Toldi Éva

Török Ádám napja

Gion Nándor: Ez a nap a miénk

Vegyes érzelmekkel vettem kézbe Gion Nándor regénysorozatának harmadik kötetét, amellyel trilógiává terebélyesedett a szerző 1973-ban megkezdett munkája. A tapasztalat ugyanis azt bizonyítja, hogy a siker megismételhetetlen, a folytatás mindig valaminek az árnyéka csupán. A Virágos katona és a Rózsaméz után, amely Latroknak is játszott közös címmel 1976-ban jelent meg, éppen huszonegy évet kellett várni a folytatásra, nem csoda, ha nagy várakozás előzte meg Gion Nándor regényét. A második rész megjelenése óta eltelt két évtizedben Gion több tucat elbeszélést és két regényt is írt, valójában azonban mindenki a következő kötetet vára. Éppen ezért az Ez a nap a miénk az írói próbatétel regénye.

Kényes témáról szól: 1941 húsvétjával indul, a délvidéki magyar területek visszacsatolásával, s a második világháború végével, pontosabban 1945-tel zárul, a november 11-én megtartott "első szabad választások" az utolsó cselekményszál, amelyről A Jugoszláv Kommunista Szövetség rövid története című kiadvány 1963-ban megjelent kiadásában a következőket olvashatjuk: "Az ideiglenes népszkupstina által hozott választási törvény szerint 1945. november 11-én általános, egyenlő és közvetlen választójog és titkos szavazás alapján megválasztották az alkotmányozó szkupstinát. Jugoszlávia minden polgárának, aki betöltötte 18. életévét, aktív és passzív választójoga volt, nemre, faji hovatartozásra, vallásra, képzettségre és lakóhelyre való tekintet nélkül. Csak a megszállóval együttműködött személyeket törölték a választói névjegyzékből, mégpedig maguk a választók. A polgárok 2,3 százaléka vesztette így el szavazati jogát. Több mint nyolc millió szavazó volt, kétszer annyi, mint a régi Jugoszláviában. A választópolgárok óriási számban vettek részt a választásokon, és úgyszólván mindannyian (több mint 97 százalékuk) a népfront listájára szavaztak, amelynek Tito volt a vezetője." A manapság ritkábban idézett könyv részlete akkor válik igazán "ironikussá", ha mellétesszük a mostani szépirodalmi változatot, ugyanerről az eseményről a regény narrátora ugyanis a következőképpen beszél: "A szavazás egyébként siralmas eredményt hozott. Nagyjából számítottam is erre. A részvétellel nem volt baj, jóformán még a haldoklókat is a szavazóhelyre parancsolták, hosszú sorban álltak az emberek a rózsaszínű és a fekete láda előtt, vagy ahogy mi neveztük, a vak doboz előtt, a rózsaszínű láda volt az új rendszer, a vak doboz meg a letűnt világ, mindenki kapott egy kis gumilabda-féleséget, azt a tenyerébe zárta, öklét beledugta mind a két ládába, az egyikben szétnyitotta az ujjait. Tényleg titkos szavazás volt, este hét óráig mindenki beejtette a labdáját.

Zárást követően végigjártam a tuki és az újfalusi szavazóhelyeket, mindenütt részt vettem a számlálásban és jegyzőkönyvezésben, éjfél utánig írogattuk a lesújtó adatokat, a vak dobozban legalább kétszerannyi golyóbis volt, mint a rózsaszínű ládákban. (...)

Az egyik oldalsó ajtón Mudrinszki Ozren lépett be, hozzám sietett. Átadtam neki a jegyzőkönyveket, gyors pillantást vetett rájuk, a ládáimat is megnézte, és az arca úgy felragyogott, mintha a gumilabdák arannyá változtak volna a szeme előtt. (...) Ezután fogta a fekete ládákat, és a gumilabdákat átöntötte a rózsaszínű ládákba. Néhányat visszadobott a vak dobozba, és rosszallóan dünnyögte:

- Vannak még reakciós elemek közöttünk. Szerencsére nem sokan. Könnyen átneveljük őket."

Az időszak eseményeinek egy részét, amely a magyarok sorsáról szól, a szerb történetírás ma is tabutémaként kezeli, ám egyre-másra jelennek meg róla vallomások és riportok. Elbeszélést és visszaemlékezést is olvastunk már erről vajdasági írók tollából. Németh István, Burány Nándor és Kontra Ferenc foglalkozott vele, s legújabban Hornyik György családregénye érintette az időszakot, legátfogóbban azonban ez a Gion-regény szól róla.

