Alföld - 49. évf. 3. sz. (1998. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Garaczi László: 

POMPÁSAN BUSZOZUNK!

(regényrészlet)

Akkor derült ki, hogy Klári néni amerikai kém, mikor Takács Feri észrevette, hogy mikrofilmet dug az orrába. A szíjáétől kapta, akkora, mint egy szőrszál, fel lehet rá venni a laktanyákat. Klári néni számító ravaszsággal úgy tervezte meg az osztálykirándulás útvonalát, hogy a legfontosabb laktanyákat lefényképezhesse az orrával.

A lefényképezett laktanyák kiszolgáltatottá válnak, mint a hátára fordított szarvasbogár.

Amúgy is magasan hordott orrát mindig éppen abba az irányba fordította, amerre kinézett a buszból, bár ez talán bizonyítéknak kevés, mert könnyen hivatkozhat anatómiai és kényelmi szempontokra, hogy nem a szeme sarkából, a perifériás látásával szemléli az elsuhanó tájat, hanem teljes arccal fordul kifelé. A természet, az arc fiziognómiája, nyilván nem szándékosan, de ez esetben a kémtevékenység segítségére sietett, mikor őseredeti adottságként mutatta fel, hogy az orrtengely és a szemtengely merőlegesek egymásra.

Szólni kéne a Kalangyai felügyelőnek. Vagy írni Kádár apánknak.

Mindigis gyanús volt a Klári néni. Eleve valahogy olyan külföldiül néz ki, a szeme se áll jól. Megtanult magyarul az aljas cél érdekében, magyar ruhában jár, magyar a férje.

A titkos adóvevőt ugyan óvatosságból otthon hagyta, de orrába túrt, leleplezte magát. "Stirlic tudta, hogy hibázott", Klári néni viszont nem tudta, hogy hibázott, mikor az orrát túrta. Az "Emil és a detektívek" mintájára figyelőszolgálatot szerveztünk: szemmel tartottuk Klári néni orrát.

Ha beszélt hozzánk, forognia kellett, mert elsasszéztunk leselkedő orrluka elől - minket ugyan nem fognak beszervezni a rohadt imperialisták.

Titkos kupaktanács a hátsó ülésen: a figyelőszolgálat nem elég, tárgyi bizonyítékra, corpus delictire van szükség. Takács Feri éjjel belopózik Klári néni szobájába, és kitépi orrából a szőrfilmet, lenne meglepetés.

Kalocsán robogott keresztül az Ikarusz. Pompásan buszoztunk, de nem vétettük el, hogy Klári néni orrcimpája a Forradalmi Ezred Laktanyájánál remegve-elfehéredve kitágul, hogy minél szélesebb öblöt tárhasson a tiltott látvány felé, majd bágyadtan, a jól végzett munka örömteli fáradtságával elernyed. Aztán a Harcskocsizó Ezred laktanyája következett a város másik végén. Forrt bennünk a tehetetlen düh. Klári néni orra Kalocsán két legyet ütött egy csapásra. Láttuk lelki szemeinkkel, hogy a katonai üzemek, fegyvergyárak, stratégiai fontosságú csomópontok, hidak és vasúti átjárók, középületek, élelmiszerrraktárak és víztárolók a hátukon fekve kalimpálnak, mint szerencsétlenül járt, védtelen szarvasbogarak, és immár lehetetlen őket megoltalmazni.

Klári néni az orrába gyűjti egész Magyarországot, mi meg ölbe tett kézzel ülünk.

És ki tudja még mire készül: előredőlve oson a Pártház kihalt folyosóján, egyik kezében mordály, másikban tarantella. Frici megkérdezte, merthogy ezen vitatkoznánk, hogy mi a különbség a sziájé és az efbiáj között, de Klári néni rárivallt, maradsz a seggeden.

Aha. Na, jó. Fogol te még másképp is beszélni.

Azzal fenyegetőzött, ha így folytatjuk, nem visz el a Mezőgazdasági Vásárra.

Na bumm.

Aztán persze elvitt, kötelező. Prospektusok külföldiül, ötszáz kilós disznó és a bűz: "Klári néni, otthon hagytam a gázálarcom, hehe." A pavilonban szép gyümölcsök kínálják magukat, kevesen gondolnak azok munkájára, akik ezeket megtermelik. Lengyel répaszedőgép, intenzív alma, önfelszedő csávázó. Az a modern tanítónéni, aki kiállításon szétengedi a gyereket, dehát egy kémtől mit vársz.

És akkor kiderült, hogy Klári néni mégse kém.

 

Kiderült, hogy Klári néni mégse kém, mert akkora hibát egy sziájé-ügynök nem követ el, hogy elválik. Sokáig titkolózott, de mikor újból férjhez ment, a névváltoztatás elárulta. Megszűnt ugyan kém lenni, ám egyszersmind megszűnt erkölcsi lényként is létezni: a válás a visszataszító lealjasodás végfoka.

Osztályfőnöki óra "elvhűségből": egyetlen kérdésre sincs jelentkező. Némán, mozdulatlanul és gyűlölettel telve ülnek a padban.

Legközelebb azzal próbálkozik, hogy "milyen vagyok én", meg hogy: "milyen lesz az életed tíz, húsz vagy harminc év múlva".

Felszólítja Lemúr Mikit, milyennek képzeled az életed harminc év múlva?

Csend.

Milyen lakásban fogsz lakni, milyen munkahelyet választasz?

Miklós nem akarta elképzelni a jövőt. Szép, napfényes panellakás Káposztásmegyeren, házsártos feleség, hat kicsi poronty. Nem kívánt a jövőről beszámolni ennek az elvált asszonynak, amorális szörnyetegnek, kurvának. Miért engedik az ilyet tanítani? Hogy tovább rombolja az ifjúság erkölcsét? Miért engedik az ilyet egyáltalán tovább élni?

Hol fogsz lakni? Budapesten? Lesznek gyermekeid?

Berlinben fogok lakni, gondolta Miklós, ösztöndíjas író leszek, későn kelek az alkoholtól és az altatótól kába fejjel, orrom tele lesz véres takonnyal, a mosdókagylóba fújom, de rácsapódik a trikómra. Így kezdődik a nap. Vérrel és takonnyal. Tanítónéni, kéremszépen. A trikómon két kifakult transzvesztita: "Boys are pretty in New York City". Felteszek egy teát, a konyhából anarchista szekértáborra látok, a szobából maóista törökökre. Fátyolos napfény, csupasz ágak, kora tavasz. Ez lesz, Klári néni. Pattanásig feszülnek a rügyek. A kommunistákat elkergettük, Klári néni, a KISZ feloszlott, az úttörők meghaltak. Kiderült, hogy egy oltári nagy baromság volt az egész. Minek tetszett elválni, inkább kémnek tetszett volna lenni, jobban jár a Klári néni, ha kém. Ma már össze se házasodunk, hogy ne kelljen elválni. A visszataszító lealjasodás végfoka. Ma kellene születni a Klári néninek. Borotválkoztam, kidobom a taknyos trikót a szennyesbe, gyógyteát fogok inni. Chilie-s tea, Amszterdamban vettem, ahol a házak homlokából kampó áll ki, mert csak ablakon át tudnak költözni. Klári néni. Sose mondd, Klári néni, hogy vége.

Hogyan fogsz visszaemlékezni az általános iskolás évekre, tanáraidra, nevelőidre, osztálytársaidra, kérdezte Klári néni türelmesen.

Lemúr Miki nem akarta tudni, mire fog emlékezni harminc év múlva.

Miklós, idefigyelsz te egyáltalán?

Klári néni sokáig csak néz, mint aki kapisgálni kezdi, mi az ábra, aztán az asztalra borul.

Egy tanár nyílt színen kiterítve. Senki se veszi a fáradságot, hogy odamenjen. Pusmognak, amőbáznak, röhigcsélnek, mintha nem is lenne bent. Három éve osztályfőnökük.

Lemúr Miki ütemesen a padhoz csapkodja vonalzóját. Helyet cserél Navratillal. Rajcsúrozzunk, gyerekek. Bőgőmasina. Lecserélni egy férjet? Mint egy zoknit?

Klári néni a Tenkesnek drukkol? He?

Lassan feláll. Üres tekintet. Mindegy, mit mondasz, inkább hallgass.

Elcsigázott és kétségbeesett (vagy csüggedt és bánatos) (vagy szontyoli és durcás) asszonyka a hatvanas évek legmélyebb bugyrából.

Valami homályos értelmű bosszúvágyból halálra kínozzák a gyerekei. A rettenetes hetedik á.

Másnap kőkemény vonás a szája szélén, most megmutatom nektek. Ez az erő már abból a férfiból jön. Az új férj akarata, féltése, szigorúsága.

Zabos a góré, lesz nemulass.

Kioszt néhány intőt, néhány felelőt bezúgat, a főkolomposokat szétülteti.

Az ültetés az apropótól függetlenül nagy horderejű, egzisztenciális esemény: az élet egy eddig ismeretlen, vadonatúj perspektívába helyeződik, új baráti és szerelmi struktúrák képződnek, személyiségek deformálódnak vagy teljesednek ki, rejtett tulajdonságok törnek felszínre, rossz tanulók feljavulnak, jótanulók hullámvölgybe kerülnek, minden érték átértékelődik. Az első pad ugyan fedezék nélküli tűzvonal, de Rónay a szomszédod: matekból egy jeggyel jobbra számíthatsz. Vészes közelségbe kerültél Tausz Jutkához, csak átnyúl a padok közötti folyosón, és tolltartód alá csúsztat egy illatos levélkét.

Az osztály passzív rezisztenciába szorul. Klári néni feleltetés közben már oda se figyel, be vagyunk idomítva, a naplóba irogat, kiosztja a "továbbtanulási lapot". Az ideges rosszkedv örök árnya. Ma már nincsenek származási kategóriák, közli hidegen, de a "fizikai dolgozók gyerekeit" támogatjuk, hogy íróasztal mellé kerüljenek. Nálunk nincsenek "fizikai dolgozók gyerekei", a Gyulay Miki egyedül a "fizikai dolgozók gyerekei", és csak találgatni tudunk, milyen íróasztal mellé kívánják ültetni, mert azt, hogy hülye, még nyolcadikban is pontos jével írja.

Gyorsan elröpül az utolsó év.

Nincs új anyag, csak ismétlés.

A hetedikesek lombozzák fel a búcsúzók termeit, nagy díszítési versenyben vannak egymással. Klári néni úgy tesz, mintha nem értené a célzást, mikor mutatjuk neki a kapu feletti különös feliratot: "Válásra int már az óra".

Lemúr Miki ballagópárja Serey Kati, ez meg közben hogy megnőtt, a kis pöckös. Hamuban sült pogácsa a botocskára tűzött tarisznyában. Kézenfogva ballagnak végig az olajzöld folyosón.

"Föl-föl, fiúk, csak semmi félelem."

Mielőtt leveszik, megcsókolják a vörös nyakkendőt, elbúcsúznak tőle. "Filiszter leszek magam is..." Szertári vödrökben hűsölnek a csokrok. Mi az a filiszter, senki se tudja. Soha többé nem leszünk általános iskolások. Navratil úgy énekli, "miniszter leszek magam is".

Jéghideg ölelések, formális puszik.

Mostantól nem vonatkoznak ránk az iskolai szabályok, nagyok vagyunk, máshova tartozunk. A lányok, főleg akik nem tanulnak tovább, rúzsozzák magukat, "hűtlen asszony" fizurát csináltatnak, és olyan fülbevalót hordanak, amitől kibodorodik a fülcimpa. A fiúk egyik délután a suli felé bandáznak: a kopogtató oda van ragadva a zöld festéktől, Kozma bácsi, a pedellus a hűvös kapualjban fűrészport seper a kövön, és akkor ők, a Briganti Banda valamikori tagjai sorban leturházzák az oroszlánfejes kopogtatót, virtus, hehe.

Lemúr Miki az őszi osztálytalálkozón Kárpáti Marika kezére teszi véletlenül (vagyok olyan legény) a kezét. Ciklámenszínű kiskosztüm van a Kárpáti Marikán.

Te miért mentél gimnáziumba, Miklós?

Általános műveltség miatt, Marika.

A tanárok elszivárognak. Klári néni a sarokban ül beszorítva. Raglánszabású kabát, gyöngyházfényű rúzs. Keserű ránc az orrtőn. Egy szót se szólnak egymáshoz.

Elég volt óra közben egy intenzív pillantást vetni Olgi nénire: micsoda titkokat rejtegethet nagy, szomorú, beteg szive, mennyire eszelős és hamis ez az egész, hogy a magyar balladavilág gyöngyszemeit próbálja itt nekünk tornaóra előtt felvezetni, miközben a napnál világosabb, hogy erre, vagyis a magyar balladavilág gyöngyszemeire, itt és most, az égvilágon senki, de senki nem kiváncsi, bármi másra szivesebben kiváncsiak lennénk, mint a magyar balladavilág gyöngyszemeire, és ezt ő ugyanolyan jól tudja, mint mi, mert azonnal megérezte, mikor belépett az ajtón, osztály, vigyázz!, hogy esélyei a mai napon a magyar balladavilág gyöngyszemeivel kapcsolatban minden kétséget kizáróan a nullával egyenlőek, abból tudta, hogy hajszálai hirtelen elektromossággal töltődtek fel, fejbőre viszketni kezdett, és még mielőtt megszólalt volna, dadogni kezdett, érezte a nyelvével, hogy a dadogóizmok előre rángatózni kezdenek a szájában az arcizmaival egyetemben, de mivel régi motoros volt az Olgi néni a pályán, és számtalan esetben ütközött a legteljesebb, azonnali és megmásíthatatlan közöny betonfalába, egyáltalában nem hőkölt vissza, hanem éppenséggel annál nagyobb, eltúlzott lendülettel, harsányan, szinte vicsorogva, megfeszülő inakkal vágott a téma, a magyar balladairodalom gyöngyszemeinek taglalásába, nos, ekkor történt az, hogy felfogván ezen vállakozás abszurd értelmetlenségét és hiú önmagáértvalóságát, pukkadozni kezdtem, rekeszizmom pattanásig feszült és orkánszerűen tört fel belőlem az irtóztató röhöghetnék, és minden további szó, minden komolykodás, csitítás csak olaj volt a tűzre.

Hogy jól szórakozom-e, érdeklődött Olgi néni.

Nem látszik?!

Felszólított, hogy odakinn fejezzem be, és én hétrét görnyedve, fuldokolva távoztam.

Az iskolaudvar porában egy megereszkedett gumilabda hevert elhagyottan és öntudatlanul, amitől ismét széles jókedvem támadt. Bekukucskáltam, Olgi néni a magyar balladairodalom egyik gyöngyszemének ritmikájára próbálta felhívni az osztály szíves figyelmét, szétzilált hajjal, extázisban csapkodta az első padot: "HAR!-madszor BE!-mene SZÉP!-gyönyörű MÁT!-ka...", az osztály pedig engedelmes, egyhangú, méla bőgéssel, ritmustalan, mély fahangon hadarta válaszul: "amamómemememémömöműmáma".

Az azonnali fulladásos halál réme térített magamhoz.

Lassan elcsituló hullámokban, ahogy a sírás is halkuló hüppögésekben nyugszik meg, vagy a motor, amit kikapcsolnak, de pörög még néhányat, kezdtem magamhoz térni. Ám ekkor kijött Berta néni a szomszéd osztályból, a mozgalom lennonmekkártnija, aki a csapatindulót szerzette, szöveg, dallam, és a következő kérdést intézte hozzám: "te bőgöl itten, mint egy réztorkú vadszamár?"

Összekucorodva rázkódtam.

Kicsöngettek, az osztályunk ajtaja zárva maradt. Becsengettek a következő órára, Géza bácsi, az öreg, hajlott hátú fizikatanár, akinek óra közben húszfillérest dobáltunk a kalapjába, az ajtó előtt toporgott, nem mert benyitni, mert hallotta bentről Olgi néni pattogó ritmusú előszavalatát, ami után századszor bőgte monoton hangon a nyáj - látszólag beletörődve, valójában a megtörhetetlen akarat konok lázadásával - : "amamómemememémmömöműmáma".

