Alföld - 49. évf. 2. sz. (1998. február)
A novella és a textus fogalmai mellett a tanácskozás címében a felé szócska is szerepel. Ezt az irány, folyamat, folyamatszerűség, mozgás lehetőségét tartalmazó elemet különösen fontosnak érzem a prózaformák kérdéseinek értelmezésében. Ha az alábbi töprengések irányát kellene összefoglalnom, az csak részben mutat a hagyományos műfajelméleti kérdéskör felé, amit nemcsak az olvasásmódok, hanem maga az elbeszélő tevékenység is bizonyos értelemben marginalizált. A narratív poétikai kérdéseken kívül olyan összefüggéseket szeretnék érinteni, amelyek az elbeszéléseket táguló gyűrűk módjára övezik.
Bennünket is szövegek sokasága vesz körül, mint annak idején Roland Barthes-ot. Beleszületünk a történetekbe, mesélünk, olvasunk, tanulunk, elbámészkodunk, meditálunk, értelmezni próbálunk. Néha úgy tűnhet, mára ebből a narratív áradásból csak a novella maradt ki végérvényesen. A boccaccioi modellt idéző klasszikus szerkezetet (Tinyanov szavával) 'áthelyezte', deformálta az elbeszélő gyakorlat a magyar prózában is, azonban nem a mostani, hanem a múlt század fordulóján. A redukáltabb prózaformák ugyancsak ekkoriban jelentek meg. Kis utánajárással olyan prózai fragmentumokra is rábukkanunk a századvégi, -eleji kiadványokban, melyek a történetelvű novella helyett a szövegszerű karaktert hangsúlyozzák. E történeti poétikai tények mégsem akadályozták meg a harmincas évek elbeszélőit abban, hogy egy töretlen, patinás novellahagyomány és műfaji eszmény jegyében bocsássanak útjukra olyan szerkezeteket, mint Kosztolányi A fürdéssel vagy Móricz a Barbárokkal.
Architextusok. Esterházy, mint egy nagy imaginációjú elbeszélő univerzum létrehívója, adott pillanatban Mikszáthban, máskor Ottlik, Mészöly, Csáth vagy Danilo Kis művében talált ösztönzésre. Parti Nagy, Darvasi szellemes, paradox, játékos, Márton László ironikus, stilizáló deformációval folyamodik formai, beszédmódbeli arché-modellek, mint legutóbb egy Kleistet idéző architextus továbbírására. Hajnóczy gesztusa is emlékezetes, amikor La Fontaine-t iktatta szövegébe, és A tücsök és a hangya meseparafrázissal a hetvenes évek legmesteribb poéndestrukcióját írta meg: a tücsök a tél beálltával a párizsi Conservatoire vendégművészeként vesz búcsút a tévé előtt kötögető, elképedt hangyaházaspártól.
A kortárs rövidprózában anekdotikus csattanók, más formaelemek, előképek, krónikák, legendák és köznapi történetek nyomai is felsejlenek. Az irodalomban tehát rejtett emlékképek működnek (G. Hartman), a kultúrának vannak emlékezet-tartományai és létezik műfaji emlékezet. Ez a folyamatszerűség egyik aspektusa. Az átörökített prózaformák szövegközi és műfajközi energiaforrások lehetnek akkor is, ha ideiglenesen vagy tartósan nem állnak a narratív érdeklődés előterében. A fikció útjai kifürkészhetetlenek, s ha novella nem is, de a Staiger-i epische, elegische fogalmak módjára, novellaszerű körvonal, struktúraelem, intertextus a legváratlanabb pillanatban felbukkan. Parti Nagy Waldtrockenkammeri átiratok című szövegének különös, többszörös csavarintásai például mélyen átértelmezve és igen hatásosan idézik a műfajformát.
A minimalizálásra, sűrítésre és a redukcióelvre támaszkodó rövidtörténet alaktani és textuális rendszere más hagyományt alapoz meg, s lehetséges, hogy éppen a szövegszerű alakítás felé való egyik átmeneti alakzatként értelmezhető. A magyar elbeszélőprózát történetileg mégsem a minimalizmus, a tömörítés, inkább a bővítés, kiterjesztés uralta, noha ez mégsem vonta magával korszakos nagy regények létrejöttét. A jelenkort mintha kissé közelebbről jellemezné a rövidprózai szekvencialitás, töredékesség, változatosság. A szóródó, heterogén elemekből lazán szőtt, kihagyásos »textusok« sem a poétikai konvenciónak, sem a minimalista történet narratív móduszának nem feleltethetők meg. A továbbaprózódás a regény nagyszerkezetét és folyamatosságát is érinti.
