Alföld - 49. évf. 3. sz. (1998. március)
Ha egy tanulmánykötet egyes darabjai mintegy századnegyed alatt készültek (s Rohonyi Zoltán kötete ilyen, hiszen a Fazekas Mihály költői világa 1973-ban jelent meg, A posztkantiánus tapasztalati helyzet és a költői beszédnemek viszont 1996-ban íródott), akkor nem pusztán valamely témakörök színvonalas tárgyalását nyerheti az olvasó, hanem az irodalomról, az irodalom történetéről való gondolkodás alakulásrendjének diakrón képét is (mint ezúttal). S ha míg talán korábban szokásos is lehetett irodalomtörténészek vagy kritikusok szemléletváltásait csekélyebb figyelemben részesíteni, úgy ma már kevesen vonhatják kétségbe (az Alföld irodalomtudósokat bemutató sorozata is hozzájárult ehhez), hogy az ún. szekunder irodalom (maga a terminus is felülvizsgálatra szorul maholnap) mozgástörvényeinek személyes és történeti tényezői jellemző, sőt érdekkeltő mutatói a szellemi életnek. Kiváltképpen áll ez oly szerző esetében, mint Rohonyi Zoltán, akinek kötetbe gyüjtött irásai nemcsak több évtized gondolkodástörténetét tükrözik, hanem "két haza" (stílszerűen, XIX. századiasan jelölve meg a hagyományai és nívója révén joggal autonómnak tekintett romániai magyar szellemiséghez, s utóbb a magyarországi műhelyekhez való kötődését) változó kulturális fejleményeihez is.
Természetes, hogy a mai horizont szükségképpen meg is változtatja az egyes tanulmányokban szereplő jelenségek beállítását. Cs. Gyimesi Évának az erdélyi magyar irodalmi önszemlélet megújítására irányuló kísérletét, mely annak idején felborzolta a kedélyeket, az elmúlt másfél évtized "belesimította" a történések láncolatába. A recepció-esztétika vagy a Stanley Fish-féle nyelvfilozófia is régen elvesztette az újdonság varázsát. Szerencsére ez nem vezethet a valamikori irányváltások alábecsüléséhez, sokkal inkább másfajta, ezeket megelőző vagy követő megközelítések felértékelődéséhez. Rohonyi Zoltán éppen azért bizonyul rokonszenves és megbízható kalauznak az elmúlt évtizedek búvárlója számára, mivel egyfelől "merte" bírálni (1984-ben) azt az álláspontot, mely szerint "a mű formakészlet csupán, amely teljes önkényességgel teremtődik ujra olvasójában" (27.l.), ám tette ezt úgy, hogy tisztában volt azzal (s ezt ki is nyilvánította): merész és kihívó tézisek (esetleg irányzatok) nem pusztán igazságtartalmuk időtállósága alapján mérlegelendők, hanem szélsőséges voltukban is végső soron az előrelépést és tisztázódást sürgető hatásukban, azaz: a felelős ítésznek nem szabad beérni a "lengéscsillapító" szerepével, hanem értenie és hasznosítania kell a "kilengések" tapasztalatát.
Újabb keletű írásai is eme mértéktartás példái. Egyetért azzal, hogy a hagyománytörténéshez fűződő viszony tételezése révén kiküszöbölhető a magánhasználatú interpretáció, s olvasói horizontunk az egyidejűleg létező művek szövegközisége révén szerkeszthető meg, ám e gondolatsor hozadékát nyomban konkrét érveléssel toldja meg azáltal, hogy rámutat: Horváth János a maga Csokonai előadásaiban egyfajta értelmezői közösségeket jelölt meg keretül. Tehát nem idéz, nem deklarál (hogy ne mondjuk: nem szajkóz) tételeket és terminusokat, hanem a magyar irodalomtörténetírás legkiválóbb eredményeivel hozza összefüggésbe azokat. Ennek köszönhetően a legtöbbre értékelt gondolatrendszerekkel kapcsolatban is meg tudja őrízni autonómiáját. Izgalmas példa erre az Adalékok a kritika élettanához (1977), amely Rainer Warning nyomán szembenéz azzal a problémával, hogy "a kommunikációs folyamat címzettjének előtérbe kerülése folytán, az általa létrehozott konkretizáció veszi át a művészi tárgyban rögzített és metafizikusan kötött esztétikum helyét" (135.l.). Ami viszont olyan axiológiai relativizáláshoz vezet, ami éppenséggel nem könnyíti meg Kölcsey és Berzsenyi vitájának taglalását.
