Alföld - 49. évf. 4. sz. (1998. április)
Orbán Ottó mindent tud.
Úgy értem ezt, hogy új kötete tanúsága szerint is otthonosan mozog számtalan, egymástól mégoly távol eső költői világban, vagy - kissé pontosabban - elképesztő biztonsággal sajátítja el (vagy mímeli?) a kortársi és korábbi költői életművekben felismerhető konvenciókat. Hangütéseket, toposzokat, motívumokat, versformákat, költői szerepeket vesz át, tesz magáévá, idomít magához és cserélget; mintha bármilyen verset tudna írni, bárkinek a stílusát, modorát, megszólalási módját, kedvelt témáit, szavait, mondatalakítását imitálni tudná. "A mesterség a kisujjamban, akármit meg tudok írni" -mondja maga is (A CLVI. szonett).
Hogy jó-e ez avagy sem, az nyilvánvalóan eléggé ostoba kérdés. A fenti tétova megfogalmazás még számos költői magatartásformára enged következtetni, s ha ezek közül kiválasztanánk azt, amely leginkább Orbánra illik, a versekről még akkor sem mondtunk volna semmit. Mindenesetre: Orbán ismét feladja a leckét, ismét arra készteti értelmezőit-olvasóit, hogy valamit kezdjenek ezzel a furcsán alakváltó, sokszínű, mégis oly ismerős költészettel; ahol együtt van a nyers hang és a klasszikus szépség, a tragikus vízió és a gúny. Ez a provokáció nagyon is beleillik abba a képbe, amelyet Orbán költészetének ismerői eddig kialakíthattak: ennek a versvilágnak mindig is jellemzője volt a groteszk, a kibillentés, a harsányság és mögötte az ironikus kérdőjel, a bizalmatlanság a szépség túlságosan is bevett, lekerekített fogalmával valamint az egyszerűsítő, kategorikus vagy értetlen olvasással szemben; benne volt a plebejus indulat, olykor a politizálás, máskor a gunyoros reflexió az irodalmi életre.
Orbán tehát problematikus.
Ezen itt mindössze annyit értek, hogy újabb költészetének számos magyarázandó, értelmezendő, elgondolkodtató vonása van, hogy a versek többsége nem adja meg magát azonnal, hatásuk semmilyen értelemben nem közvetlen, minduntalan más szövegekkel, más alkotókkal, a hagyománnyal, a költői szerep kérdéseivel, a megformáltság és az irodalmiság problémáival szembesíti értelmezőjét. Problémaként érzékeljük a versek beszélőjének kérdésföltevéseit, értékrendjét, önelhelyezését, olykor erős, kizárólagos, az értelmezést lezáró gesztusait. Ha vannak is olyan versek - mint a kötet címadó költeménye vagy záróverse - , amelyek kínálják magukat a legklasszikusabb, leghagyományosabb, vagy akár a legiskolásabb olvasatnak is, az értelmezőben minduntalan ott bujkál a bizonytalanság: tényleg ez volna Orbán Ottó maga? Nem csak játszik velünk? Nem újabb szerepet, újabb megszólalási módot próbálgat (rajtunk)? Nem csak azt akarja megmutatni, hogy ha akar, ilyet is tud, ahogyan bármi mást is? Nem csak egy hang ez a számtalan lehetséges közül?
Az első kérdés, amely a szerepjátszó, álarcos, magát hol zenebohócként (A CLXIV. szonett), hol vadorzóként (A CLV. szonett) definiáló beszélő személlyel kapcsolatban föltehető, hogy hol marad hát akkor Orbán Ottó, körül tudjuk-e határolni a hol egyik, hol másik szerep mögé rejtező beszélő "valóságos" énjét. Van-e valami közös, valami szubsztanciális, valami állandó a maszkok mögött? Mint az imént írtam, Orbán éppen a váltogatásban nyilvánul meg igazán, új és új hangjaival irányítja magára az értelmező figyelmet, azzal provokál, hogy minduntalan kibújik a kényelmes ketrecekből. Rögtön hozzá kell tennem, hogy voltaképpen szelíd, minden látszólag durva váltásával együtt átlátható és ismerős kihívás ez: a klasszikusokat (és persze a moderneket) Orbán kényelmesen belakja, Panteont teremt, ahol otthonosan sétál, s ahol igazán nagy meglepetés a vele nézelődőt nem érheti, bármily harsányan reflektál is bújócska-játékára kalauzunk.
