. A lassan csordogáló feleletek közt megjelent egy, amelyet nem tudtunk hová tenni. Szerzőjét nem ismertük, névről sem. Amit írt, nem volt érdektelen, előkészítettük hát közlésre. (Kérdéseinkhez a Helikon hírrovatából juthatott a váratlan jelentkező, mint utólag kikövetkeztettük.) Kolozsvárról adták fel a levelet, egy darabig mégsem sikerült a kapcsolatteremtés a Mikszáth-értékelés beküldőjével. Én közben elutaztam, a "tisztafej" (vagyis a nyomtatás előtti utolsó ellenőrzés) pillanatában érkeztem haza. Átlapozva a nyomdába küldendő számot, meglepődve olvastam az említett "névtelen" szöveg alatt, hogy "A szerző Párizsban él." Ezek szerint csak a feladó volt kolozsvári, morfondíroztam magamban, tudomásul véve, hogy kollégáim érdeklődése időközben sikerrel járt. Ám amikor a "Munkatársak" sorában a szóban forgó név mellet azt láttam: "Író, Párizs", nyugtalankodni kezdtem; mert azért nem valószínű, hogy csak úgy a semmiből feltűnik, és éppen nálunk, egy párizsi magyar író, akiről mostanáig nem lehetett hallani.

A levonatok újabb ellenőrzése nem hozott eredményt, csak a betördelt oldalon jelent meg az idézett állítás (aminek továbbszövése volt az "Író, Párizs"). A számítógépes tördelő tárta fel a titkot, adta meg a lehetséges magyarázatot: a komputer tréfált meg minket, egy hónapokkal korábbi formából tűnt váratlanul elő e szöveg - és éppen az ismeretlen írása alatt. A gép "okossága" mindenkit megnyugtatott, elfogadták az általa közölt tényt - vagyis a gyors karriercsinálást.

A telefon útján végül csak beszerzett információ szétfoszlatta a karriert: frissen szerzett munkatársunk valóban Kolozsvárt él, noha Nagyváradon diák. Találkoztam is vele, mégpedig a Sajtókollégiumban, a záróvizsgán. Közöltem a számítógépes prognózist. Hátha a komputer jósként használható, és író születik - itt nálunk, Erdélyben.

(Mit bír el a színház?) Szinte mindent - válaszolok a feltett kérdésre -, csak a dilettantizmust nem. No persze ez sem úgy igaz, hogy a dilettánsokat leveti a hátáról, hogy az irgalmatlanul rossz színészek alatt megnyílnak a deszkák, és a színfalhasogató blődségektől valóban megrepedeznek a falak. Már csak azért sem lehet ilyen kategorikusan fogalmazni színházi dolgokban, mert ott a "blődli" műfajjá vált. Ezt most nem becsmérlőleg mondom, hanem egy világirodalmi és világszínházi irányzattal eléggé sűrűn találkozva, azt hiszem, határozottan különbséget tudok tenni a groteszken, az abszurd játékon belül jó és rossz között. A kolozsvári közönség az utóbbi években e téren jelentős tapasztalatra tehetett szert; nem mindenki hajlandó ebből tanulni, a fiatalok azonban igen, ők visszatértek a színházba, és - érezni ezt a nézőtéren - minőség alapján értékelik a látottakat.