Sípolt a tüdőm.

Arcot mostam a vécében.

Megpróbáltam kitölteni normális lelki térfogatomat, visszatalálni nyugodt és komoly önmagamhoz, de a didergő, kunkori, kifosztott lényt, aki odabent kuksolt holtfáradtan, sehogyse tudtam hozzáigazítani a magamról őrzött daliás képhez: nem passzoltam többé.

 

Milyen óra jön? Kornyika.

Kati néni óra elején kiteríti a takarékbélyeg-lepedőket, és aki fukarnak bizonyul, úgy megszolmizáltatja, hogy belefeketedik (Kodály-módszer).

A ti-tá-szünből nem ismerjük fel a "Lipim-lopom a szőlőt", dühében letörli a tábláról a növekvő VAKÁCIÓ-feliratot, és egész órán a "sallárom, huzsedári-huzsedomot" gyakoroljuk. Lehozatja lemezjátszót, aztán a hangos résznél, allegro, hirtelen lehalkítja, lebuknak a fecsegők.

A karénekesek külön kaszt, elkérik őket óráról, készülnek novhétre, franciául énekelnek, satöbbi. Felsős fiúk általában mezók. Mezoszoprán. Napokig gyakorolom a Hejvargánét, hogy mezó lehessek. Egész énekkar és főleg rengeteg lány - nőhegyek! - előtt kell majd énekelni.

Bemelegítésnak a márszejezt nyomjuk, az egyenkénti felvételi énekeltetés később lesz. Négyen vagyunk újak, mindenki a mezóra pályázik. Naná, majd selyemszoprán.

Kati néni szorosan mellém ül, ihletett pofát vág, aha, ez kagylózik.

Koncentrálok, hogy ne csak ordítsak bele a vakvilágba: "Ellenünk tört önkényuralma vérben áztassa zászlaját..."

Mégsincs egyenkénti felvételiztetés, Kati néni az ő éles hallásával kiszálazza a hangok szőtteséből a felvételizők hangját, és mindenkit felvesz a mezóba.

Kati néni, hurrá, kérek három lepedő takarékbélyeget.

Mezó vagyok, Anyu, mezó. Egy büszke mezós.

Ülök a mezó közepén a hetedikes csajokkal és hejvargáné. Ugyanitt tartja Rózsi néni a tánciskolát vasárnap este.

Klasszikus táncok után vesszük moderneket. Modern táncnál nem lehet lányhoz érni, nem bánom annyira, néha mindig hozzáizzad a tenyerem, neki meg szaga van, és vizes a dereka. Öltöny kötelező. Dezső bácsi klimpíroz. A bítes táncok az, hogy megálltok szemben, és a karodat emelgeted. Rózsi néni mutatja a bítes táncot, lóg a bőr a karján, őszül a hónaalja. Ilyenkor Dezső bácsi a táncdalfesztiválból zongorál. Odakint sötét van, hideg, köd. Ötpercenként húz el egy autó, tülkölés nélkül, nesztelenül suhannak. Ausztin, szimka, folkszi. A csípőmozgás a lényeg. Tánc közben tilos beszélgetni, úgyse jut eszembe semmi. Ajjaj, fekete vonat.

Hazakullogni megalázottan.

Kenderesi bácsi a Moszkvicsa mellett áll élre vasalt melegítőben. Télen is kocsival furikálja nejét hobbikertbe, rongyrázás a köbön.

 

Pista bá a lábasalátétet bütykölő, gyanútlan nebuló mögé settenkedik, és fakalapáccsal nagyot kúr az asztalra.

Tod mér?!, ordítja.

Ajánlatos aszondani, tom.

Cipőjét fehérre mázolja, körömollóval lukakat vág belé körben.

Pajeszt húz, vállba bokszol, a Lúdláb étterem borfoltos itallapjára írt haragos poémáit citálja sztentori hangon.

Leghíresebb versének visszatérő refrénje: "Én, Hegyi Pista, bizisten, itt vagyok".

Kőszegi, a buzgó propagandista neki is benyalt: sejjtéglából "szurkálós virágtartót" tervezett, kartonpapírból kivágta a lunyikot, hogy belopja magát Pista bá kérges szivébe.

A dörgölődző eminens és a nyáladzó vadtulok.

Kőszegi ügyvéd lesz, senki se akar rajta kívül ügyvéd lenni, komolykodó, felnőttes, unalmas foglalkozás. És valahogy olyan ellenforradalmi. Milyen ügyet kell pénzért védeni egy osztály nélküli társadalomban? Az ügyvéd aljas érdeke, hogy fennmaradjanak az osztályellentétek. Hogy hülyére kereshesse magát. Kőszegi nagyképű és nevetséges ezzel az ügyvédezéssel.

Valaki a szünetben bezárta Pista bát a szertárba (én zártam be). Hiába dörömbölt, nem mertük kinyitni, az kapta volna az első tockost. Feltépte az ajtót, repült a forgács, szállt a por, körbenézett, busa fejét előre szegte. Kőszegi a szeme sarkából rám pillantott.

Nem én voltam, nyögtem.

Pista bá bevonszolt a szertárba.

Hogy miért pont engem, azért engem, mert én a becsületemet már a Donkanyarban ott hagytam.

Kúpos fogók a félhomályban, fűrészek, mintázó vasak, mellfurdancs, sikattyú, subler, pontozó, rátétmunka, sarkos hajlítás, anyagcsomag. A sarokban borosüvegek egymásra dobálva.

Szétverem a mocskos pofádat, mondta, és egyre közelebb hajolt - belém akar harapni?

Ez lesz még egyszer tíz év múlva: a csajom felszívódott, két hete nem fürödtem, viszont naponta fókáztam, viszont a zsebemben lapult egy katonakórházi beutaló - zsebretett kéz, feltolt tányérsapka, fütyürészve vonulok a főutcán, mikor kinyúl egy izmos kar, beránt a kapu alá, és feltárul egy hatalmas száj roppant őrlőfogakkal. A rettenetes halálordítás intonációja kérdővé kunkorodik, támadóm hörögve beszív egy újabb hordó levegőt, de hogy addig se múljon hiába az idő, gyors egymásutánban háromszor a falnak taszít, amit én tévesen ösztökélésnek vélek, hogy válaszoljak, már amennyiben egy halálordításra létezik értelmes válasz, de újból rám hajol, feltárulnak a roppant zápfogak, és szélvészként csap arcomba dühének fülsiketítő tornádója.

Kapcsoltam: ez egy vápos.

Ordít, hörög, beszív, taszít: vápos.

Sorsom meg van pecsételve.

A folyamatos üvöltésbe emberi szavak törmelékei vegyültek, "...hááá! ...tképzeee! ...kotonááá! ...tyürészgetünk?!"

Halmazati vagyok.

Értesíti parancsnokomat, hogy letartóztatta egy garázda, ámokfutó katonáját, akire, reméli, példás büntetés vár.

A szemere utcai iskolaszertár dohszaga dől a szájából. Összetéveszthetetlen stílusjegyek, ugyanaz az "iskola". Ekkor értem meg, hogy a Hegyi Pista miért szervezhetett selyemhernyó-szakkört egyetlenegy darab selyemhernyó nélkül, ennyi jár egy kiszuperált katonatisztnek.

Vonszolódom a laktanya felé, nem visz a láb.

Foximaxi, futkosó, nyilvános akasztás.

Látom tikkelő századparancsnokomat.

Állandóan csak a végtelen szomorúságot okozom.

Jaj, istenem, minek is nőttem meg.

Zsebemben a kimenőkönyv, kilenc sor sűrűn teleírva, pecsétek, aláírások.

Ájulás kerülget.

Parancsnokom becserkészte őrségben egyik katonáját, hogy "nem-e horpaszt", akkor lőtték fejbe.

Bilux százados.

Én meg a Lignimpex titkárnőjét lőttem le, azért bűnhődök életem végéig.

Úgy is lehet mondani, Pislogi százados (Pisloghy).

Ahogy növünk felfelé, egyre kisebb vétségért egyre nagyobb pofon jár. Nem szabad fütyülni, kezet zsebre dugni, úttesten menni, tányérsapkát feltolni, nem szabad bemenni az Ibolya presszóba. Felnőni: ráfizetés. Lemondani arról, ami elegáns, nagyvonalú, szellemes, szabad, játékos és eleven. Felnőni annyi, mint megtanulni bárkinek engedelmeskedni, aki ostoba, gyáva, boldogtalan, elnyűtt és oktondi. Önfegyelem és szervilitás. Lenőttség. A lenőttek társadalma. Akkor is hazudnak, ha alszanak, akkor hazudnak a legnagyobbat.

A lódítást is elhazudják.

Szakaszparancsnokom dörzsöli markát: nem megmondta? ez a szemüveges kopasz egy született szabotőr. Iszákosság miatt lefokozták őrmesterré, azóta nagyon harap, a "gumikat" is szivatja - kiprovokál még egy balhét, irány a futi.

Lehet, hogy egyből sírva kéne fakadni? Könnyek között fuldokolva nem is tudom elmondani, mi a baj. Odafúrom magam Pisloghy százados hóna alá, kisgyerek akarok lenni, aki még nem tud fütyürészve sétálni a főutcán.

Összelucskolni a váll-lapját.

A katona szomorú.

Kezében a kimenőkönyvem, azapád teremtésit.

A zöldre mázolt bot a szekrény tetején.

Inkább lőjenek belém, mennyivel jobb lenne.

Fütyültem a főutcán, egy vápos lőjön le engemet.

Nem visznek a lábak, csoszogok egyhelyben.

Bújik az üldözött, és felé kard nyúl barlangjában, szertenéz, és nem lelé honját a hazában.

Kedves Bilux bácsi, nebáncsá mostaecce.

Kópéságon kaptalak. Kékasszonyt fütyölted főutcán. Ez itt Tapolca, baszdmeg, nem a riói karnevál.

Szijjále, sose lesző kapitány, kisgeci.

Rebeka, túlvilági rókatündér pajtásom, szerelmes őrangyalom megint kihúzott a csávából: Biluxot interurbán Pestre hivatták a Minisztériumba.

Elveszett a parancsnok.

Kezdtem megnyugodni.

Beletemetkeztem a Most és mindörökkébe.

Fekete zászló az kapu fölött: Benkó Gyuszi elaludt a matracon, besodródott a tengerbe. Csak vietnámi papucsa maradt kinn a fövenyen és rolóvászon strandtáskája (PVC-zsínór foggantyúval). A strandolók nem vettek észre semmit, tovább lármáztak, a megafon recsegett.

Kalmár Zsuzsi hazamegy a napköziből, és kész, meghal, nincs többé. Agyvérzés. A halál titokban fészket ver. Alattunk jár kettővel a húga, attól kezdve nem tévesztik szem elől, minden lépését figyeli az anyja, mozdulatlan, fekete árnyék a tér közepén, ő meg a homokozó sarkában túrkál vagy a cipője orrát nézdegéli - mintha két negatív formában őriznék Kalmár Zsuzsi emlékét.

Inkább átmegyünk a Balára tengózni (Balassi tér), annál is inkább, mert úgy hírlik, jön a Bütyök. Szeret pofozkodni, szereti kirúgni a labdát a kocsik elé.

Egyszer például alaposan bemocskolt a Kőszeginek.

Kőszegi lángoló orcáján látványosan tusakodott a sértett önérzet az eminens önfegyelemmel, de nem mert visszaütni, mert látta magát, Kőszegit, a leendő jónevű ügyvédet a Szemere utca latyakjában hemperegni egy utcagyerekkel, látta hibátlan nejlonba burkolt indigókék füzeteit sárba tiporva, látta a Bütyököt, e garázda suhancot, flaszterbetyárt, gátlástalan süvölvényt, a környék rémét, aki intézetis lányokkal jár az Ilkovitsba, aki fogadásból szétveri kalapáccsal a körmöt az ujján, és aki most véletlenszerűen őrajta vett revansot, mert miközben a Mohácsi Tündét várta, fejbelőtték hógolyóval - látta Kőszegi, amint a Bütyök vérszomjasan és vigyorgva apró fecnikre tépi ötösökkel telehímzett, csodálatos üzenőfüzetét, és e látvány jóvátehetetlenül megbénította cselekvőképességét. Reszkető hangon, de ékes szókkal megpróbált érvényt szerezni a törvényes igazságnak, de Bütyök "sáros lett a fejbugyid!" felkiáltással leverte Kőszegi jumbósapkáját, megköpdöste, megtaposta, és Mohácsi Tündével az oldalán elégedetten távozott.

Kőszegi másnap beadvánnyal fordult az iskola igazgatóságához testi bántalmazás megtoroltatásának céljából ismeretlen, Bütyök alvilági nevű tettelkövető ellen. Szünetben nem hagyta el az osztálytermet, ami a világrend vészes felbomlására utalt, és mikor kihívták történelemből felelni, csak lélektelenül ledarálta a bécsi udvar fondorlatait. Sápadtan, összetörve ült a padjában, őrölte magában a bosszú gondolatát. Ha nem kap elégtételt, átfordul benne hatalom és engedelmesség dialektikája törvénytelen elnyomássá és törvényszerű lázadássá, felkelő szabadcsapatot szervez a hetedik á-ból, a nagyszünetben csúzlikkal és fejesvonalzókkal felfegyverkezve vakmerő rajtaütést hajtunk végre az igazgatói irodán, dúlva, fosztogatva vonulunk végig a Lipótvároson, lángba borult iskolák szegélyezik utunkat, dühödten kutatunk bújkáló pedagógusok után, akiket lámpaoszlopra akaszthatunk táblával nyakukban: "Erre járt Kőszegi és az Igazság".

Bütyök átszökött a török-jugó határon, de visszafordult, mert a barátját eltalálták. Bütyök helyből szaltót ugrott, de a focilabdát képtelen volt megszelídíteni: nagy igyekezetében hanyatt vágódott, ordítva lezavart mindenkit a pályáról, mára ki vagyunk tiltva. Középen álldogál Leposa bácsival, a csősszel, akkurátusan rágyújtanak, és ha megpróbálsz visszaóvatoskodni, kidüllesztett mellel elindul feléd. Nagyon tud pofozni. Egy kis terrorlegény. Tizenöt éves, mikor lelövik a határőrök.

Fellélegeztünk, Bütyököt (Bütyköt?) hőssé nyílvánítottuk.

Kőszegi brigadéros közben három kerületi szaktárgyi versenyen ér el helyezést.

Bütyök.

Jön, és mindenkit lepofoz, aki tovább mert élni.

 

 

Közöltük Joli nénivel, akire bizonyos befolyással bírtunk, hogy példásan fogunk viselkedni, de azt is éreztettük, hogy gorombaságnak tekintenénk, ha háláját nem tudná kifejezni egy később meghatározandó módon. Mikor közeledett a távozás ideje, ellenőrzőinket a "tanári bejegyzések" rovatnál kihajtogatva az asztalára helyeztük.

Joli néni olyan napközis foglalkozásokat tartott, hogy "puzli" készítése békével kapcsolatban, galambhajtogatás, sókerámia, télapó-öntés HÉ-BO gipszkiöntővel, szívószálból térelválasztó Anyák napjára.

Hö-hö, mondtuk, és gomboztunk tovább, de azért tudtuk, hogy vele is csínján kell bánni, mert alamuszi engedékenysége hisztériát takar, szeszélyes és bosszúálló, akár a többiek, csak ő még gyenge, gyáva és ostoba is.

A kikényszerített dicsérő azzal a bizalmatlan fordulattal zárul, hogy sok örömet szereznénk vele, ha máskor is így viselkednénk, azaz nem hagynánk el engedély nélkül a csoportot, társainkat nem buktatnánk lábbal, nem kiabálnánk, nem késnénk el, nem gorombáskodnánk, fütyülnénk, szotyoláznánk, verekednénk, köpködnénk ésatöbbi.

Elérkezett hatvannyolc viharos tavasza.

Nem hittem, hogy utolérhet a végzet.