Narratív feltételek. Barthes az általános elbeszélés-elmélet kezdeményezőjeként azt a kérdést tette föl, hogyan, minek alapján állítható szembe a regény a novellával, a mese a mítosszal, a dráma a tragédiával, ha nincs egy közös modell, amelyre hivatkozhatnánk. A közös alapot megítélésem szerint a narratológiai keret, a narratív feltételek jelentik, melyeket ontológiai és oksági-logikai tényezők befolyásolnak. A történetek, elbeszélt események cselekvőit, alakjait cselekvésükben térbeli és időbeli meghatározottságok befolyásolják. Ha ezen narratív princípiumok mentén indulunk el, és működésükre, illetékességi körükre, hatásukra, módosulásaikra figyelünk, értékes műfajtörténeti következtetésekre jutunk. A narratíva közös elemei ugyanis azon eltérések, tagolások, strukturális és funkcionális különbségek jellegére is rávilágítanak, melyeknek következtében a mesét és a regényt, vagy a novellát és a textust eleve két eltérő hagyományréteg összefüggésében fogjuk értelmezni.
Szövegmű. Jauss, Iser és Ricoeur álláspontja szerint nem téveszthetjük szem elől azt, hogy a szöveg csak a szöveg és a befogadó interakciójában válhat művé1. Tehát válik - vagy éppen nem válik, tenném hozzá; nem feltétlenül kell művé válnia, vagy mert e kölcsönviszony egyik tényezője, a szöveg nem is igényli és nem teszi lehetővé, vagy mert az olvasás a 'szövegelés' tudomásulvételén túl semmiféle olyan szövegkörnyezetet nem tud felidézni vagy létrehozni, melyben a textus egy irodalmi folyamat része lehetne. Sem úgy, mint a hagyománytörténés eleme, sem mint kezdeményező, sem úgy mint az alapító elbeszélésekre2, a mostani tárgy esetében például a novellára reflektáló tárgy.
Narratív stratégiák. Az ezredvég szoftmodern magyar elbeszélő gyakorlatát jobbára a szövegfelület-alakítások, hangsúlyozottan művi megszólalások, különféle jel-mezek, önreferenciális nyelvi tárgyak, önértelmezések és metanarratív eljárások foglalkoztatják. Más irodalmakban gyakran észleljük, hogy a világszerűség világszerűbbé, a szövegszerűség szövegszerűbbé vált, vagy a képzelt képzeltsége is fokozattabb, a beszédminőségek még beszédszerűbbek. A beékelt világoknak nagyobb szerep jut, a világbetétek radikálisabban hatnak.
A magyar prózában e téren mintha kevesebb invenció és határozottság érvényesülne. A prózai képzelet hagyományosan sem tanúsított sok affinitást a virtuális, lehetséges, mentális, illuzórikus, fantasztikus terekben szituált történethez, ahol a valós világok és a mesterséges világrétegek közötti különbség nem növekszik, hanem éppenséggel elveszíti jelentőségét. Az elsődleges és a betétvalóság párhuzamossága, egyértékűsége, valamint a helyettesítés műveletei legkifejezettebben Márton László Átkelés az üvegen című regényében és egyes rövidprózai szövegeiben jutottak szerephez. Ebben a világteremtő modellben tapasztalható valami abból az elképzelésből, melyről Brian McHale így ír: »a paratér potenciálisan a fiktív világ makettje, azé a fiktív világé, amely egy fiktív világon vagy a mű világának mise-en-abyme-ján belül van. A paratér lehetővé teszi, hogy a mű metafikcionális módon gondolkozzék saját ontológiai eljárásairól.«3
Boxok. Ha a prózaköteteket önálló elbeszélőfülkék4 soraként képzeljük el, ezekből nemcsak szövegek érkeznek hozzánk, hanem hangok, hangfoszlányok, beszédszólamok, hangzó beszédtöredékek is. A narratív hang, illetve a narráló hang kérdése a beszédszerűség jelenségkörébe tartozik, aminek felerősödése legalább olyan dominánsa lett a prózának, mint a szövegformálásba és szövegszervezésbe fektetett energia. A diszkurzív típusú alakítást, a köznapi beszélt nyelvhez, emberi hanghordozáshoz, a nyelv hétköznapi viselkedésmintáihoz való közeledést, az egész parole-beállítottságot talán a korszak legjellegzetesebb vonásának tekinthetjük. A személyek helyére egy narráló hang került, a »ki beszél?« kérdésre nincs pontos válasz; sem a beszélő, sem az elbeszélő, sem a történetbeli alak nem azonosítható.
