Alföld - 49. évf. 2. sz. (1998. február)
A madár
alig észrevehetően mozdul, lelassult szárnyalás kristályok közt sötét dobozban. Ahogy egy virág a tétova időre kinyílik. Napokig tartóan egy-egy illatos szárnycsapása. Ettől elevenedünk, kiszárnyal zártságából, sötétjéről fénybe illatosan.
Pomazánka
Település? Kenyérrevaló? Üres pléhdoboz? Fehérben szürke romlás. Vasszögek csoportosulnak, mintha ülnének erős mágnesen. Szögrózsa. Belőle indázik a szögesdrót, hosszan, végig ezen a napon. Mögötte tiszta légzésem pihen, benne a boglárkás rét meg a virágzó csipkefák a dombon.
A fal
Ezüstösen izzó, elnyúló térség, füstcsíkokat eregető fémhengereké. Mély izzás, az ég felé gomolygó füst most borzongatóvá, végsővé teszi. Ez nekünk már nem (is) látható. (Itt állt egykor, talán, a lakótelep, amerre el-elcsikordult villamosunk, bele, ahol már megszűnt.) Eloszlott a tér.
Időnként végig kell sétálnunk a lap alján hirtelen támadt falak mellett, tövükben osonsz, hogy ne lepjék el az írott oldalt egészen, zegzugosan, mint a labirintus. S így megmarad ez a váratlanul feltört fal az írás és a valóság közt. Telepíthetünk a tetejére borostyánt, ültethetünk a tövébe szavakból futónövényeket, írhatunk rá vadszőlőt, futókivit, otthonossá teszi majd ezt az oldal(Á!)t. Mert a kerítés, a mi falunk, védi mondandónkat az illetéktelen kóboroktól, kíváncsiaktól, kutyáktól, magyarázatoktól. Ez a fal sohasem kész. Nemcsak itt van. Átkerülhet, csupasz tégláival, pirosan egy másik lapra, kedvesebb, díszesebb vagy otrombább formában is; okozhat még gyakran meglepetést. Ne higgyük, hogy amit leírunk a végtelennel találkozik. A lap alán, ahogy megállsz kényszerűen, felszökken a fal. Megvéd. Behatárol. Biztonság, korlátoltság. A miénk lett.
Ceruzám
az újságról, ahová lefekvéskor tettem, legurul, s belehullik a versbe. Szó sincs róla, szó sincs még belőle. Sárgás pácolású, mészfoltos, korhadt hajópadló inkább, mint szapphói strófa. Tárgyi sík, nem sugárzóan kinyíló kép, nem hazánk hajója, nem bimbózó lány-mell. A vers ebből éled. A gurulás ez a kallódó kis ceruzacsonk a padlón, a rongyszőnyegen, éjszakai tárgyaidból is előcsal egy-egy sóhajt. Éjszaka, amikor nincsen fény és semmi sem mozdul. Ez az egyetlen esemény, ami ilyenkor megeshet. Csodásan. Jó látni, hogy virrasztanak értünk dolgaink.
Rézsútláb
Keresztbe nyúló láb, fűzős cipője sarka valaminek nekitámaszkodik. Zsámoly. De mégsem. Inkább a fölbe fúródik, turzásba. Homokzátonyba. Az éjszakába, őszbe. Megtagadott emlékeinkbe, indulatainkba. Az Om zengése, romok, véres fejsze, beroskadt mellkas, kaviccsal lepett halottak. Szöveg(r)omlás. Hosszú, szürke pamutharisnya. A jobb oldal magasából nyúlik lefelé, kilóg a képből. Ettől a bentiség is képtelen. Egy láb (nem tudható bal-e vagy jobb), és nincsen tovább. A comb vonala fölfelé, a jövő, keletkezés torkolatába. Mintha onnan nőne ki a láb értelme is; a sors, bölcsesség útjait mind bejárta. Bármily egyszerű kép, leírva, zsúfolttá válik; szavak szagával ez is. Most ez a láb vagyok én. Ha most meghalnék (meg is halok), ez lenne végrendeletem. Sírkövem alakja is. Akkora láb, hogy csonkaságában is a láthatót betölti.
