Garaczi László: 

POMPÁSAN BUSZOZUNK!

Akkor derült ki, hogy Klári néni amerikai kém, mikor Takács Feri észrevette, hogy mikrofilmet dug az orrába. A szíjáétől kapta, akkora, mint egy szőrszál, fel lehet rá venni a laktanyákat. Klári néni számító ravaszsággal úgy tervezte meg az osztálykirándulás útvonalát, hogy a legfontosabb laktanyákat lefényképezhesse az orrával.

A lefényképezett laktanyák kiszolgáltatottá válnak, mint a hátára fordított szarvasbogár.

Amúgy is magasan hordott orrát mindig éppen abba az irányba fordította, amerre kinézett a buszból, bár ez talán bizonyítéknak kevés, mert könnyen hivatkozhat anatómiai és kényelmi szempontokra, hogy nem a szeme sarkából, a perifériás látásával szemléli az elsuhanó tájat, hanem teljes arccal fordul kifelé. A természet, az arc fiziognómiája, nyilván nem szándékosan, de ez esetben a kémtevékenység segítségére sietett, mikor őseredeti adottságként mutatta fel, hogy az orrtengely és a szemtengely merőlegesek egymásra.

Szólni kéne a Kalangyai felügyelőnek. Vagy írni Kádár apánknak.

Mindigis gyanús volt a Klári néni. Eleve valahogy olyan külföldiül néz ki, a szeme se áll jól. Megtanult magyarul az aljas cél érdekében, magyar ruhában jár, magyar a férje.

A titkos adóvevőt ugyan óvatosságból otthon hagyta, de orrába túrt, leleplezte magát. "Stirlic tudta, hogy hibázott", Klári néni viszont nem tudta, hogy hibázott, mikor az orrát túrta. Az "Emil és a detektívek" mintájára figyelőszolgálatot szerveztünk: szemmel tartottuk Klári néni orrát.

Ha beszélt hozzánk, forognia kellett, mert elsasszéztunk leselkedő orrluka elől - minket ugyan nem fognak beszervezni a rohadt imperialisták.

Titkos kupaktanács a hátsó ülésen: a figyelőszolgálat nem elég, tárgyi bizonyítékra, corpus delictire van szükség. Takács Feri éjjel belopózik Klári néni szobájába, és kitépi orrából a szőrfilmet, lenne meglepetés.

Kalocsán robogott keresztül az Ikarusz. Pompásan buszoztunk, de nem vétettük el, hogy Klári néni orrcimpája a Forradalmi Ezred Laktanyájánál remegve-elfehéredve kitágul, hogy minél szélesebb öblöt tárhasson a tiltott látvány felé, majd bágyadtan, a jól végzett munka örömteli fáradtságával elernyed. Aztán a Harcskocsizó Ezred laktanyája következett a város másik végén. Forrt bennünk a tehetetlen düh. Klári néni orra Kalocsán két legyet ütött egy csapásra. Láttuk lelki szemeinkkel, hogy a katonai üzemek, fegyvergyárak, stratégiai fontosságú csomópontok, hidak és vasúti átjárók, középületek, élelmiszerrraktárak és víztárolók a hátukon fekve kalimpálnak, mint szerencsétlenül járt, védtelen szarvasbogarak, és immár lehetetlen őket megoltalmazni.

Klári néni az orrába gyűjti egész Magyarországot, mi meg ölbe tett kézzel ülünk.

És ki tudja még mire készül: előredőlve oson a Pártház kihalt folyosóján, egyik kezében mordály, másikban tarantella. Frici megkérdezte, merthogy ezen vitatkoznánk, hogy mi a különbség a sziájé és az efbiáj között, de Klári néni rárivallt, maradsz a seggeden.

Aha. Na, jó. Fogol te még másképp is beszélni.

Azzal fenyegetőzött, ha így folytatjuk, nem visz el a Mezőgazdasági Vásárra.

Na bumm.

És akkor kiderült, hogy Klári néni mégse kém.

Osztályfőnöki óra "elvhűségből": egyetlen kérdésre sincs jelentkező. Némán, mozdulatlanul és gyűlölettel telve ülnek a padban.

Legközelebb azzal próbálkozik, hogy "milyen vagyok én", meg hogy: "milyen lesz az életed tíz, húsz vagy harminc év múlva".

Felszólítja Lemúr Mikit, milyennek képzeled az életed harminc év múlva?

Csend.

Milyen lakásban fogsz lakni, milyen munkahelyet választasz?

Miklós nem akarta elképzelni a jövőt. Szép, napfényes panellakás Káposztásmegyeren, házsártos feleség, hat kicsi poronty. Nem kívánt a jövőről beszámolni ennek az elvált asszonynak, amorális szörnyetegnek, kurvának. Miért engedik az ilyet tanítani? Hogy tovább rombolja az ifjúság erkölcsét? Miért engedik az ilyet egyáltalán tovább élni?

Hol fogsz lakni? Budapesten? Lesznek gyermekeid?

Berlinben fogok lakni, gondolta Miklós, ösztöndíjas író leszek, későn kelek az alkoholtól és az altatótól kába fejjel, orrom tele lesz véres takonnyal, a mosdókagylóba fújom, de rácsapódik a trikómra. Így kezdődik a nap. Vérrel és takonnyal. Tanítónéni, kéremszépen. A trikómon két kifakult transzvesztita: "Boys are pretty in New York City". Felteszek egy teát, a konyhából anarchista szekértáborra látok, a szobából maóista törökökre. Fátyolos napfény, csupasz ágak, kora tavasz. Ez lesz, Klári néni. Pattanásig feszülnek a rügyek. A kommunistákat elkergettük, Klári néni, a KISZ feloszlott, az úttörők meghaltak. Kiderült, hogy egy oltári nagy baromság volt az egész. Minek tetszett elválni, inkább kémnek tetszett volna lenni, jobban jár a Klári néni, ha kém. Ma már össze se házasodunk, hogy ne kelljen elválni. A visszataszító lealjasodás végfoka. Ma kellene születni a Klári néninek. Borotválkoztam, kidobom a taknyos trikót a szennyesbe, gyógyteát fogok inni. Chilie-s tea, Amszterdamban vettem, ahol a házak homlokából kampó áll ki, mert csak ablakon át tudnak költözni. Klári néni. Sose mondd, Klári néni, hogy vége.

Hogyan fogsz visszaemlékezni az általános iskolás évekre, tanáraidra, nevelőidre, osztálytársaidra, kérdezte Klári néni türelmesen.

Lemúr Miki nem akarta tudni, mire fog emlékezni harminc év múlva.

Miklós, idefigyelsz te egyáltalán?

Klári néni sokáig csak néz, mint aki kapisgálni kezdi, mi az ábra, aztán az asztalra borul.

Egy tanár nyílt színen kiterítve. Senki se veszi a fáradságot, hogy odamenjen. Pusmognak, amőbáznak, röhigcsélnek, mintha nem is lenne bent. Három éve osztályfőnökük.

Lemúr Miki ütemesen a padhoz csapkodja vonalzóját. Helyet cserél Navratillal. Rajcsúrozzunk, gyerekek. Bőgőmasina. Lecserélni egy férjet? Mint egy zoknit?

Klári néni a Tenkesnek drukkol? He?

Lassan feláll. Üres tekintet. Mindegy, mit mondasz, inkább hallgass.

Elcsigázott és kétségbeesett (vagy csüggedt és bánatos) (vagy szontyoli és durcás) asszonyka a hatvanas évek legmélyebb bugyrából.

Valami homályos értelmű bosszúvágyból halálra kínozzák a gyerekei. A rettenetes hetedik á.

Másnap kőkemény vonás a szája szélén, most megmutatom nektek. Ez az erő már abból a férfiból jön. Az új férj akarata, féltése, szigorúsága.

Zabos a góré, lesz nemulass.

Kioszt néhány intőt, néhány felelőt bezúgat, a főkolomposokat szétülteti.

Az osztály passzív rezisztenciába szorul. Klári néni feleltetés közben már oda se figyel, be vagyunk idomítva, a naplóba irogat, kiosztja a "továbbtanulási lapot". Az ideges rosszkedv örök árnya. Ma már nincsenek származási kategóriák, közli hidegen, de a "fizikai dolgozók gyerekeit" támogatjuk, hogy íróasztal mellé kerüljenek. Nálunk nincsenek "fizikai dolgozók gyerekei", a Gyulay Miki egyedül a "fizikai dolgozók gyerekei", és csak találgatni tudunk, milyen íróasztal mellé kívánják ültetni, mert azt, hogy hülye, még nyolcadikban is pontos jével írja.

Gyorsan elröpül az utolsó év.

Nincs új anyag, csak ismétlés.

A hetedikesek lombozzák fel a búcsúzók termeit, nagy díszítési versenyben vannak egymással. Klári néni úgy tesz, mintha nem értené a célzást, mikor mutatjuk neki a kapu feletti különös feliratot: "Válásra int már az óra".

"Föl-föl, fiúk, csak semmi félelem."

Jéghideg ölelések, formális puszik.

Te miért mentél gimnáziumba, Miklós?

Általános műveltség miatt, Marika.

Hogy jól szórakozom-e, érdeklődött Olgi néni.

Nem látszik?!

Felszólított, hogy odakinn fejezzem be, és én hétrét görnyedve, fuldokolva távoztam.

Az azonnali fulladásos halál réme térített magamhoz.

Lassan elcsituló hullámokban, ahogy a sírás is halkuló hüppögésekben nyugszik meg, vagy a motor, amit kikapcsolnak, de pörög még néhányat, kezdtem magamhoz térni. Ám ekkor kijött Berta néni a szomszéd osztályból, a mozgalom lennonmekkártnija, aki a csapatindulót szerzette, szöveg, dallam, és a következő kérdést intézte hozzám: "te bőgöl itten, mint egy réztorkú vadszamár?"

Összekucorodva rázkódtam.

Sípolt a tüdőm.

Arcot mostam a vécében.

Megpróbáltam kitölteni normális lelki térfogatomat, visszatalálni nyugodt és komoly önmagamhoz, de a didergő, kunkori, kifosztott lényt, aki odabent kuksolt holtfáradtan, sehogyse tudtam hozzáigazítani a magamról őrzött daliás képhez: nem passzoltam többé.

Milyen óra jön? Kornyika.

Kati néni óra elején kiteríti a takarékbélyeg-lepedőket, és aki fukarnak bizonyul, úgy megszolmizáltatja, hogy belefeketedik (Kodály-módszer).