Igazgatói rovó: az egészséges ifjonti virtus átfordul beteges önpusztításba. Igazgatóit az kap, akinek amúgyis kifelé áll a szekere rúdja, rossz tanulók, bukottak, társadalmon kívüliek. A vesztesek. A leendő kicsapottak. Akiket javítóra küldenek. A "nagymamához kidobott" gyerekek, a dadogós, kacskakezű, üres kenyeret majszoló, sunyi tekintetű megszomorítottak és megalázottak. A tirpákok, bunkók, ismétlősök, akiktől Takács Feri azt kérdi résztvevő hangon: "mondd csak, innen a suliból fogsz nősülni?"

Félhivatalos önvédelmi fegyverünk az ú-szöges csúzli: a lövedék lecsupaszított, kihegyezett, és begörbített drótdarab, de józan megfontolásból leginkább csak papírgalacsinnal lövünk célba Gyulay Miki fülére.

A Prágai Tavasz.

A 68-as budapesti tavasz Szemere utcai epizódja nem áll arányban a Prágai Tavasz történelmi sorsfordulójával, ahogy az eddigi Szemere utcai pajkos csintalanságokkal sem, de az sem állítható, hogy kimerítené a gyermeki rakoncátlanság fogalmának örökké táguló kereteit.

A sikoly túl hirtelen érkezett a lövésre válaszul, a fogalmazás félbeszakadt, Joli néni véres kardként magasba tartott ellenőrzőmmel vágtatott fel az igazgatói irodába.

Túllőttem a célon: kihegyezett kábel a titkárnő arcában.

Az igazgatónk vagy ember nagyságú, áttekinthetetlen óriásgrafikonokat rajzolt a szobája falára vagy továbbképzésre ment a kerületbe.

Nyertem egy kis időt, fellopóztam, belestem a tanáriba. Röhigcsélnek, viháncolnak, cigiznek, mint a gyerekek, mikor nincs benn tanár. Berta néni az ügyeletes, ellenőrzőm a mellső zsebében.

Onnan aztán ki nem lopom.

Letapizni a mozgalom lennonmekkártniját, és utánam a vízözön.

A napköziajtóban Joli nénibe ütközök: Joli néni, vigyázz, nehéz idők jönnek, rálépek a farkadra. Elveszem, te néni, az életedet. Nincs igazam, az ügy eltussolhatatlan, a Lignimpex felbőszült irodistái öklüket rázzák az iskola felé. Már nem érdekel a Joli néni, a szüleimmel való összecsapásra készülök, és arra az új helyzetre, amit az igazgatóiból fakadó megbélyegzettség jelent. Figyelmeztetőt kapni: véletlen, intőt kapni: vagányság, igazgatóit: veszettség.

Négykor hivatnak, és szigorú szavak kiséretében átadják

az ellenőrzőt. Bele se merek nézni. Kilenc sor sűrűn teleírva, pecsétek, aláírások.

Ájulás kerülget.

Csak csoszogok egyhelyben a téren. Driblizek, egy követ rugdosok, egy pillanatra elfelejtek mindent, hogy aztán annál elviselhetetlenebb legyen a gyomorszájamat feszítő végtelen szomorúság. Igazgatói, itt lapul az ellenőrzőmben egy igazgatói rovó. A hír: lelőttem a kontyos macát.

Véres zsebkendőt szorított arcához.

Egy Mengele vagyok.

Kukába fogok túrni.

Jaj, istenem, minek is nőttem meg.

Ülök a tér közepén, fölállok, nem tudok fölállni.

Leposa bácsi, hány az óra?

Csak gőgicsélt valamit az öreg. Leposa bácsinak nincsen órája, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy megállt az idő, hogy nem kéne az időt folytatni.

Benyálazott ujjamat feltartom, nincs szél, megállt a levegő, minden mozdulatlan, de akkor meg az idő mégis miért megy tovább? Miért alkonyodik be, miért kell mindenképpen hazamenni?

Hihetetlen: ugyanezen a szent helyen tegnap (vagyis ezer éve) a Zombay rámförmedt, hogy "biciklizés nincs", mert loptam a távolságot, ó, boldog, ártatlan aranykor, ó, fejelőbajnokság, és mikor megszomjaztam, abból a pocsolyából szürcsöltem vizet.

Nem megyek haza.

Aztán hazamentem.

Ahogy mentem haza, cipőm talpából kibújt egy szög, de észre se vettem, rá se bagóztam, fittyet hánytam rá, itt és most, a bottal verés, a rettenetes csihipuhi árnyékában.

Nem fogom kibírni - elviselhetetlen detonáció a szív és az agy tengelyében, kitör a frász.

Érintési fóbia: azért lettem a Briganti Banda mindenható fővezére, hogy senki ne verhessen meg, hogy ne ütlegelhessenek. A vérszerződésről is lebeszéltem ügyesen a skacokat: "Nem vagyunk mi, baszdmeg, Timúr és csapata".

Más időket élünk: mi van, cukkol Herendi, mikor újból felmerül a vérszerződés terve, vattában neveltek?"

Ha megvágom az ujjam - csak egy kis szúnyogcsípés - velük maradhatok délután, és nem köszörülik rajtam többé a nyelvüket.

Vagy bezárkózom a slóziba, és felvágom az ereimet, de az összeset, hogy ki a gyáva.

Tényleg bezárkóztam a vécébe, az ujjbegyemet nyiszatoltam, hogy menne-e a vérszerződés. Nem ment. Beszúrtam a pengét az ülőkébe, vizeltem.

Jöttek, hogy akkor most. Hogy hol? A padláson.

Ennek a trükkjét még a Kercsák szaszerolta ki: ha a lakat kampóját vízszintesbe fordítod, el lehet húzni a riglit. (Anyám a riglit szépasszonyzárnak hívja, hamiskásan somolyog.) Négyen ülünk körben, Frici, Petya, Herendi: a kajakos brigád - és én: viccnek. Középen pohár víz és a Herendi bicskája, jól kifenve. Miattam csinálják az egészet, tudom, szorcsiból, heccből, cukkolásból, mégse tudok kiszállni.

Ez majd lesz még egyszer tíz év múlva. A Bolondot fejjel előre csizmába gyömöszölik, nem tudok elmenni, végignézem. Mikor megint arrafelé dolgoztunk - dolgoztunk volna, mert már minden répát összeszedtünk, de azért kivittek hajnalban teherautóval, és letettek a csupasz répaföld közepén, mégse lebzselhetünk egész nap a körletben, és mi azonnal az ebédről kezdtünk ábrándozni, mint a suliban az utolsó órán, csak most nem a meleg osztályteremben, hanem a puszta ég alatt, szemerkélő ónos esőben. A tanyasi ember, a Pityu bá ballagott arra, elázott cigaretta fityegett szája sarkában, a faluba indult pálinkáért, és elújságolta, hogy a kutyát, a Bolondot, leadta a sintérnek, mert a műtéti beavatkozás után, amire mindenképp sort kellett keríteni, mert a Bolond éjszaka kóbor szukák után koslatott, a műtét óta a Bolond nem volt hajlandó ugatni, végérvényesen lemondott az ugatás élvezetéről, illetve megátalkodott makacssággal ellenállt az ősi parancsnak, hogy az ismerősöket vidám csaholással köszöntse, az idegeneket pedig vérszomjas morgással riassza el - alkalmatlanná vált a házőrzői feladatok ellátására, ő pedig nem etet egy éhes szájat, ha az a száj közömbösen hallgat, mikor a kukoricatolvaj átmászik a kerítésen.

Herendi a zavaros vízű pohárba csöpögteti a vérét, én jövök, nyújtja a bicskát, sötét pontok robbannak szét a szemem előtt, mint amikor bemondtam a szuszfájrontot az úttörőavatáson, és mint amikor majd kiherélik a Bolondot Berettyóújfalu határában.

Nem, kösz, mégse, kitántorgok, csúfondárosan heherésznek. Pedig mi az a kis metszés a bottal való tángáláshoz képest.

Kinyomom a szöget a cipőm talpából egy kaviccsal. A zoknim kilukadt, sőt lett egy pici seb a talpamon, csipkedem hősiesen, hátha vérzik.

Nagy fohászkodással becsúsztatom a kulcsot a zárba. Kettőt fordul, nincsenek itthon. Mi ez? Csapda? Bánatukban máris világgá mentek?

Álltam a szoba közepén, ketyeg az óra.

Rendet raktam, üres aggyal és tekintettel bámultam a leckére.

A szekrény tetején a zöldre mázolt virágkaró.

Kigyúlt a fény az ablakokban, elaludt, kigyúlt, semmi. A kereszthuzat megemelte az újság címlapját. Lehúztam magamról a szvettert, szikrázott belül az anyag.

Eltűntek.

Elvesztek a szüleim.

Bekaptam egy szalmiákos cukrot.

Rókatündér őrangyalom akcióba lépett, lehet, hogy megmenekülök? Csak ne lihegje túl. Fene tudja, szeretném még látni a szüleimet. Mézes tejet iszok, kezemhez ragad a kanál, kilöttyen a tej a kockás plédre. (folyt. köv.)

Hatodikban a lányok megkergülnek. Teszik az agyukat, Kati nénit a vezetéknevén, "Cserhátinak" hívják, hülyefrizurás felsős fiúkkal kokettálnak. A Beregi, a Kiskati, az Ignáth meg a Tausz. Megfogadják, ha biológia órán lányt hívnak ki felelni szaporodásból, nem beszél a fiúk előtt. Rúzsozzák magukat, a tanárnők sminkjét utánozzák, illetve a tanárnők sminkjét kritizálják utánzással. Töröld le a szádról, fiam, sziszegi Vera néni, mert ha én törlöm le, azt nem köszönöd meg.

Árulás.

Kurvák.

Tapizni se hagyják magukat, szikrát hány a szemük, visszaöklöznek. Többedmagukkal agyba-főbe verik a tapizó Szakály Pistát.

Mi van már, az istenit.

Az a pech, hogy a legjobb csajok egyben a legkurvábbak.

A Kercsákkal meg valami Csillagszeművel lötyögnek, nem szégyenlik. Mennek csörögni, csurglizni, ugrálnak, mint bab a fazékban. "Egész estét betöltő viháncban vagyunk, srácok!"

Kurvaság.

"Láttam a Csillagszeműt, köszönt, és puszit dobott."

Anyád.

Csillagszemű.

Ki ez?

Na majd.

Rábeszélés szépszóval. Hajtépés. Csoportos letapizás: az eredmény nulla. Nem vallanak. Csillagszemű. Kamelod? Kamelom.

Ennek a huligánnadrágos Csillagszeműnek a hatása erősebbnek bizonyult szokásnál, erkölcsnél, hagyománynál: az osztály nyitott erotikus rendszerré züllött.

Nem is tértek többé észhez. A Beregi, a Kiskati, az Ignáth meg a Tausz. Belvár csajok, mi meg maradtunk kisöcsik balonpantallóban. A komolyan, felnőttesen udvarolni próbáló fiúkat közös erővel nevetségessé tették. Kiszemelték a legkisebb, legfejletlenebb fiút, Czakó Károlyt, őt dédelgették, ajnározták anyáskodva: de édi!

Már iskolán kívül lógnak a Kercsákkal, és olyan ördögi tapasztalattal térnek meg, hogy ájvántjú. Most is megremeg a toll (a gépelőizom) a kezemben. Ájvántjú. Ha únták a társaságunkat, és ez egyre gyakrabban előfordult: lö pá!, mondták, és faképnél hagytak. Lö pá. Ez volt a belvárság. A lö pá meg a kurvulás a Csillagszeművel. Mert a Csillagszemű "jó habokat buborékol", azaz jó a dumája. Meg az ájvántjú. Meg az, hogy "kajolom az etetődet". Meg az a "világi ötlet", hogy tejeszacskóból csőnadrágot ragasztani.

Hogyan öltözzünk: mindenesetre ne mártózz tetőtől talpig mohazöldbe.

Ilyen fittyfiritty kis divatfigurák, köpenyükre Omega-jelet hímeznek, hajukat tupírozzák - "úgy nézel ki, fiam, mint akit megtépett a tornádó". A Tausz fodrász lesz, jampi-foglalkozás, kitatarozza a többiek fejét, a Viaszbabát nyerítik kórusban.

Koncertre járnak, Udo Jürgens a Kistadionban, és a hullámos hajú Vico Torriani.

Kidagadnak az erek Kovács Kati nyakán, botrányos ízléstelenség.

"Eddig a slágeripar gyenge termékeit fogadták el a fiatalok dzsessz címén, de a Dáliában megnyílott az Ifjúsági Klub, ahol időnként játék közben is felcsattan az ünneplőbe öltözött közönség tapsa: dicsérik a bőgőszólót." Neményi Béla műbőrkabátja, Majláth Júlia a tolókocsiban. "Rövid az élet", "Nem várok holnapig", "Utánam a vízözön". "Minden jót, Mónika, majd írok és válaszolj." Cini showműsora, tejóisten, kilátszik a köldöke, és azt énekli: "Ne kóstolj meg minden almát!". Ella Fitzgerald KB-tagok szoros gyűrűjében. Beatmise a Mátyás templomban, fellép a Zenith együttes. A San-Remoi dalfesztiválon nem fogadják el a beat-együttesek nevezését. Gianni Morandi és a "protest song". Rita Pavonét lexikonokra állítják, hogy elérje a mikrofont. "A miniszoknyás énekesnő térd feletti tájai." Összeházasodik a menedzserével, kurva.

Valami eddig ismeretlen zizegés. Tvisztpulóverben megy a Tausz a klubestre, már nem is jár, csak vonaglik, riszálja girhes kis testét, a krapekja egy szivacskabátos neandervölgyi. Nem mintha kéne, de azért megkérdezném, hová lettek az illatos levélkék, hová lett a híres nagy szerelmi szenvedély, amiért a vértanúságot is érdemes vállalni?

A fiúk közül csak Herendi képes haladni a korral: ahogy a nyolcadikos Mohácsi Tündével rokizik a zsúron! Mi oldalt állunk, mukifejek, ünneplőben, kisérőszülővel, kínos. Apám hüledezve nézi, ahogy a Herendi és a Mohácsi Tünde a terem közepén egymáshoz csapódva rokizik. Mohácsi Tünde neylonharisnyája üvegszálas, ruhája színjátszó, haja tupír, szája meggy, Herendi bajuszos.

Kavari-keveri zenés lárma, jelenti ki apám, kisérőszülők komoran bólogatnak.

Hol van már az az idő, mikor szerelmi vallomásból meghógolyóztam a Kiskatit, de aztán megsértődött, mert a Hajdú Jutkát is fejbetaláltam?

A hagyományos szerelemsorokról hallani se akarnak, és már nem a fiatal tanárnők, hanem az intézetis lányok hajviseletét utánozzák, és bosszantásból egyre nagyobb mellet növesztenek. A Beregi, a Kiskati, az Ignáth meg a Tausz. És mi tudjuk, hogy ez a duda már dehogyis nekünk nő, hanem a Kercsáknak nő, meg a Csillagszeműnek meg a ki tudja még kinek (nő).

A nejlonnadrág "Zacskóstej" felirattal már nem annyira az erkölcsi hanyatlás, inkább az őrület jele. Díszcsatot biggyesztenek rá pirosra festett pingponglabdából. Pingponglabdás tejeszacskó-nadrágban és tvisztpulóverben pompáznak valamikori szerelmeink. De a lelki torzuláshoz a viháncoló jókedv önfeledtsége párosul, a titkot tudók boldog gőgje, ennél kevés bosszantóbbat lehet elképzelni.

Útjukra bocsátottuk őket a kárhozatba, lepra társaság.

Belestem a zánkai lánysátor ablakán, Tausz úgy zavart el onnan ordenáré szavakat kiabálva, mint valami kártevő állatkát, véglényt, aki a felsőbbrendű civilizáció közelébe merészkedett.

Hogy dédelgettük őket alsóban! "Mennyasszony-vőlegény", "körben áll egy kislányka", és a szerelemsorok.