Most ez a sorompó zárja előlem el a kijáratot és bemenetet. Ettől fuldoklom. Térhiányban.
Asztarté fényében
Fölmerül egy szőke kontyos lányfej, fiatal, érett, hálával adom vissza az áramlásnak, újra besodródik, belém, kissé oldalt billent fejjel, mert ennyi, ez ő, majd megint elsuhan, ki tudja meddig. Az álmok, képzetek közt lesz halála. Mozdulatlan. Nem tudtam, hogy közünk volt egymáshoz; most, hogy hiányát hagyta rám, borzongás fut át, bennem lakott, naponta fölsúrolta a strófát, soraim mögött öblögetett, jambust fonott hajába, amikor tűnődéseimből kivillant feketén. A szépség (ha elmozdul) veszteség lesz mindig, de az utána maradó a valódibb: sötétnek megnyílt magunk. Asztarté fényében derengenek, szerveink, bokrok, az ég állatai, sziklák, a sötétség mélyén a tenger azúr szaga.
Kékség
Semmiségeink emésztik el. De hát van-e egyebünk a semmiségnél? Megszaporítható-e az időnk? Álmunkból úgy ébredünk olykor. Nem inkább az idő sokasít meg minket, és hajlítgat, alakít engedelmes eszközeként? Épp akkor derül ki, hogy nincsen, de ébredésünk visszahozza. (Kutya a kibiztosított kézigránátot.) A tisztálkodással, teafőzéssel, kerti gondokkal máris teret kap a semmi, megtöretünk, hogy jusson belőlünk mindenüvé. (De azért időnként megtörten is ki-kimaradozva.) Megállva két kapavágás közt fölnézek a tiszta kék égre, átengedem magam tágasságának, színének, elengedem a kapát, magam, akkorra már átveszi a kimondható helyét. Kékség.
Kilépek
Ahogy rákészülök, ahogy mélyéig sejtem, ami most indul, telik, a szagokban, ahogy a kéz a lámpa kapcsolója felé, a kutyaugatás, a partra vetett bárka sötétsége, a tenger rég visszahúzódott már, még ebben is, a falakból, a falakban, a víz ízéből, minden rejtekből ideérzed, a könyvek közül, padlóból szivárgás-szerűen, majd anyásan kicsordul, és csobog már és patakzik és áramlik, mennyiféle fényből a fény, telefonálok a barátomnak, elhírelem neki, de ez úgysem mondaná el, ahogy hullámzik, zubog, velem most a szavak között, bennük, van köre is, lassan forog, pergeti testem takaróját, a gyomor, máj, belek, ebben az elhagyott éjszakában fénylenek, örvényben, áramlásban, lehet-e ekkora bősége, sokfélesége az én a fénybe alakul, ez most két álom között, amikor a horhosból éppen a sivatagba.
Erüszikhthon
A szabad térségek, üregek, odvaim újra megtelnek fölöslegekkel. Ami tiszta helye volt a fénynek, most hulladék, sötét lett, az énénén, aggódások, tervek, emlékek helye, kacatoké, az eléélt, szervetlenné vált időé, elmerült, elpusztult életemé. Ami természetes üresség, megint csak emlék. Szedett ágak közt ezüst szél. Izzó falak, ahonnan szarvas leszökken, tűz ég időnkön túlról. Add tovább, add, mielőtt rád romlana ez is. Az öregasszony párnája alá dugdosta az erőscukorkát, megolvadt, beletapadt a fésülés közben kihullott és babonából párna alá dugdosott fehér haj, talán megmászták a bogarak is. Bolhák leszarták. A gyerekek tudtak róla, tudtuk mi jól, de hiába várták, hogy az ajándékcukorkából egy szemnél többet kapjanak. Gyerekesség ínyedre venni a világot. Minél többet eszel, csak a fölöslegek. Néha elgondolod a mindentudást. A kozmosz egy nagy rakás fényes szar, egy még irdatlanabb pöcegödörben, ami már túl van a képzeleten.