De itt újra meg kell állnunk, szintén a kolozsvári tapasztalat alapján. Mert mi az, hogy nézőtér, és mi az, hogy színpad? Hiszen épp a sétatéri színházban lassan már ahhoz szokunk hozzá, hogy a színpadon a helyünk (mármint nekünk, nézőknek), ott építik fel a széksorokat (száz-százhúsz ember számára és nem ezernek vagy nyolcszáznak, mint a hagyományos, a régi nézőtéren). Értem ennek az okát, noha nem minden esetben tudok egyetérteni a megoldással. Tény, hogy változott a századelő óta a közönség, változtak a színházi eszközök - és van, aminek (művészileg) jót tesz a közelség, a színész-néző távolság lerövidítése, az intimitás. Például A székek (A kopasz énekesnő után egy újabb jelentős Ionesco-darab) a vendég Vlad Mugur rendezésében, Stief Magda és Bíró József nem kevésbé kiváló játékában ebben a leszűkített, lekopaszított, sivár (vezetékektől, huzaloktól barázdált) térben élt igazán, keltett döbbenetet az emberi vágyak és lehetőségek pusztulásáról mondottakkal. És egy más történelmi és földrajzi környezetből - lényegében a miénkből - hozott, tragikomikus láttatásban megjelenített hasonló üzenet, Parti Nagy Lajos Ibusárja ugyancsak nyert azzal, hogy a nagyszerű írói szöveget, a nyelvi leleményeket s a színészek (Panek Kati, Boér Ferenc, Borbáth Júlia meg ifjú társaik) gesztusait minden részletükben jobban megfigyelhettük. Sokan mondták, maga a szerző sem cáfolta, hogy az Ibusár nagyszínpadi produkcióként is elképzelhető - igaz, akkor a rendező Kövesdy Istvánnak több huszárra, jóval költségesebb operett-kelléktárra lett volna szüksége.

Stúdiószínpad és tágas színházi tér vitájában az utóbbi hetekben egy szomorú tapasztalattal lettem - szegényebb. Gazdagabbnak ugyanis akkor mondhatnám magam, ha az egykori marosvásárhelyi Székely Színház, a sajnos ijesztően leromlott utód-társulat valami pozitívat is felmutat Szőcs Géza darabjának, A kisbereki böszörmények bemutatóján. Itt most az igazolódott, hogy a nagyszínpad és a "blődli" önmagában még nem boldogít. Meggyőződésem, hgoy a költőnek kitűnő szerző maga is ezúttal hatalmasat tévedett, a publicisztikát végzetesen összetévesztette az irodalommal, a drámával. A rendezést vállaló Kincses Elemér és színészei még nagyobb tévedésbe estek - s mindezért én mint néző rettenetesen szégyelltem magam. Ilyen rosszat színházban, pontosabban ilyen rossz színházat - nagyobbrészt tehetséges emberektől - régen láttam. Mintha csak cáfolni akarták volna Szőcs Gézának a vásárhelyi műsorfüzetben olvasható mondatait. Nem tudom, nem akarom elhinni, A kisbereki böszörmények ismeretében, azt az állítást, miszerint "ahogy élek, az a hazám", illetve "ahogyan beszélek, az a hazám". Én jobban bízom Sz. G. és a marosváráshelyi rendező s a színészek hazaszeretetében.

(Miért nem magyar a román?) Gyermekinek látszik a kérdés - vagy mintha egy ellen-Vadim kérdezné, úgy hangzik. Pedig csak a bizonnyal jószándékú sportújságíró fogalmazott ilyenformán (a budapesti Sport Plusz című hetilapban), s nem akart egyebet, mint választ kapni a számos magyar szurkolót érdeklő kérdésre, hogy játszhat-e és mikor játszhat már Magyarország labdarúgó válogatottjában az egyik legsikeresebb vendégmunkás, aki Vasile Miriuta névre hallgat, és mindmáig román állampolgár, miközben a FRADI színeiben készítő elő és rúgja a gólokat.

Köztudott, hogy a magyar futball több évtizedes mélyrepülésben van. Az, aki Puskásék - a londoni 6:3 - korában szokta meg, hogy figyelemmel kövesse nem csupán a nemzetközi, hanem az országos bajnoki mérkőzéseket (több országét is), már-már csodával határosnak véli ezt a tartós eredménytelenséget, azt, hogy még mindig lehet alullicitálni, találni olyan csapatot (válogatott szinten), akiktől ki lehet kapni. Meggyőződésem szerint a magyar labdarúgó válogatott görbéje az elmúlt negyven évben - a rekordok könyvébe kívánkozik (jóllehet én is tudom, hogy voltak közben reménykeltő sikerek és nem akármilyen tehetségek is a magyar futballban). Ezzel szemben a román nemzeti tizenegy - egy-egy Bölönivel és Selymessel a csapatban - lassanként más súlycsoportba került, mint a magyar. Az külön szerencséje (magyar) nemzeti büszkeségünknek, hogy a két ország nagyválogatottja az utóbbi időkben nem került egymással szembe, így a magyar veretlenségi sorozat hovatovább ezzel az egy ellenféllel szemben megőrződött, hivatkozni lehet rá.

