Alföld - 49. évf. 2. sz. (1998. február)
Nem vagyok Zubolya a Debreceni Irodalmi Napoknak. Csak akkor szólok hozzá, ha a központi témáról valami mondanivalóm akad. Azért, hogy "szövegeljek" és a hangomat hallassam, sosem tülekedtem a mikrofonhoz. De "szövegelni" nem ülök le a papír elé sem.
Ezzel - azt hiszem - máris a közepébe vágtam a mai témánknak. De előtte még annyit, hogy akik ismernek, tudják: papi családból származom. Gyerekkoromtól kezdve templomjáró ember vagyok. A textus, az én hallásomban, azt az igeverset, vagy verseket jelenti, amelyre, vagy amelyekre a prédikáció felépül. Azt az igeverset, vagy verseket bontja ki, értelmezi a pap a prédikációja folyamán. Éppen ezért nálam, és gondolom, többeknél is, a textus jelentése nem csupán szöveg. Nem ártott volna ezt is figyelembe venni a központi téma kiíróinak, és inkább a Novellától - a szövegig címet használni. Mindenki számára egyértelműbben.
Mert kérem, miről is van itt szó? Nyilván olyasmiről, ami már hosszú évek óta megérett arra, hogy egyszer nyilvánosan is szóba hozzuk. Egy klasszikus műfaj vitorlásként hánykolódó fönnmaradását a gáttalanul hömpölygő szövegtengerben.
Nem tagadom, érintett vagyok ebben, hiszen írói indulásomtól kezdve kedvelt műfajom a novella. Nem tűr "mellébeszélést", a lényegre szorítkozik, mégis, ha jó, ha sikerült a megvalósítása, sokat el lehet mondani által az emberről, az őt körülvevő világról. Közvetve természetesen önmagamról is. Eddig hét novelláskönyvem és egy kötetnyi novellafűzérem tanúskodik erről. És ezek kérem a műfaj alapvető törvényeinek megfelelő novellák. A "skatulyázók" - mert ilyenek mindig akadnak - hajlamosak ezeket tárcanovelláknak nevezni, de ez véleményem szerint már régen idejét múlt címkézés. Ezek "csak" novellák. Rövid prózai elbeszélések, ahogy ezt a Magyar Értelmező Kéziszótár határozza meg a novella címszó alatt. Öttől tíz, tizenkét flekkig szavakból kimunkált "kisplasztikák", hogy egy másik művészeti ágból hozzak példát, azzal a különbséggel, hogy ott talán jobban megbecsülik azok készítőit, mint az irodalmi életben. Pontosabban: a jelenlegi irodalmi életben, mert pl. a két világháború között nálunk is becsülete és elismertsége volt a novellának. Legjelentősebb íróink művelték ezt és vitték tökélyre azt a rövid prózai elbeszélést, aminek én is elkötelezett híve vagyok. Temérdek példát hozhatnék fel erre, de szemléltetésül csak négyet emelek ki. Móricz Zsigmond: Tragédia; Ady Endre: Mihályi Rozália csókja; (Ady évforduló van, ezzel is hadd emlékezzek rá.) Karinthy Frigyes: Barabbás; Nagy Lajos: Farkas és bárány. Nézzenek csak utána, hány flekkesek ezek, és mégis milyen terjedelmet fognak be az életről, az emberről! Nem csoda, hogy amikor magam is elkezdtem novellákat írni, az ilyen novellák etalonként szolgáltak a számomra. Itt említem meg azt is, drámaíróként, hogy számomra a novella a dráma kisöccse. Az áll közelebb hozzá, nem a regény.