Ezen túl szerzőnk tisztában van a kritikatörténet nagy paradoxonával is. Okkal mondja, hogy a szigorú történetiség elve szerint az irodalomtörténeti korszak "értelmezésekor tanácsos a korszak saját fogalmait alapul venni" (82.l.). Holott nyilvánvaló (ezt már mi mondjuk), hogy megvalósíthatatlan törekvésről van szó. Mai fogalmaink is leverően kontúrtalanok, annak hiánytalan rekonstruálása pedig, hogy Kazinczy vagy Arany mit is értett egy terminuson, szinte reménytelen. Ez még akkor is így van, ha netán általuk adott definíciók állnak rendelkezésünkre, hisz az ő műveltségük, szóhasználatuk oly mértékig eltér a miénktől, hogy kénytelenek vagyunk belátni saját horizontunk "leküzdhetetlenségét".
A kötet ("Úgy állj meg itt, pusztán" - Balassi Kiadó, 1996.) egyes darabjai már csak műfajuknál fogva is visszaadják az irodalomról való elmúlt évtizedekbeli gondolkodás változatait. A cikkek egy része romániai kiadványokhoz készült kísérő szöveg gyanánt, ennélfogva össszefoglaló, ismeretterjesztő jellegük is kell legyen. Így íródott a Fazekas Mihály költői világa a Lúdas Matyi és egyéb írások (1973), az Önmaga kortársa Kazinczy a Fogságom naplója (1978), a Változatok Berzsenyire Berzsenyi válogatott művei (1978), Az Arany líra olvasatai a Kisebb költemények (1987), az Arany János elméleti fogalomrendszere az Arany-tanulmányok (1978) megjelenése alkalmából. A Benedek Marcell-portré apropója az Irodalmi hármaskönyv ujrakiadása, további tanulmányoké Horváth János, Cs. Gyimesi Éva könyvei, aztán Bornemissza Péter, Petrőczi Kata Szidónia halálának évfordulója. Külön ciklusba kerülnek a Berzsenyivel és Kölcseyvel, majd a Katonával foglalkozó tanulmányok, s az utolsó ciklus címe A szintézisteremtő Arany János. Rohonyi Zoltán elméleti érdeklődésének tanúsítója az utóbbi években keletkezett Funkció és-vagy struktúraváltás: a történeti olvasat kérdéséhez, mely Foucaultból indulva ki tárgyalja a magyar irodalom bizonyos fejlődéstörténeti kérdéseit és A posztkantiánus tapasztalati helyzet és a költői beszédnemek, mely nagyszabású koncepciót állít fel a magyar nyelvújítás kora megközelítésének metatörténeti kereteihez.
E sokarcú anyag természetszerűleg hozza magával a módszerek sokféleségét is. Az alkalomtól függően szerzőnk hol esszémodorban szólal meg, hol lebilincselő módon pszichologizál (Bornemissza kapcsán miért is mondana le erről, hiszen aligha lehet célja a téma minél szűkebb, szürkébb, érdektelenebb tárgyalása), máskor okosan és határozottan polemizál. Például a Bánk bán azon értelmezőivel szemben, akik a békétlenekben, Peturban csak konclesőket és idegengyűlölőket hajlandók látni, joggal mutat rá arra, hogy a merániak és Gertrudisz királyné nem elsősorban valamiféle magasabb kultúrát képviselnek, hanem a német hataloméhség és gátlástalanság megjelenítői. Peturák jogos részigazának felemlegetése azért sem felesleges, mert valóban gyakran történt-történik arra kísérlet, hogy a magyarság - más nemzetek esetében jogosnak elismert - önvédelmi reflexeit újra és újra a másságtól való idegenkedés, sőt xenofóbia gyanánt lehessen bemutatni.