Közben az átjárhatóság, főként 1990 óta, nem csupán egy országhatáron belül természetes a magukat magyarnak (lásd: Bölöni, Selymes), illetve románnak valló labdarúgók között. Ma már nemcsak az edzők szerződnek át bizonyos időre (nem mindig eredményesen - elég Jenei látványos megbuktatására gondolni, magyar szövetségi kapitányként), hanem egyre gyakrabban játékosok is. A jeles román válogatottak, a román élcsapatok labdarúgói persze Spanyolországba, Olaszországba mennek, a kisebbekből, kevésbé híresekből jut aztán magyarországra is. És egyszercsak megtudhatjuk róluk, hogy kitűnően kezelik a labdát, hajtanak, gólokat rúgnak, aminek következtében sztárokká lesznek. Mint Vasile Miriuta, aki "a legmagyarabb" csapat, a Ferencváros mondhatni elsőszámú csillaga - és aki most nyilatkozik a Sport Pluszban, hogy ő magyar akar lenni. Véglegesen le akar telepedni Magyarországon, szívesen játszana a magyar válogatottban. Miriutát mostanáig nem hívták a román válogatottba, korábban oda - amíg még Nagybányán játszott - nem fért be, most pedig már ő sem számít erre. Játszott Franciaországban is, több pénzt kapott, ám "ott nincs meg az a hangulat, az a légkör, ami Magyarországon, főleg itt a Fradinál körbevesz. A stadion, a közönségünk óriási, edzés után elmehetek a játékostársakkal, dumálunk egy kicsit, otthon (értsd: Budapesten) a szomszédokkal összejárunk, beszélünk, kártyázunk. Kint (mármint: Franciaországban) magányosak voltunk és különben is, ott zárkózottak az emberek."

Régebben sokat beszéltek valamiről, amit úgy hívtak: magyar futball. (Szellemes, gyors, gólra törő játékot értettek rajta.) Manapság fordítanak a szórenden, és "futballmagyar"-t emlegetnek. Amióta kiművelődtem, tudom, hogy ez azt jelenti: olyan idegen állampolgárságú labdarúgó, aki már elég rég játszik Magyarországon ahhoz, hogy (magyar állampolgárság nélkül is) ne tekintsék már hivatalosan idegennek. A válogatottság lehetőségéhez ennél több kell, de az is elintézhető. (Mert nemzetközivé válik holnapra a világ...?)

Nem tudom, lesz-e Miriutával jó (jobb) magyar nemzeti tizenegy. De hogy legalább a futballban megjelenik a tolarencia, azt e groteszk gondolatmenet ellenére örömmel veszem tudomásul.

(Egy éjszaka képei) Normális ember éjszaka nem néz, nem lát képeket - legfeljebb álmában. Persze, az álomképek elemzése sem érdektelen, ám én most sem Freudról, sem Krúdyról nem kívánok szólni. Ébren töltött féléjszakákról beszélek, egyről különösen; amelyet a pillanat talán fontosnak láttat, de nem hinném, hogy a történelem (akár a román politikatörténet) is megjegyez. Arra a napra, a nap harmadik negyedére gondolok, átnyúlva a következő első óráiba is, amikor (1998. január 14-én) a Demokrata Párt bejelentette, hgoy megvonja bizalmát a parasztpárti miniszterelnöktől, vagyis kemény feltételekhez szabja bennmaradását a koalíciós kormányban, egyáltalán a koalícióban.

A már korábban felszított érdeklődés, előző éjszakák tévézései, politikusok, pártvezérek és újságírók nyilvános vitái, prognózisok és jóslások kiváltotta izgatottság kényszerített - mint annyiszor az elmúlt években -, hogy ezúttal is rákapcsoljak a különböző csatornákra: halljam, lássam, mi következik most, azaz a közeli napokban, hetekben. Amatörizmus és profizmus jelenetei váltották egymást a képernyőn, s természetesen nem hiányozhatott a rendre (nem csupán egy-egy adásban, egy-egy adóban) visszatérő nagy manipuláció: mit is akarnak ezek ebben a koalícióban, ahol a magyarok is bent vannak; a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt ma áruló, elárulja a nemzeti érdeket, Maniu örökségét (aki nem vett be a kormányába magyar minisztert). A nagyromániás Corneliu Vadim Tudor hangja volt ez, nem hiányozhatott a kórusból, erről az Antena 1 szerkesztősége gondoskodott, s alájátszottak neki a meghívott újságírók.