Ennek a vonulatnak egyik iránya mintha Hayden White-ot igazolná, tehát mintha a világ maga szólalna meg. A másik éppen ennek fordítottja, benne mintha nem is a világ beszélne, nem is a benne lévők, hanem egy világra nem emlékező, világot nem birtokló és egy potenciális világ megképződésére alkalmatlan nyelv hangzana fel. A virtuális szerző, az elbeszélő és az alak összeszereléséből5 születő narrátor, továbbá a redukált elbeszélők és montázs-alakok a fikciót a modellszituációkra és a gesztusszerűségre korlátozzák.
Fikciós egyezményt, melyről Umberto Eco beszél, ma már talán nemcsak a regény és olvasója köt, hanem a különféle narratívák használói is. Az irodalmi narráció másodlagos referenciális funkciója olyan idő- és térrendszereket alkot, melyekben a folyamatok, tények, tárgyak a jelenségvilág szabályainak megfelelően vagy attól eltérően működnek. Borges kvázi nem-fikciós és fantasztikus elemek együttesével dolgozott, amivel alaposan megbolygatta a tényről és a kitaláltról alkotott elképzeléseket. A fiction és faction egyenrangúvá vált az elbeszélésben, és a történetmondás mediális, tipológiai változatai között sem a szigorú határok kötik le figyelmünket. A diszkurzív gyakorlatban mintha nem idegen, hanem mind inkább érintkező és egymásra csúsztatott felületekké váltak volna a köznapi és a művészi, a fogalmi és a képi, a történeti és az irodalmi fikció.
S itt térnék vissza a folyamat kérdésére, amelyben minden tényezőt és szakaszt a transzformációs képesség határoz meg.
Az elbeszélő műfajt és szöveget
1. a létrehozásban,
2. a szövegszervezésben,
3. az olvasói tudat narrativitásában és
4. a kettő által létesülő közegben, az olvasás, értelmezés terében
egyaránt a változékonyság jellemzi. Nem a már meglévő szöveg és forma, hanem a létrejövő mozdul ki ebbe vagy abba az irányba. Ám mindkét esetben módosul az olvasói és értelmezői viszony, ami visszahat arra, hogy ma kisregényként olvassunk például egy 19. századi beszélyt. Az eltűnt idő nyomában (1913-1922) igen jelentősen befolyásolta a kritikát abban, hogy a Malte Laurids Brigge följegyzéseit (1910) ne naplóként, hanem új regénymodellként értelmezze. Az elbeszélések újraértelmezik az örökül kapott mintákat és magukat a szövegeket is, s ezzel az interpretációt is felülvizsgálatra késztetik.
Ricoeur generatív szerepet tulajdonít a műfajoknak a beszéd mint műalkotás létrehozásában. »A műfaj nem a besorolás kategóriája - nem az osztályozás, hanem az alkotási folyamat eszköze.«6 A befogadáselmélet ezt a megértés és értelmezés síkjára bízza. E. D. Hirsch is elveti az osztályozás elvét, a külső kontextus jelentőségét nem értékeli, a műfajfogalomnak pedig heurisztikus és konstitutív funkciót tulajdonít: a belső műfajt jelentéssel az értelmező látja el. A szerkezeti modellek változékonysága a nyelv és a művészet terepén a váltások, ugrások, felejtések és felidézések dinamikája, illetve diszkontinuitáson alapuló folyamatossága. A szerző és az olvasó is felkínálja elképzelését és elvárásait, s ebből az egymásrahatásból egy új műfaji látomás bontakozik ki.