Szerzőnk műveltsége, szakmai erudíciója a különböző módszerű tanulmányok esetében egyaránt domináns. Különösen imponáló filozófiai tájékozottsága. Ebben egyébként mintha egy kissé érezhető volna 60-70-es évekbeli iskolázottsága, amikor a filozófiából vezettek le sokmindent. (Végső soron a teljes világmagyarázatot.) Természetesen Rohonyi írásaiban ez nem jelent mást, mint eszmetörténeti hátteret, miközben sokan (a mai szellemi élet különben rangos figurái közül is) megmaradtak abban a hiedelemben, hogy az irodalom nagy kérdéseire a filozófia felől lehet válaszokat kapni. Holott nemcsak a hégeliánus-lukácsista irányzat melléfogásai, hanem a legtöbb filozófiai kiindulású irodalommagyarázat kudarca újra és újra igazolja az irodalom önelvűségéből kiinduló felfogás adekvát voltát.
Természetesen a cikkek egy részének bizonyos tételeit a közelmúltban meghaladta a szaktudomány. Az el nem ért bizonyosság nemzedék tagjai közül többen (Szegedy-Maszák Mihály, Horváth Iván) már régen korrigálták korábbi nézeteiket. Rohonyi Zoltán mégis jól teszi, hogy változatlan formában teszi közzé a 70-es években született tanulmányait, hiszen éppen ennek révén válik szemlélhetővé irodalomértésünk mechanizmusa. A "zsákutcák" éppoly tanulságosak lehetnek, mint az időtálló törekvések. S ami még fontosabb: az egykori "tévút"-akra minden valószínűség szerint szükség volt ahhoz, hogy alapkérdések tisztázódhassanak. Szerzőnknek egyébként is több olyan felfedezésszámba menő eredménye van már a 70-es évekből, melyet utóbb igazoltak kiterjedtebb kutatások. Arany kritikusi módszeréről szólva például megállapítja: "Ha összekapcsoljuk a szerves forma itt kifejtett tanát s módszerré válását az alkotó (összerakó) képzelet, a közömbös elemekből új egészt létrehozni képes szerkesztés jelzett felfogásával - világos, hogy Arany határozott lépést tett egy pozitivizmuson túli, századunk prestrukturalista irányzataiban kibontakozó szemlélet felé." (225.l.) Ilyen (és hasonló) hipotézisei egybevágnak azzal, amit Dávidházi Péter monográfiája utóbb okadatoltan kimutatott.
Rohonyi Zoltánnak tehát nemcsak a filológiai alaposság és az eszmetörténeti tájékozottság az erőssége, hanem (bár óvakodik megalapozatlan ötletek sorjáztatásától) az intuíció is. A sokszor emlegetett (olykor lejáratott) metaforával élve: szemlélete hídépítő (azaz: egyeztető). Nem a vehemens szembeállítások, a megszállott csatározások embere ő. Épít, amikor azokra az elemekre alapít, melyek a magyar irodalomtudomány legnemesebb hagyományai (Horváth János) felől vezetik századunk utolsó harmadának nagy felfedezései felé. S eközben nemcsak hermeneutikáig, recepcióesztétikáig jut el, hanem vissza-visszatekintve folyton megerősítést remél és kap. Így tesz szert nemcsak az új irányzatok közötti eligazodás csalhatalan kontrolljára, hanem a hagyomány szüntelen megelevenítésének módszerére is. (Balassi)