Ennek az éjszakának - sajnos, már-már megszokott - rémképeivel maradok, ha a tévénézők (Amerikában még borzongással figyelt) szokása szerint nem kapcsolgatunk ide-oda, és egyszercsak nem jutunk "túl a felhőkön". Túl a felhőkön, igen, ahogy azt Michelangelo Antonioni és az agg mestert a rendezésben segítő Wim Wenders láttatta. Ferrara utcái, az olasz tengerpart, a szebbnél szebb fiatal színésznők vagy akár az olyan régi ismerősök, mint az egyik epizódban felbukkanó, a forgatáskor már hetvenéves Mastrioanni eleve más régiókba emelik az embert, mint amikor az asztalnál hadonászó újságírókra és politikusokra függeszti tompuló tekintetét. Itt azonban sokkal-sokkal többről van szó. Amit, ugyancsak mélyen az éjszakába nyúlóan, a forgatásról készült dokumentumfilm tudatosított (szintén a Duna TV-ben) az újkori filmtörténetben járatlan, éjszakázni hajlandó tévénéző számára. A Túl a felhőkön: Antonioni csodálatos búcsúja az élettől. Ahogy az olasz dokumentumfilm címe a gyengébbeknek is magyarázza: Ha filmezek, élek.

Akik azzal gyanúsítanák a jegyzetírót, hogy a válogatott ifjú hölgyek ágyjelenetei miatt lelkesedik Antonioni és Wenders filmjéért, egyáltalán ezért az éjféltáji tévézésért, azoknak ennyit válaszul: igen, ahogy a modern idők búcsúzó klasszikusa játszatja férfi és nő kapcsolatának sokféle jelenetét, az nem csak manipuláló tévés kerekasztal-beszélgetések után-közben felüdítő, hanem bármiféle szexfilmnél hitelesebb, mert emberien-izgató. Mondhatják persze a filmkritikusok, hogy van ennél Antonioninak jobb filmje is; és lehet, hogy igazuk van. De ha a forgatás filmjével együtt nézem, az élmény egyszeri és megdöbbentő. A járni és beszélni is alig tudó rendező alakját figyelve, új dimenzióval társul a korábbi látvány. A fáradt, szinte mozdulatlan, rezdületlen arcban mosolyra forduló szemek az alkotás örömét halhatatlanítják. Ritka, páratlan alkalom az emberi lényeg megértése.

Végül is hálás lehetek a bukaresti tévéadóknak és a kommentátoroknak, hogy ezt az éjszakát - Antonioni képeivel tölthettem. (Hány ilyen lehetőséget játszunk el vajon, amikor őket, a végtelenül szövegelőket hallgatjuk, nézzük?)

(Karácsonyi szappan) A Mihály-kapu - olvasom az 1905-ben készült, Pozsony város utcái és terei című könyv közelmúltbeli (a Püski Kiadó által felvállalt) hasonmás kiadásában - 1410-ben említtetik először, "védelmi sikátoráról szó van az 1434. évi kamarai számadásokban. 1512-13-ban rákerült a városnak kőből faragott címere, 1547-ben a királyi országos és városi festett címer." A még régebbi, már az 1379. évi városi adólajstromban említett Mihály utca, a kaputól lefelé haladva a lejtőn, "régiségi szempontból" számtalan más hírességgel rendelkezik, többek között az egykori Országházzal. "E Kamará-nak nevezett épületben tartották a magyar rendek és főrendek 1802-től 1848-ig országgyűléseiket." Gróf Széchenyi István 1825. november 3-ikán itt alapította a Magyar Tudományos Akadémiát. És ugyanitt "mondották ki az 1843-44. évi országgyűlésen a magyar nyelvet a törvényhozás, a közigazgatás és a tanítás hivatalos nyelvének."