A ti-tá-szünből nem ismerjük fel a "Lipim-lopom a szőlőt", dühében letörli a tábláról a növekvő VAKÁCIÓ-feliratot, és egész órán a "sallárom, huzsedári-huzsedomot" gyakoroljuk. Lehozatja lemezjátszót, aztán a hangos résznél, allegro, hirtelen lehalkítja, lebuknak a fecsegők.

A karénekesek külön kaszt, elkérik őket óráról, készülnek novhétre, franciául énekelnek, satöbbi. Felsős fiúk általában mezók. Mezoszoprán. Napokig gyakorolom a Hejvargánét, hogy mezó lehessek. Egész énekkar és főleg rengeteg lány - nőhegyek! - előtt kell majd énekelni.

Bemelegítésnak a márszejezt nyomjuk, az egyenkénti felvételi énekeltetés később lesz. Négyen vagyunk újak, mindenki a mezóra pályázik. Naná, majd selyemszoprán.

Kati néni szorosan mellém ül, ihletett pofát vág, aha, ez kagylózik.

Koncentrálok, hogy ne csak ordítsak bele a vakvilágba: "Ellenünk tört önkényuralma vérben áztassa zászlaját..."

Mégsincs egyenkénti felvételiztetés, Kati néni az ő éles hallásával kiszálazza a hangok szőtteséből a felvételizők hangját, és mindenkit felvesz a mezóba.

Kati néni, hurrá, kérek három lepedő takarékbélyeget.

Mezó vagyok, Anyu, mezó. Egy büszke mezós.

Ülök a mezó közepén a hetedikes csajokkal és hejvargáné. Ugyanitt tartja Rózsi néni a tánciskolát vasárnap este.

Klasszikus táncok után vesszük moderneket. Modern táncnál nem lehet lányhoz érni, nem bánom annyira, néha mindig hozzáizzad a tenyerem, neki meg szaga van, és vizes a dereka. Öltöny kötelező. Dezső bácsi klimpíroz. A bítes táncok az, hogy megálltok szemben, és a karodat emelgeted. Rózsi néni mutatja a bítes táncot, lóg a bőr a karján, őszül a hónaalja. Ilyenkor Dezső bácsi a táncdalfesztiválból zongorál. Odakint sötét van, hideg, köd. Ötpercenként húz el egy autó, tülkölés nélkül, nesztelenül suhannak. Ausztin, szimka, folkszi. A csípőmozgás a lényeg. Tánc közben tilos beszélgetni, úgyse jut eszembe semmi. Ajjaj, fekete vonat.

Hazakullogni megalázottan.

Kenderesi bácsi a Moszkvicsa mellett áll élre vasalt melegítőben. Télen is kocsival furikálja nejét hobbikertbe, rongyrázás a köbön.

Pista bá a lábasalátétet bütykölő, gyanútlan nebuló mögé settenkedik, és fakalapáccsal nagyot kúr az asztalra.

Tod mér?!, ordítja.

Ajánlatos aszondani, tom.

Cipőjét fehérre mázolja, körömollóval lukakat vág belé körben.

Pajeszt húz, vállba bokszol, a Lúdláb étterem borfoltos itallapjára írt haragos poémáit citálja sztentori hangon.

Leghíresebb versének visszatérő refrénje: "Én, Hegyi Pista, bizisten, itt vagyok".

Kőszegi, a buzgó propagandista neki is benyalt: sejjtéglából "szurkálós virágtartót" tervezett, kartonpapírból kivágta a lunyikot, hogy belopja magát Pista bá kérges szivébe.

A dörgölődző eminens és a nyáladzó vadtulok.

Valaki a szünetben bezárta Pista bát a szertárba (én zártam be). Hiába dörömbölt, nem mertük kinyitni, az kapta volna az első tockost. Feltépte az ajtót, repült a forgács, szállt a por, körbenézett, busa fejét előre szegte. Kőszegi a szeme sarkából rám pillantott.

Nem én voltam, nyögtem.

Pista bá bevonszolt a szertárba.

Hogy miért pont engem, azért engem, mert én a becsületemet már a Donkanyarban ott hagytam.

Kúpos fogók a félhomályban, fűrészek, mintázó vasak, mellfurdancs, sikattyú, subler, pontozó, rátétmunka, sarkos hajlítás, anyagcsomag. A sarokban borosüvegek egymásra dobálva.

Szétverem a mocskos pofádat, mondta, és egyre közelebb hajolt - belém akar harapni?

Ez lesz még egyszer tíz év múlva: a csajom felszívódott, két hete nem fürödtem, viszont naponta fókáztam, viszont a zsebemben lapult egy katonakórházi beutaló - zsebretett kéz, feltolt tányérsapka, fütyürészve vonulok a főutcán, mikor kinyúl egy izmos kar, beránt a kapu alá, és feltárul egy hatalmas száj roppant őrlőfogakkal. A rettenetes halálordítás intonációja kérdővé kunkorodik, támadóm hörögve beszív egy újabb hordó levegőt, de hogy addig se múljon hiába az idő, gyors egymásutánban háromszor a falnak taszít, amit én tévesen ösztökélésnek vélek, hogy válaszoljak, már amennyiben egy halálordításra létezik értelmes válasz, de újból rám hajol, feltárulnak a roppant zápfogak, és szélvészként csap arcomba dühének fülsiketítő tornádója.

Kapcsoltam: ez egy vápos.

Ordít, hörög, beszív, taszít: vápos.

Sorsom meg van pecsételve.

A folyamatos üvöltésbe emberi szavak törmelékei vegyültek, "...hááá! ...tképzeee! ...kotonááá! ...tyürészgetünk?!"

Halmazati vagyok.

Értesíti parancsnokomat, hogy letartóztatta egy garázda, ámokfutó katonáját, akire, reméli, példás büntetés vár.

A szemere utcai iskolaszertár dohszaga dől a szájából. Összetéveszthetetlen stílusjegyek, ugyanaz az "iskola". Ekkor értem meg, hogy a Hegyi Pista miért szervezhetett selyemhernyó-szakkört egyetlenegy darab selyemhernyó nélkül, ennyi jár egy kiszuperált katonatisztnek.

Vonszolódom a laktanya felé, nem visz a láb.

Foximaxi, futkosó, nyilvános akasztás.

Látom tikkelő századparancsnokomat.

Állandóan csak a végtelen szomorúságot okozom.

Jaj, istenem, minek is nőttem meg.

Zsebemben a kimenőkönyv, kilenc sor sűrűn teleírva, pecsétek, aláírások.

Ájulás kerülget.

Parancsnokom becserkészte őrségben egyik katonáját, hogy "nem-e horpaszt", akkor lőtték fejbe.

Bilux százados.

Úgy is lehet mondani, Pislogi százados (Pisloghy).

A lódítást is elhazudják.

Szakaszparancsnokom dörzsöli markát: nem megmondta? ez a szemüveges kopasz egy született szabotőr. Iszákosság miatt lefokozták őrmesterré, azóta nagyon harap, a "gumikat" is szivatja - kiprovokál még egy balhét, irány a futi.

Lehet, hogy egyből sírva kéne fakadni? Könnyek között fuldokolva nem is tudom elmondani, mi a baj. Odafúrom magam Pisloghy százados hóna alá, kisgyerek akarok lenni, aki még nem tud fütyürészve sétálni a főutcán.

Összelucskolni a váll-lapját.

A katona szomorú.

Kezében a kimenőkönyvem, azapád teremtésit.

A zöldre mázolt bot a szekrény tetején.

Inkább lőjenek belém, mennyivel jobb lenne.

Fütyültem a főutcán, egy vápos lőjön le engemet.

Nem visznek a lábak, csoszogok egyhelyben.

Bújik az üldözött, és felé kard nyúl barlangjában, szertenéz, és nem lelé honját a hazában.

Kedves Bilux bácsi, nebáncsá mostaecce.

Kópéságon kaptalak. Kékasszonyt fütyölted főutcán. Ez itt Tapolca, baszdmeg, nem a riói karnevál.

Szijjále, sose lesző kapitány, kisgeci.

Rebeka, túlvilági rókatündér pajtásom, szerelmes őrangyalom megint kihúzott a csávából: Biluxot interurbán Pestre hivatták a Minisztériumba.

Elveszett a parancsnok.

Kezdtem megnyugodni.

Beletemetkeztem a Most és mindörökkébe.

Fekete zászló az kapu fölött: Benkó Gyuszi elaludt a matracon, besodródott a tengerbe. Csak vietnámi papucsa maradt kinn a fövenyen és rolóvászon strandtáskája (PVC-zsínór foggantyúval). A strandolók nem vettek észre semmit, tovább lármáztak, a megafon recsegett.

Kalmár Zsuzsi hazamegy a napköziből, és kész, meghal, nincs többé. Agyvérzés. A halál titokban fészket ver. Alattunk jár kettővel a húga, attól kezdve nem tévesztik szem elől, minden lépését figyeli az anyja, mozdulatlan, fekete árnyék a tér közepén, ő meg a homokozó sarkában túrkál vagy a cipője orrát nézdegéli - mintha két negatív formában őriznék Kalmár Zsuzsi emlékét.

Inkább átmegyünk a Balára tengózni (Balassi tér), annál is inkább, mert úgy hírlik, jön a Bütyök. Szeret pofozkodni, szereti kirúgni a labdát a kocsik elé.

Egyszer például alaposan bemocskolt a Kőszeginek.

Bütyök átszökött a török-jugó határon, de visszafordult, mert a barátját eltalálták. Bütyök helyből szaltót ugrott, de a focilabdát képtelen volt megszelídíteni: nagy igyekezetében hanyatt vágódott, ordítva lezavart mindenkit a pályáról, mára ki vagyunk tiltva. Középen álldogál Leposa bácsival, a csősszel, akkurátusan rágyújtanak, és ha megpróbálsz visszaóvatoskodni, kidüllesztett mellel elindul feléd. Nagyon tud pofozni. Egy kis terrorlegény. Tizenöt éves, mikor lelövik a határőrök.

Fellélegeztünk, Bütyököt (Bütyköt?) hőssé nyílvánítottuk.

Kőszegi brigadéros közben három kerületi szaktárgyi versenyen ér el helyezést.

Bütyök.

Jön, és mindenkit lepofoz, aki tovább mert élni.

