Alföld - 49. évf. 2. sz. (1998. február)
Na most mondja valaki, hogy novellaíróink szövegírók lettek (?). (A korszerűk, az elvetemültek, a hanyatlók?). Hogy novelláink mostanság szövegként olvassák magukat (?). S novellaolvasóink ezzel törődnek, vagy mit sem törődnek (?). Eljutottunk a novellától a textusig (?). Mint a novella egy változatáig. (?) Bogaras kérdés: nem minden textus novella, de minden novella textus? Vagy fordítva mégúgyse? Magam mindenesetre előrebocsátom: bármennyire is eltávolodtunk a "novellától" - ha egyáltalán eltávolodtunk - nem vagyunk túl rajta. Akkor közel vagyunk hozzá, vagy éppenséggel benne? Vagyis akkor megvolnánk: lehet, hogy nincs is hova távolodni. Ilyen értelemben a tólig nem távolodás és közeledés, hanem felejtés és emlékezés. Részben az tehát a kérdés: hogy van-e tólig az irodalomban? (Ideges nyüsgés balfelől: Vaaaan! Ingerült moraj jobbfelől: Niiincs! Közönség textust te találj!)
Nem tévedés talán arra gondolni, hogy a "novella" és a "textus" szavak e tanácskozás előzetes főcíme szerint mégiscsak olyan differenciát írnak olvasásunk történetébe, amely "elkülönböztetheti" az egyes olvasási szokásrendeket, értelmező nyelveket, értői köröket. Vannak ugyanis, akik jobban ragaszkodnak az egyikhez a másik rovására. (Kivéve a gyevi bírót, aki mindentől ugyanannyira van.) Igaz, hogy ezt a kanonikus "különbséget" oldani igyekszik az alcím, amely a novella "változatait" említi, ha tetszik, visszahelyezi méltó helyére e klasszikus műfajt. Ugyanakor a "századvég" szóba hozása korszak-retorikát sejdít, a történeti változássor logikáját írja vissza a főcímbe. Századvégtől századvégig, vagyis ezredvégig - novellától a textusig: mondhatnánk: micsoda század! (Kis kitérő: egy közelmúltbeli irodalomelméleti happeningen - ki az, ki e műfajt nem ismeri? - egy ehhez hasonló válságos pillanatban hangzott fel az intuitív csaposnak Odoricshoz intézett kétségbeesett s válasz nélkül maradt kérdése: Mi lesz velünk Feri? Mondanom sem kell ez egy egzaltált délalföldi városban történt. Debrecen nyugalmát megőrzi!)
Hogy mentsem a menthetőt, megemlítem, hogy az utóbbi évtized magyar elbeszélő prózájának recepciótörténetét szemlélve valóban szembetűnő a "novella" és a "textus" ("szöveg", "szövegszerű") szavak eltérő távlatokban is megjelenő, tehát kiemelt szerepe. S nem ismeretlen e műfaji kategóriának és e nyelvészeti megjelölésnek a poláris, oppozicionális értelmezése, sőt a "kezdet és vég" rapszódikus vagy apokaliptikus retorikájába rendezése sem. Az így előálló narrációs sémákat éppenséggel az olvasói elvárás (zárt novella) és a tapasztalat ("szövegszerűség", "disszeminációs jelenségek") mindenkori, de változó távolságának áthidalása generálja, ami többnyire kikényszeríti az értelmező nyelvek reflexív "újraíródását" is. Az elvárásrend, az olvasási retorika ilyetén megváltozása pedig újrastrukturálja a "múltat", előfordulhat, hogy az olvasás a kanonizált egészelvű szervesség-kontinuus történetelvűség, vagyis a "novella"1 "helyén" széttartó hatásfunkciókat, a nyelv heterogeneitását, a műhatárok viszonylagosodását: (inter)textust "talál". Mindazonáltal az olvasási műveletek nem nélkülözhetik a jelentésteremtés műnemi-műfaji kódjait. Genette nyomatékkal fölhívja a figyelmet arra, hogy a "műfaj ismerete (...) nagy mértékben meghatározza és irányítja az olvasó