Van tehát mire emlékeznie az 1997 decemberében, süvítő, metsző szélben erre sétálónak, aki személyes élmények alapján a magyar művelődés újabbkori históriájából is hozzátehet valamit e nagy idők történetéhez. Néhány évtizede már annak is, hogy az Irodalmi Szemle és a Tatran, majd Madách Kiadó szerkesztőségi helyiségeiben járhatott, megalapozva barátságát az akkori szlovákiai magyar irodalom olyan képviselőivel, mint Tőzsér Árpád és Dobos László. Ma hiába keresné a magyar vagy akár a szlovák nyelvű kis cégtáblát, kinnebb költöztek e szerkesztőségek (ismerős a jelenség Kolozsvárról), s egyre nehezebben küzdenek meg a fennmaradás anyagi feltételeivel. Igaz, egy példás sikertörténettel egészíthető ki, jellemezhető a mai Pozsony magyar irodalmi élete, sőt a szlováké is, hiszen a Kalligram, a folyóirat (amelyet ma Hizsnyai Zoltán szerkeszt, főmunkatársa Grendel Lajos) és a Szigeti László igazgatása alatt irigylésre méltó sorozatokkal dicsekvő könyvkiadó mindkét nyelvben és mindkét kultúrában otthon van - hagyományokat őriz (például a Csallóközi Kiskönyvtárral, Koncsol László szerkesztésében), és új hagyományt teremt. Hidakat, az eróziónak talán jobban ellentálló átjárókat épít Kelet-Közép-Európában. Elsősorban persze a magyar és a szlovák művelődés (meg a politika) között, de messzebbre is figyelnek. Ennek bizonysága az 1997-es évet záró kettős lapszámuk, abban a "Román térség" című irodalmi összeállítás.

És itt érkezünk vissza a Mihály utcába, illetve a karácsonyi szappanhoz. A Magyar Tudományos Akadémia alapításától a Mihály-kapu közelében megnyílt elegáns drogériához. Az önzetlen főúri gesztustól a tiszteletdíját gyorsan elkölteni igyekvő, a szlovák nyelvet nem beszélő turistához. Az évszázados távolságokat ilyen gyorsan be lehet járni. És nem mindig van olyan szerencséje az embernek, mint valaha Kosztolányinak volt a bolgár kalauzzal. Az asszonyok különben is másképp ítélik meg a dolgokat, mint a férjek.

Történt ugyanis, hogy mindenre figyelő, gondolatainkat is kitaláló vendéglátóink elfelejtettek a vendégszobába szappant hozni, mi pedig szintén kifelejtettük a szert a csomagból. Sebaj, majd pótoljuk az első séta alkalmával. Feleségem nem felejtette el a magunk elé tűzött feladatot, és a Mihály utcai üzletből - kissé csodálkozva, de büszkén, hogy leküzdötte a nyelvi akadályokat - egy 450 koronás szappannal a kezében fordult ki. Akkor kezdtünk forintban és lejben utánaszámolni, hogy mit is kóstál a Mihály-kapu közelében egy fémdobozos francia szappan. Pozsonyi író barátunk nyugdíjának egynyolcadát. Az én kolozsvári havi fizetésemnek kb. egyhetedét. Abbahagytuk a számolást, és most már csak az ajándékozásra, a továbbadásra gondoltunk, karácsony közeledvén. Ki érdemli meg ezt a Mihály utcai extra-szappant, aki bele tudja gondolni mindazt, amit a magyar történelemben Pozsony óvárosa jelent?

Már-már egyezségre jutottunk - ám az esetről értesülő vendéglátóink a visszaváltás mellett döntöttek. Be is indult a hivatalos akció, közben azonban vonatunk kifutott (velünk) a pozsonyi állomásról. A francia szappan illatát így most kénytelen vagyok sokakkal megosztani - hadd legyen az ajándék mindenkié.

(Őrhegy, 1998) 1998 januárja ködös, sáros november játszik Belső-Erdélyben. Egy az egyben idézhető Áprily (Mindszent):

A labdázó fiúk zaját nem hozza ugyan a szél a kollégiumból, a nagyenyedi diákok még nem jöttek vissza a vakációról, az Őrhegy azonban régi sírjaival és a most megnyitottal ugyanúgy elgondolkodtat, mint ahogy a Bethlen Gábor Kollégium egykori költő-tanárát elgondolkoztatta, akár ott járt a hegyen, akár a távolból küldte (haza) szerelmes szavait.