Közöltük Joli nénivel, akire bizonyos befolyással bírtunk, hogy példásan fogunk viselkedni, de azt is éreztettük, hogy gorombaságnak tekintenénk, ha háláját nem tudná kifejezni egy később meghatározandó módon. Mikor közeledett a távozás ideje, ellenőrzőinket a "tanári bejegyzések" rovatnál kihajtogatva az asztalára helyeztük.

Joli néni olyan napközis foglalkozásokat tartott, hogy "puzli" készítése békével kapcsolatban, galambhajtogatás, sókerámia, télapó-öntés HÉ-BO gipszkiöntővel, szívószálból térelválasztó Anyák napjára.

Hö-hö, mondtuk, és gomboztunk tovább, de azért tudtuk, hogy vele is csínján kell bánni, mert alamuszi engedékenysége hisztériát takar, szeszélyes és bosszúálló, akár a többiek, csak ő még gyenge, gyáva és ostoba is.

A kikényszerített dicsérő azzal a bizalmatlan fordulattal zárul, hogy sok örömet szereznénk vele, ha máskor is így viselkednénk, azaz nem hagynánk el engedély nélkül a csoportot, társainkat nem buktatnánk lábbal, nem kiabálnánk, nem késnénk el, nem gorombáskodnánk, fütyülnénk, szotyoláznánk, verekednénk, köpködnénk ésatöbbi.

Elérkezett hatvannyolc viharos tavasza.

Nem hittem, hogy utolérhet a végzet.

Félhivatalos önvédelmi fegyverünk az ú-szöges csúzli: a lövedék lecsupaszított, kihegyezett, és begörbített drótdarab, de józan megfontolásból leginkább csak papírgalacsinnal lövünk célba Gyulay Miki fülére.

A Prágai Tavasz.

A 68-as budapesti tavasz Szemere utcai epizódja nem áll arányban a Prágai Tavasz történelmi sorsfordulójával, ahogy az eddigi Szemere utcai pajkos csintalanságokkal sem, de az sem állítható, hogy kimerítené a gyermeki rakoncátlanság fogalmának örökké táguló kereteit.

A sikoly túl hirtelen érkezett a lövésre válaszul, a fogalmazás félbeszakadt, Joli néni véres kardként magasba tartott ellenőrzőmmel vágtatott fel az igazgatói irodába.

Túllőttem a célon: kihegyezett kábel a titkárnő arcában.

Az igazgatónk vagy ember nagyságú, áttekinthetetlen óriásgrafikonokat rajzolt a szobája falára vagy továbbképzésre ment a kerületbe.

Nyertem egy kis időt, fellopóztam, belestem a tanáriba. Röhigcsélnek, viháncolnak, cigiznek, mint a gyerekek, mikor nincs benn tanár. Berta néni az ügyeletes, ellenőrzőm a mellső zsebében.

Onnan aztán ki nem lopom.

Letapizni a mozgalom lennonmekkártniját, és utánam a vízözön.

A napköziajtóban Joli nénibe ütközök: Joli néni, vigyázz, nehéz idők jönnek, rálépek a farkadra. Elveszem, te néni, az életedet. Nincs igazam, az ügy eltussolhatatlan, a Lignimpex felbőszült irodistái öklüket rázzák az iskola felé. Már nem érdekel a Joli néni, a szüleimmel való összecsapásra készülök, és arra az új helyzetre, amit az igazgatóiból fakadó megbélyegzettség jelent. Figyelmeztetőt kapni: véletlen, intőt kapni: vagányság, igazgatóit: veszettség.

Négykor hivatnak, és szigorú szavak kiséretében átadják

az ellenőrzőt. Bele se merek nézni. Kilenc sor sűrűn teleírva, pecsétek, aláírások.

Ájulás kerülget.

Csak csoszogok egyhelyben a téren. Driblizek, egy követ rugdosok, egy pillanatra elfelejtek mindent, hogy aztán annál elviselhetetlenebb legyen a gyomorszájamat feszítő végtelen szomorúság. Igazgatói, itt lapul az ellenőrzőmben egy igazgatói rovó. A hír: lelőttem a kontyos macát.

Véres zsebkendőt szorított arcához.

Egy Mengele vagyok.

Kukába fogok túrni.

Jaj, istenem, minek is nőttem meg.

Ülök a tér közepén, fölállok, nem tudok fölállni.

Leposa bácsi, hány az óra?

Csak gőgicsélt valamit az öreg. Leposa bácsinak nincsen órája, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy megállt az idő, hogy nem kéne az időt folytatni.

Benyálazott ujjamat feltartom, nincs szél, megállt a levegő, minden mozdulatlan, de akkor meg az idő mégis miért megy tovább? Miért alkonyodik be, miért kell mindenképpen hazamenni?

Hihetetlen: ugyanezen a szent helyen tegnap (vagyis ezer éve) a Zombay rámförmedt, hogy "biciklizés nincs", mert loptam a távolságot, ó, boldog, ártatlan aranykor, ó, fejelőbajnokság, és mikor megszomjaztam, abból a pocsolyából szürcsöltem vizet.

Nem megyek haza.

Aztán hazamentem.

Ahogy mentem haza, cipőm talpából kibújt egy szög, de észre se vettem, rá se bagóztam, fittyet hánytam rá, itt és most, a bottal verés, a rettenetes csihipuhi árnyékában.

Nem fogom kibírni - elviselhetetlen detonáció a szív és az agy tengelyében, kitör a frász.

Érintési fóbia: azért lettem a Briganti Banda mindenható fővezére, hogy senki ne verhessen meg, hogy ne ütlegelhessenek. A vérszerződésről is lebeszéltem ügyesen a skacokat: "Nem vagyunk mi, baszdmeg, Timúr és csapata".

Más időket élünk: mi van, cukkol Herendi, mikor újból felmerül a vérszerződés terve, vattában neveltek?"

Ha megvágom az ujjam - csak egy kis szúnyogcsípés - velük maradhatok délután, és nem köszörülik rajtam többé a nyelvüket.

Vagy bezárkózom a slóziba, és felvágom az ereimet, de az összeset, hogy ki a gyáva.

Tényleg bezárkóztam a vécébe, az ujjbegyemet nyiszatoltam, hogy menne-e a vérszerződés. Nem ment. Beszúrtam a pengét az ülőkébe, vizeltem.

Jöttek, hogy akkor most. Hogy hol? A padláson.

Ennek a trükkjét még a Kercsák szaszerolta ki: ha a lakat kampóját vízszintesbe fordítod, el lehet húzni a riglit. (Anyám a riglit szépasszonyzárnak hívja, hamiskásan somolyog.) Négyen ülünk körben, Frici, Petya, Herendi: a kajakos brigád - és én: viccnek. Középen pohár víz és a Herendi bicskája, jól kifenve. Miattam csinálják az egészet, tudom, szorcsiból, heccből, cukkolásból, mégse tudok kiszállni.

Nem, kösz, mégse, kitántorgok, csúfondárosan heherésznek. Pedig mi az a kis metszés a bottal való tángáláshoz képest.

Kinyomom a szöget a cipőm talpából egy kaviccsal. A zoknim kilukadt, sőt lett egy pici seb a talpamon, csipkedem hősiesen, hátha vérzik.

Nagy fohászkodással becsúsztatom a kulcsot a zárba. Kettőt fordul, nincsenek itthon. Mi ez? Csapda? Bánatukban máris világgá mentek?

Álltam a szoba közepén, ketyeg az óra.

Rendet raktam, üres aggyal és tekintettel bámultam a leckére.

A szekrény tetején a zöldre mázolt virágkaró.

Kigyúlt a fény az ablakokban, elaludt, kigyúlt, semmi. A kereszthuzat megemelte az újság címlapját. Lehúztam magamról a szvettert, szikrázott belül az anyag.

Eltűntek.

Elvesztek a szüleim.

Bekaptam egy szalmiákos cukrot.

Rókatündér őrangyalom akcióba lépett, lehet, hogy megmenekülök? Csak ne lihegje túl. Fene tudja, szeretném még látni a szüleimet. Mézes tejet iszok, kezemhez ragad a kanál, kilöttyen a tej a kockás plédre. (folyt. köv.)

Hatodikban a lányok megkergülnek. Teszik az agyukat, Kati nénit a vezetéknevén, "Cserhátinak" hívják, hülyefrizurás felsős fiúkkal kokettálnak. A Beregi, a Kiskati, az Ignáth meg a Tausz. Megfogadják, ha biológia órán lányt hívnak ki felelni szaporodásból, nem beszél a fiúk előtt. Rúzsozzák magukat, a tanárnők sminkjét utánozzák, illetve a tanárnők sminkjét kritizálják utánzással. Töröld le a szádról, fiam, sziszegi Vera néni, mert ha én törlöm le, azt nem köszönöd meg.

Árulás.

Kurvák.

Tapizni se hagyják magukat, szikrát hány a szemük, visszaöklöznek. Többedmagukkal agyba-főbe verik a tapizó Szakály Pistát.

Mi van már, az istenit.

Az a pech, hogy a legjobb csajok egyben a legkurvábbak.

Kurvaság.

"Láttam a Csillagszeműt, köszönt, és puszit dobott."

Anyád.

Csillagszemű.

Ki ez?

Na majd.

Ennek a huligánnadrágos Csillagszeműnek a hatása erősebbnek bizonyult szokásnál, erkölcsnél, hagyománynál: az osztály nyitott erotikus rendszerré züllött.

Nem is tértek többé észhez. A Beregi, a Kiskati, az Ignáth meg a Tausz. Belvár csajok, mi meg maradtunk kisöcsik balonpantallóban. A komolyan, felnőttesen udvarolni próbáló fiúkat közös erővel nevetségessé tették. Kiszemelték a legkisebb, legfejletlenebb fiút, Czakó Károlyt, őt dédelgették, ajnározták anyáskodva: de édi!

Hogyan öltözzünk: mindenesetre ne mártózz tetőtől talpig mohazöldbe.

Ilyen fittyfiritty kis divatfigurák, köpenyükre Omega-jelet hímeznek, hajukat tupírozzák - "úgy nézel ki, fiam, mint akit megtépett a tornádó". A Tausz fodrász lesz, jampi-foglalkozás, kitatarozza a többiek fejét, a Viaszbabát nyerítik kórusban.

Koncertre járnak, Udo Jürgens a Kistadionban, és a hullámos hajú Vico Torriani.

Kidagadnak az erek Kovács Kati nyakán, botrányos ízléstelenség.

