Alföld - 49. évf. 6. sz. (1998. június)
A Felhők könyvének poétikai alakítottsága, metaforikus nyelve, lírai hangvétele számos hasonlóságot mutat a szerző 1990-ben megjelent prózafűzérével. Lényeges különbség van azonban a két szöveg elbeszélő pozíciói tekintetében: a Herminában harmadik személyű narrátor idézte meg a főszereplőnő alakját, a Felhők könyve viszont egyes szám első személyű, feminim elbeszélőt konstituál. Az "én" lesz a szövegben az a hely, amelyet az azonos és/vagy hasonló sémák konfigurációja betölt, létrehozva így a szereplőt. Az olvasás során az "én" - amely Barthes szerint az elbeszélésben sokkal inkább név, mint névmás, "voltaképpen a legjobb név" - az a jel, amelyhez jelöltként egy "test" képződik meg. Az én-megszólalás olyan kommunikációs helyzetben történik, melyet leginkább a szöveg paratextusában jelzett monológként értelmezhetünk, a szereplő-narrátor eltérő szereplői megnyilatkozások szinte teljes hiánya a beszéd hangsúlyozott én-központúságára irányítja az olvasó figyelmét.
A narráció szervezőelvei - a beszélő jelenbeli önmegfigyelései és a múltbeli énjére összpontosuló emlékezés - az autonóm monológ és az önéletrajzi elbeszélés szövegtípusainak váltakozásaiban lépnek működésbe. Ezt az állítást az idősíkok egymáshoz való viszonyainak vizsgálata támaszthatja alá, hiszen váltakozik a retrospektív múlt és az egyszeri cselekvést kifejező jelen idő, amely az autonóm monológ esetében "szinkronba hozza a verbalizációt és a cselekvést vagy a tapasztalatot" (Dorrit Cohn). "Az ablak résnyire hagyott sávján enyhe légáram szökik be a szobába. Arrafelé mozdítom fejem. A fák irányából zizegő hangra leszek figyelmes, talán az akác tavalyi termése. Szentjánoskenyérnek hívtuk gyermekkorunkban, bár tudtuk, hogy nem az. Szerettem játszani hosszú, barna hüvelyével, felpattintva végénél, peregtek belőle a csillogó magvak..." (9) Az első esetben beszéd és történés egyidejűsége azt hivatott megjeleníteni, amit a szereplő éppen most gondol, tapasztal, cselekszik. Ez a fajta szimultán történetmondás nem teszi lehetővé események elmondását, de alkalmas különböző érzékszervi benyomások nyelvi megjelenítésére. A könyv hátsó borítóján olvasható az a Thomka Beátától származó mondat, mely szerint "a Felhők könyvét az érzékiség írja, fikcióját s szenzualizmus teremti". Ha ezen kijelentés érvényességét igazolni akarjuk, segítségünkre lehet az olyan jelen idejű mondatok állítmányainak vizsgálata, amelyek alanya a beszélő. Leggyakrabban a következő kifejezésekkel találkozunk: érzek, meglátom, hallom, végigsimítok. Különösen hangsúlyossá válik a szenzuális tapasztalás, mikor az eltérő természetű érzetek a szöveg jellemző trópusában, a szinesztéziában összekapcsolódnak: "akár a madárszárny szitálása, ahogy szinte láthatóvá karcolja a hangokat a levegőben." (23) A beszélő saját világának határait nem nyelvének határai, hanem érzékelési potenciálja jelöli ki, amennyiben úgy véli, amit nem képes érzékszervileg megtapasztalni, azt nem ismerheti meg: "De mégis kínozni fog valami hiány, amihez nincs érzékszervem, hogy betöltsem, hogy felfogjam." (23)
A Felhők könyvében a jelen a múlthoz való viszonyítás révén kap minősítést, bár az emlékezés időstruktúrájából és (re)konstruktív jellegéből adódóan ez fordított irányban is működik. A múlt felidézése egy értékesebb kor keresésére tett kísérletként is érthető, a megszólaló teljes magányossága lehet az emlékezés motiváló tényezője, s a hangnem elégikussága szintén ebből a horizontból értelmezhető. (Bár bizonyos szöveghelyek tartalmaznak második személyű megszólítást, a megszólított a hanghoz kapcsolható tér- és időkoordinátákon kívül esik: "Azt hiszem nem gondoltál arra, hogy elmegyek. Azóta is csak egyszer láttalak. Még azon a télen." (77)). A múlthoz való hozzáférésnek azonban problematikussága, sőt lehetetlensége reflektálódik az emlékezés során. A temporális elválasztottság miatt a (re)konstruált kor olyan alternatívája a ma már csak hiányként elgondolható múltbeli "valóságnak", amelynek hitelességét az elbeszélő teszi kérdésessé: "Felidézve, ahogy ott ültem az ágyban, túlságosan valótlannak tűnik számomra, vagy inkább álomszerűnek." (20)