A nyitott sír, az őszies télbe burkolózott vasárnap délutáni kisváros fölött,a legöregebb és legnevesebb kortárs nagyenyedit, Vita Zsigmond tanár urat, a híres kollégiumi könyvtár hajdani őrét készül befogadni. Azt a Vita Zsigmondot, aki monográfiát írt (1972-ben) egykori tanáráról, Áprily Lajosról, az emberről és a költőről, nem tagadva a szubjektív indítékokat. Mint ahogy 1998. január 4-én az őrhegyi kápolnában elhangzó búcsúztató szavaiban (a távollétében más által felolvasott szövegben) a valamikori Vita-tanítvány, Sütő András is enyedi diákemlékeiből indult ki, a régmúlt és a tegnap sugárzását és megaláztatásait emlegetve. A tanítvány hűséges tanítványa keserű igazságokat mondott ki ezúttal is, éppen Vita Zsigmond szavait idézte ("Kiforgatnak a múltunkból, történelmünkből!"), mégis derűlátóan állította: "A holnap tudni fogja, ki voltál minekünk tegnap, Zsiga bátyám."

Adja Isten - és mi is tegyünk persze érte -, hogy így legyen. Most viszont, amikor ellenőrizni akarom magam, hogy a kilencvenkettedik évében Kolozsvárt elhunyt művelődéstörténész, irodalomtörténész, az Ellenzék, a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon, az Erdélyi Fiatalok és újabbkori lapjaink szorgalmas és megbízható munkatársa életrajzi és könyvészeti adatait ne csupán emlékezetből idézzem, rá kell döbbennem, hogy a Péter László szerkesztette Új Magyar Irodalmi Lexikon (1994-ben) nem akar tudni Vita Zsigmondról. (A Vita vezetéknévhez csak egy keresztnevet, a Hitel-szerkesztő Sándorét, a Zsiga bácsi bátyjáét rendelték.) Még jó, hogy a Kortárs Magyar Írók Kislexikona (1989) méltó szócikket szentelt a Bethlen-kollégium történetét kutató, Áprily mellet az Erdélyben járt Jókai nyomába is eredt tanárembernek, egykori kritikusnak. Ha majd a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon eljut a "V" betűig, biztosan megfelelő teret kap benne Áprily tanítványa, Sütő András és még sokak nagyenyedi tanára, a lexikoni halhatatlansággal azonban ne nyugtassuk magunkat (különösen, hogy ez is részleges). Az élő, valóban tovább élő, éltető emlékezet ennél többet kíván.

Ha már temetés és emlékbeszéd, 1998 januárjának első napjaiban, Erdélyben - a másik végleten, a könyvtári áhítat és csend amolyan ellentételezéseként nem választhatott volna élesebben a Nagy Rendező, mint amikor ugyanerre az időszakra szólította a kolozsvári ravatal mellé a szobrászként felszabadító nevettető és nagy nevető Benczédi Sándor híveinek népes táborát. Az Egyetemiek Háza előcsarnokából más perspektíva adódik, mint az Enyed fölötti Őrhegyről. Jelenről és jövőről gondolkozni, ha másképpen is, itt ugyancsak lehet. Például arról is, hogy a szertartás végén felhangozhatott (a vörös drapériához szokott falak közt!) a "Tebenned bíztunk". Erre sem igen volt példa az elmúlt évtizedekben. Vajon Benczédi Sándor mit szólna hozzá? Kacagna egy hatalmasat, és jogos büszkeséggel nézne szét.