Hát, igen, a római pápa is tévedhet. (Apropó, bemondta a rádió, hogy a pápa megtiltotta a papoknak az ökölvívást - akkor eddig engedte? Rászámoltak a pápára, megsorozom a bíborosomat?)

A szerelemsoron rendszeres időnként változtatni illett, mert aki nem csereberélte a neveket, izléstelenséget követett el, hamisság, betegesség, mániákus szerelmesség gyanujába keveredett. A változásokat csak szubtilis eszközökkel volt ajánlatos érzékeltetni, mert az aktuális szerelemsor teljes nyilvánosságra jutása, függetlenül a benne szereplő nevektől és azok sorrendjétől, kínos és megszégyenítő lelepleződésnek számít. Egyes adatokat óvatosan kiszolgáltatsz, bizonyos híreket megszellőztetsz, most a Kiskati nekem a harmadik, hogy jelezd a szerelmi életedben lezajló dinamikus változásokat, hogy ne keveredj monomániás szerelmesség gyanujába. Ezeket az infókat be lehet cserélni más infókra, lehet zsarolni, meglepetést okozni, intrikálni, egyáltalán a szövevényes érzéki viszonyok életteli világában való tevékeny és erőtől duzzadó részvételt bizonyítani. A szerelemsor olyan változó, titkos kód, ami az osztály vezető rétegéhez való tartozást és az azon belüli változó pozíciókat szimbolizálja. Gyulay Miki vagy Méhes Tibor nem is ábrándozhat arról, hogy valaha az életben szerelemsora lesz, hogy szerelmi vonzalmuk ábécéje, ha egyáltalán volt ilyen, részt vehet a hivatalos szerelemsorok kusza és játékos, más szempontból véresen komoly és zárt rendszerben bonyolódó hatalmi politikájában, és eszükbe se jut, hogy e diszkrimináció ellen berzenkedjenek, mint ahogy a felső tízezer beltagjai se lázadoznak az ősi szabály ellen, hogy a mindenkori fővezér első helyezettje, főszerelme, amennyiben éppen publikus, nem szerepelhet másnál első helyen, mert ha igen, az párbajkihívásnak számít, és durva megtorlást von maga után.

Hajdú Ági csak a enyimé.

Horváth Zsókának nem nő ki a melle, kiesik a mátrixból.

Hajdú Ági átköltözött Budára, Beregi meg a Kiskati lettek a legjobb nők. De mire a legjobb nők lettek, a Beregi meg a Kiskati, a két fénypofa, furcsa szokásnak kezdtek hódolni: Mastroianni-képet vettek a trafikban, és ráírták: IMÁDLAK!,

de még azon a héten belehabarodtak a Somogyvári Rudolfba is, és fölmerült a kérdés, hogy a Beregi Zsuzsinak legyen a férje a Marcello Mastroianni és a Kiskatinak a Somogyvári Rudolf, vagy fordítva, a Marcello Mastroianni lesz a Kiskaté, a Beregi Zsuzsié me a Somogyvári Rudolf, azt kiabálták, hülye ficsa, pukkad meg, és egész délután nem szóltak egymáshoz.

Egy fiú sose mondaná, hogy pukkadj meg.

Azt se szívesen, hogy "lezser".

Lezser.

El kell ismerni, új idők szele érződik a lezser szóban, futurisztikus üzenet. Lezser, a jövő immár a jelen kapuit döngeti, elkezdődött a jövő, pubertálsz, mámorító. A térden zsebes kovbojnadrág még csak óvatos tiltakozás a felnőttek fafejűsége ellen, ám a miniszonya a mértékét betöltő és azon túlcsorduló idő aljas csele, a röhögő apokalipszis. Itt a jövő, zabáljátok: a fémkukát műanyagra cserélik, a lejtős biliárdból flipper lesz, a "Földön járó csillagok" című tévévetélkedőben bevezetik a világító eredményjelző táblát.

Bácsi néni elárulja anyunak, hogy ő bizony, ha öltözik, kikapcsolja a tévét, vagy átmegy a másik szobába, őtet ne bámulgassa a Varga József, a Savanyújóska a gülü szemeivel.

Vetélkedőre gyűl az éji vad: "ládd-e, kontrasztos a kép", mondja a lemberdzsekes szomszéd, és megcsavarja a rózsaszín bakelitgombot. Fóliáznak a Hiradóban, felrobbant a háborúból maradt gyutacs, bravúros motorozás az oroszlánok között. Mongol ajándéktevék érkeztek: Zenobia az édesanyjával.

A zuglói nyilasper fővádlottja.

"Mi ez, fiam?"

"Mi lenne: régi képe a meghót embernek."

Hosszabbodik a szoknya: midi, maxi - na de legalább a harisnyakultusznak befellegzett. A naívak és gyanútlanok megkockáztatják, hogy a divatnak, mint olyannak, ezennel vége, mert minden forma, szín, anyag, minden variáns megvolt, de csalódniuk kell, mert a régmúlt rozsdásnak, avíttnak és elfeledettnek hitt nehézfegyverei nagyonis hatékonyak bizonyulnak a jövő izmos kezében - ha csak annyit mondok: bubigallér.

A lányok nagy része nem kerülhet rá a Briganti Banda tagjainak szerelemsorára, más módon mégis népszerűvé válhattak: Kunági hangszert tanult, Szentiványi Beáról kiderült, hogy verset ír. Két verset írt a Szentiványi Bea, egyet a betűkről, egyet a tavaszról. Szentiványi Bea másmilyen verseket írt, mint a Hegyi Pista bácsi, Hegyi Pista bácsi véletlenül se írt volna verset a betűkről vagy a tavaszról, Szentiványi Bea viszont véletlenül se írta volna a verse végére, hogy én, Szentiványi Bea, bizisten, itt vagyok. Az is igaz, ebben hasonlítottak, hogy egyikük se választott volna egy Köjál-jelentést a vers információs bázisául, mint Lemúr Miki tette. Attól a perctől kezdve, hogy verset írt a tavaszról meg a betűkről, Szentivány Beát vallásos tisztelet övezte. Nem örült neki. Szégyellte, hogy verset írt a betűkről meg a tavaszról. Szülei elmondták Klári néninek, hogy a Bea verset ír, és Beának a tavaszt is meg a betűket is fel kellett olvasnia osztályfőnöki órán.

A tavasz.

Jól beleizzadt, és nem írt többé verset Szentiványi Bea.

Lemúr Miki másnap elém tette a padra élete első versét, címe: Milyen a Közértben a hús?

Milyen a közértben a hús?

(Lemúr Miklós verse)

"A Közértben a hús:

elszíneződött,

rosszul kivéreztetett,

beszáradt,

kérges,

szennyezett,

nyálkás,

ragadós felületű,

avas,

penészes,

fülledt,

poshadt,

dohos,

üregeket tartalmazó,

széteső,

levet eresztő,

nyálkás,

lepedékes,

kenőcsös,

megrágott,

szőrös,

sörtés,

kormos,

atkáktól fertőzött,

gennyes gócokat vagy mirigyeket tartalmazó,

kukacos,

porcogós -

egyszóval milyen a Közértben a hús: finya."

Tíz óra tíz, ilyenkor már tilos a porolás, Bácsi néni felszól, tessen kérem azonnal abbahagyni. Bácsi bácsit elvitte a ketyegője, Bácsi néni maradt a házmester. Szétosztja reggel a tejet: hófehér üveg a küszöbön kék alumínium kupakkal. Tíz óra tizenöt: sikoltozás, rohangálás, szirénázó rendőrautó: a negyedik emelet negyvenhétben ismeretlen tettesek bestiális módon kioltották Jellemes Lajosné nyugdíjas életét.

A következő években az ellenzékiség sajátos, egyedüli és első kifejeződése Magyarországon: hamiskás vagy gúnyos mosoly kiséretében a rendőrség tehetetlenségének okát firtatni a Balaton utcai rablógyilkosság ügyében. A "Kék Fény" műsorvezetője, Szabó László napi két doboz Philip Morris-t szívott, az árából egy munkáscsalád simán megélt volna. A "Balaton utcai gyilkosság" fogalommá vált, mint "Gagarin őrnagy az űrben", csak ellenkező hangulati töltéssel. A Balaton utcát később átkeresztelték Pálffy György utcára. Pálffy György kommunista volt, megölték a kommunisták, és elnevezték róla a Balaton utcát, mert a Balaton utca a kommunista rendőrség tehetetlenségére emlékeztetett, Pálffy György viszont a hatékonyságára, mely utóbbi viszont akkorra engedékenységgé és megbocsátássá nemesült, legalábbis a kommunisták szemében.

Miután Bácsi bácsit elvitte a ketyegője, Bácsi néni albérlőt vett a kisszobába, vele végeztette a szemetelést. Csak Bácsi néninek volt kulcsa a lifthez, mindenkit fel kellett kisérnie, nem volt ajánlatos túlzásba vinni a liftezgetést. A lakóbizottság megszavazta, hogy vasárnap délután nem kell lifteznie, kimehet a temetőbe Bácsi bácsihoz. (Beutalót is kapott ősszel Szigligetre, egyik délután séta közben a festő és a Balaton közé került - kimenekült ugyan, de soha nem tudhatta meg, hogy rajta maradt-e a képen.) Egy szép napon kilógatták a liftkulcsot a lépcsőházban, és bár csak a házban lakó nagykorúak használhatták, mégis lehet, hogy itt, ezen a ponton kapott léket a kommunizmus büszke hajója? Az viszont bizonyos, hogy Jellemes Lajosné sorsa ekkor pecsételődött meg, mert a rabló a lift segítségével jutott fel a negyedikre észrevétlenül.

Sokat beszélgettem Apámmal a Balaton utcai gyilkosságról. A gyilkos köztünk él. Jön szembe az utcán, nem ismerjük fel, rémületes.

Jellemes Lajosné nyugdíjas halála után néhány nappal újabb véres esemény borzolta fel a kedélyeket. A Balaton utcai gyilkossággal ellentétben a Kennedy-gyilkosságot szabályosan filmre vették, sok száz rendőr figyelte a terepet, mégis.

Varga József a tévében heurisztikus erejű cáfolatát adta a magányos tettes teóriájának.

Mindkét ügyet sűrű homály fedte, de a dolgok igazságtevő természete szerint előbb-utóbb horogra akadnak a gonosztevők.

Bácsi néni kommunista volt, a házmesterség bizalmi állás. Kommunista volt muszájból, de nem feltétlenül kommunisták ölték meg a lakóját, Jellemes Lajosnét, és még kevésbé valószínű, hogy ő maga ölte volna meg, mint ahogy Pálffy Györgyöt viszont bizonyítottan és bevallottan a kommunisták ölték meg, pedig ő nem is muszájból volt kommunista - persze kérdés, mi a muszáj. Varga József fanyar kommentárban érzékeltette, hogy az USA olyan ország, ahol a finánctőkével összefonódott kábítószeres maffia hidegre teszi az elnököt, és rákeni Fidelre. A végén még Jack Ruby is fűbe harapott, hát nem különös? Varga Józsefet Savanyújóskának becézték, lóarca volt, lusta szemhéja, beszéd közben élére állított könyvön nyugtatta kezét. Három millió magyar háziasszony volt halálosan szerelmes Varga Józsefbe. Kettő millió Koós Jánosba, egy millió Kádár Jánosba, viszont mindegyik Kovalik Károlyba. Szabó Lászlóba senki se volt szerelmes, talán ezért is dohányozta topronggyá a tüdejét. Mikor Varga János nyomatékot adott mondandójának, fölemelte lapátkezét, ujjait póklábakként a nézők felé feszítette, majd színpadiasan visszaejtette a fekete könyvborítóra. Apám biztosított róla, hogy előbb-utóbb kipattan az ügy, de legalábbis kiszivárog. Az igazságra fény derül. De mi van akkor, ha nem? Elkezdtem várni az igazság pillanatát, teltek-múltak az évek, évtizedek, évszázadok. Végre megnyitották a titkos dossziékat, de egyáltalán nem pattant ki az igazság, és kiszivárogni is csak annyi szivárgott ki belőle, hogy Oswald pokoli szerencsével találta el Jellemes Lajosnét, bocsánat, az Elnököt, mert a rekonstruálás során a mesterlövészeknek egyszer sem sikerült. Mellétrafáltak. Igaz, nem fohászkodtak Fidel Castrohoz. A mű-Kennedy megúszta.

Ma már senkinek se érdeke a hallgatás, de nincs, aki beszéljen.

Oswaldot, a kommunistát, Pálffy György elvtársát, nem a kommunisták, hanem egy hamiskártyás, Jack Ruby tette hidegre, ami nem biztos, hogy ugyanaz, de a végeredmény szempontjából édesmindegy.

A kiszivárgott féligazságok összemosódnak, mindennek az ellenkezője is igaz, sőt csak az, csakis a dolgok szöges ellentéte igaz, sőt az se.

Vajon Pálffy György, ha megéli, elfogadja-e Oswaldot elvtársnak? Elfogadja-e azután is, hogy Oswald kilövi az elnököt? Elfogadja-e azután is, hogy a kommunista elvtársai meg őt küldik gajdeszba?

A drága, kócos Fidel papa sose álmodik véres jatagánnal, és túlél mindannyiunkat.

A hetvenes évek paradigmatikus bűncselekménye: a Hungária körúti postarablás elhalványította a Balaton utcai rablógyilkosság emlékét. A közvélemény ekkor már nem egyszerűen a rendőrség tehetetlenségén háborgott, hanem annak a pikáns gyanújának adott hangot, hogy a véres bűncselekményt maguk a rendőrök követték el. Szabó László főcsővezető napi három, havi közel száz doboz Philip Morris-t szívott, egy tejkombinát menzájának napi költségvetése. Elterjedt a gonosz pletyka, hogy kettős életű rendőrtisztek lőtték tarkón a postáskisasszonyokat. A "Kék Fény" szórakozott diszpécsere élőben kapcsolt egy ismeretlen telefonálót, aki az ország nagy nyilvánossága előtt vonta kérdőre Szabó Lászlót a rendőri ködösítés ügyében, és a rettegett inkvizítort, a pöfékelő hóhért először láttuk hebegni. A rendőrség: ködösít. Apám lefasisztázta a telefonálót. Szabó gyorsan átváltott a következő témára: erkölcsi torzszülöttnek nevezett egy zokogó kisnyugdíjast, aki a sufniban szobáztatott, hogy mozgássérült gyermekét gyógyíttassa. Óva intette a nézőket, hogy bedőljenek a gátlástalan öregember hatásvadász könnyeinek - lányaink ezreit taszította a végleges züllés mocsarába. Az ellenség nem alszik, hanem álarcot ölt. A lincshangulat tovább fokozódott a krónikus bliccelő ikoncsempésznél. A szatírt Szabó mindig a végére hagyta.

Bácsi néni nem szerette a női albérlőket, mert azok mosnak is.

Bácsi bácsi utolsó ténykedése, mielőtt elvitte a ketyegője: levelet írt a Lottóigazgatóságnak.

"Tisztelt Lottóigazgatóság! Én 72 éves ember részemről ünnepélyesen kijelentem és becsületszavamat adom, hogy bármennyit nyerek április hónapban a lottón, annak 50 %-át, azaz a felét felajánlom a hős vietnámi harcos elvtársak részére, és az összeget már nem is veszem fel, hanem rögtön átutalom részükre. Maradok tisztelettel: Bácsi bácsi."

A jeges ár meghágta a töltést, és nagy recsegés-ropogás közepette legyalulta a nyárfaerdőt. Mint a közeledő ágyúk döreje negyvennégyben. Nem lehetett kikapcsolni a közvilágítást, este kigyulladtak a fények, mutatták a vizen, hol volt a Táncsics utca. Az Ordas dűlő északi fertályán látszott még néhány ház, különben csak a kémények sora, meg az égő lámpák meg az alkony.

Maglódi Pityu bácsi jól beszívott aznap reggel. Arra ébredt, hogy nem hallja a kutyát. És valahogy olyan kancsalul jön be a fény az ablakon. Azt álmodta, hogy egy fekete ládában fekve ki kell nyitnia egy esernyőt. Maglódi Pityu bácsinak sose volt esernyője, minek, megszáradsz, kibírod.