Kérdés lehet, hogy mihez kezdjünk a kötetben érzékelhető jelentős színvonalhullámzással. Meg kell mondanom, nem tudom mire vélni azon alkalmi versek sorának szerepeltetését a kötetben, amelyekhez hasonlók már a Kocsmában méláz a vén kalózban is jelen voltak. Ezek némelyike nyilvánvalóan a politika aktualitásaihoz kapcsolódik (Gondolatok a leégett könyvtárban), s nem is pusztán az a nagy kérdés, hogy miféle olvasatokra számíthat egyáltalán az efféle vers a nem is oly távoli jövőben, nyílik-e olyan látómező, ahonnét érdekesnek, figyelemreméltónak tetszik, hanem már az is, hogy akár abban a pillanatban, amikor megszületett és/vagy olvashatóvá vált, volt-e bármilyen, a napi közéleti állásfoglaláson túlmutató jelentősége. De hasonló a helyzet a Lator Lászlót ünneplő művel, a Csukás Istvánról szóló humoros versezettel, a három kis farsangi szövegecskével, az alkalmi rímjátékkal, meg az ál-Rigoletto-áriával. Ezek társasági vagy magán-tréfának bizonnyal elég mulatságosak, az azonban magyarázatra szorul, hogy hogyan kerülnek az új versek kötetébe. Lehet, hogy arról van szó: Orbán egyaránt fontosnak tartja az efféle kedves játékokat és a súlyosabb költeményeket, ezzel tévén tanúbizonyságot egy olyan költészeteszmény mellett, amelyben a költemény lehet sorskérdések megfogalmazója és vicc is, tragikum és bohóckodás is? Vagy úgy véli, magát, életművét, életpályájának jelen szakaszát csak akkor mutathatja meg hitelesen, ha mindent, amit csak ír, elénk tár? Vagy egyszerűen a szigorú válogatásra való képtelenségről volna szó? Esetleg ő maga úgy gondolja, ezekben a bagatellekben valami több is van, mint ami a felszínen látszik?
Meg kell vallanom, magam inkább átgondolatlanságra vagy a kihagyhatatlan poénokról való lemondás képtelenségére gyanakszom, talán igazságtalanul. Mindenesetre nemigen tudnám a fent említett verseknek olyan értelmezését adni, amely más magyarázatot támasztana alá. Persze, ez a mindent akarás, ez a szelektálatlanság ismét csak magyarázatra szorul; azt hiszem, a világnak a többi versből sugárzó apokaliptikus képe, a teljes értékvesztés tapasztalata, az egyéni sors kilátástalanságának tudata háttere előtt kell elhelyeznünk a kevéssé mélyértelmű tréfálkozásokat és politikai reflexiókat. Ha minden ennyire rothadt, visszataszító és tébolyodott, akkor a költő minden tette szembeszegül ezzel a világállapottal, még a legjelentéktelenebb, legfelszínesebb, legefemerebb is.
Orbán verseinek egyik sarokköve ugyanis éppen ez a katasztrófa-vízió, amelyhez olykor hozzákapcsolódik a mindközönségesen mágikus korfordulóként felfogott 2000. év is (pl. címben: Az ezredforduló elé, vagy ilyen sorokban: "s hamarosan ránk köszönt a harmadik ezredév is" - Hóhegyek és halál; szép, májusi nap). Mindenütt szenvedés, halál, háború, borzalom; csont, vér, hullák és iszonyat; gonoszság és embertelenség. A pusztuló világ képe szilárd pontja a versből szóló értékrendjének; olyannyira, hogy olykor az az érzésünk, szinte kéjjel tetszeleg a gótikus borzalmak festésében. A Hatvanadik évére című "létösszegző" vers (ahogyan remek Orbán-tanulmányában Kulcsár Szabó Zoltán nevezi ezt a verstípust) például a következő négy sorral indul:
Alkonyodik, sokasodnak az árnyak...
Az alvilág kapuján kiömölnek a holtak,
s pár korty habzó vért kunyerálnak:
denevérsivítás karcolja a holdat.
Az olvasó hirtelenjében a századforduló sátánosságához vagy még korábbi időszakhoz, a romantikus költészet gyengébb pillanataihoz köti ezt a versnyelvet; s annál kevésbé tud vele mit kezdeni, mert ez csak rövidke bevezetője a költeménynek, s a hátralévő sorok sokkal inkább a József Attila, Kosztolányi, Szabó Lőrinc nevével jellemezhető nagy korszak hangját idézik. A nagyon korai és az érett Kosztolányi egyazon versben.