(Vessző a kitűzőn) Noha nem előtte meg szilárd elhatározás, gyűjtési szenvedélyem (vagy csupán a a papírok, a dokumentumok mániákus tisztelete? - de lehet, hogy csak a rendetlenség) úgy hozta magával, hogy a különféle tanácskozásokról hazahozott kitűzők is halmozódjanak már irataim, folyóirataim, könyveim között. Így most például alkalmam van összehasonlítani az 1997. májusi és az 1998. februári "Magyarország - 2000" parlamenti belépőjéül szolgáló kis kartonlapot. A dátumon kívül nincs köztük különbség, még a nyomtatott rész fölé írt név is (mármint az enyém) nyilván ugyanazzal a kézzel és talán ugyanazzal a filctollal íródott fel. A vezetéknevet mindkét kitűzőn vessző választja el a keresztnévtől. Ezt természetesen nem a magyar helyesírás írja elő, a szervezők az angol, francia vagy német nyelvhez igazodva vélhették szükségesnek a standardizálást - amit mi néhányan szóvá is tettünk, finoman, a zárófogadáson. Minthogy pedig "legfelül" reklamálhattunk, koccintás közben, 1997. május 31-én rákerült egy pontféle a nevem két tagját elválasztó vesszőre, alatta pedig ez olvasható: "jav: Göncz". 1998. február 21-én viszont a magyar államfőt Bolognába szólította a kötelesség, a korábbi írószövetségi elnöknél nem volt mód a reklamációra - maradt a Kántor és a Lajos között a vessző, nem történvén a közben eltelt év alatt intézményes korrekció...

Persze, ennél sokkal lényegesebb dolgokat is föl lehetett jegyezni az immár harmadszorra megrendezett "Magyarország - 2000"-en, túl a hivatalos és publicisztikai beszámolókon. A legfontosabb ismétlődésnek - aminek mindenki örvendhetett - az érdemi személyes találkozások mondhatók. Plenáris és szekcióüléseken kívül a folyosókon, fehér asztal mellett, szállodában vagy éppen a gyógyvizű medence partján lényegi beszélgetésekre kerülhet sor, megspórolva (nekünk, kelet-közép-európaiaknak) a benzin vagy a repülőjegy árát, sok száz és több ezer kilométeres utazás fáradalmait. Ha csak arra gondolok, hogy a véletlen folytán (újra) egymás mellé került Kolozsvár és Sao Paulo, s a brazíliai egyetem történész professzorával szót válthattam az Illyefalván elindított "SZÓ-TARTÓ" mozgalomról, az óceánon túli nyelv- és hagyományőrzés sajátos lehetőségeiről, vagy hogy hallgathattam Gulyás Balázs stockholmi agykutató kiváló előadását a magyar szellemi erők újratermelésének nem éppen biztató helyzetéről, a Belgiumban élő közgazdász Lámfalussy Sándor és az Európai Unió Bizottságában tekintélyt szerzett O'sváth György érvelését (többek közt Schengenről), a sikeres üzletember Demján Sándor higgadt szövegét a pártideológiák fölé emelkedésé szükséges voltáról (egyébként ő az, akit Funar nem akar beengedni Kolozsvárra) - nos, akkor már a magam számára bizonyítottnak érzem, hogy nem fölöslegesen töltöttem az időt. Az ilyen alkalmakkor, úgy látszik, elkerülhetetlen sikerpropagandát az erdélyi felszólalók nem szaporították - valamennyiünkben inkább az aggodalom, a jövő gondja munkált, erről szóltak a szövegeink. Többek között arról, hogy a magyar kultúra és tudomány terjesztésének intézményi és módszertani vonatkozásai nem zárhatók egyetlen ország határai közé. A mi függőhídjaink, a kisebbségi lét feltételei közt művelt tudomány, irodalom, művészet része az egésznek, mégpedig aligha elhanyagolható része. De hogy holnap is az maradjon, az számos tényezőtől függ. Nyilatkozatok nem oldják meg kérdéseinket, jobban kellene ismerni a realitásokat - akkor kevesebb volna az önámítás.

Állítólag "sikeres magyarok" voltak ezúttal is a "Magyarország - 2000" meghívottjai; ám hogy ne csupán a Hélia gyógyszálló fedett uszodáját élvezve mondhassa annak magát az erdélyi résztvevő, ahhoz még sok víznek kell lefolynia a Dunán, a Szamoson, a Maroson, az Olton.

(Költők háza, diákok háza) "Poros emlékeivel mihez kezdjen az ember? Rakja fel a polcra a könyvei közé, vagy préselje le, mint a virágokat szokás egy rég ellobbant tavaszból? Öntsön két csepp kölnit is rájuk?" Egy fiatal költőt idézek, Jánk Károlyt, akinek koránál fogva még igazán nem kellene az "emlékek házában" járnia. De ő vérbeli lírikus, kortól függetlenül tudja tehát, hogy az emlékek "megtalálnak, mint zsák a foltját egy vak dióba zárva is. Eleinte finoman rád kopognak, majd egyre biztosabb kézzel döngetik az ajtót."