Valami eddig ismeretlen zizegés. Tvisztpulóverben megy a Tausz a klubestre, már nem is jár, csak vonaglik, riszálja girhes kis testét, a krapekja egy szivacskabátos neandervölgyi. Nem mintha kéne, de azért megkérdezném, hová lettek az illatos levélkék, hová lett a híres nagy szerelmi szenvedély, amiért a vértanúságot is érdemes vállalni?

A fiúk közül csak Herendi képes haladni a korral: ahogy a nyolcadikos Mohácsi Tündével rokizik a zsúron! Mi oldalt állunk, mukifejek, ünneplőben, kisérőszülővel, kínos. Apám hüledezve nézi, ahogy a Herendi és a Mohácsi Tünde a terem közepén egymáshoz csapódva rokizik. Mohácsi Tünde neylonharisnyája üvegszálas, ruhája színjátszó, haja tupír, szája meggy, Herendi bajuszos.

Kavari-keveri zenés lárma, jelenti ki apám, kisérőszülők komoran bólogatnak.

Hol van már az az idő, mikor szerelmi vallomásból meghógolyóztam a Kiskatit, de aztán megsértődött, mert a Hajdú Jutkát is fejbetaláltam?

A nejlonnadrág "Zacskóstej" felirattal már nem annyira az erkölcsi hanyatlás, inkább az őrület jele. Díszcsatot biggyesztenek rá pirosra festett pingponglabdából. Pingponglabdás tejeszacskó-nadrágban és tvisztpulóverben pompáznak valamikori szerelmeink. De a lelki torzuláshoz a viháncoló jókedv önfeledtsége párosul, a titkot tudók boldog gőgje, ennél kevés bosszantóbbat lehet elképzelni.

Útjukra bocsátottuk őket a kárhozatba, lepra társaság.

Hogy dédelgettük őket alsóban! "Mennyasszony-vőlegény", "körben áll egy kislányka", és a szerelemsorok.

Hát, igen, a római pápa is tévedhet. (Apropó, bemondta a rádió, hogy a pápa megtiltotta a papoknak az ökölvívást - akkor eddig engedte? Rászámoltak a pápára, megsorozom a bíborosomat?)

A szerelemsoron rendszeres időnként változtatni illett, mert aki nem csereberélte a neveket, izléstelenséget követett el, hamisság, betegesség, mániákus szerelmesség gyanujába keveredett. A változásokat csak szubtilis eszközökkel volt ajánlatos érzékeltetni, mert az aktuális szerelemsor teljes nyilvánosságra jutása, függetlenül a benne szereplő nevektől és azok sorrendjétől, kínos és megszégyenítő lelepleződésnek számít. Egyes adatokat óvatosan kiszolgáltatsz, bizonyos híreket megszellőztetsz, most a Kiskati nekem a harmadik, hogy jelezd a szerelmi életedben lezajló dinamikus változásokat, hogy ne keveredj monomániás szerelmesség gyanujába. Ezeket az infókat be lehet cserélni más infókra, lehet zsarolni, meglepetést okozni, intrikálni, egyáltalán a szövevényes érzéki viszonyok életteli világában való tevékeny és erőtől duzzadó részvételt bizonyítani. A szerelemsor olyan változó, titkos kód, ami az osztály vezető rétegéhez való tartozást és az azon belüli változó pozíciókat szimbolizálja. Gyulay Miki vagy Méhes Tibor nem is ábrándozhat arról, hogy valaha az életben szerelemsora lesz, hogy szerelmi vonzalmuk ábécéje, ha egyáltalán volt ilyen, részt vehet a hivatalos szerelemsorok kusza és játékos, más szempontból véresen komoly és zárt rendszerben bonyolódó hatalmi politikájában, és eszükbe se jut, hogy e diszkrimináció ellen berzenkedjenek, mint ahogy a felső tízezer beltagjai se lázadoznak az ősi szabály ellen, hogy a mindenkori fővezér első helyezettje, főszerelme, amennyiben éppen publikus, nem szerepelhet másnál első helyen, mert ha igen, az párbajkihívásnak számít, és durva megtorlást von maga után.

Hajdú Ági csak a enyimé.

Horváth Zsókának nem nő ki a melle, kiesik a mátrixból.

Hajdú Ági átköltözött Budára, Beregi meg a Kiskati lettek a legjobb nők. De mire a legjobb nők lettek, a Beregi meg a Kiskati, a két fénypofa, furcsa szokásnak kezdtek hódolni: Mastroianni-képet vettek a trafikban, és ráírták: IMÁDLAK!,

de még azon a héten belehabarodtak a Somogyvári Rudolfba is, és fölmerült a kérdés, hogy a Beregi Zsuzsinak legyen a férje a Marcello Mastroianni és a Kiskatinak a Somogyvári Rudolf, vagy fordítva, a Marcello Mastroianni lesz a Kiskaté, a Beregi Zsuzsié me a Somogyvári Rudolf, azt kiabálták, hülye ficsa, pukkad meg, és egész délután nem szóltak egymáshoz.

Egy fiú sose mondaná, hogy pukkadj meg.

Azt se szívesen, hogy "lezser".

Lezser.

Bácsi néni elárulja anyunak, hogy ő bizony, ha öltözik, kikapcsolja a tévét, vagy átmegy a másik szobába, őtet ne bámulgassa a Varga József, a Savanyújóska a gülü szemeivel.

A zuglói nyilasper fővádlottja.

"Mi ez, fiam?"

"Mi lenne: régi képe a meghót embernek."

Hosszabbodik a szoknya: midi, maxi - na de legalább a harisnyakultusznak befellegzett. A naívak és gyanútlanok megkockáztatják, hogy a divatnak, mint olyannak, ezennel vége, mert minden forma, szín, anyag, minden variáns megvolt, de csalódniuk kell, mert a régmúlt rozsdásnak, avíttnak és elfeledettnek hitt nehézfegyverei nagyonis hatékonyak bizonyulnak a jövő izmos kezében - ha csak annyit mondok: bubigallér.

A tavasz.

Jól beleizzadt, és nem írt többé verset Szentiványi Bea.

Lemúr Miki másnap elém tette a padra élete első versét, címe: Milyen a Közértben a hús?

Milyen a közértben a hús?

(Lemúr Miklós verse)

"A Közértben a hús:

elszíneződött,

rosszul kivéreztetett,

beszáradt,

kérges,

szennyezett,

nyálkás,

ragadós felületű,

avas,

penészes,

fülledt,

poshadt,

dohos,

üregeket tartalmazó,

széteső,

levet eresztő,

nyálkás,

lepedékes,

kenőcsös,

megrágott,

szőrös,

sörtés,

kormos,

atkáktól fertőzött,

gennyes gócokat vagy mirigyeket tartalmazó,

kukacos,

porcogós -

egyszóval milyen a Közértben a hús: finya."

Tíz óra tíz, ilyenkor már tilos a porolás, Bácsi néni felszól, tessen kérem azonnal abbahagyni. Bácsi bácsit elvitte a ketyegője, Bácsi néni maradt a házmester. Szétosztja reggel a tejet: hófehér üveg a küszöbön kék alumínium kupakkal. Tíz óra tizenöt: sikoltozás, rohangálás, szirénázó rendőrautó: a negyedik emelet negyvenhétben ismeretlen tettesek bestiális módon kioltották Jellemes Lajosné nyugdíjas életét.

Miután Bácsi bácsit elvitte a ketyegője, Bácsi néni albérlőt vett a kisszobába, vele végeztette a szemetelést. Csak Bácsi néninek volt kulcsa a lifthez, mindenkit fel kellett kisérnie, nem volt ajánlatos túlzásba vinni a liftezgetést. A lakóbizottság megszavazta, hogy vasárnap délután nem kell lifteznie, kimehet a temetőbe Bácsi bácsihoz. (Beutalót is kapott ősszel Szigligetre, egyik délután séta közben a festő és a Balaton közé került - kimenekült ugyan, de soha nem tudhatta meg, hogy rajta maradt-e a képen.) Egy szép napon kilógatták a liftkulcsot a lépcsőházban, és bár csak a házban lakó nagykorúak használhatták, mégis lehet, hogy itt, ezen a ponton kapott léket a kommunizmus büszke hajója? Az viszont bizonyos, hogy Jellemes Lajosné sorsa ekkor pecsételődött meg, mert a rabló a lift segítségével jutott fel a negyedikre észrevétlenül.

Sokat beszélgettem Apámmal a Balaton utcai gyilkosságról. A gyilkos köztünk él. Jön szembe az utcán, nem ismerjük fel, rémületes.

Jellemes Lajosné nyugdíjas halála után néhány nappal újabb véres esemény borzolta fel a kedélyeket. A Balaton utcai gyilkossággal ellentétben a Kennedy-gyilkosságot szabályosan filmre vették, sok száz rendőr figyelte a terepet, mégis.

Mindkét ügyet sűrű homály fedte, de a dolgok igazságtevő természete szerint előbb-utóbb horogra akadnak a gonosztevők.

Ma már senkinek se érdeke a hallgatás, de nincs, aki beszéljen.

Oswaldot, a kommunistát, Pálffy György elvtársát, nem a kommunisták, hanem egy hamiskártyás, Jack Ruby tette hidegre, ami nem biztos, hogy ugyanaz, de a végeredmény szempontjából édesmindegy.

A kiszivárgott féligazságok összemosódnak, mindennek az ellenkezője is igaz, sőt csak az, csakis a dolgok szöges ellentéte igaz, sőt az se.

Vajon Pálffy György, ha megéli, elfogadja-e Oswaldot elvtársnak? Elfogadja-e azután is, hogy Oswald kilövi az elnököt? Elfogadja-e azután is, hogy a kommunista elvtársai meg őt küldik gajdeszba?

A drága, kócos Fidel papa sose álmodik véres jatagánnal, és túlél mindannyiunkat.

Bácsi néni nem szerette a női albérlőket, mert azok mosnak is.

Bácsi bácsi utolsó ténykedése, mielőtt elvitte a ketyegője: levelet írt a Lottóigazgatóságnak.

"Tisztelt Lottóigazgatóság! Én 72 éves ember részemről ünnepélyesen kijelentem és becsületszavamat adom, hogy bármennyit nyerek április hónapban a lottón, annak 50 %-át, azaz a felét felajánlom a hős vietnámi harcos elvtársak részére, és az összeget már nem is veszem fel, hanem rögtön átutalom részükre. Maradok tisztelettel: Bácsi bácsi."