Bolond! Bolond!

Semmi.

Hol a csizmám, bassza meg.

Maglódi bácsi sokáig nézte a rezgő holdat két példányban, egyik fönt az égen, a helyén, a másik lent a vizen, ahol se holdnak, se víznek nem kéne lennie. A butykos után nyúlt. Na, komám, most aztán vagy megtanulsz repülni vagy...

Kiállt a ház elé, immár a folyópartra, és nézte, mit visz a víz. Döglött lovat vitt a víz, felfúvódott tehenet, de nemcsak azt, hanem, láss csodát, egy esernyőt is vitt a víz, és az esernyő ringó öbléből, mint egy nagy, fekete, nyitott kagylóból sárga kiscsibék tekintgettek kifelé. Pompásan utazunk, Pityu bá. Jöjjön maga is, nem kell ám félni.

Meghibbantam.

A kerítés végénél, a hold és a lámpák lidérces fényében felbukkant egy motorcsónak (mocsó), meg egy rohamcsónak (rocsó). Katonák szálltak ki a rocsóból meg a mocsóból, és megragadták a kicsit álmélkodó, majd haragosan rúgkapáló, ám mindenképpen nagyon részeg Pityu bácsit. Azzal fenyegetőztek, hogyha Pityu bácsi úgymond gizdáskodik, és továbbra is azt ordítja teli torokból, hogy mindenkit kivégeztetek, akkor nem veszkődnek vele tovább, homokzsákba gyömöszölik, és beépítik a védőgátba.

A katonai sátorban egy orvos hajolt Pityu bá fölé, és értesítették Maglódi Vera, budapesti napközis tanárnőt, hogy az apja delirál. De mire Maglódi Vera, budapesti napközis tanárnő megérkezett, az apja már egyáltalában nem delirált, hanem éppenséggel rá akart gyújtani, pálinkát követelt, és azonnal vissza akart menni, hogy megkeresse a Bolondot.

Pityu bácsi minden kutyáját Bolondnak hívta.

A dömperek forgása hatalmas kátyúkat vájt a földbe.

Az árvíz Pesten vidám operettvilág: a kettes villamos helyén bohókás alkalmi fürdőzők a rakparton, a Beloiannisz utcában az első emeletről horgásznak a lakók, a Bécs felé tartó szárnyashajón, amely mintha összezsugorodott volna a hatalmas víz közepén, iciripiciri utasok integetnek pálcika kezükkel, buzgárok törnek fel a Margitszigeti Nagyszállónál, a belvíz elönti a Sportuszodát is: a mentőbrigád tutaja a nagymedence fölött, karneváli hangulat, Velence.

Ám az örök kérdésre nincs és soha nem is lehet válasz: miért tűzoltók mennek ki az árvízhez?

A természet érezteti hatalmát, megtréfálja az embert, de az ember érti a tréfát: munkából hazainduló, atlétatrikós fiatalemberek hógolyóznak hahotázva egy júniusi délután a csepeli HÉV-megállóban. (Váci út, felelj neki.)

A közlekedési katasztrófák már nem olyan mókásak (kitolat a vonat a Nyugatiból, Dunába zuhan a locsolókocsi.)

A természet hajlamos rá, hogy kataklizmákban fejezze ki magát, borzadozni mégiscsak a nyugatnémet szuperkémen lehet a legjobban, aki haditechnika-lopási kisérletének tanúit sarlóval feldarabolta, és eladta a Berlin étterem szakácsának. Már akkor felfigyeltek rá az éber nyomozóhatóságok, Kalangyai felügyelő és a Hód névre hallgató szuperkém-elhárítótiszt, akinek kilétét óvatossági megfontolásokból nem fedhetjük fel, mikor egyszerű túristaként átlépte a határt Hegyeshalomnál. Hód árnyékként követte, és egy Kántor nevű kutya segítségével kiszimatolta, hogy Lopótök (ez volt a kém Kalangyai felügyelő által adott fantázianeve) a húskombinát hűtőházában barikádozta el magát. Rettenetes kézitusa után letépik róla a maszkot, és kiderül, hogy Lopótök valójában Kádár János, aki ílymódon tette próbára emberei rátermettségét, és a Berlin étteremben eredeti, valóságos, igazi őzragut szolgáltak fel, nem emberbecsináltat. A jóízűen elfogyasztott estebéd után Hód és Kádár leültek sakkozni, de előbb kiküldte Kádár az őröket. Ez régi, kedves szokása volt a Kádárnak, még a mozgalmi időkből, mikor vájárként dolgozott egy kelengyeboltban, hogy kiküldi az őrt. Hód szívósan védekezik, és mikor a főtitkár azzal az elkoptatott rigmussal próbálja lealázni, hogy "huszár a szélen a sakkozóra szégyen", arcába vágja hetykén: "szabadság, szerelem, E2 kell nekem". Kádár vicsorogva letépi magáról a második maszkot, és kiderül, hogy mégse őzragu volt a vacsora, hanem mégiscsak emberbecsinált. Lopótök a fekete királynőt Hód bordái közé csumázza, és elinal, de hamarosan mégis rajtaveszít, mert mikor az igazi (echte, ő így mondja) Kádár ellen készít elő merényletet, immár Apró Antal cserzett álarcában, Kalangyai felügyelő keze abroncsként szorul a csuklójára, földre hull a gyilkos fegyver, egy hangtompítós sziájé stukker, ami annyi egyszerű gondolkodású magyar munkásembernek oltotta ki az életét. A kihallgatások során megtörik, bevallja, hogy Magyarország esküdt és aljas ellensége. A siralomházban fejest ugrik az emeletes ágyról, mint az a korábbi (szerencsésebb) szíájéügynök, aki így úszta meg a kivégzést 56-ban, és ma a svájci Alpokban síoktató. Az akasztás után derül ki, hogy Kalangyai felügyelő valójában az álruhás Kádár, aki tehát már a sakkpartinál sejtette, hogy a másik Kádár nem lehet az igazi (echte) Kádár, mert ő az igazi (echte) Kádár, de nem akart hűbelebalázs módjára cselekedni, előbb-utóbb úgyis kibújik a szög a zsákból, mondjuk ez Hód életébe került, sajnos.

Fekszem az ágyban, szent agónia foglya. Ferde fénysáv a paplanon, nyitott könyv, víz, gyógyszerek, walkman.

Elfogy a múlt: könnyű halál.

Teljes életet éltem.

Bejön a lány, hogy langyos, száraz tenyerét homlokomhoz érintse. A múlt képei közt való élveteg kurkászás helyett úgy döntök, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Nemsokára felébredek. Mellettem piheg arám, melyik is? Nem szerettem senkit. Elalvási puszinál belestem Anyunak. Emlékezhet-e egy gyerek álmában arra, hogy majdani halála pillanatában múltbeli önmagáról fantáziál? Ha nincs itt senki, rosszul csináltam. Egyszer a Tausz Jutkát mindenki szeme láttára felpofoztam. Téptem a haját, hagyja abba, mit képzel, belém nem lehet szerelmes. Nem engedem. Anyajegy a homlokán, barna kitüremkedés a bőrön, az is iszonnyal tölt el, hogy mondjuk ahhoz hozzáérni.

Rálököm a kukára, elcsúszik, lucskosan bőgni kezd.

Szétfeszül a száj. Tátogj. Sípol a vérráspoly.

Azt képzeli, hogy egy frissen öltöztetett, illemtudó baba, akivel még nem játszott senki, illatos és megérinthetetlen, - a buszon odasúgja neki egy őszhalántékú öltönyös, egyem azt a habos kis puncikádat, amit még elereszt valahogy a füle mellett, de a lépcsőházban a Bütyök várja, kiráglak a bugyidból, te, és akkor, még aznap délután arra az elhatározásra jut, hogy vagy felakasztja magát vagy beleszeret valakibe, de halálosan.

Lábamra kúszik a fény. Pipaszár, így hívtam mindig viccesen, mert öniróniában nagy voltam. Nemsokára gonosz kis őrangyalom furulyázza rajta az ilszilenciót.

Azért lettem író, mert féltem, hogy mások kövérek.

A fájást érzékelő idegdúc még mindig józanul, célszerűen működik, oda kell visszahúzódni, a funkció közömbösségébe.

Nem sokat mocorogni.

Teve alakú repedés a plafonon, kispárnával szúnyogra lőttem sok-sok évvel ezelőtt. Idill, kétségtelen. A múlt képei, a szép emlékek többnyire egy nagy berúgáshoz kapcsolódnak.

Aztán felébredni, gyorsan bepakolni, bekapni néhány előre kikészített kolbászos katonát, fél nyolckor vár a Frici a Stollár sarkán, és nincs még meg a nyelvtanom.

Hamarosan kisöcsi lettem balonpantallóban. Tausz Jutka a hosszúhajú krapekjával csörög a beatklubban. Szégyen, megvetés, felejtés. Ugyanezek a szériák, remény, gyönyör, szégyen, megvetés, felejtés.

A felejtésekbe betokosodva leszel halhatatlan.

Mintha egy fekete spulniról tekernék le az áttetsző szálat.

Délután Inotay doktornő, az utolsó liezon, fecsivel matat a fenekemen. Mogorva, rögtön kéri a lét, így van ez jól, ezt érdemlem. Ez dukál. Nem lettem szentimentális. Szivem hidegen forog, néhány távoli szerv emlékezik tétován a lehetséges és langyos érzelmekre.

Üresen lepergő pillanatok befejezett sora.

Ha nagyon fáj, vinnyogni nem illik.

A repedés a plafonon felszakított seb. Ordítsak. Langyos, hűséges tenyér az arcomon. Mondd csak, ordítsak. Megfeszülve átfordulok, a kar lágy vonala, finom selymek. Nincs ott semmi. A hang odabent hosszan letapad, tátogok, egy hal, hogy végre kiszakadjon. Barna pötty a homlok közepén. Izzadt arcomhoz szorítja arcát, ugyanazt ismétli: akkor is, most is, mindig, örökké.

Elkezdtem írni a híres embereket és az osztálytársakat, hogy tudjam, ha lelövik őket.

U Thant. Nevében az U: jellegzetes burmai jelölése a negyven éven felülinek. Legjobb barátja: U Nu, azaz "Öreg Nu", Burma híres miniszterelnöke.

Furceva. A SZU népművelési minisztere. Pályafutását a Bolsevicska gyárban kezdte, mint szövőnő, aztán a légiflottához került, bár igazából a tenger vonzotta, a cirkálók. Mozgalmi érésének következő szakaszában hatszáz matrózt tartott állandó készenlétben.

Csombe. Mobutu talpnyalója. Tízmilliót sikkaszt, megzsarolják, így lesz belga kém.

Fidel Castro. Egyszer Batista, a véres kezű diktátor egy falusi iskolában felemelt egy kisfiút, és így szólt hozzá. "Kuba jövője a hozzád hasonló ifjak kezében van." Batista ezúttal nem tévedett.

Hoover. FBI-főnök. Kedvenc kifejezése: belső felforgatás. Ő terjeszti el az ujjlenyomatokat.

Luigi Longo. Látta Lenint élőben. Szigorúak voltak a konspiráció szabályai: őt viszont senki se látta élőben. Mikor kitört a háború, a fronton termett, hogy az első sorokban harcoljon, akkor látták őt is élőben.

Mobutu. A belga titkosrendőrség ügynöke. Bejelenti, hogy öt éven keresztül ő lesz Kongó elnöke. Talpnyalója: Csombe.

Nicolae Ceausescu. Börtönévei során meleg baráti kapcsolatba kerül a veteránokkal. Mikor egyesül a két munkáspárt magja, póttaggá választják.

Phan Van Dong. Mandarinnak születik, hét évet tölt a Halál szigetén, majd bekapcsolódik a munkásmozgalomba.

Fejszál. Szaud herceg, a régi típusú, konok kényúr az olajkutak terhére felvett előleget háremének mértéktelen felduzzasztására fordítja, mire az "Ulemák Tanácsa" Fejszál herceget nevezi ki az ország uralkodójává.

Csang Kaj-sek. Fél szívvel működik együtt a Kuomintang baloldalával. Engedelmes eszköz.

Grecsko marsall. Világszerte elismert hadvezér. Barátja: Konyev marsall. Együtt mulatnak, együtt harcolnak Konyevvel.

Julius Nyenyere. Nyenyere, a zanaki törzs egyszerű sarja begyalogol a városba, pártot szervez, és egyesíti Zanzibárt Tanganyikával - Tanzánia néven.

Johannes Virolajnen. Tagbaszakadt, szőke óriás, szenvedélyesen szerelmes a mezőgazdaságba.

Kenyatta Dzsomo. Neve azt jelenti, Égő Lándzsa. Földrész-méretekben gondolkodik. A megrémült angol gyarmatósítók azzal a koholt váddal veszik őrizetbe, hogy Mau-Mau névvel titkos bukmékerirodát szervez Kikujuföldön.

Aldo Moro. Finomabb római szalonokban azt játsszák, hogy felolvasnak Moro beszédeiből egy nyakatekert részt, és a jelenlevőknek ki kell bogozniuk, mi lehet a kérdésről a szónok valódi véleménye.

Skrofulák Tibi. Skrofulák Tibi árnyékban élő nyúlagyú hebefrén. Gyászszegély a köröm alatt, csimbókokban lógó haj. Amorf képződmény, vigyorog, mint a vadalma, vészes hülyeségben szenved. Néhai Csesznegit idézi a feleleteivel: "Ludas Matyi számbavette anyja lábait", "a vékony munkásréteg egyre vastagodott", "Asztrik apát felkente Szent Istvánt a trónra".

Mazányi Mónika. Vidékiesség, csöndes cseléd-alázat, unalom. Nem köszön. A nevetségesség és mellőzöttség sötét bugyra. Nyolcadikban kinövi szemüvegét, kitelik, megszépül, Mazányi, a famfatal, de már késő. Nincs idő.

Bólyai Feri. Bólyai Feri szórakozottságból telehímzi az ellenőrzőjét ötösökkel. Azt hazudja, elvesztette, onnantól "kettős könyvelés". Nagybátyja klosár Párizsban.

Tarnay József: bukott gyerek, "megfagyva" érkezik. Óra közben állatokat rajzol hangulati alapon. Üvegharangban él, tűvel szurkálja kisöccsét. Csak telefonon vagy messziről hajlandó beszélni. Néma. Sértődöttségből megnémult. Nevetséges. Nyaka hátul csupa tinta, dolgozatírás közben összetintázta magát, senki se figyelmezteti, nem tartozik ide. Mária néni felszólítja, és megdicséri a helyes "válaszért", pedig csak hallgat. Valami lélektani módszer. Töltőtollal elefántot tetovál lekötözött szomszéd Gyurika hátára hangulati alapon. Javítóintézet. Disszidál a család. Nem hallunk többé róa. (folyt. köv.)

Dormán Enikő jelentést ír az úttörőszobában, egyik hajfonata a vállán, másik az őrsi naplóra hull. Festmények a falon: Scsipakov: "Először szánt magáén a béres", "A jelképes csőszkunyhó", és Kántor Ede: "Mezítlábasok a Csasziban".

"Kedves Berta csapatvezető néni! Őrsvezetőnk, Lemúr Miklós magatartása az utóbbi időben gyökeres változáson ment keresztül. Év elején jól végezte dolgát, hívott őrsgyűlésre felderítetlen régi úttörőt a kerületből, "őspajtást", de mostanra megszelesedett, mezítláb jön be tornaóráról, és azt kiáltja, hol a csukám, hapsikáim? Mezőgazdasági munkán henyél, lemarad a szüretelésben, a vonatindító tárcsáját palacsintasütőnek nevezi. A legutóbbi őrsit úgy nyitotta meg őszinteségi rohamában, hogy előre, fel a vécétetőre, és meg akarta szavaztatni, hogy indítsuk be a Munkás-őrs riadóláncát hamis paranccsal. Új őrsi indulónak a következő vers Berta csapatvezető néni által való megzenésítését javasolta:

Egy kerek erdőben, puff,

Szarkák verekedtek, puff,

Szarka Matyi meghallotta, puff,

Szúnyog lábát kirántotta, puff,

Bagolyt küldtek orvosért, puff,

Míg a bagoly ballagott, puff,

Szúnyog néni megfagyott, puff.