» elvárási horizontját« , s így a mű fogadtatását"2 Az "architextualitás" fogalma éppen azokat a "taxinomikus" viszonyokat jelöli, melyek a szöveget kimondva vagy kimondatlanul valamely műnemi-műfaji kategóriához fűzik. Genette ezeket a kategóriákat "történelmileg ingadozóknak" mondja.3 Vagyis az olvasástörténet műfaji-műnemi komponensei a megértés időbeliségéből fakadóan változékonyak. Már csak ezért is korai volna tehát búcsúztatni a "novellát", annál is inkább, mert a mi újkeletű, megszokni való ismerősünknek, (inter)textusnak nagyon is szüksége van az ő "nyomaira", tüntető jelen/távollétére. Ahogy a cím is mondja: Tólig. Oda-vissza.Darvasi László írásművészetének fogadtatásában például jó ideig a sajátosan értelmezett történetszerűség-szövegszerűség ellentétpárja4 dominált. Az előbbi a "klasszikus" novella kanonizált recepciós eljárásaiban aktualizálódott, korántsem indokolatlanul, hiszen Darvasi szövegei valóban "idézték" például a századfordulós magyar novellisztika alakzatainak némelyikét (pl. a korai Kosztolányi novelláit, de tágabban az anekdotai novella olvasásmódját is), sőt éppen ilyen értelemben váltak "novellaként" is olvashatóvá. Ennek reflexiója azonban nem kerülhetett be a kritika látókörébe, mert az a "novellát" zárt műegészként, a történetszerűséget pedig a fabulatív készség szakrális adományaként5 dekódolta. Így azt sem érzékelhette, hogy az aktualizált "szövegemlékezet" tagolt és szerteágazó, annál is inkább, mert részben azt a századfordulós korszakot idézi, amelyben a novellaműfaj kánonja nagy mértékben átrendeződött6, s azt a Darvasi-olvasás maga is variatív módon interpretálhatja. Vagyis a Darvasi-szövegek intertextusaik révén válhattak novellává, de az ezzel járó textuális dinamikát "befagyasztotta" a művekbe "beleolvasott" merev novellaiság. A történetmondás nyelvi-elbeszéltségbeli dimenziójának "felszabadítása" viszont olyan intertextuális összefüggéseket (pl. romantikus fragmentarizáló-mítoszteremtő poétika) konstruálhatott meg7, amelyek immár kétségbe vonták a műhatárok korábban vizionált stabilitását8 és a szövegek "azonosíthatóságának" biztonságát.9 A "novella" ilymódon elveszítette ugyan az olvasást központosító funkcióját, de mint műfaji értelmező, archi- és intertextuális komponens "íródott vissza" a szöveget megszólaltató kódrendszerbe. (Nem veszett el, csak átalakult. Megszüntetve megőrződött. Némelyeket búval bélelt, hogy immár barthes-i, genette-i, de Man-i köntösben jelentkezett.) Továbbra is befolyásolja, "beborítja" a Darvasi-olvasást. Ha nem így lenne, nem tűnne fel a recepció folyamatos dilemmájaként a viszonylag zárt utalásrendű metaforikából és az anekdotai és tárca-novella poentírozó zárlatának automatizálódásából fakadó probléma, amely jónéhány esetben (főként A Borgognoni-féle szomorúság /1994/ című kötet legtöbb írásában) leszűkíti a szövegbe írt lehetséges olvasói szerepek körét.10 Ha az (inter)textualitás olvasási műveletei nem támaszkodhatnának a novella műfaji kódjaira, akkor nem válhatna releváns esztétikai tapasztalattá az összetartó hatásfunkciók "felidézése" és narratív viszonylagosítása11, az alakzatok iterabilitásának poétikája. Mint ahogy az sem válna beláthatóvá, hogy Darvasi szövegei a "disszeminációs" próza távlatából mégiscsak mérsékeltebb formában bontják meg a novellának mint erőteljesen kanonizált elbeszélés-nyelvtannak a kereteit, a jelentéstani összetarthatóság érdekeltségét. Hogy ez így van, ahhoz nem kis mértékben járul hozzá, hogy Darvasi írásaiban gyakorta a modernség reprezentáns olvasási alakzata, a bűnügyi történet aktivizálódik. A müttenheimi szörny különös históriájában és A Zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles történetében egy kanonizált zárt "szerkezet", hellyel-közzel a kriminovella "íródik szét". (Már amennyire. Mindenesetre a még a "szétíráshoz" is kell mit szét.)