Narratív identitás. Mindez elválaszthatatlan a személyes és a közösségi narratív identitás7 átalakulásaitól, melynek következtében nemcsak a szövegekről, elbeszélések sorozatáról alkotunk magunknak hosszabb vagy rövidebb időre érvényes képet, hanem magunkat és egy kulturális közösséget is felismerünk bennük és általuk. Foucault hasonlóképpen a mozgás és cselekvés jegyében gondolkodik: »El kell gondolkoznunk azon, hogy mi is pontosan az a tevékenység, amely fikció, versek, történetek keringéséből áll (...) egy társadalomban. Elemeznünk kell egy második műveletet is: az összes narratíva közül miért szentesítünk néhányat, és miért működtetjük őket 'irodalomként'.«8 Ha az irodalom a kiválasztás, szakralizáció és az intézményi érvényesítés összjátéka által funkcionál irodalomként, talán nem tévedés mindezt e pillanatban a műfaji kérdésre szűkíteni.
A kérdés tehát így hangozhatna: miért rendelünk egyes szövegeket adott pillanatban egy bizonyos műfaji kategóriához, s miért keresünk új körülíró meghatározásokat9. mint például a hetvenes években Mészöly Alakulások című művének megjelenésekor. Éppen a szövegnek mint poétikai kategóriának és működésének a leírása hiányzott10, és hiányos mindmáig. A nyelvi és nyelvészeti kategória irodalmi funkciójához úgy kerülnénk közelebb, ha a szövegszintű retorikai figurák módjára leírnánk a fikciós szöveg meghatározó alakzatait. A metafora, parabola, irónia stb. princípiumát mint elbeszélésszervező elvet még mindig nem ismerjük eléggé, holott a század művészeti alapformáivá váltak.
Történeti fikció. Leírásukat a retorikai és narratológiai kezdeményezések után Hayden White kutatásai is gazdagították. A történelem poétikáját vizsgálva White a történetírás jellegzetes formaelveiként tárgyalja a metonímiát, iróniát, szünekdochét. Más tapasztalatok is arról tanúskodnak, hogy az irodalmi és a történeti fikció szövegalakítása között lényegi egyezések vannak. Ilyen diszciplínaközi vizsgálódást sürgetett a francia narratológia a hatvanas években. A hetvenes években a német Poetik und Hermeneutik munkacsoport is kollokviumot szentelt a Geschichte - Ereignis und Erzahlung11 témakörnek.
A fikciós irodalmi elbeszélés és az egyéb nyelvi narratívák (nem fikciós alakzatok, a sajtó, a hétköznap történetei, történetírás stb.) párhuzamos elemzésére az egyetemes narratív feltételek biztosítanak keretet.
Elemi részecskék. Nem minden textuális alakzat elégíti ki azonban a narratív feltételeket. Ha bármiféle kronologikus vagy éppen alternatív logikát, metonímikusat vagy metaforikusat felismerünk, az a poétikai struktúra meglétéről tanúskodik. Ugyanakkor nemcsak a poétikai, hanem a grammatikai szerkezeteket is nélkülözhetik a lírai és a prózai szövegek is. Mintha szemcsékből állnának, tömegük van, véges számú nyelvi tulajdonságuk van, ám nincs struktúrájuk, mint a pontszerű elemi részecskéknek a fizikában. Joyce quark-fogalmát a modern fizikusok közvetítésével az amerikai elbeszélők újra felfedezték maguknak. Ez a minimalizmust felváltó szövegszemcse műfajként lép föl, anélkül hogy szerkezetet alkotna.
Kulturális hálók. Az irodalom művek, műfajok, beszédmódok állandó hullámmozgását jelenti, ami a szövegeknek, hangoknak, formáknak, képeknek mint kulturális hálóknak a rendszerébe illeszkedik. A textuális töredékvilágok között még két vonulatra szeretnék utalni. A mikrokozmoszok egyik típusa narratív képek formájában jelentkezik. Erre utalnak az olyan megjelölések, mint a videoclip, chip. A véletlenszerű rendet mutató kép-, történet-, gondolatszemcsék változatai az epika meghatározó metonímia-elvét az analogikus és az asszociatív elvvel cserélik fel. Ilyen értelemben nem is epikusak többé, hanem a TV-spotokhoz hasonlóan metszéssel, vágással létrejövő felületek. A folyamatosságot a kihagyás, az idő- és okságelvet az alternatív elbeszélő-logika váltja fel.