Hozzáteszem: a puffokat ő találta ki.

Mindent az őrsvezetőhelyettessel, Dormán Enikővel, azaz énvelem végeztet. Elesett őrs vagyunk, mely etikai értelemben a megsemmisülés felé hanyatlik. Rajzászlónk tisztaságát mindössze 27 pontra értékelték."

Lemúr Miklós, a Paraszt-őrs megszelesedett vezetője a szomszédos könyvtárszobában éppen egy érdekes cikket olvas a Fiúk Évkönyvében a hidak statikájáról. A falon itt is festmények: Resetnyikov: "Ismét kettes", egy másikon rongyos gyerekek csorba bögrével ingyen levesért tülekednek a csarnok előtt, valamint egy teljes alakos József Attila, akiről azt mesélte Olgi néni, hogy 39-es lába volt, de egy 43-as, gombos, betétes lakkcipőben kellett járnia.

Ha a Paraszt-őrs egyszerre ugrálna a folyosón, gondolta Lemúr Miklós, leszakadna az emelet.

Összedöleszteni a sulit.

Lemúr Miklós utolsó őrsvezetői ténykedése, miután Klári néni célirányos ösztökélésére őszintén feltárta vívódásait, és visszahullott a nótafák és zászlótartók közlegényi televényébe, a mókamesteri tisztség létrehozása volt. Az újonnan választott mókamester, vagyis maga Lemúr Miklós első indítványa szintén egy új őrsi tisztség létrehozása volt, höhö, nagyon vicces: őrsi kivégzőosztagparancsnok.

Tudod, mi a véleményem rólad, mondta Dormán Enikő, hogy szétzülleszted a mozgalmat.

Nem zülleszthetem szét a mozgalmat, mondta Lemúr Miki, mert egy napon születtem Majakovszkijjal.

A tisztségválasztáson fejetlen kavarodás, ki legyen az őrsi hírszerző, nótafa, tvisztfa, tejfelelős, hiányzófelelős, jótanulás felelős, hulladékgyűjtő felelős, iskolavirágosítási felelős. Témákban Dormán kifogyhatatlan: aktívaellátás, őrsi kohézió, utcaügyelet. Következő napirendi pont: Navratil szégyent hozott a Paraszt-őrsre, Navratil puskázott. Jellegtelen tanuló kirívó öltözékben. Elveszünk tőle egy magatartáskártyát. Nem az első eset, társadalami munkán kijelentette, kapálják a krumplit azok, akik kitalálták. Rosszul állunk a pontversenyben, első a Munkás-, második az Értelmiségi őrs, harmadik a Paraszt. Eredetileg Munkás-Paraszt őrsöt akartunk Kukorica Jancsiból, de a középső padsorban több a jótanuló, ők lettek a Munkás-őrs, mi meg a Paraszt. Volt még, hogy Kommunizmus-őrs meg Osztály Nélküli Társadalom-őrs, Berta néni nem engedte.

A November 7-ei iskolai ünnepségen, mikor a Szentiványi Bea azt szavalta, hogy: "...és aláhull a kétfejű sas!", őrsünk egyik tagja, Bólyai Feri bemondta a szuszfájrontot. Másszóval elájult. Lerogyott, kivitték, végülis nem tehet róla.

Mostantól Mihin hadnagy sírját fogjuk gondozni a Kerepesi temetőben. Azért esett Mihin hadnagyra a válaszás, mert láttuk a síron a fényképét, és megbolygatta érzelmi világunkat, hogy arcának vidám kifejezése milyen ellentétben áll azzal, hogy meghalt.

"Ez egy szovjet katona,

úgy hívják, hogy Kosztya,

testvérekkel együtt,

szabadságunk hozta".

Vendégül látjuk Jeliszavéta Alekszandrovna Brikker szovjet elvtárs nénit, Mihin hadnagy nővérét. Brikker nénit meghatotta Pest felszabadulásának "hangszóron keresztüli" ünneplése, és az is kiderült, hogy személyesen ismeri J. B. Levitánt, a moszkvai rádió világhírű bemondóját. Jeliszavéta Alekszandrovna Brikker szovjet elvtárs nővér néni idős kora ellenére benne volt a legkülönbözőbb csínytevésekben. Mikor tudomást szerzett a felajánlásunkról, hogy a Pákozdi csata emlékére negyven kiló száraz kenyérből kisképernyős televíziót vásárolunk a patronálószerv nyugdíjas otthonába (MÜM 14), lemondott az ankétról a golyóscsapágygyárban, és elvállalta az őrködést a Stollár Béla utcában, ahol a hulladékot tároltuk a mérlegelésig. Ott állt Brikker néni inkognitóban a pincelejáró előtt, hálás volt, hogy újraélhette az illegalitás éveit. Brikker néni segítségével megismerkedtünk V. I. Goblein elvtársnővel is, valamint Madár elvtárssal, akik együtt vettek részt Budapest felszabadításában. Vállt vállhoz vetve harcoltak a gyilkos pergőtűzben Goblein és Madár.

Brikker szovjet elvtárs nővér és nagymama néni elhozta magával kisunokáját, a nyolcéves Lónyát is. Lónya szalamandrát fogott a budai hegyekben, eltette spirituszba, hazavitte, de nem bírta ki, órán körbeadta, és az amúgy jelesrendű, jó magaviseletű diák, Lónya, magyar gyíkért intőt kapott. Levelet írt Paraszt őrsnek: megemberelte magát, űrhajós lesz, és csókol mindenkit, Lónya.

Irány a Balaton, úgy éneklünk, majd kisiklik a vonat. Kötelező levélírás, beszélgetés az öreg halásszal. Berta csapatvezető néni, a mozgalom lennonmekkártnija az esti zászlólevonásnál négy rendetlen kispajtást megdorgál, mert csendespihenőben elhagyták körletüket, snecire horgásztak bottal. Drámai hangon sorolja a neveket: Rónay László... Sabján László... Gara László... ekkor már az egész Kállay csapat hegyezi fülét, a szúnyogok elnémulnak, a napkorong odatapad a kiváncsi döbbenettől a Badacsony oldalához... és, folytatja Berta csapvez néni, de megremeg a hangja... és: László Endre.

Röhög a tábor: a bűnösök hősökké avanzsálnak.

Harsan a kürtszó, ki az ágyból, frissen, mosolyogva kezdjük a napot - a későn kelőket gúnyos taps fogadja.

Egésznapos kirándulás, akadályverseny: "Kedves Pajtások, őzgida gödörbe lépett, eltörött a lába, tapsifüles szaladt orvosért, eltévedt, Misi mókus elindult keresésére, mogyoróbokorra talált, nem tudott ellenállni."

Libasorban vonulunk, veszélyben a helyezés.

Alumínium kulacs, növényprés, tereptérkép.

Sarkamon egy vízhólyag, cipő ment a kavicsomba.

"Pajtások, szegény őzgidának nagyon fáj a lába, részesítsétek elsősegélyben, a meglepetéseket hozzátok magatokkal, és ne feledjétek: a néphadsereg a mi hadseregünk."

Lepényevőverseny: már leharaptam volna a középdöntő egyforintosát, de Navratil az arcomba tenyerelt, és mikor Mária néni megpuszilt, lekváros lett az orra.

Slambucos kondérba zöldhernyó potyog eperfáról.

Itt volt elrejtve a Kállay Éva csapatzászló (rohadt fritzek), csak az esőben össze kelletett csomagolni. Mutatja Berta néni a csomagot, amiben a csapatzászló lapul, körbeálljuk a szemerkélő esőben, és dalra fakadunk, míg jön az Ikarusz. Pompásan buszozunk.

Őrsi portya: az alsógödi MHSZ-telep felől friss énekszót sodor felénk a szél. (Sederint.)

Összekovácsolódunk a csillagtúrán egy terjedelmes vidéki alapszervvel.

A helyes válasz: Ságvári átoperálta arcát, és lelőtte cukrászdában detektívokat.

Joó Gabi készítette a ládikát, amiben a szihalmi Ipar őrs egy Szihalom határából vett őrsi rögöt küldött Csillebércre.

Zöld katonai helikopterek a kuruc felkelés zászlait húzzák a ködben.

Bolgár pajtás jelvényt tűz mellemre, azóta jóbarátom, javítgatja oroszomat.

Bugy gatov, légy résen: a letűnőben lévő kispolgári erotika fülledt szelleme itt lengedez az új világ épülő intézményei között - timuristák koreai lány nyakába csimpaszkodnak ősbükkösben. Beregi szerint a főtimurista Somogyvári Rudolfra hasonlít, Kiskati szerint Marcello Mastroiannira, akár meg is pukkadhatsz, hülye ficsa, ordítják a sátorban.

Vörösnyakkendős ifisták szögesdrótot tekernek a fatörzsre, hogy a gonosz macska ne tudjon felmászni a fészekhez. Együtt kajálunk, "kolkaja", mondják, bedobod uzsonnád a közösbe. Sietnek, exportból visszamaradt strandhintákat fognak felszerelni a Kékesi Béla altáborban.

A fekete rabjai is megtalálják napi adagjukat.

A vörös nyakkendő a munkásság vérrel festett zászlajának darabja: másra használni, szembekötőnek, zsebkendőnek, törülközőnek, úszónadrágnak, sapkának, térdvédőnek, korbácsnak, szögletzászlónak, szalvétának, borogatásnak, légycsapónak, gyújtózsinórnak szigorúan tilos. Ki tud szebb hurkot kötni? Gubacsot fűzni bele hurok helyett. Berta néni betiltja a gubacsot, de a nejlonkendő fölött szemet húny - engedmény a reakciónak?

A táborparancsnokság: a nagytábor ütőere. Hálazászló, űrkarnevál, gyarmati ifjúság. A tábortűz VIT-jellegének ismertetése. Sátorról sátorra megy a hangulatbrigád: "unokákról a dal nagyapákra marad". Félszemmel Kodály Zoltán bácsit lessük, tetszik-e neki dalunk - tetszett neki a bohókás csasztuska.

Jazzt játszottak Tyihonovnak, magyar népdalt követelt. Szalmazsáktömő verseny.

Cseterki Lajos és Tamara Kucenko a bányaliftben, "A két pajtás öröme."

Lövés jelezte, hogy elfogták a határsértőt. A pajtások feloldódva, kiváncsian jöttek a tisztásra, bíztaták az illetőt, nosza, induljon az őrszobára, de gyorsan. Értékeléskor a határőrparancsnok elárulta, hogy az egész határsértés meg volt rendezve, a határsértő nem éppen rokonszenves szerepére egy színjátszócsoportos katonatársuk vállalkozott. Este határőrök tették szinessé, feledhetetlenné tábortüzünket. Április negyedikén mi is zászlóval díszítjük fel otthonunkat, mondta a határőrparancsnok, amit úgy hívunk: laktanya. Szentiványi Bea elszavalta a Tavaszt, Tausz Jutka meg azt a tábortüzes verset, hogy "jött az este, a nagy alkalom, legszebb lett ő a kultúrműsoron".

A városligeti tóban rendezett viziszámháború a salgótarjáni csatát szimbolizálja a dicsőséges tavaszi hadjáratból. Periszkóppal olvassuk le a csehszlovák intervenciósok számait. Ha leolvasnak vagy háromszor tévesen olvasol le, meghaltál, és a Műcsarnok lépcsőjén gyülekezel. Tankolás, égimádás, föld- illetve ez esetben vízimádás tilos. Navratil és Czakó tankolnak, összeteszik homlokukat, ami a csaláson kívül azzal a hátránnyal jár, hogy ők se tudnak senkit leolvasni. Struccpolitika. Talán a Salgótarjáni csatában a vöröskatonák összetapadt homokkal rohamozták meg az ellenség lövészárkait?

Intervenciós halottak szivárognak vissza a Műcsarnokból a csatába, Berta néni paprikavörösen tajtékzik, pont ugyanott, a csónakkölcsönzőnél, ahol konfekciójampik illegették magukat a Csudapest című revűfilmben. Motorosok robognak a Dózsa György úti díszemelvény felé, "Tettek Könyvét" hozzák. "Ízlelgetitek a jól végzett munka okozta örömet?", kérdezi Ilku Pál és Komócsin Zoltán hangulatosan. "Igen, válaszoljuk, Lenin elméjén haladunk előre." Ilku Pali és Komócsin Zoli bácsi fáklyával fellobbantják a kandelábert, odajárulnak a megyék küldöttei, hogy elvigyék a forradalom lángját az ország minden szegletébe, jelezve az úttörők tiszteletét a hazátadó kommunisták iránt.

"A dolgozó népért, a hazáért előre!", a döngő válasz: "Rendületlenül!"

Mikor meggyilkolták Lumumbát, a Szemere utcai iskola Paraszt-őrse az úttörőházban a vádlottak padjára ültette az imperializmust. Skrofulák Tibor pajtás vállalta az imperializmus szerepét. Vádoljuk az imperializmust, kiáltották a Paraszt őrs tagjai, vádoljuk Csombét és Mobutut, vádoljuk a finánctőkések rágalmazó propagandaszervezetét, vádoljuk a Pentagon ultráit, vádoljuk a revansistákat, akik nem ismerik el az Odera-Neisse határt. Skrofulák Tibor pajtás megsemmisülten hallgatott. A magyar labdarúgó válogatott éppen Kairóba készült. A Paraszt-őrs megkereste az iskola régi tanulóját, Káposzta Benőt, a válogatott keret tagját: maradandó érzelmi hatást gyakorolt a fénykép Lumumba gyerekéről, aki kezében tartja a Paraszt-őrs matyóbabáját.

Volt olyan is, aki nem írta alá a tiltakozó levelet, mert akkor nem engedik be a dollárövezetbe.

Az emberiségnek drukkolunk az imperializmussal és a természeti katasztrófákkal folytatott küzdelmében. Bokányi Dezső születésnapján örömmel jelentjük: megtanultunk írni-olvasni.

Harcolunk a babonák ellen, a tudás eloszlatja a sötétséget. A tudomány: a jelen méhében szunnyadó jövőt ostromló képzelet.

Mély ráncok gyűrődnek az öreg atomtudós homlokára: nehogy az ember túlságosan siettesse a természetet.

A nejlon regénye, az ezerarcú PVC, a tranzisztorcsalád újszülöttei, a vasporhoz rögzített hang.

Az Antarktisz: az emberiség fridzsiderje.

Horváth Zsóka vígkedélyű rossztanuló, trampli és egérfogú, ő alakítja a "csúnya barátnő" klasszikus szerepét a világszép Ignáth Mari mellett. A szélsőségek szövetsége a középszerűség normalitása ellen. Összedörgölőzve, gőgös ajkbiggyesztéssel, méltatlankodva sustorognak egymás fülébe.

Néha a trampli megzavarodik, átveszi a barbi "oltári menő" gesztusait, miniszoknyát húz ikrás combjára, felszegett állal közlekedik, hogy látszik rengő tokáján a rosszul beforrt mumpszos heg. Azt mondja Navratilnak, aki csak a számtanját akarja lemásolni, hogy lógsz rajtam, mint nyáron a télikabát, mire Navratil az egyetlen hatásos terápiát választja: töpörtyűkrémes kenyeret nyom az arcába, és fejesvonalzóval nagyot dörrent a seggére búcsúzóul - "eriggyé, vargánya".

Horváth Zsóka a társalkodónői szerepen és az egérfogakon túl arról nevezetes, hogy nincs melle, fodortalanul feszül az egyenes bőr a mellkasán.

A melltelen nő. Előnyös, nem lehet letapizni.