Maglódi Pityu bácsi jól beszívott aznap reggel. Arra ébredt, hogy nem hallja a kutyát. És valahogy olyan kancsalul jön be a fény az ablakon. Azt álmodta, hogy egy fekete ládában fekve ki kell nyitnia egy esernyőt. Maglódi Pityu bácsinak sose volt esernyője, minek, megszáradsz, kibírod.

Bolond! Bolond!

Semmi.

Hol a csizmám, bassza meg.

Maglódi bácsi sokáig nézte a rezgő holdat két példányban, egyik fönt az égen, a helyén, a másik lent a vizen, ahol se holdnak, se víznek nem kéne lennie. A butykos után nyúlt. Na, komám, most aztán vagy megtanulsz repülni vagy...

Kiállt a ház elé, immár a folyópartra, és nézte, mit visz a víz. Döglött lovat vitt a víz, felfúvódott tehenet, de nemcsak azt, hanem, láss csodát, egy esernyőt is vitt a víz, és az esernyő ringó öbléből, mint egy nagy, fekete, nyitott kagylóból sárga kiscsibék tekintgettek kifelé. Pompásan utazunk, Pityu bá. Jöjjön maga is, nem kell ám félni.

Meghibbantam.

A kerítés végénél, a hold és a lámpák lidérces fényében felbukkant egy motorcsónak (mocsó), meg egy rohamcsónak (rocsó). Katonák szálltak ki a rocsóból meg a mocsóból, és megragadták a kicsit álmélkodó, majd haragosan rúgkapáló, ám mindenképpen nagyon részeg Pityu bácsit. Azzal fenyegetőztek, hogyha Pityu bácsi úgymond gizdáskodik, és továbbra is azt ordítja teli torokból, hogy mindenkit kivégeztetek, akkor nem veszkődnek vele tovább, homokzsákba gyömöszölik, és beépítik a védőgátba.

A katonai sátorban egy orvos hajolt Pityu bá fölé, és értesítették Maglódi Vera, budapesti napközis tanárnőt, hogy az apja delirál. De mire Maglódi Vera, budapesti napközis tanárnő megérkezett, az apja már egyáltalában nem delirált, hanem éppenséggel rá akart gyújtani, pálinkát követelt, és azonnal vissza akart menni, hogy megkeresse a Bolondot.

Pityu bácsi minden kutyáját Bolondnak hívta.

A dömperek forgása hatalmas kátyúkat vájt a földbe.

Az árvíz Pesten vidám operettvilág: a kettes villamos helyén bohókás alkalmi fürdőzők a rakparton, a Beloiannisz utcában az első emeletről horgásznak a lakók, a Bécs felé tartó szárnyashajón, amely mintha összezsugorodott volna a hatalmas víz közepén, iciripiciri utasok integetnek pálcika kezükkel, buzgárok törnek fel a Margitszigeti Nagyszállónál, a belvíz elönti a Sportuszodát is: a mentőbrigád tutaja a nagymedence fölött, karneváli hangulat, Velence.

A természet érezteti hatalmát, megtréfálja az embert, de az ember érti a tréfát: munkából hazainduló, atlétatrikós fiatalemberek hógolyóznak hahotázva egy júniusi délután a csepeli HÉV-megállóban. (Váci út, felelj neki.)

A közlekedési katasztrófák már nem olyan mókásak (kitolat a vonat a Nyugatiból, Dunába zuhan a locsolókocsi.)

Fekszem az ágyban, szent agónia foglya. Ferde fénysáv a paplanon, nyitott könyv, víz, gyógyszerek, walkman.

Elfogy a múlt: könnyű halál.

Teljes életet éltem.

Bejön a lány, hogy langyos, száraz tenyerét homlokomhoz érintse. A múlt képei közt való élveteg kurkászás helyett úgy döntök, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Nemsokára felébredek. Mellettem piheg arám, melyik is? Nem szerettem senkit. Elalvási puszinál belestem Anyunak. Emlékezhet-e egy gyerek álmában arra, hogy majdani halála pillanatában múltbeli önmagáról fantáziál? Ha nincs itt senki, rosszul csináltam. Egyszer a Tausz Jutkát mindenki szeme láttára felpofoztam. Téptem a haját, hagyja abba, mit képzel, belém nem lehet szerelmes. Nem engedem. Anyajegy a homlokán, barna kitüremkedés a bőrön, az is iszonnyal tölt el, hogy mondjuk ahhoz hozzáérni.

Rálököm a kukára, elcsúszik, lucskosan bőgni kezd.

Szétfeszül a száj. Tátogj. Sípol a vérráspoly.

Azt képzeli, hogy egy frissen öltöztetett, illemtudó baba, akivel még nem játszott senki, illatos és megérinthetetlen, - a buszon odasúgja neki egy őszhalántékú öltönyös, egyem azt a habos kis puncikádat, amit még elereszt valahogy a füle mellett, de a lépcsőházban a Bütyök várja, kiráglak a bugyidból, te, és akkor, még aznap délután arra az elhatározásra jut, hogy vagy felakasztja magát vagy beleszeret valakibe, de halálosan.

Lábamra kúszik a fény. Pipaszár, így hívtam mindig viccesen, mert öniróniában nagy voltam. Nemsokára gonosz kis őrangyalom furulyázza rajta az ilszilenciót.

Azért lettem író, mert féltem, hogy mások kövérek.

A fájást érzékelő idegdúc még mindig józanul, célszerűen működik, oda kell visszahúzódni, a funkció közömbösségébe.

Nem sokat mocorogni.

Teve alakú repedés a plafonon, kispárnával szúnyogra lőttem sok-sok évvel ezelőtt. Idill, kétségtelen. A múlt képei, a szép emlékek többnyire egy nagy berúgáshoz kapcsolódnak.

Aztán felébredni, gyorsan bepakolni, bekapni néhány előre kikészített kolbászos katonát, fél nyolckor vár a Frici a Stollár sarkán, és nincs még meg a nyelvtanom.

Hamarosan kisöcsi lettem balonpantallóban. Tausz Jutka a hosszúhajú krapekjával csörög a beatklubban. Szégyen, megvetés, felejtés. Ugyanezek a szériák, remény, gyönyör, szégyen, megvetés, felejtés.

A felejtésekbe betokosodva leszel halhatatlan.

Mintha egy fekete spulniról tekernék le az áttetsző szálat.

Délután Inotay doktornő, az utolsó liezon, fecsivel matat a fenekemen. Mogorva, rögtön kéri a lét, így van ez jól, ezt érdemlem. Ez dukál. Nem lettem szentimentális. Szivem hidegen forog, néhány távoli szerv emlékezik tétován a lehetséges és langyos érzelmekre.

Üresen lepergő pillanatok befejezett sora.

Ha nagyon fáj, vinnyogni nem illik.

Elkezdtem írni a híres embereket és az osztálytársakat, hogy tudjam, ha lelövik őket.

U Thant. Nevében az U: jellegzetes burmai jelölése a negyven éven felülinek. Legjobb barátja: U Nu, azaz "Öreg Nu", Burma híres miniszterelnöke.

Csombe. Mobutu talpnyalója. Tízmilliót sikkaszt, megzsarolják, így lesz belga kém.

Hoover. FBI-főnök. Kedvenc kifejezése: belső felforgatás. Ő terjeszti el az ujjlenyomatokat.

Luigi Longo. Látta Lenint élőben. Szigorúak voltak a konspiráció szabályai: őt viszont senki se látta élőben. Mikor kitört a háború, a fronton termett, hogy az első sorokban harcoljon, akkor látták őt is élőben.

Mobutu. A belga titkosrendőrség ügynöke. Bejelenti, hogy öt éven keresztül ő lesz Kongó elnöke. Talpnyalója: Csombe.

Nicolae Ceausescu. Börtönévei során meleg baráti kapcsolatba kerül a veteránokkal. Mikor egyesül a két munkáspárt magja, póttaggá választják.

Phan Van Dong. Mandarinnak születik, hét évet tölt a Halál szigetén, majd bekapcsolódik a munkásmozgalomba.

Fejszál. Szaud herceg, a régi típusú, konok kényúr az olajkutak terhére felvett előleget háremének mértéktelen felduzzasztására fordítja, mire az "Ulemák Tanácsa" Fejszál herceget nevezi ki az ország uralkodójává.

Grecsko marsall. Világszerte elismert hadvezér. Barátja: Konyev marsall. Együtt mulatnak, együtt harcolnak Konyevvel.

Johannes Virolajnen. Tagbaszakadt, szőke óriás, szenvedélyesen szerelmes a mezőgazdaságba.

Kenyatta Dzsomo. Neve azt jelenti, Égő Lándzsa. Földrész-méretekben gondolkodik. A megrémült angol gyarmatósítók azzal a koholt váddal veszik őrizetbe, hogy Mau-Mau névvel titkos bukmékerirodát szervez Kikujuföldön.

Aldo Moro. Finomabb római szalonokban azt játsszák, hogy felolvasnak Moro beszédeiből egy nyakatekert részt, és a jelenlevőknek ki kell bogozniuk, mi lehet a kérdésről a szónok valódi véleménye.

Skrofulák Tibi. Skrofulák Tibi árnyékban élő nyúlagyú hebefrén. Gyászszegély a köröm alatt, csimbókokban lógó haj. Amorf képződmény, vigyorog, mint a vadalma, vészes hülyeségben szenved. Néhai Csesznegit idézi a feleleteivel: "Ludas Matyi számbavette anyja lábait", "a vékony munkásréteg egyre vastagodott", "Asztrik apát felkente Szent Istvánt a trónra".

Mazányi Mónika. Vidékiesség, csöndes cseléd-alázat, unalom. Nem köszön. A nevetségesség és mellőzöttség sötét bugyra. Nyolcadikban kinövi szemüvegét, kitelik, megszépül, Mazányi, a famfatal, de már késő. Nincs idő.

Bólyai Feri. Bólyai Feri szórakozottságból telehímzi az ellenőrzőjét ötösökkel. Azt hazudja, elvesztette, onnantól "kettős könyvelés". Nagybátyja klosár Párizsban.

Dormán Enikő jelentést ír az úttörőszobában, egyik hajfonata a vállán, másik az őrsi naplóra hull. Festmények a falon: Scsipakov: "Először szánt magáén a béres", "A jelképes csőszkunyhó", és Kántor Ede: "Mezítlábasok a Csasziban".