A másik szövegtípust (reflexív narratív mag köré rendezett szemlélődés, tudattörténés, fogalmi diszkurzus, absztrakciók) az esszészerű fikció képezi, ami csökkenti vagy megszünteti az irodalmi elbeszélés és a nem fikciós értekezés között távolságot. Ennek remek példája Roland Barthes szövegalkotása. Egy ilyen diszkurzus szellem iránt azonban a magyarországi kritika süket és tompa maradt, s az értetlenséget az elmúlt években igen hangossá és agresszívvé vált áramlata sajnálatos módon tovább mélyítette. Ebben az összefüggésben már-már nevetséges az esszé, s még reménytelenebb egy olyan műfaj említése, mint például az esszénovella.
A képi textualitás, a képi elbeszélés, a film, a képregény, az oltárkép, a freskók, üvegablakok, TV-spotok narrációja évtizedek óta nemcsak művészettörténeti, ikonológiai, hanem narratológiai, hermeneutikai és retorikai elemzések tárgyát képezi. A nyelvi és képi szöveg narratív olvasata a diszciplínaközi elemzések terepére vezet bennünket, ami hasonlóképpen tágabb kulturális kontextusban láttatja a prózaformákat és az elbeszélő gyakorlatot, mint ahogyan a történelem poétikája is.
A bevezető mondatokban említett táguló gyűrűk lehetőségeiből e mostani alkalommal mindössze ennyit sikerült felvillantanom. Számomra a narratológiai és az irodalmi, illetve történeti hermeneutikai szempontok éppúgy nélkülözhetetlenek, mint a fikció- és metaforaelméleti keret, az intertextualitás- és diszkurzuskutatás. A kultúraelméleti összefüggéseket sem a divat diktálja, hanem az az igény, hogy némiképp áttekinthetővé váljék az a szellemi horizont, amelyben az elbeszélőszövegek akár mint világmetszetek, vagy mikrovilágok, akár mint alig látható kis szemcsék létrejönnek.
Az 1997. november 13-14-én A novellától a textusig. Egy klasszikus műfaj változatai a századvégen címmel megrendezett Debreceni Irodalmi Napok tanácskozásának szerkesztett szövege.
Jegyzetek
1. Idő és elbeszélés. In. Thomka B. szerk. Tanulmányok. 1986. 18-19. sz. 32.
2. Paul Ricoeur: Olvasás, hagyomány, fordítás. In. Pannonhalmi Szemle. 1994. II/2. 71.
3. Brian McHale: Towards a poetics of cyberpunk. In. Constructing Postmodernism. Routledge. New York. 1992.
4. Ruth Kilchenmann: Die Kurzgeschichte. 1967. 41.
5. Mario Andreotti: Die Struktur der modernen Literatur. UTB 1127. Bern/Stuttgart. 1990.
6. P. Ricoeur: Bibliai hermeneutika. Budapest. 1995. 86.
7. »L'identité narrative est la résolution poétique du cercle hermeneutique.« P. Ricoeur: Temps et récit 3. 1985. 442, 446.
8. Michel Foucault: Az irodalom funkciói. in. Helikon. 1995. 1-2. 51.
9. Ekkoriban vált egyértelművé, hogy a 'szöveg' nem tart igényt arra, hogy klasszikus ívű, poénnal záródó novellává kerekedjék. Vagy a rövidtörténet lesz, vagy mindkét formaváltozat - a novella és a rövidtörténet - elemeit szabadon felhasználva építkezik, lazábban szerkeszt, mellőzi a történet-magvat; történetelemekre, asszociációkra, esetleg helyzet- és közérzet-analízisekre, vagy lírizált kép- és gondolatsorokra alapoz. A prózai szöveg az epikumot epikus mozzanatokra bontja s ez nemcsak a formai, hanem a tartalmi réteget, a tematikus szintet és érinti. Vö. Thomka Beáta: Narráció és reflexió. Újvidék. 1980. 160.
10. A narratológia a hetvenes-nyolcvanas években egy generatív grammatikai, logikai, illetve szövegnyelvészeti fogalmat használt, aminek kevés poétikai jelentősége volt. Th. van Dijk szerint a szöveg kijelenések halmaza, tehát predikátumokból és argumentumokból álló nyelvi egység. A textus ebben a rendszerben a szöveg formális nyelvtani szerkezete, mely mögött a kijelentésekből álló explicit, illetőleg implicit szövegbázis áll.
11. Reinhard Koselleck - Wolf-Dieter Stempel szerkesztésében. Poetik und Hermeneutik 5. W. Fink Verl. München. 1973. (2. kiadás 1990.)