A tapizás ártatlan fiúi virtus, mint a villamosütközőn utazás vagy az építkezési állványok megmászása. Nem kéne annyira megsértődni. A fiúk egymást is megcsocsózzák. Rávetik magukat Gyulayra, és hangos csocsóbüdi! kiáltások közepette megmogyorózzák. A csocsóbüdit mindenképp kiáltani kell, különben buzulás. Csocsóbüdi. Lemúr Miki egyszer kisérletképpen nem védekezik. A csocsóbüdi lényege, hogy az áldozat üvöltve, rúgkapálva kitépi magát a támadók karma közül. Lemúr Miki kikapcsolja a testi érzékelést, vár és figyel.

A dögönyözők.

Zavartan abbahagyják, szégyenkezve elkullognak.

A transzformált erotika érzékeny, ezredvégi stilémái: a nyelvi alakzatok sora a csocsóbüditől a megszopatlakig, akárcsak a tárgyi világ jelenségei a tikitakitól a gördeszkáig, a boxertől a spréig, a tupírtól a reflexsamponig. Az építési terület palánkjából kihúzol egy nádszálat, hegyére autókerékről szelepsapkát lopsz, és befőttesgumival fellövöd a hatodikig. Szemcsöppentő pipetta gumiját ivókútnál felfújod, frissítő vízsugarat bocsátasz a kukák körül sertepertélő Guberaverára, és ő rongyai közül előrántott fakanállal vág feléd: "nete, azanyád marha istenit".

Beregi Zsuzsi öccse tejfelesszájú kisiskolásból nyurga felsőssé majd bajszos, vállas fiatalemberré kamaszodik. Immár nem ajánlatos vele viccelődni. Ül a lépcsőn, el akarsz slisszolni mellette, rádreccsen: "köcsög, erre mászol még egyszer, megszopatlak".

Ezt például régebben nem így mondták, kéremszépen.

A megszopatlak különös ellentmondása, hogy egy homoerotikus felajánlkozás hitelesíti a fenyegetőző férfias nekiveselkedését.

Egymást váltják a téren a gengek, ahogy nyaranta átépítik a mászókákat is. Vezérek, alattvalók, hatalmi harcok és szerelmi drámák. Az életkor szigorúan tizennégy év. A kisebbek nem rúghatnak labdába, a nagyobbak máshova (diszkóba) járnak, nem a térre, az már snassz. A külsőségek, hatalmi jelvények és dumák változatossága kárpótol a dramaturgia szegényességéért. Egy egyik évek óta sóváran lábatlankadó incifinci kiskölyök hirtelen mutáló hangú, borostás néptribunná növi ki magát, néhány hónapig élet-halál ura, aztán beiratják élelmiszeripari szakközépbe, néha még felbukkan, de már csak egy foszló emlék, egy távoli, idegen világból visszajáró kisértet (lemúr), aki bizonytalanul botorkál valamikori birodalmának változó díszletei között, és nem érti, félelmetesnek és nevetségesnek tartja, és azonnali feledésre itéli az új vezérek által meghonosított új stílust, divatot és szabályokat.

Üres a tábor, csak az őrség. Árkot ásunk a katonai sátor köré, hogy ne folyjon be a víz. Rekkenő hőség, a szalmazsák mégis valahogy nyirkos. Körbe lehet rohanni az emeletes ágyak tetején. Fördőnadrágban heverészünk Lemúr Mikivel, a focivébé esélyeit latolgatjuk. Egymáshoz izzad a bőrünk. A tévét az ebédlő falára szerelték, jó magasra, csak Berta néni tudja bekapcsolni. Lemúr Miki esténként titokban imádkozik. Tudja kivülről a Miatyánkat. Az apja darukezelő és fusizni jár. Azért imádkozik, hogy a brazilok nyerjenek. Tegnap az olasz meccsen bejött az ebédlőbe a Beregi, az Ignáth, a Kiskati és a Tausz, harsány, és dilettáns szurkolásba kezdtek. A szabályokat se ismerik, csak az ostoba feltűnősködés. Digózásra használják a vébénézést, ki kéne őket tiltani.

Lemúr Mikinek már jócskán szőrös. Neki a legszőrösebb az osztályban, és ő focizik a legjobban, én vagyok a második. Vizsgáljuk meg a szőröket, sajna, nekem még csak itt-ott nől néhány zsenge szál. Állítsuk fel, kinek nagyobb. Egyértelmű, hogy neki, mégis. Valamit megérez, lekászálódik az ágyról.

Üres a kajálda, a konyhásnénik felszívódtak, elpárologtak a nagy hőségben, bodor felhő képében úsznak az égen. A konyha közepén a képzelet és technológia nászából született fémszörnyeteg: a vegyes tüzelésű, tűzzománcozott duplikát üst bronzcsapokkal. Oldalt a falnál krumplihámozógép: a "koptató". Benézek az egyik vegyes tüzelésű, duplikát üstbe (bronzcsapokkal): mázsányi megbőrösödött paradicsomos káposzta várja benne némán a végitéletet. A másikban májpüréleves, a sarokban, a hokedli alatt döglött egér. Állok, nem visz a láb. Ez már volt. Ez még lesz. Állok a tér közepén, Leposa bácsi átvág előttem a sakkozókhoz. Bárcsak láthatatlan lennék, bárcsak holnap lenne, bárcsak vége lenne már e rettenetes, pokolbéli nyaralásnak.

Valaki néz hátulról. Megpördülök, Igazság néni hatalmasan rámzúdítja a vonalzó fejes végét. Ezt a Gé betűért kapod, az apád rettenetes Gé betűje!, ezt meg a lámpabúráért!, ezt a kontyos maca felszántott pofájáért!, ezt meg a Mártírok útján azért a beszakított kapuért!, ezt meg a Lemúr Mikiért, ezt meg a Tausz Jutkáért... a bokrok közé menekülök, a sakkozókhoz, Leposa bácsi mellé húzódok védelemért. Leposa bácsi lassan fölemeli szöges botját, és a lábfejembe döfi. A Balaton utcában egy kuka mögé kuporodok, mint egy embrió. Valami mocorog, zihál, felhajtom a fémkuka csikorgó fedelét, Tausz Jutka nyöszörög odabent, keze hátra van kötözve. Homloka közepén az anyajegy. Kihúzom szájából a nyálas vattát. Frici is ott áll mellettem, a kuka hangos csattanással feldől, Tausz kigurul belőle, tehetetlen krumpliszsák. A kapu felé hátrálok. Tausz valamit motyog angolul: "Lemur, who are you, what bogeyman's trick is this?..." Feltűnik egy tearózsás pongyola a lépcsőház sötét odvában: mi ez a ramazuri? Kapkodva visszaszórjuk a szemetet, Tausz lefelé csúszik a falnál. Ezzel meg itt mi lesz?, kérdi Bácsi néni. Gólya viszi a fiát fogásban vonszoljuk, nyálasan belecsókol a nyakamba, elhajítanám, de Frici vasmarokkal szorítja csuklómat. Bácsi néni utánam kiált, ne félj, apád odahaza már suhogtatja a "jajdefáj botocskát". Felébredek: a tér közepén ülök a piros padon. Kigyullad fölöttem a köztéri lámpa. Zsebemben igazgatói rovó, tonnás súly, húz a föld mélye felé.

A csukott ajtó mögül is hallom, hogy egymásba csattan a két hang.

Kinézek: mi van már!, elhallgatnak.

De tovább dolgoznak a kezek, lábak, szájszögletek. Nem a "ne a gyerek előtt" csöndje, hanem kivárás, készülődés, az indulatok akkumulációja. A pergő hüvelykujjak könyörtelen indulattal súrlódnak egymáshoz.

Visszasomfordálok, nem húzom be az ajtót, hogy a kellő pillanatban közbeavatkozhassak.

Csönd, suhogó, nyúlós, miazmás, de csönd.

Dühödten malmoznak.

Be kéne csukni, de a kicsi neszből rájönnének, hogy hallgatóztam, hogy hallgatózni kell rájuk. Állok a résnél, faszent. Kapóra jön, hogy kiszárad a torkom, hangsúlyosan zörgök a csappal, lötybölök, de elszámítom magam. Ahelyett, hogy ez az apró, jelentéktelen esemény frivol közömbösségével visszaterelné gondolataikat a bevált, hétköznapi kerékvágásba, épp ellenkezőleg, megsértve a baljós csend érzékeny felületét, a szuttyongató izgalmak felbátorodnak, lendületet vesznek, és ott vergődnek ismét a nagyszoba geometriai rendszerében.

Ordítanak.

A gyűlölet akusztikája.

Eltitkoltad a prémiumot, elittad, te szemét, elköltötted, fogd be pofád, pofád csak neked van, befejezted?

Ásítok az izgalomtól, úristen, hogy fogom a szüleimet felnevelni?

Én már annyira fel vagyok nevelve, hogy akkor is eltakarom számat, ha egyedül ásítok, mintha láthatatlan megfigyelők vennének körül.

Latyakos sírás cihelődik a gyomromban.

Inkább leszürcsölöm a meggybefőtt levét.

A felnőttek mindent tudnak, mégis boldogtalanok, mégis meghalnak. Rosszak a felnőttek. Szeretnek rosszalkodni, a kisebbek munkáján, cselekedetein, beszédén gúnyosan hahotázni, a másik felnőttet csőbe húzni, leforrázni, blamálni, megszégyeníteni. Vendégeskedésnél túlöltözni a házigazdát. Bosszúállók, rosszmájúak, neveletlenek.

Apámat egy időben szinte őrzöm, számon tartom programjait, megkövetelem, hogy időben hazaérjen, vasárnap én ébresztem, kelj fel, meleg a borotválkozóvized, rászólok, ha azt mondja ebéd előtt anyámnak viccesen, hogy gyerünk tankolni, vagy hoci az üzemanyagot, de hiába, reménytelen eset, fortélyos és ismeretlen szenvedélyek nyűgözik, javíthatatlan és megátalkodott.

Marad Anyu.

Anyu, ha szomorú, mindig mos.

Szomorú, ideges, azonnal fenn van a plafonon.

Síró Anyut hogy vígasztaljam?

Az ajtórés: hosszú, fényes penge. Becsukhatnám, mostmár mindegy. Jól be kéne csapni, mint a házmesterünk esténként a liftajtót vagy ahogy az új gazdasági mechanizmust fékező, betokosodott szakszervezeti bizalmi csapja a gulyáskommunista, fridzsiderszocialista gyárigazgató orrára a gyárkaput. Este jön a házmester kukázni, üres vödröt lecsapja, liftajtót bevágja. Felismerem a stílusból, a szemetelés ritmusából, zenéjéből, hogy ma este Éva néni szemetel, és nagyon zabos, mert Józsi bácsi becsiccsentett délután, és elvesztette vadonatúj pemzlijét - vagy: ma Józsi bácsi szemetel, pityókásan dülöngél, na, majd kap otthon az Éva nénitől.

Berántja üres vedrét a lakó a küszöbhöz láncolt háncsfonatú lábtörlőről.

Csöpög a csap, meg kéne bőrözni.

Megbőrözni, kötényt adni, megmajmolni.

A konyhafalon kalocsai mintás időmérő levesestányér, a kimerülő elem és a gravitáció sziszifuszi küzdelme: a mutató erőlködve felkúszik a hetesig, a súlya visszahúzza, nincs tovább, örökhét. Háziáldás: "Szép feleség, jó ebéd, boldogsághoz mi kell még?"

Étvágytalanság ellen csövecskén szivogatom a sósavpepszint, mócsingos pörköltöt lopok a lábasból bicskával. A vasárnapi ebéd két fogása között: xilofonhangverseny a poharakon kiskanállal, apu rágyújt, már megint az a büdös bagó. Kanállal marcangolni a húst. A nagy ábránd: kiélezett kanalak - nem kéne a különböző eszcájgokkal bajlódni. A gyötrelmesen bonyolult, visszaesésekkel, vargabetűkkel tarkított tanulási folyamat: a marokrafogásról áttérni a ceruzafogásra. A különböző evőeszközök előnyeinek egyetlen, kiélezett kanálban való egyesítésével párhuzamos az ételek összekutyulásának örökké kísértő vágya, aminek az archetipusa a hússzínű örvénnyé latyakolt tejbegríz. Néha engedik, de akkor is fújolnak, fúj, de gusztustalan, mindjárt okádok, a fogások általános egyesítésének grandiózus eszméje elől pedig a legmerevebben elzárkóznak: csontlevesbe mákostészta, ezt nem veszi be a gyomruk. El kell fogadni, ilyenek, semmi vállalkozókedv, semmi fantázia, csak irígység és agresszió.

Hol a könyököd? Szorítsd a törzsedhez, figyelj apádra.

A leveshűtés technikái: mélytányért mélyhűtőben előre lehűteni - generállötykölés - kanálfújás.

Az utolsó akkord: félájultan tunkolgatsz.

Hol van az az ágy, sóhajtja apám, becsoszog a szobába, a végső ellustulást nyögdécseléssel kiséri.

Bemegyek a szobámba én is, fa tolltartóm fedelére csakazértis ráragasztom halenyvvel a lignimpexes naptárt. Ezerkilencszázhatvankilenc. Mi közük hozzá.

Unatkozom.

Matekszakkör. Mentem. Sziasztok.

Anyám az óráját öt perccel előbbre állítja, nehogy elkéssen, és mikor a mechanika kopni kezd, előfordul, hogy az óra a pontos időt mutatja ugyan, de e pontos idő csak két művelet, egy kivonás és egy összeadás segítségével állapítható meg. Az óra egyre többet késik, és a késésnövekedés ritmusa semmilyen szabályosságot nem mutat. Lehet, hogy nincs is pontos idő? Lehet, hogy az idő pontosságának egyetlen véletlen lehetősége, hogy ugyanannyit siet, mint amennyit késik? Ha nincsen pontos idő, akkor elkésni se lehet, ha nem lehet elkésni, akkor odaérni se lehet, ha nem lehet odaérni, akkor ez itt az összes lehetséges világok legnehezebben kiszámítható, legbizonytalanabb, legkuszább, legkövetelőzőbb, legellenségesebb világa.

Reggel benyit anyám: "itt az idő!".

Nyomja a kisrádió (Vosztok) az oldalamat, de nem mozdulok, nem kelek fel. A sublód, a ripsz, az eltekert nyakú porcelánfigurák, fénytelen politúr, tottyos kárpit, reggeli krónika, reggeli bepakolás, föcilenyó, brómozott tea, fejes vonalzóval a Csesznegi vajon megadagolná-e az Igazság néni ülepét egy százasért?, sóspacsni, piszkozatbeadás, "hallani akarom a csöndet", pedellus és pedellusné... hát nem és nem.

Nem kelek fel.

Apám borotváján a fehér habba kevert fekete szőrszilánkok.

Fúj, az élet, nem kell, és hagyjatok!

Körmöm álmomban beleakad a korallpiros selyembélésbe.

Óvatosan megközelít, hogy nem vagy te lázas, te gyerek?, de sejtem, miben sántikál, szorosan ölelem a paplan csücskét.

Fogok én itt teveled szórakázni, dohogja, és úgy vágja be az ajtót, mint a gulyásszocializmust biráló tévéjátékban a felpaprikázott szakszervezeti bizalmi.

Zihálnak a csövek a falban. A kukáskocsi halálos üzenete lentről. Tegnap felragasztottam a lignimpexes naptárt a tolltartóm fedelére - a portástól kunyeráltam, nem tudja, hogy én lőttem le a titkárnőt csúzlival - aztán az üres ragasztóstubust kidobtam, a szemetet Józsi bácsi este, zsuppsz, a kukába szórta, és most, hallga, szszszsz-klaff, igen, most pottyan bele a kukáskocsi rettenetes bendőjébe.

Bekapcsolom a rádiót (Vosztok), este befogtam a SZER-t, reggel nem lehet, légköri viszonyok.

Soha többé nem kelek föl.