Egy kerek erdőben, puff,

Szarkák verekedtek, puff,

Szarka Matyi meghallotta, puff,

Szúnyog lábát kirántotta, puff,

Bagolyt küldtek orvosért, puff,

Míg a bagoly ballagott, puff,

Szúnyog néni megfagyott, puff.

Hozzáteszem: a puffokat ő találta ki.

Mindent az őrsvezetőhelyettessel, Dormán Enikővel, azaz énvelem végeztet. Elesett őrs vagyunk, mely etikai értelemben a megsemmisülés felé hanyatlik. Rajzászlónk tisztaságát mindössze 27 pontra értékelték."

Lemúr Miklós, a Paraszt-őrs megszelesedett vezetője a szomszédos könyvtárszobában éppen egy érdekes cikket olvas a Fiúk Évkönyvében a hidak statikájáról. A falon itt is festmények: Resetnyikov: "Ismét kettes", egy másikon rongyos gyerekek csorba bögrével ingyen levesért tülekednek a csarnok előtt, valamint egy teljes alakos József Attila, akiről azt mesélte Olgi néni, hogy 39-es lába volt, de egy 43-as, gombos, betétes lakkcipőben kellett járnia.

Ha a Paraszt-őrs egyszerre ugrálna a folyosón, gondolta Lemúr Miklós, leszakadna az emelet.

Összedöleszteni a sulit.

Lemúr Miklós utolsó őrsvezetői ténykedése, miután Klári néni célirányos ösztökélésére őszintén feltárta vívódásait, és visszahullott a nótafák és zászlótartók közlegényi televényébe, a mókamesteri tisztség létrehozása volt. Az újonnan választott mókamester, vagyis maga Lemúr Miklós első indítványa szintén egy új őrsi tisztség létrehozása volt, höhö, nagyon vicces: őrsi kivégzőosztagparancsnok.

Tudod, mi a véleményem rólad, mondta Dormán Enikő, hogy szétzülleszted a mozgalmat.

Nem zülleszthetem szét a mozgalmat, mondta Lemúr Miki, mert egy napon születtem Majakovszkijjal.

Mostantól Mihin hadnagy sírját fogjuk gondozni a Kerepesi temetőben. Azért esett Mihin hadnagyra a válaszás, mert láttuk a síron a fényképét, és megbolygatta érzelmi világunkat, hogy arcának vidám kifejezése milyen ellentétben áll azzal, hogy meghalt.

"Ez egy szovjet katona,

úgy hívják, hogy Kosztya,

testvérekkel együtt,

szabadságunk hozta".

Brikker szovjet elvtárs nővér és nagymama néni elhozta magával kisunokáját, a nyolcéves Lónyát is. Lónya szalamandrát fogott a budai hegyekben, eltette spirituszba, hazavitte, de nem bírta ki, órán körbeadta, és az amúgy jelesrendű, jó magaviseletű diák, Lónya, magyar gyíkért intőt kapott. Levelet írt Paraszt őrsnek: megemberelte magát, űrhajós lesz, és csókol mindenkit, Lónya.

Irány a Balaton, úgy éneklünk, majd kisiklik a vonat. Kötelező levélírás, beszélgetés az öreg halásszal. Berta csapatvezető néni, a mozgalom lennonmekkártnija az esti zászlólevonásnál négy rendetlen kispajtást megdorgál, mert csendespihenőben elhagyták körletüket, snecire horgásztak bottal. Drámai hangon sorolja a neveket: Rónay László... Sabján László... Gara László... ekkor már az egész Kállay csapat hegyezi fülét, a szúnyogok elnémulnak, a napkorong odatapad a kiváncsi döbbenettől a Badacsony oldalához... és, folytatja Berta csapvez néni, de megremeg a hangja... és: László Endre.

Harsan a kürtszó, ki az ágyból, frissen, mosolyogva kezdjük a napot - a későn kelőket gúnyos taps fogadja.

Egésznapos kirándulás, akadályverseny: "Kedves Pajtások, őzgida gödörbe lépett, eltörött a lába, tapsifüles szaladt orvosért, eltévedt, Misi mókus elindult keresésére, mogyoróbokorra talált, nem tudott ellenállni."

Libasorban vonulunk, veszélyben a helyezés.

Alumínium kulacs, növényprés, tereptérkép.

Sarkamon egy vízhólyag, cipő ment a kavicsomba.

"Pajtások, szegény őzgidának nagyon fáj a lába, részesítsétek elsősegélyben, a meglepetéseket hozzátok magatokkal, és ne feledjétek: a néphadsereg a mi hadseregünk."

Lepényevőverseny: már leharaptam volna a középdöntő egyforintosát, de Navratil az arcomba tenyerelt, és mikor Mária néni megpuszilt, lekváros lett az orra.

Slambucos kondérba zöldhernyó potyog eperfáról.

Itt volt elrejtve a Kállay Éva csapatzászló (rohadt fritzek), csak az esőben össze kelletett csomagolni. Mutatja Berta néni a csomagot, amiben a csapatzászló lapul, körbeálljuk a szemerkélő esőben, és dalra fakadunk, míg jön az Ikarusz. Pompásan buszozunk.

Őrsi portya: az alsógödi MHSZ-telep felől friss énekszót sodor felénk a szél. (Sederint.)

Összekovácsolódunk a csillagtúrán egy terjedelmes vidéki alapszervvel.

A helyes válasz: Ságvári átoperálta arcát, és lelőtte cukrászdában detektívokat.

Joó Gabi készítette a ládikát, amiben a szihalmi Ipar őrs egy Szihalom határából vett őrsi rögöt küldött Csillebércre.

Zöld katonai helikopterek a kuruc felkelés zászlait húzzák a ködben.

Bolgár pajtás jelvényt tűz mellemre, azóta jóbarátom, javítgatja oroszomat.

Vörösnyakkendős ifisták szögesdrótot tekernek a fatörzsre, hogy a gonosz macska ne tudjon felmászni a fészekhez. Együtt kajálunk, "kolkaja", mondják, bedobod uzsonnád a közösbe. Sietnek, exportból visszamaradt strandhintákat fognak felszerelni a Kékesi Béla altáborban.

A fekete rabjai is megtalálják napi adagjukat.

Jazzt játszottak Tyihonovnak, magyar népdalt követelt. Szalmazsáktömő verseny.

Cseterki Lajos és Tamara Kucenko a bányaliftben, "A két pajtás öröme."

"A dolgozó népért, a hazáért előre!", a döngő válasz: "Rendületlenül!"

Mikor meggyilkolták Lumumbát, a Szemere utcai iskola Paraszt-őrse az úttörőházban a vádlottak padjára ültette az imperializmust. Skrofulák Tibor pajtás vállalta az imperializmus szerepét. Vádoljuk az imperializmust, kiáltották a Paraszt őrs tagjai, vádoljuk Csombét és Mobutut, vádoljuk a finánctőkések rágalmazó propagandaszervezetét, vádoljuk a Pentagon ultráit, vádoljuk a revansistákat, akik nem ismerik el az Odera-Neisse határt. Skrofulák Tibor pajtás megsemmisülten hallgatott. A magyar labdarúgó válogatott éppen Kairóba készült. A Paraszt-őrs megkereste az iskola régi tanulóját, Káposzta Benőt, a válogatott keret tagját: maradandó érzelmi hatást gyakorolt a fénykép Lumumba gyerekéről, aki kezében tartja a Paraszt-őrs matyóbabáját.

Volt olyan is, aki nem írta alá a tiltakozó levelet, mert akkor nem engedik be a dollárövezetbe.

Az emberiségnek drukkolunk az imperializmussal és a természeti katasztrófákkal folytatott küzdelmében. Bokányi Dezső születésnapján örömmel jelentjük: megtanultunk írni-olvasni.

Harcolunk a babonák ellen, a tudás eloszlatja a sötétséget. A tudomány: a jelen méhében szunnyadó jövőt ostromló képzelet.

A nejlon regénye, az ezerarcú PVC, a tranzisztorcsalád újszülöttei, a vasporhoz rögzített hang.

Az Antarktisz: az emberiség fridzsiderje.

Horváth Zsóka vígkedélyű rossztanuló, trampli és egérfogú, ő alakítja a "csúnya barátnő" klasszikus szerepét a világszép Ignáth Mari mellett. A szélsőségek szövetsége a középszerűség normalitása ellen. Összedörgölőzve, gőgös ajkbiggyesztéssel, méltatlankodva sustorognak egymás fülébe.

Horváth Zsóka a társalkodónői szerepen és az egérfogakon túl arról nevezetes, hogy nincs melle, fodortalanul feszül az egyenes bőr a mellkasán.

A melltelen nő. Előnyös, nem lehet letapizni.

A tapizás ártatlan fiúi virtus, mint a villamosütközőn utazás vagy az építkezési állványok megmászása. Nem kéne annyira megsértődni. A fiúk egymást is megcsocsózzák. Rávetik magukat Gyulayra, és hangos csocsóbüdi! kiáltások közepette megmogyorózzák. A csocsóbüdit mindenképp kiáltani kell, különben buzulás. Csocsóbüdi. Lemúr Miki egyszer kisérletképpen nem védekezik. A csocsóbüdi lényege, hogy az áldozat üvöltve, rúgkapálva kitépi magát a támadók karma közül. Lemúr Miki kikapcsolja a testi érzékelést, vár és figyel.

A dögönyözők.

Zavartan abbahagyják, szégyenkezve elkullognak.

A transzformált erotika érzékeny, ezredvégi stilémái: a nyelvi alakzatok sora a csocsóbüditől a megszopatlakig, akárcsak a tárgyi világ jelenségei a tikitakitól a gördeszkáig, a boxertől a spréig, a tupírtól a reflexsamponig. Az építési terület palánkjából kihúzol egy nádszálat, hegyére autókerékről szelepsapkát lopsz, és befőttesgumival fellövöd a hatodikig. Szemcsöppentő pipetta gumiját ivókútnál felfújod, frissítő vízsugarat bocsátasz a kukák körül sertepertélő Guberaverára, és ő rongyai közül előrántott fakanállal vág feléd: "nete, azanyád marha istenit".

Beregi Zsuzsi öccse tejfelesszájú kisiskolásból nyurga felsőssé majd bajszos, vállas fiatalemberré kamaszodik. Immár nem ajánlatos vele viccelődni. Ül a lépcsőn, el akarsz slisszolni mellette, rádreccsen: "köcsög, erre mászol még egyszer, megszopatlak".

Ezt például régebben nem így mondták, kéremszépen.