Ideidézhetném a kötetet nyitó (!) Utószó című verset is, amely Vörösmartyt idéző címével, mottójában szövegszerűen is, metaforikájában is (a hazug boszorkányként megszólított fényes jövő) a nagy 19. századi versre utal. A költő futóbolond és a remény narkósa, mögötte a világban "égig ér""a jajgatás, a hörgés és halál"; az ember félig Isten, félig állat, eszelős, őrült, szónokol és öl. Bár a költemény kötetbeli pozíciója és a cím ironikus feszültséget teremt, nehéz nem úgy értelmezni a verset, mint ami átveszi, igeneli, feltétlenül érvényesnek tartja a múlt század lenyűgöző vizionáriusának tapasztalatát; Vörösmarty nem pusztán maszk, hanem példa is, paradigma, amelynek ez a vers változatlan hitelét van hivatva affirmálni, mintha csak a huszadik század végi kérdések és válaszok ugyanazok volnának, mint az Előszó idején. Nem átértelmezésről, hanem sokkal inkább felmutatásról van tehát szó. Még annak kockázata árán is, hogy ami valaha revelatív volt, s ami mint ilyen, mint korának terméke s a hatástörténetben látott mű ma is az lehet, az most megfogalmazva esetleg közhelyszerűvé, túlontúl egyszerűvé válik, képeinek ereje borzongató dekorációvá változhat. Durván fogalmazva: nem írható meg ugyanaz másfél évszázad múltán, mert az semmi esetre sem ugyanaz.
Az Utószó mottója így hangzik: "Midőn ezt írtam, lyukas volt az ég".Mármost a lyukas ég kifejezés számos értelmezésre ad módot, s ezek egyike az lehet, hogy az evilági végromlás metonimikus jeleként az őrült környezetszennyezésre, a természet felelőtlen kizsákmányolására, s mindenekelőtt az ózonlyukra asszociálunk. Ha ez az értelmezés helytálló (és több vers igazolhatja, hogy igen), akkor óhatatlanul is megfogalmazódik a kérdés, hogy vajon az emberiség efféle kétségkívül nagy, kínzó problémái hogyan találják meg a helyüket egy korszerű költészetben. Juhász Ferenc óta tudható, hogy még ha a halált, a szerelmet és az atomháborút vagy a környezetszennyezést egyaránt az élet nagy kéréseinek, az emberi lét egzisztenciális problémáinak szokás is nevezni, ez pusztán pongyola általánosítás, s erre éppen a költészet közegében derül fény: a környezeti katasztrófákról, ahogyan az atomháború réméről is, legalábbis bajos nagy, érvényes költeményt találni, s ez talán nem véletlen. Mintha ezekkel a kérdésekkel a líra közegében nem lehetne közvetlenül szembesülni; mintha állandó fenyegetésként ott leselkedne a giccs, a világért, az emberért kiáltó/kiálló elhivatott költő avítt képe.
Ezt a költő-képet, éppen ebben a versben, Orbán elutasítja: "nem hamis próféta - futóbolond", írja a költőről, aki "a test nélküli léghez énekel". Mégis: úgy tetszik, Orbán verseiben valamiféle költő-pozíciót keres, egy bizonyos pozíciót, ahonnan belátható a költészet értelme, hivatása, jelentősége, természete; amely pozíció valahol a hagyományban helyezkedik el, Shakespeare, Bornemissza Péter, Babits, József Attila, Nemes Nagy Ágnes körében; hiszi, hogy megtalálja, amikor hol egyik, hol másik költő-alakba bújik. A nagy költők követése (imitatio) az útja annak, hogy önmaga megszólalhasson. Más költők, más alakok, arcok legitimálják, biztosítják, veszik körbe a mai költő mai beszédét; aki egyszerre van bennük, az ő álarcukban, és kívülük, mint értelmezőjük, megértőjük, tolmácsuk.
Orbán verseinek - talán a legalapvetőbb - jellegzetessége tehát az intertextuális kapcsolódás. Az, hogy a vers konvenciókat (stb.) idéz fel, hogy áthallásokat teremt, jellegzetes szólamokat intonál, egyszerre a vers beszélőjének önmegvalósítása és hommage. Ebben a kötetében talán kevésbé, mint az előzőben, de meghatározó módon hagyatkozik a vers részint egy bizonyos klasszikusnak tekintett szövegkorpuszra, részint (a Szilágyi Lenke fotóihoz írott kommentárokban) vizuális szövegre. Ez a költői magatartás, amely a hagyományt (és a kortársi szövegeket) annyira komolyan veszi, egyszerre ad fel valamit a költői szöveg autonómiájából - hiszen vállaltan más szövegektől, fényképektől "függ" - , és igenli az elkülönült, autonóm, erősen körülhatárolt költői nyelvet; körbeveszi magát más szövegekkel, mögéjük is bújik, de együtt van velük, beléjük olvad, s ezzel szegül szembe mindannak, ami alantas, ami kicsinyes, ami a világ, ami a halál.