Amikor a Forrásban megjelent a regény első fejezete, önkéntelenül is felvetődött a kérdés: politizál-e majd Gion Nándor, s beáll-e végül azok sorába, akik bombasztikusakat mondanak arról a vidékről, amelyet még nemrég az otthonuknak tekintettek.

A regényt nem tudtam letenni, a vége felé haladva egyre bizonyosabbá vált, hogy Gion Nándornak sikerült: nem politikai pamfletet írt, hanem igazi regényt, ezúttal nem a kisebbségi sors több megalkuvását vállaló, előrelátóbb, mindenáron élve maradó Rojtos Gallai István állítva a középpontba, aki korábban már citeráján "latroknak is játszott", hanem Török Ádámot, a börtönből szabadult betyárfigurát, akinek erkölcsi elveit nem terheli a kisebbségi kérdés ideológiarendszere. A börtönből szabadult ember tetteinek mozgatórugója "csupán" az, hogy aki vétett ellene, annak kamatostul visszaadja a kölcsönt, és megvédje, ami az övé.

A kisebbségi hősöktől főleg azt várják el, hogy részvétet keltsenek. Gion ezzel az elvárással szemben öntörvényű jellemet formál, amelyet csak másodsorban determinál nemzeti hovatartozása. Az iszákos, duhaj, verekedő, bosszúálló Török Ádámot minden gyarlósága ellenére felemeli, és a könyv utolsó oldalain elsiratja. Hőst teremt, aki azáltal válik pozitívvá, hogy mindennél fontosabbnak tartja a bátorságot és a barátságot. A Gallai Istvánhoz fűződő feltételek nélküli barátság történetébe szövődik az a jelenet, amelyben a német kocsmában inni ad a zsidó vendégeknek, vagy amelyben egzisztenciáját és életét is veszélybe sodorva elbújtatja a zsidó ötvösmester fiát. Nem nemzeti felbuzdulásból. Csupán a bajba jutottak iránti ösztönös együttérzéstől vezérelve.

Az események színhelye, Szenttamás, magyarok, szerbek, németek, zsidók és cigányok lakta település. A regény elején még érzékeljük azt a fajta kényes egyensúlyteremtést, hogy mindegyikük sorában megtaláljuk a jókat és a rosszakat. A szokványos politikai szólamot szimatolva csóváljuk a fejünket, amikor Rojtos Gallai István megmenti a szerb nagygazda életét, közhelynek tartva, hogy az majd viszonozza az életmentést. Gion Nándor írói bravúrja, hogy szereplőit mégsem skatulyázzák be efféle sztereotípiák, tetteiket nem ilyen kézenfekvő okosságok irányítják. Nem általánosít, nem ideologizálja meg történelem felől visszamenőleg a cselekményt, így szituációi, még a viszonzott életmentéséi is, azért lehetnek hitelesek, mert hősei nem tudnak többet, mint amit akkor tudhattak, nem tudják, amit mi már tudunk a történelemről. Az írói figyelem mindvégig megmarad a kisvilág önkörében, a narrátor Rojtos Gallai István látókörében.

Nem lehet véletlen az sem, hogy a mű két nagyjelenete éppen a halállal kapcsolatos. Lusztig Marci, hálából, amiért Török Ádám elbújtatta, önként adja fel magát, megmentve ezzel Török Ádám életét, mert ezúttal nem a zsidó fiút keresték a csendőrök, hanem lopott lovak után nyomoztak. Tette éppen azért, mert csupán sejtésekkel, érzelmekkel indokolható, észokokkal megmagyarázhatatlan, heroikus magasságba emelkedik. Lusztig Marci egy zöld smaragdköves pecsétgyűrűt nyom Török Ádám kezébe, s ezzel megkezdődik a tárgyak kalandos élete is a regényben. A gyűrű Rojtos Gallai István német feleségének, Rézinek a húgát és családját menti majd meg, azt adják oda, hogy a háború végén átszöktessék őket a határon.