Azt hiszem, véletlen az egybeesés, hogy az idézett sorok lelőhelye, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozta 1997-es verskötet és az a kolozsvári klub, ahol Jánk Károly találkozott számos ifjú és néhány kevésbé ifjú olvasójával, ugyanazt a szót (ám lehet, nem ugyanazt a fogalmat) viseli önmaga megnevezéséül: Másvilág. A városnak hajdan külső területe volt a Törökvágás, ahol ez a diákokat vendégül látó klub működik. Nekem mindenesetre más világot, egy más kort juttat eszembe; serdülő ifjúságom éveiben a Törökvágás, a Hója erdő jelentette a kirándulást - igaz, akkoriban még gyalog jártunk ide, sem autóbusz, sem kiskocsi szolgálatát nem vettük igénybe. A két "Másvilág" találkozása mégis megszólított, és nem a természetjáró emlékek okán.

Hallgattam a Szatmárról érkezett szerzőt, figyeltem a körülöttem ülő egyetemista fiúkat és lányokat, egy-két tanárukat, megcsodáltam az okosan provokáló műsorvezetőnek, Selyem Zsuzsának türelmesen válaszolgató interjúalanyt - s a versek új dimenzióval gazdagodtak; vagy talán csak fogékonyabbá tettek arra, amit a Másvilágból részben már az előző Jánk-kötetből (Álom a nyomokban) ki lehetett volna olvasni. Meggyőződtem róla, hogy Szatmár ismét egy kiváló tehetséget küldött a magyar poézisbe, Páskándi Géza és Szilágyi Domokos után (hogy a kortársaknál, tegnapi társainknál maradjak). Igen, Jánk az a költő, akit - az utóbbi években (verseik, köteteik alapján) kiválasztott két-három nemzedéktársa mellett - olvasni fogok és másoknak, még megmaradt versolvasóknak, ajánlok majd.

A Másvilág klubban átélt este egy mostanában eléggé ritka élménnyel is megajándékozott: az irodalomra figyelő fiatal közönség élményével. Ezek a diákok nem könnyű szórakozást keresve vagy divatból jöttek ide, a Törökvágásba (hogy nem tanári kényszerből következően, azt mondanom sem kell, hiszen az egyetem ma már jóformán semmit nem tesz kötelezővé - sajnos, teszik hozzá a "régimódiak"); egy náluk pár évvel idősebb költőre voltak kíváncsiak. Megérzi azt az ember, hogy milyen minőségű a csend egy teremben, amelyet a vers ural. És amikor ezt leírom, ismét az "emlékek háza" kerül előtérbe: mintegy negyvenéves emlékként élem újra egy másik, több nemzedékkel Jánk Károly előtt járt szatmári poéta kolozsvári költői estjét. Gellért Sándor volt a bolyai Tudományegyetem meghívottja, az Arany János utcai aulában ültünk, többszázan, és elbűvölten hallgattuk a szerző előadásában A magyarok háborúját. Lehetne persze most sorra venni a különbségeket. És nem csupán a Gellért Sándor és Jánk Károly költészete közöttit (hozzám, megvallom, Jánk áll közelebb). A Bolyai utolsó éveinek egyike volt, de még nem éreztük (én legalábbis nem éreztem) a közeli felszámolás veszélyét. Annak ellenére nem, hogy Gellért a kor szellemével, hivatalos irodalmi elvárásaival nyíltan szembenálló poémája töltötte be a termet. A magát Ady örökösének valló bárd (illik rá e divatból kiment szó) harsogva mondta a verset, s ha jól emlékszem, ehhez a hangerőhöz volt mérhető a taps is.

A Törökvágásban meghúzódó Másvilág klub jóval kevesebb ember tud befogadni. És Jánk Károly lírája nem is követeli a hangerőt, a tömeget. Mégis legalább akkora örömmel emlékszem vissza erre a találkozásra, mint arra, amikor még az Arany János utcában lehettünk otthon.