A megszopatlak különös ellentmondása, hogy egy homoerotikus felajánlkozás hitelesíti a fenyegetőző férfias nekiveselkedését.

Egymást váltják a téren a gengek, ahogy nyaranta átépítik a mászókákat is. Vezérek, alattvalók, hatalmi harcok és szerelmi drámák. Az életkor szigorúan tizennégy év. A kisebbek nem rúghatnak labdába, a nagyobbak máshova (diszkóba) járnak, nem a térre, az már snassz. A külsőségek, hatalmi jelvények és dumák változatossága kárpótol a dramaturgia szegényességéért. Egy egyik évek óta sóváran lábatlankadó incifinci kiskölyök hirtelen mutáló hangú, borostás néptribunná növi ki magát, néhány hónapig élet-halál ura, aztán beiratják élelmiszeripari szakközépbe, néha még felbukkan, de már csak egy foszló emlék, egy távoli, idegen világból visszajáró kisértet (lemúr), aki bizonytalanul botorkál valamikori birodalmának változó díszletei között, és nem érti, félelmetesnek és nevetségesnek tartja, és azonnali feledésre itéli az új vezérek által meghonosított új stílust, divatot és szabályokat.

A csukott ajtó mögül is hallom, hogy egymásba csattan a két hang.

Kinézek: mi van már!, elhallgatnak.

De tovább dolgoznak a kezek, lábak, szájszögletek. Nem a "ne a gyerek előtt" csöndje, hanem kivárás, készülődés, az indulatok akkumulációja. A pergő hüvelykujjak könyörtelen indulattal súrlódnak egymáshoz.

Visszasomfordálok, nem húzom be az ajtót, hogy a kellő pillanatban közbeavatkozhassak.

Csönd, suhogó, nyúlós, miazmás, de csönd.

Dühödten malmoznak.

Be kéne csukni, de a kicsi neszből rájönnének, hogy hallgatóztam, hogy hallgatózni kell rájuk. Állok a résnél, faszent. Kapóra jön, hogy kiszárad a torkom, hangsúlyosan zörgök a csappal, lötybölök, de elszámítom magam. Ahelyett, hogy ez az apró, jelentéktelen esemény frivol közömbösségével visszaterelné gondolataikat a bevált, hétköznapi kerékvágásba, épp ellenkezőleg, megsértve a baljós csend érzékeny felületét, a szuttyongató izgalmak felbátorodnak, lendületet vesznek, és ott vergődnek ismét a nagyszoba geometriai rendszerében.

Ordítanak.

A gyűlölet akusztikája.

Eltitkoltad a prémiumot, elittad, te szemét, elköltötted, fogd be pofád, pofád csak neked van, befejezted?

Ásítok az izgalomtól, úristen, hogy fogom a szüleimet felnevelni?

Én már annyira fel vagyok nevelve, hogy akkor is eltakarom számat, ha egyedül ásítok, mintha láthatatlan megfigyelők vennének körül.

Latyakos sírás cihelődik a gyomromban.

Inkább leszürcsölöm a meggybefőtt levét.

A felnőttek mindent tudnak, mégis boldogtalanok, mégis meghalnak. Rosszak a felnőttek. Szeretnek rosszalkodni, a kisebbek munkáján, cselekedetein, beszédén gúnyosan hahotázni, a másik felnőttet csőbe húzni, leforrázni, blamálni, megszégyeníteni. Vendégeskedésnél túlöltözni a házigazdát. Bosszúállók, rosszmájúak, neveletlenek.

Marad Anyu.

Anyu, ha szomorú, mindig mos.

Szomorú, ideges, azonnal fenn van a plafonon.

Síró Anyut hogy vígasztaljam?

Az ajtórés: hosszú, fényes penge. Becsukhatnám, mostmár mindegy. Jól be kéne csapni, mint a házmesterünk esténként a liftajtót vagy ahogy az új gazdasági mechanizmust fékező, betokosodott szakszervezeti bizalmi csapja a gulyáskommunista, fridzsiderszocialista gyárigazgató orrára a gyárkaput. Este jön a házmester kukázni, üres vödröt lecsapja, liftajtót bevágja. Felismerem a stílusból, a szemetelés ritmusából, zenéjéből, hogy ma este Éva néni szemetel, és nagyon zabos, mert Józsi bácsi becsiccsentett délután, és elvesztette vadonatúj pemzlijét - vagy: ma Józsi bácsi szemetel, pityókásan dülöngél, na, majd kap otthon az Éva nénitől.

Berántja üres vedrét a lakó a küszöbhöz láncolt háncsfonatú lábtörlőről.

Csöpög a csap, meg kéne bőrözni.

Megbőrözni, kötényt adni, megmajmolni.

A konyhafalon kalocsai mintás időmérő levesestányér, a kimerülő elem és a gravitáció sziszifuszi küzdelme: a mutató erőlködve felkúszik a hetesig, a súlya visszahúzza, nincs tovább, örökhét. Háziáldás: "Szép feleség, jó ebéd, boldogsághoz mi kell még?"

Hol a könyököd? Szorítsd a törzsedhez, figyelj apádra.

A leveshűtés technikái: mélytányért mélyhűtőben előre lehűteni - generállötykölés - kanálfújás.

Az utolsó akkord: félájultan tunkolgatsz.

Hol van az az ágy, sóhajtja apám, becsoszog a szobába, a végső ellustulást nyögdécseléssel kiséri.

Bemegyek a szobámba én is, fa tolltartóm fedelére csakazértis ráragasztom halenyvvel a lignimpexes naptárt. Ezerkilencszázhatvankilenc. Mi közük hozzá.

Unatkozom.

Matekszakkör. Mentem. Sziasztok.

Reggel benyit anyám: "itt az idő!".

Nyomja a kisrádió (Vosztok) az oldalamat, de nem mozdulok, nem kelek fel. A sublód, a ripsz, az eltekert nyakú porcelánfigurák, fénytelen politúr, tottyos kárpit, reggeli krónika, reggeli bepakolás, föcilenyó, brómozott tea, fejes vonalzóval a Csesznegi vajon megadagolná-e az Igazság néni ülepét egy százasért?, sóspacsni, piszkozatbeadás, "hallani akarom a csöndet", pedellus és pedellusné... hát nem és nem.

Nem kelek fel.

Apám borotváján a fehér habba kevert fekete szőrszilánkok.

Fúj, az élet, nem kell, és hagyjatok!

Körmöm álmomban beleakad a korallpiros selyembélésbe.

Óvatosan megközelít, hogy nem vagy te lázas, te gyerek?, de sejtem, miben sántikál, szorosan ölelem a paplan csücskét.

Fogok én itt teveled szórakázni, dohogja, és úgy vágja be az ajtót, mint a gulyásszocializmust biráló tévéjátékban a felpaprikázott szakszervezeti bizalmi.

Zihálnak a csövek a falban. A kukáskocsi halálos üzenete lentről. Tegnap felragasztottam a lignimpexes naptárt a tolltartóm fedelére - a portástól kunyeráltam, nem tudja, hogy én lőttem le a titkárnőt csúzlival - aztán az üres ragasztóstubust kidobtam, a szemetet Józsi bácsi este, zsuppsz, a kukába szórta, és most, hallga, szszszsz-klaff, igen, most pottyan bele a kukáskocsi rettenetes bendőjébe.

Bekapcsolom a rádiót (Vosztok), este befogtam a SZER-t, reggel nem lehet, légköri viszonyok.

Soha többé nem kelek föl.

Aztán fölkeltem, és bemagoltam a Ruhr-vidéket. Imbolygok, vérszegénység a hirtelen növéstől. Pisilés közben zsibbadó jóérzés jön az államba. Leülök a vécére, bolhászkodok, pihenésképp kifordítom a szemem. Tegnap este tökörrendszer segítségével megnéztem a "Louvre fantomja" második részt. Nem hiszem, hogy bárki megnézhette. Hipnotizálják a nőt. Uristen, ha a Tausz Jutka meghipnotizálna, ahogy az a koboldmaki meghipnotizált múltkor az Állatkertben. Állok a ketrec előtt, kezemben törökméz. Lemúr. Én az a macska vagyok, mutat a legnagyobb lemúrra mellettem egy fiú. Én meg az, mondom a csíkos farkúra. Nem, az is én vagyok, én mindegyik vagyok, kiáltja. Széles mozdulatot tesz, hogy mindegyik lemúr ő, én egyik se vagyok. Szája kakaótól maszatos kétoldalt, inge kilóg, nyakába nő a haja. Rossz tanuló. Megfolyik kezemben a törökméz. A csíkos farkú hirtelen a rácsra ugrik, az arcom elé, mozdulatlanul néz a szemembe. Fixíroz. Én ez a lemúr vagyok. Elmerülök tekintetének origójában. Mintha most döntenének sorsomról egy nagyon titkos és nagyon távoli tárgyaláson. A fiú egy kukoricával feléje csap, és azt énekli csúfolódva, a mi macskánk megdöglött, tárárá, megdöglött, ástunk neki egy gödröt, tárárá, egy gödröt, de a dög csak röhögött, tárárá, röhögött. Rossz tanuló lerágott csővel veri a ketrecet. Benyúl a rácson, megfogja a puha, csíkos farkat. Legörnyed, arcát összekeni vérmaszatos kezével, a zsiráfnál is hallom az ordítást.

A lemúr kivillantja lila ínyét, és egyetlen gyors mozdulattal belemar a rossz fiúba.

Nemrég ellopták az állatkerti skorpiókat, preparált állapotban kerültek elő.

Törökméz undorító, de meg kell enni, mert rossz az étvágyam.

Úgy mondják modern szóval: pesszimista.

Busong.

Panaszkodik.

Sötéten lát.

Megkérem, süssön "részeg" pogácsát, aminek ferde a kalapja, ezen mégiscsak elmosolyodik.

Az óra egy ketyegő, barna bútor a falon, hetente egyszer felhúzza a rézhengert, csodálatos. Addig ügyeskedek, míg bezárok oda egy legyet. A lemenő nap sárga rácsot támaszt a falra. Nem szereti, ha a falióra ajtaját nyitogatom, meglátod, egyszer az egész a fejedre zuhan. Fejemre zuhan, hát majd visszapattan, mondom nyeglén, lemondóan legyint, haszontalan portéka. Csak a pesszimizmus miatt mondja a haszontalan portékát, nem kell rá haragudni. Egész életében gobelint sző vagy díszpárnát hímez. Mindig ugyanaz a gobelin: "A párizsi ficsúr." Ül és hurkol és kesereg. Közlöm vele, hogy szeretem a beatzenét és detektív leszek - csukott szemmel, hosszan imádkozik.