A másik nagyjelenet Török Ádám halála. Török Ádámot, aki megtorolta a rajta esett sérelmeket, a fordulat után keresi a hatóság. Mivel nem találják, helyette családjának tajgait veszik sorra, kínozzák halálra. A keresők jól számítottak: Török Ádám nem gyáva, és nem nézheti bujkálva családja pusztulását, önként jelentkezik. Mielőtt feladná magát, jó barátjának adja mindenét, azaz nem adja, és nem is ajándékozza, Török Ádám azt akarja, hogy Rojtos Gallai István, a hamiskártyás nyerje el tőle: "Török Ádám lehúzta ujjáról a pecsétgyűrűt, az asztalra tette, aztán a szájába nyúlt, és kirántotta két aranyfogát. Azokat is az asztalra tette. (...) - Inkább én húzom ki az aranyfogaimat, mint azok a szarjankók - mondta, és megtörölte véres száját."

Török Ádám halálában felmagasztosul. Nem mindennapi bátorságra vall, hogy a prózaírás eszközeit egy ilyen (manapság nem túl gyakran ábrázolt) cél elérésére gyűjti össze, miközben a hősi halál leírásába olyan néplélektani elemek vegyülnek, amelyek nyomán méltán dicsérhető az író világismerete. "A férfiaknak szép öltözékben illik meghalni" - hangzik az imperatívusz, s ennek megfelelően látja a szemtanú az eseményt: "... egyszer csak besétált a díszterembe Török Ádám. Őt nem fegyveresek lökdösték, magától sétált be. Ünneplő ruhában, fehér ingben és fényes lovaglócsizmában. (...) Olyan tisztán és ünnepélyesen lépkedett, mintha templomban járna. (...) Török Ádám lehajolt... És a csizma szárából előhúzott egy rozsdás, de nagyon hegyes sínszöget. Elindult Karába Jani felé. Karába Jani már nem vigyorgott, hátrált, a pisztolyát rángatta, de remegtek a kezei, ügyetlenkedett. Török Ádám meg csak ment előre, ő még mindig vigyorgott, mint egy lovaglócsizmás sátán. Karába Jani végül remegő kézzel is előráncigálta a pisztoly, és lőtt. Török Ádám megállt egy pillanatra, aztán ismét megindult. Karába Jani még egyszer lőtt. Török Ádám hanyatt esett, a hatalmas test majdnem átszakította a padlózatot. (...) Karába Janinak visszatért a bátorsága, a fekvő emberhez sétált, szétterpesztett lábbal föléje állt, és megint két nyelven beszélgettek. (...) Török Ádám szinte elégedetten feküdt a hátán, mintha csak heverészne és önszántából pihenne. Aztán meglendítette a karját és a felette terpeszkedő Karába Jani ágyékába szúrta a rozsdás sínszöget. Az felülöltött, hátravetette magát, legalább hármat bukfencezett hátrafelé, és talán hangosabban üvöltött, mint azok az emberek, akiket a pincében kínoztak. Berohant az ajtónálló géppisztolyos őr és egy golyószóró-sorozatot eresztett a padlón fekvő Török Ádámba. A padlót elöntötte a vér, Török Ádám bajusza is már teljesen vérben ázott, de én mégis úgy láttam, hogy még mindig vigyorog." Az idézet a feszültségteremtés lépcsőzetességét illusztrálja, éppen azt, amit olyan természetesnek veszünk Gion Nándor prózájában, hogy a regényírás klasszikusnak tartott hagyományai szerint el tud mesélni egy történetet a múltról, ennél azonban sokkal többről van szó, a megoldások mindig váratlanul érik az olvasót, és ennek a "váratlanságnak" az előkészítése jelzi a Gion-próza egyedi és máig korszerűsödő felépítettségét, a regény ugyanis - bár váratott magára több mint húsz évet - egy pillanatra sem kelti azt a benyomást, mintha "régen" íródott volna; az idézett jelenet dinamikussága méltán válik a regény tetőpontjává, egyetlen cselekvéssorban mondja el véleményét az író mindarról, amiről a történet szólt: férfiasságról, ösztönökről, nyelvi tarkaságról és következetességről. Mert a többszörös áttételről sem szabad megfeledkeznünk: mindezt a szemtanú mesélte a főhősről az egyes szám első személyű elbeszélőnek, végső soron azonban valamennyiük szemléletbeli konszenzusáról van szó, és erre az erkölcsi ítéletre épül az egész trilógiája.