Most azonban egyre inkább azt veszem észre, hogy csak kevesen maradtunk meg ennél a klasszikusnak számító műfajnál. Amolyan író-bölényekként ténfergünk ebben a magunk választotta novellarezervátumban és innen is, onnan is halljuk a bekiabálásokat: mikor pusztultok már ki? Vagy ha mégis élni akartok még az irodalmi pampákon, úgy hagyjátok már ezt a klasszikus nyűglődést, írjatok másképpen. Ami ebben az esetben azt jelenti, hogy mi is tagozódjunk be a szövegirodalmat felvállalók népes közösségébe. A posztmodernek, avantgárdok elit kasztjába. Felejtsük a míves megszerkesztést, az egy szituációkra épülő történetet, a karakterábrázolást, a dialógot, esetleg még a pontot, a vesszőt, a kérdőjelet is, ezekre ma már úgy sincs szükség, és írjunk csak szöveget, mindig minden mennyiségben. Miféle szöveget? Asszociatív, gondolati prózát természetesen, a többismeretlenes egyenletekhez hasonlító jelrendszerekkel, televiríttatva idézettekkel, és lehetőleg olyan rafináltan elkészítve, hogy a végén már mi se értsük az egészet. Az olvasóról nem is szólva. Na persze, lehet így is írni, végül is mindenki úgy ír, ahogy tud, vagy ahogy nem tud, de ez kérem nem novella. Modernül se az, sehogy se az. Mert a novella is más, és a szöveg is, mely éppúgy lehet egy zárt egység, - nem vitatom -, de parttalansága folytán épp azt a kohéziós erőt nélkülözi, mely minden jó novellának a sajátja. Éppen ezért novellának álcázni egy átláthatatlan sűrűségű szöveg-bozótost, az kérem nem megy. És akik mégis annak aposztrofálják - és itt néhány kritikusra gondolok - azok úgy akarnának háttérbe szorítani egy klasszikus műfajt, hogy valójában nincs meg az az újabb, amivel háttérbe szorítsák. Erőltetetten próbálnak olyasmit novellának láttatni, ami inkább talán - nem vagyok filosz, így csak találgatok - az esszével rokonítható. Ott is inkább a mondanivalót többször körülíró, nehézkesen olvasható, és nem a lineárisan felépített, mívesen kimunkált esszével, melyben - a novellához hasonlóan - úgyszintén nagy hagyományaink vannak. És talán ez az esszés-rokonság a titka annak is - én legalábbis úgy érzem -, hogy ítészeink miért álltak csatasorba a szövegpróza mellett. Miért hiszik, hogy annak bőbeszédű művelői a modernebbek a mi szűkszavúságunkkal szemben? Ennek csak az lehet a magyarázata, hogy az ítészek otthon vannak az esszében, a bölcseletekben, és hasonlóan intellektuális élvezetekre vágynak az irodalom más műfajaiban is. És ezt a szellemi kalandot, az elme megficánkoltatását inkább megtalálni vélik a szövegprózában, mint a klasszikus felépítésű novellában. Ami ráadásul még rövid is.
Nem mondom, hogy minden ítész ilyen, az sommás és igaztalan ítélkezés lenne a részemről. Nálunk is akadnak tiszteletre méltó kivételek, de sajnos, én több, mint negyedszázados írói munkásságom során inkább a nem kivételekkel akadtam össze. Különösen írói indulásom idején volt ez, főként az irodalmi folyóiratoknál, ahol az öt-, tíz-tizenkét flekkes novellákat már-már nem is tekintették irodalomnak. Ezért is emlékszem jó szívvel Hatvani Danira, akkori főszerkesztőjére a kecskeméti Forrásnak, aki nem átallotta először ezeket a rövid elbeszéléseimet felvállalni. Mások meg azt mondták, közöltessem azokat újságokban és én bizony hallgattam is rájuk. Ezért történhetett meg, - most nyugodtan elmondhatom - hogy a Magvető és a Szépirodalmi Kiadó úgy adta ki a novelláskönyveimet, hgoy az azokban szereplő írások nagy része nem irodalmi folyóiratokban látott napvilágot. De becsületükre legyen mondva, így utólag is, akkor lektoraimnak, hogy nem azt nézték. Mert egy jó novella, bárhol jelenik meg, akkor is jó. A méret pedig nem számottevő, még a szerelmi életben sem, művészi értelemben pedig egyáltalán. A novella véleményem szerint, ma is hagyományokra épülő műfaj, amit hál' Istennek nem tud maga alá temetni a szövegár. Mert a jó novellában, legyen az bármilyen rövid a terjedelmét tekintve, élet van. És nem a formájától lesz avitt, vagy modern egy írásmű, hanem a tartalmától. Egyébiránt pedig biztató jelnek tekintem, hogy napjainkban több, fiatal pályakezdő író válik követőinkké, és választja kifejezési formájául a hagyományos szerkezetű novellát. Lehet, hogy a szövegirodalomnak előbb-utóbb befellegzik?
Végezetül hadd zárjam csattanóval. Jelzem ezt se kedvelik az ítészek egy novellánál, de a renomémon ez ma már mitsem változtat. A neves szexológust megkérdezik, mennyiért tartana egy félórás felvilágosító előadást? "Ötezerért" - válaszolja a szexológus. "És egy egyórásat?" "Háromezerért". "Hát ez meg hogy lehet?" - kérdezik értetlenül. "Csak úgy kérem, hogy röviden beszélni nehezebb".
Higgyék el, írni is. Novellát.