Az egykori jelenbe hozásának lehetőségét elbizonytalanító beszédmód kétségessé teszi az időbeliségnek ki nem tett identitás létezését. A szereplő korábbi önmagával való azonosulása is csak emlékként idézhető fel, a megszólalás idejében a múltbeli énhez viszonyított ön-identifikáció leginkább a különbséget képes megállapítani: "Úgy éreztem akkori magam vagyok most is, sem előtte, sem azóta, soha ilyen tisztán nem élt bennem, mint akkor." (20) Az identitás kérdésének az emlékező számára fontos volátról árulkodik, hogy többször tematizálja gyermekkori ön-meghatározási próbálkozásait. Ezek jellemzői a másikban való önfelismerés ("Azt hiszem, gyermekkoromban másik kislányban fedezhettem föl, hogy lány vagyok." (56)) és a szubjektum megkettőződésének tapasztalata ("Valami mélyről jövő borzongást éreztem, mint egy akkoriban oly gyakran rámtörő emlékképtől. Zizegő, száraz mezőn át megyek a vasúttól pár kilométerre levő falu felé. Nem merem fölemelni a fejem, a földút füves szegélyét követem tekintetemmel, de így sem tudok szabadulni attól a formátlan érzéstől, mintha kívülről látnám magam, ahogy ott megyek." (13)).
Azokban az esetekben, amikor az elbeszélő saját emlékező tevékenységéhez viszonyul, gyakran a "képek" metaforát olvashatjuk. A "felvillanó képek" nem alkotnak egymással folytonosságot, ez okozza a megidézett múlt makroszerkezetének töredezettségét. Az egyes képek ezen jelenség kicsinyítő értelmezőiként funkcionálnak: "Megfeszítem összes érzékszervem, hogy felidézzem és hosszan kitartsam ezt a képet, de újra és újra szilánkokra törik. Végül csak egy elárvult részlet marad." (48) A múlt rétegzettsége és a hozzá kapcsolódó jelenbeli reflexiók folyamatosan megakasztják a lineáris történetvezetést, s hasonlóan a szimultán narrációjú részek szenzualizmusához nem az események (vö. a képek statikus természete), hanem a hozzájuk kapcsolódó érzések, hangulatok válnak fontossá. Bár a tizennégy részből álló szöveg a szereplő (konstruált) múltjának egy-egy szeletét tartalmazza, ezek pontos sorrendje nem jelölt. Az egyes részek kötetbeli elrendezése a befogadót arra késztetheti, hogy ezt egykori "történési" sorrendként értelmezze, az ilyen olvasásmódot azonban elbizonytalaníthatja, hogy sokszor véletlenszerű egy emlékkép feltűnése, ugyanis a beszélőt érő külső hatások - hang, illat, fény, stb. - hívnak elő asszociatív módon egykori képeket.
A Felhők könyvében az egyes képeket egymás mellé rendező - legtöbbször metaforikus - kapcsolat majdnem mindig kifejtett. Ez a poétikai megoldás társulva az idősíkváltások jelöltségével (pl. a grammatikai jelen idő nagyon ritkán jelent a megszólaláshoz képest múlt időt) az olvasó által végrehajtható képzettársítások játékterét szűkíti. Az elbeszélő az emlékfoszlányok, a gondolatok csak korlátozottan uralható áramlásáról tudósít, azonban a nyelvvel való együttalkotás uralhatatlansága a szövegalakításban nem kap teret. A mű szigorúan homogenizált hangneme az egymással interakcióban lévő regiszterekből felépülő nyelv tapasztalatában kevéssé részesítheti befogadóját, bizonyos olvasói ízlés számára azonban éppen ezért lehet értékes szöveg. Pálinkás kötetének alakítottsága az "áthelyezés" értelmében nem írja újra két korábbi prózai munkájának poétikáját, ezért a Felhők könyve az előző művek által kijelölt elvárási horizontba illeszkedik. (Jelenkor)