Igen kockázatos ilyesmit kijelenteni, mégis hangot adnék azon érzésemnek, hogy az hommage verstípusa (ha ugyan ez verstípus volna, de ezt most hagyjuk) borotvaélen táncol; a vers szövegébe szőtt "idegen" szöveg hódoló felmutatása esetleg abba a gyanúba keveri a vers beszélőjét, hogy mindenáron meg akar jelenni maga is azon a képen, amelyet hódolata tárgyáról fest, s nem is csak mint egy hódoló-értelmező-újraíró a sok közül, hanem ennél sokkalta erősebben. Végképp metaforikusan fogalmazva: veszedelme az hommage-nak a gőg meg a féltékeny szeretet. Ezt a csapdát Orbán a legtöbbször elkerüli; mégis úgy vélem, szöveg-találkoztatásai nem mindig termékenyek. Az Utószóból kiolvasható Orbán-Vörösmarty egysíkúbb, mint Vörösmarty; Bornemissza Péter alig többként, mint puszta versformaként van jelen (Cantio Optima); a Grunwalsky Ferenc aktfotóihoz írott Danaidák és a Babits-vers kapcsolatának értelmezése, azt hiszem, elég könnyen kimeríthető. (Ugyanakkor egy egész korszak költészetét - a beat költők nemzedékét - tudja megidézni A hippikorszak hűlt helyén című versben, anélkül, hogy egy slágerszövegnél többet idézne.)
Mint korábban utaltam rá, a versek beszélője szilárd, határozott értékrendet közvetít. Ha úgy tetszik, ez is Orbán problematikus vonásai közé tartozik. Számomra legalábbis gondot okoz, vajon ez a vallott és vállalt konzervativizmus, amely egyúttal arra tör, hogy le is határolja az olvasó értelmezéseinek játékterét (hogy meggyőzze, hogy maga mellé állítsa), nem rekeszti-e ki magamagát ezzel a mindig újraolvashatóság köréből. Bármilyen durvának és bántónak hangozzék is, legalább kérdésként fel kell vetnünk, hogy Orbánnak a fogyasztói társadalmon gúnyolódó, a tudósokat, menedzsereket, tévéző közönséget, "ékszereikkel zörgő, világutazó, női múmiákat" és a politikusokat a bohóccal, a "félbolond kamasszal", a "futóbolonddal", a "makacs elmebajossal" szembeállító gesztusa nincs-e vajon rokonságban a romantikus-szegénylegényes polgárpukkasztással, nincs-e benne - minden látszólagos visszavonás és önirónia mellett - türelmetlenség is, nem válik-e idő múltán némileg érdektelenné (ahogyan az újabb magyar költészet oly méltán elfeledett alakjai, mint Ladányi Mihály).
Mind a szövegekből és szövegeknek állított Panteon, mind a versek beszélőjének értékállításai és -elutasításai azt jelzik, hogy Orbán számára léteznek örök értékek, éspedig a költészet birodalmában, amelyek megőrzése (a konzervatív ambíciója) kétségbevonhatatlan feladat. Nem tehetünk mást - sugallja ez a költészet - mint hogy felmutatjuk ezeket, átadjuk magunkat nekik, meghajlunk előttük: ezek ugyanis kikezdhetetlenek, az időben változhatatlanok, értelmük mindenkor egy és ugyanaz marad. Szemben minden mással: a világ pusztul, romlik, kicsinyessé és értéktelenné válik, az idő munkája mindig rombolás, mindig értékvesztés. Ha Bónus Tibor kiváló tanulmányában (Jelenkor, 1997. október) arra utal, hogy "az öregedés, mint a tapasztalatok szolgáltatta bizonyosság megszerzése, ... akadályozhatja is a másságra irányuló megértés lehetőségét", akkor ezzel szemben úgy vélem, fölösleges a biográfiai értelemben vett szerző személyi adataihoz fordulnunk: a határozott pozíció és szilárd értékrend kijelölése, ezzel párhuzamosan az értelmezés útjainak lezárása, ha úgy tetszik, az új kérdésekre való nyitottság hiánya immár Orbán költészetének világképi eleme.
Milyen irányba mozdul, s merre haladhat tovább Orbán költészete? Bármily nehéz legyen is ezt megítélni, néhány intő jelre hadd hívjam fel a figyelmet. Ha - legalábbis számomra - a Vén kalózban akadtak olyan versek, amelyek vitathatatlanul a költő legnagyszerűbbjei, s ezek éppen olyanok voltak, ahol legföljebb csak távoli visszhangként szólt egy-egy nagy költő-előd, ebben a kötetben kevesebbet találtam (mindenképpen ezek közé sorolnám azért az N.N.Á. az égben címűt). Lehet, hogy ez meg az értelmező csökött konzervativizmusa: szívesebben olvasom az álarcot levető, kételkedő, nem mindent tudó Orbán Ottót. (Magvető)