Kecske mekeg az ablak alatt, nem ismerek senkit, nincsenek barátok. A fiúk kidurrant labdát rugdosnak vagy snuroznak a falnál. Snúroznak? Verekednek a bedobált fillérekért. Szőke lány ül a korláton. Nem tudom kiverni a fejemből. Egy ritmusra rágózik a barátnőjével.

Hová bújt, hahó, hát ez a légy nagy merészen kiült a mutatóra. Van egy igazi bőr légycsapó, estére tízet, húszat lecsapok, mégis ott kőröznek a csillár alatt. Bekapok egy pogácsát, mi legyen a fogoly léggyel, valahol majd kimászik.

Megmérem a pulzusom, gyorsabb, mint az óra: szegény szívemnek megállás nélkül hajtani kell a vért, nem pihenhet, nem állhat meg soha, álmomban se, éjfélkor se, mikor odakint a Szentháromság-téren magához tér a lenyilazott mártír, kihúzza magából a vesszőket, körülnéz, bólint: Kecskemét, és kószálni indul a kihalt utcán.

A szívemen ül egy légy, fülére szorítja lábait.

A mekegésre ébredek, szomszédunk kikötött egy kecskét a fához.

Elmesélem nagyapának az állatkerti lemúrt.

Lemúr? Ládd-e, kisunokám, mondja, fölteszi az okulárét, és olvasni kezd.

"A régi római a halott szellemet nevezi lemúrnak. Hogy mi a név eredete, magától az istentől tudtam meg az okot. Amint Romulus sírba tette meggyilkolt testvérének, Remusnak hamvait, a szerető rokonok könnyekkel öntözték a megégett csontokat. A szürkület kezdetekor búsan hazamentek, és lefeküdtek a kemény ágyra. Remusnak véres árnya állt az ágy mellett, s csendes susogással a következő szavakat mondta. Én, aki nemrég népem között a legnagyobb lehettem volna, most a máglya lángjától összeesett és üres kép vagyok, akit életben tartott a nőstényfarkas, azt egy polgárnak vakmerő keze ölte meg, mennyivel szelídebb volt a vad. Arra kérte rokonait, hogy tiszteletére tegyék ünneppé a napot. Meg akarták ölelni, kitárták karjaikat, de a röpke árny elkerülte a megragadó kezeket."

Olyan beleéléssel mesélt, mint Rémusz bácsi a tévében. Rémusz bácsi a tévében egy atlantai néger volt, sokáig azt hittem, a cipőpasztától fekete. Suszter volt, nagyon tudott mesélni. (Jakob Bőhme is suszter volt, ő is nagyon tudott mesélni, például azt mesélte, hogy Lucifer felfelé zuhan, mert a pokol fent van, höhö.)

A gombamérgezett család nevetve kijött az udvarra, és felmászott a kéményseprőlétrán a háztetőre.

Leültek az ereszre, néztek lefelé.

A tűzoltók szedték le őket.

Elvesztek a szüleim.

Kezdtem megnyugodni.

Mit lehet erre mondani.

Évődő férfihang a háttérből, anyám tettetett felháborodással visszavág, látom a kacérság és sértettség vegyes fintorát az arcán.

Mólés tisztek a lebujban.

Szinte kezdek megsértődni, de ez is jó, mostmár nekik is vaj van a fülük mögött. Kérdés, hogy a "szakizás" bűne összemérhető-e a kontyos maca likvidálásával.

A "szaki" a Szakszervezeti Klub a Honvéd utcában (ma butik), mondén hely, gyereknek tilos a bemenet. Készülnek a szakiba, apám nyakkendőt köt, csücsörít, anyám hosszan és elmélyülten válogat a karkötők, nyakláncok, fülbevalók között, ajkát rúzsozza - a gutaütésig feldühítenek, mert sejtem, mit forralnak, leadnak éjjelre Bácsi néninek.

Ma este fergeteges buli van a szakiban, a nekivadult hadastyánok kórusban üvöltöve kisérik az esztrádzenekart. Anyu, sóhajtom, van egy kis baj, és arra gondolok, hogy köszi, Rebeka.

Nem sikerül neki a szigorúság. Te istenverése, lagymatag dorgálás, most tovább kell lépni. Ugrás a sötétbe.

De ez nem olyan intő.

Mi az, hogy nem olyan intő.

Csönd.

A dáridó profán hangjai.

Ez nem, hát ez nem lehet.

A tobzódó, frivol hangkulissza előtt képtelen beállítani a megfelelően hiteles drámai regisztert, az életemet áldozom érted... Sínen vagyok.

Dehát mi az istent! Mit műveltél már megint?

Csúzliztam.

Megint csönd és a tivornya.

Hitetlenkedő, síri hang: igazgatói?

Nem válaszolok, hanem mostmár felszabadultan, nyerítve, boldogan bőgni kezdek. Rebeka, túlvilági tündérpajtásom rátesz még egy lapáttal: az öblös férfihang megint beszól, anyám befogja a kagylót, de hallatszik, hogy kevélyen visszavág a pimasznak.

Végleg kicsúszik kezéből a gyeplő.

Otthon számolunk, mondja éles hangon, de valahogy mégis hamisan, erőtlenül.

A háttérből megállás nélkül szól a "Szeszibon, szeszibon..."

És akkor valamit belát, mostmár ne sírjak, bújjak ágyba, próbáljak aludni, nemsokára jönnek.

Jó, hát akkor nem sírok. Nem muszáj nekem sírni. Nem kötelező.

Szia, szia.

Fogmosás, tükör: semmi se látszik belőlem, csak a bűn.

Benéznek a szobámba, pukkadozva tanulmányozzák a szende bűbájként alvást mímelő briganti allegóriáját. Reggelre végképp elfogy a puskapor. Egymással civakodnak a fürdőszobáért. Apám szótlanul odakanyarítja az ostorcsapásszerű Gé betűt az igazgatói rovó alá, szégyelli, hogy nem elég zabos, hogy nem tudja kellőképp kimutatni végtelen felháborodását. Most mondd meg, épp akkor lövi le a gyerek a titkárnőt, mikor Gusztáv napi buli van a szakiban. Jó kis időzítés. Hergelné magát, de nincs késztetése a kora reggeli leszámolásra. Másnap nehéz verni. Nehéz utólag dühbe gurulni. Egymástól várnak valami kezdeményezést, valami ötletet, de nincs idő, különben is elaludtak, késésben vannak, álmosak, másnaposak. Nincs erő verni. Behúzott nyakkal szalámit rágok az asztalnál. Győztem.

Apukája eladó a Corvinban, de a szocialista áruviszonyok között is megtartotja eltéveszthetetlen kiskereskedő fazonját, kábé úgy, mint Latabár az Állami Áruházban (hasonlít is rá). Az iskola melletti házban laknak: hatalmas, sötét szobák, régi bútorok, rendetlenség, könyvek, dohos szag, mint a Hegyi Pista szertárában. Kinyitok egy vastag, poros könyvet, "Ulysses". Angol szavak: "STEPHEN (horrorstruck): Lemur, who are you? What bogeyman s trick is this?" Kedvesek, sebesen raccsolnak, és félnek tőlem, én is tőlük.

Sok év iskolai együttlét után felmész egy osztálytárshoz, és döbbenten látod, hogyan is él valójában.

Tausz Jutka megüzeni, hogy szerelmes belém, de nem ám csak úgy, hanem fittyet hányva a szerelemsor obligát intézményére, kizárólagos módon, csak énbelém, senki másba, monoteisztikusan és halálosan. Nem tágít és nem enged, minden alkalmat megragad, hogy közelembe férkőzzön, és örökkévaló szenvedélyét nyíltan és provokálón kifejezésre juttassa. Ha felelek, vadul súg, szerelmes leveleket küldözget, semmiféle szemérmetlenségtől és áldozattól nem riad vissza. Bámul szerelmesen, ellágyulva, pihegő önkívületben, homloka közepén azzal az idegesítő barna anyajeggyel. Az osztály titkos kárörömmel figyeli a fejleményeket. Cselekednem kell, mielőtt késő.

Leszámolás.

Nekinyomom a falnak, fejbevágom, nyögve sírdogál, de közben mintha élvezné, hogy hozzáérek, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz.

Kell még?

Nem, bugyborékolja.

Biztos?

Biztos.

Visszavonod?

Elengedem, mire kapásból az arcomba kiáltja, nem is kiáltja, hanem köpi, nyálasan, őrjöngve: akkor is szeretlek.

Már mindenki minket néz.

Lányokat csak muszájból verek, alaposan meg kell szolgálni. Újból kicsavarom a kezét, másik kezemmel pofozom. Potyognak a könnyei, de ahogy lazul a szorításom, elkiáltja magát, most is, most is, szeretlek.

Lenyomom a szemetesládába, tetőt a fejére, cipővel a hátába talpalok.

Bejönnek a bések a folyosóról, mi ez a cirkusz.

Azt sikoltja a puffanó ütésekre válaszul, az ütések ritmusára, diadallal és gyűlölettel teli extázisban, hogy szeretlek, most is, most is, csakazértis, mindig, örökké, csak téged, szeretlek.

Ezt az izzó felületet képtelen vagyok átszakítani. Állok a kuka mellett satnyán, elárvultan, értetlenül, megalázottan, és egyre rosszabb kedvvel verem a nőt. "Szeretni kell, ennyi az egész, terólad engem lebeszélni nehéz". Valakit versz, és annál jobban imád, ez több a soknál. Mint a szovjet katona, akit a fritzek kínoznak, de csak annyit hajlandó mondani, hogy Lenin. Én vagyok Tausz Jutka Leninje, illetve a szerelem az ő Leninje, és én ezt nem értem és nem akarom elhinni egyáltalán. A rendíthetetlen önfeláldozás a Cooper-regényekben és a háborús filmekben helyénvaló, de a mindennapi, lipótvárosi, napközis diákéletben szokatlan és felháborító és kihívó és bizarr... mégis én válok egyre nevetségesebbé és kiszolgáltatottabbá.

Jób istene elszégyelli magát, hogy Jób még mindig szereti, milyen isten az ilyen?

Egy évvel később Tausz Jutka áll a sátor közepén, és úgy elhajt, hogy a lábam se éri a földet.

A kis köcsög, mondja magában (nem ezt mondja).

Nem kerülök többé a szemük elé.