Aztán fölkeltem, és bemagoltam a Ruhr-vidéket. Imbolygok, vérszegénység a hirtelen növéstől. Pisilés közben zsibbadó jóérzés jön az államba. Leülök a vécére, bolhászkodok, pihenésképp kifordítom a szemem. Tegnap este tökörrendszer segítségével megnéztem a "Louvre fantomja" második részt. Nem hiszem, hogy bárki megnézhette. Hipnotizálják a nőt. Uristen, ha a Tausz Jutka meghipnotizálna, ahogy az a koboldmaki meghipnotizált múltkor az Állatkertben. Állok a ketrec előtt, kezemben törökméz. Lemúr. Én az a macska vagyok, mutat a legnagyobb lemúrra mellettem egy fiú. Én meg az, mondom a csíkos farkúra. Nem, az is én vagyok, én mindegyik vagyok, kiáltja. Széles mozdulatot tesz, hogy mindegyik lemúr ő, én egyik se vagyok. Szája kakaótól maszatos kétoldalt, inge kilóg, nyakába nő a haja. Rossz tanuló. Megfolyik kezemben a törökméz. A csíkos farkú hirtelen a rácsra ugrik, az arcom elé, mozdulatlanul néz a szemembe. Fixíroz. Én ez a lemúr vagyok. Elmerülök tekintetének origójában. Mintha most döntenének sorsomról egy nagyon titkos és nagyon távoli tárgyaláson. A fiú egy kukoricával feléje csap, és azt énekli csúfolódva, a mi macskánk megdöglött, tárárá, megdöglött, ástunk neki egy gödröt, tárárá, egy gödröt, de a dög csak röhögött, tárárá, röhögött. Rossz tanuló lerágott csővel veri a ketrecet. Benyúl a rácson, megfogja a puha, csíkos farkat. Legörnyed, arcát összekeni vérmaszatos kezével, a zsiráfnál is hallom az ordítást.

A lemúr kivillantja lila ínyét, és egyetlen gyors mozdulattal belemar a rossz fiúba.

Nemrég ellopták az állatkerti skorpiókat, preparált állapotban kerültek elő.

Törökméz undorító, de meg kell enni, mert rossz az étvágyam.

Úgy bedurrantunk a cserépkályhába, hogy elindul a szoba. Átázott cipőm reggelre összeugrik, alig tudom felcibálni. Anyuék visszamennek Pestre, integetek, sírok. Bekapok egy pogácsát. Nagyanyám a fotelban ülve lamentál, rosszkedvű.

Úgy mondják modern szóval: pesszimista.

Busong.

Panaszkodik.

Sötéten lát.

Megkérem, süssön "részeg" pogácsát, aminek ferde a kalapja, ezen mégiscsak elmosolyodik.

Az óra egy ketyegő, barna bútor a falon, hetente egyszer felhúzza a rézhengert, csodálatos. Addig ügyeskedek, míg bezárok oda egy legyet. A lemenő nap sárga rácsot támaszt a falra. Nem szereti, ha a falióra ajtaját nyitogatom, meglátod, egyszer az egész a fejedre zuhan. Fejemre zuhan, hát majd visszapattan, mondom nyeglén, lemondóan legyint, haszontalan portéka. Csak a pesszimizmus miatt mondja a haszontalan portékát, nem kell rá haragudni. Egész életében gobelint sző vagy díszpárnát hímez. Mindig ugyanaz a gobelin: "A párizsi ficsúr." Ül és hurkol és kesereg. Közlöm vele, hogy szeretem a beatzenét és detektív leszek - csukott szemmel, hosszan imádkozik.

Kecske mekeg az ablak alatt, nem ismerek senkit, nincsenek barátok. A fiúk kidurrant labdát rugdosnak vagy snuroznak a falnál. Snúroznak? Verekednek a bedobált fillérekért. Szőke lány ül a korláton. Nem tudom kiverni a fejemből. Egy ritmusra rágózik a barátnőjével.

Hová bújt, hahó, hát ez a légy nagy merészen kiült a mutatóra. Van egy igazi bőr légycsapó, estére tízet, húszat lecsapok, mégis ott kőröznek a csillár alatt. Bekapok egy pogácsát, mi legyen a fogoly léggyel, valahol majd kimászik.

Megmérem a pulzusom, gyorsabb, mint az óra: szegény szívemnek megállás nélkül hajtani kell a vért, nem pihenhet, nem állhat meg soha, álmomban se, éjfélkor se, mikor odakint a Szentháromság-téren magához tér a lenyilazott mártír, kihúzza magából a vesszőket, körülnéz, bólint: Kecskemét, és kószálni indul a kihalt utcán.

A szívemen ül egy légy, fülére szorítja lábait.

A mekegésre ébredek, szomszédunk kikötött egy kecskét a fához.

Elmesélem nagyapának az állatkerti lemúrt.

Lemúr? Ládd-e, kisunokám, mondja, fölteszi az okulárét, és olvasni kezd.

"A régi római a halott szellemet nevezi lemúrnak. Hogy mi a név eredete, magától az istentől tudtam meg az okot. Amint Romulus sírba tette meggyilkolt testvérének, Remusnak hamvait, a szerető rokonok könnyekkel öntözték a megégett csontokat. A szürkület kezdetekor búsan hazamentek, és lefeküdtek a kemény ágyra. Remusnak véres árnya állt az ágy mellett, s csendes susogással a következő szavakat mondta. Én, aki nemrég népem között a legnagyobb lehettem volna, most a máglya lángjától összeesett és üres kép vagyok, akit életben tartott a nőstényfarkas, azt egy polgárnak vakmerő keze ölte meg, mennyivel szelídebb volt a vad. Arra kérte rokonait, hogy tiszteletére tegyék ünneppé a napot. Meg akarták ölelni, kitárták karjaikat, de a röpke árny elkerülte a megragadó kezeket."

Nagyapám magántanítványokat fogadott, ráismertem a gondosan végigvitt, bensőséges, magyarázó hangsúlyokra, amelyek a konyhaajtón szűrődtek ki délutánonként. "Igen, mondta, a halottakat nevezték lemúrnak, mert Remus neve után Remuriának nevezik el a napot, amelyen az eltakarított ősöknek járó áldozatot bemutatják. Később lágyra változott a kemény betű, mely az egész névben az első volt. Mikor a római légionáriusok elfoglalták Madagaszkár szigetét, és éjszakánként különös hangok hallatszottak az erdőből, kisérteties szempárok villogtak a lombok között, azt gondolták, a legyilkolt bennszülöttek szellemei forralnak bosszút ellenük. Az ő rettegésük ajándékozta a lemúroknak a nevüket."

Olyan beleéléssel mesélt, mint Rémusz bácsi a tévében. Rémusz bácsi a tévében egy atlantai néger volt, sokáig azt hittem, a cipőpasztától fekete. Suszter volt, nagyon tudott mesélni. (Jakob Bőhme is suszter volt, ő is nagyon tudott mesélni, például azt mesélte, hogy Lucifer felfelé zuhan, mert a pokol fent van, höhö.)

Nagyapám visszatette a könyvet, lement a pincébe szénért. "Iszapszén", rettenetes szó, lötyög a fejemben. Befűtött, átböngészte a Petőfi népét. Felolvasott egy közleményt a gombamérgezett családról. Nagyanyám egy kistányérban pogácsát tett elém.

A gombamérgezett család nevetve kijött az udvarra, és felmászott a kéményseprőlétrán a háztetőre.

Leültek az ereszre, néztek lefelé.

A tűzoltók szedték le őket.

Elvesztek a szüleim.

Kezdtem megnyugodni.

Rég ágyban lenne a helyem, át akarok menni a szomszédba, mikor csöng a telefon. Ricsaj, zeneszó, daj-daj, és ne haragudj, kicsikém, beültünk apával a "szakiba", ott a pörkölt a hűtő tetején, egyél szépen, és feküdj le, nemsokára megjövünk.

Mit lehet erre mondani.

Évődő férfihang a háttérből, anyám tettetett felháborodással visszavág, látom a kacérság és sértettség vegyes fintorát az arcán.

Mólés tisztek a lebujban.

Szinte kezdek megsértődni, de ez is jó, mostmár nekik is vaj van a fülük mögött. Kérdés, hogy a "szakizás" bűne összemérhető-e a kontyos maca likvidálásával.

A "szaki" a Szakszervezeti Klub a Honvéd utcában (ma butik), mondén hely, gyereknek tilos a bemenet. Készülnek a szakiba, apám nyakkendőt köt, csücsörít, anyám hosszan és elmélyülten válogat a karkötők, nyakláncok, fülbevalók között, ajkát rúzsozza - a gutaütésig feldühítenek, mert sejtem, mit forralnak, leadnak éjjelre Bácsi néninek.

Ma este fergeteges buli van a szakiban, a nekivadult hadastyánok kórusban üvöltöve kisérik az esztrádzenekart. Anyu, sóhajtom, van egy kis baj, és arra gondolok, hogy köszi, Rebeka.

Nem sikerül neki a szigorúság. Te istenverése, lagymatag dorgálás, most tovább kell lépni. Ugrás a sötétbe.

De ez nem olyan intő.

Mi az, hogy nem olyan intő.

Csönd.

A dáridó profán hangjai.

Ez nem, hát ez nem lehet.

A tobzódó, frivol hangkulissza előtt képtelen beállítani a megfelelően hiteles drámai regisztert, az életemet áldozom érted... Sínen vagyok.

Dehát mi az istent! Mit műveltél már megint?

Csúzliztam.

Megint csönd és a tivornya.

Hitetlenkedő, síri hang: igazgatói?

Nem válaszolok, hanem mostmár felszabadultan, nyerítve, boldogan bőgni kezdek. Rebeka, túlvilági tündérpajtásom rátesz még egy lapáttal: az öblös férfihang megint beszól, anyám befogja a kagylót, de hallatszik, hogy kevélyen visszavág a pimasznak.

Végleg kicsúszik kezéből a gyeplő.

Otthon számolunk, mondja éles hangon, de valahogy mégis hamisan, erőtlenül.

A háttérből megállás nélkül szól a "Szeszibon, szeszibon..."

És akkor valamit belát, mostmár ne sírjak, bújjak ágyba, próbáljak aludni, nemsokára jönnek.

Jó, hát akkor nem sírok. Nem muszáj nekem sírni. Nem kötelező.

Szia, szia.

Fogmosás, tükör: semmi se látszik belőlem, csak a bűn.

Benéznek a szobámba, pukkadozva tanulmányozzák a szende bűbájként alvást mímelő briganti allegóriáját. Reggelre végképp elfogy a puskapor. Egymással civakodnak a fürdőszobáért. Apám szótlanul odakanyarítja az ostorcsapásszerű Gé betűt az igazgatói rovó alá, szégyelli, hogy nem elég zabos, hogy nem tudja kellőképp kimutatni végtelen felháborodását. Most mondd meg, épp akkor lövi le a gyerek a titkárnőt, mikor Gusztáv napi buli van a szakiban. Jó kis időzítés. Hergelné magát, de nincs késztetése a kora reggeli leszámolásra. Másnap nehéz verni. Nehéz utólag dühbe gurulni. Egymástól várnak valami kezdeményezést, valami ötletet, de nincs idő, különben is elaludtak, késésben vannak, álmosak, másnaposak. Nincs erő verni. Behúzott nyakkal szalámit rágok az asztalnál. Győztem.

Tausz Jutka nem titkolja, hogy zsidó: mi zsidók vagyunk. Tausz Jutka sose lehetne a szerelemsoromban a nambervan. Okos, érzékeny, már alsóban nagy melle nő. Mellre megyünk, annál jobb a nő, minél nagyobb a melle, mégse. A "zsidó" szó valamilyen visszataszító, de ismeretlen bűnre utal, ami a háborúhoz és a fasisztákhoz kapcsolódik, de oly módon, hogy a "zsidó" valamiért alacsonyabban áll a gyerektársadalom megítélésében, mint a "fritz" vagy a "náci". Valami fortyogó iszonyat. "Te zsidó", ez a legnagyobb sértésnek számít, nem olyan értelemben, mint a bárgyú hétköznapi antiszemitizmus szókészletében a számító fukarság szinonímájaként, hanem a megalázás, az elveszettség, a mocskosság irracionális mélyfokaként. Ugyanakkor a zsidózást szigorúan bűntettik, ami csak fortélyosabbá teszi a gyűlölet működését.

Apukája eladó a Corvinban, de a szocialista áruviszonyok között is megtartotja eltéveszthetetlen kiskereskedő fazonját, kábé úgy, mint Latabár az Állami Áruházban (hasonlít is rá). Az iskola melletti házban laknak: hatalmas, sötét szobák, régi bútorok, rendetlenség, könyvek, dohos szag, mint a Hegyi Pista szertárában. Kinyitok egy vastag, poros könyvet, "Ulysses". Angol szavak: "STEPHEN (horrorstruck): Lemur, who are you? What bogeyman s trick is this?" Kedvesek, sebesen raccsolnak, és félnek tőlem, én is tőlük.

Sok év iskolai együttlét után felmész egy osztálytárshoz, és döbbenten látod, hogyan is él valójában.

Tausz Jutka megüzeni, hogy szerelmes belém, de nem ám csak úgy, hanem fittyet hányva a szerelemsor obligát intézményére, kizárólagos módon, csak énbelém, senki másba, monoteisztikusan és halálosan. Nem tágít és nem enged, minden alkalmat megragad, hogy közelembe férkőzzön, és örökkévaló szenvedélyét nyíltan és provokálón kifejezésre juttassa. Ha felelek, vadul súg, szerelmes leveleket küldözget, semmiféle szemérmetlenségtől és áldozattól nem riad vissza. Bámul szerelmesen, ellágyulva, pihegő önkívületben, homloka közepén azzal az idegesítő barna anyajeggyel. Az osztály titkos kárörömmel figyeli a fejleményeket. Cselekednem kell, mielőtt késő.

Leszámolás.

Nekinyomom a falnak, fejbevágom, nyögve sírdogál, de közben mintha élvezné, hogy hozzáérek, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz.

Kell még?

Nem, bugyborékolja.

Biztos?

Biztos.

Visszavonod?

Elengedem, mire kapásból az arcomba kiáltja, nem is kiáltja, hanem köpi, nyálasan, őrjöngve: akkor is szeretlek.

Már mindenki minket néz.

Lányokat csak muszájból verek, alaposan meg kell szolgálni. Újból kicsavarom a kezét, másik kezemmel pofozom. Potyognak a könnyei, de ahogy lazul a szorításom, elkiáltja magát, most is, most is, szeretlek.

Lenyomom a szemetesládába, tetőt a fejére, cipővel a hátába talpalok.

Bejönnek a bések a folyosóról, mi ez a cirkusz.

Azt sikoltja a puffanó ütésekre válaszul, az ütések ritmusára, diadallal és gyűlölettel teli extázisban, hogy szeretlek, most is, most is, csakazértis, mindig, örökké, csak téged, szeretlek.

Ezt az izzó felületet képtelen vagyok átszakítani. Állok a kuka mellett satnyán, elárvultan, értetlenül, megalázottan, és egyre rosszabb kedvvel verem a nőt. "Szeretni kell, ennyi az egész, terólad engem lebeszélni nehéz". Valakit versz, és annál jobban imád, ez több a soknál. Mint a szovjet katona, akit a fritzek kínoznak, de csak annyit hajlandó mondani, hogy Lenin. Én vagyok Tausz Jutka Leninje, illetve a szerelem az ő Leninje, és én ezt nem értem és nem akarom elhinni egyáltalán. A rendíthetetlen önfeláldozás a Cooper-regényekben és a háborús filmekben helyénvaló, de a mindennapi, lipótvárosi, napközis diákéletben szokatlan és felháborító és kihívó és bizarr... mégis én válok egyre nevetségesebbé és kiszolgáltatottabbá.

Jób istene elszégyelli magát, hogy Jób még mindig szereti, milyen isten az ilyen?

Egy évvel később Tausz Jutka áll a sátor közepén, és úgy elhajt, hogy a lábam se éri a földet.

A kis köcsög, mondja magában (nem ezt mondja).

A lányok nagylányok lesznek, fütyülnek ránk, a Csillagszeművel viháncolnak, a Beregi, az Ignáth, a Tausz és a Kiskati.

Nem kerülök többé a szemük elé.