A novella, akár a többi műfaj, határeset, másképp fogalmazva nem - az olvasást gúzsba kötő - homogén és időtlen modell, hanem más műfaji és egyéb kódokkal társuló dinamikus olvasási alakzat. Intertextuális aspektus. Határeset, éppen hogy csak önmaga és sohasem önmaga. Az olvasás egyik transzgesszív mozzanata. A magyar irodalomtörténet-írásban a műfajtörténeti diskurzus sohasem csak novelláról, hanem a legjelesebbb tipológiákban anekdotikus, drámai, balladisztikus, lélektani, tárgyias lélekrajzi, elmélkedő-reflexiós, lírizált-metaforikus-fantasztikus és tárcanovelláról, máshol leíró, kétdimenziós realista, metaforikus és "esszénovelláról" stb.12 beszél. Az ez idő szerinti magyarországi olvasási retorikákban is megkonstruálódnak a műfaji kódok - már korábban is jelzett -intertextuális "szövetkezésének" alakzatai. Darvasinál a műfaji központok "szétoszlatása" többnyire úgy áll elő, hogy az anekdotai-drámai és a tárca-novella olvasási műveletei a mese, a legenda és a krimi narrációs sémájával szövődik össze. Parti Nagy Lajos recepciójában (Se dobok, se trombiták; A hullámzó Balaton) szintén a tárca-novella és az életkép/rajz kódjainak - többnyire melodramatikus -"újrajátszatása" került meghatározó szerepbe, mégha a szociolektusok diskurzuskeverő "átkomponálásának" bohózati effektusai, az "önfelszámoló paródia"13 hatástényezői ezt nem nagyon vétették is észre. Bodor Ádám művei - melyek a közelmúltban a kortársi novellakánon centrumába látszottak kerülni - a recepcióban előbb a balladisztikus és drámai novella, az örkényi poentírozott kispróza kódjait, valamint a mesei hatásfunkciókat aktualizálták (Az Eufrátesz Babilónnál), utóbb a novella és a regény "egymásbaolvashatóságának" interpretációs dilemmáival szembesítettek (Sinistra körzet). Ez esetben is, akárcsak Darvasi korai fogadtatásánál, megfigyelhető az olvasás megmerevítése, ami többnyire a műfaji és egyéb kódok homogenizálásának recepciós döntéséből fakad: míg ott a történetmondással azonosított novella-formula, addig itt a politikai parabola "beleolvasása" szűkítette a jelentésalkotás lehetőségeit. Talán nem túlzás állítani, hogy e két esetben hasonló feltételezettsége van az architextuális vonatkozásokon korán napirendre térő recepciós döntésnek. Méghozzá a műfajnak nem intertextuális, időbeli-dinamikus, funkciótörténeti kódként, hanem időtlen, zárt-készletelvű kompetencia-modellként való elgondolása. Márpedig az előbbi az, ami képes lehet az (ön)olvasás szabadságát "visszaírni" a szövegbe, megkísérelve léket ütni a nyelven innen értett történet vagy a régiókritikai szubverziót "ábrázoló" parabola jégtábláján. Annál is inkább, mert az olvasás kódjainak szövegközi feltételezettsége mutathatja meg azt, hogy a Bodor-recepció mennyiben kötődik és különböződik el a Mészöly-szövegek által implikált interpretációs műveletektől. S ez esetben talán arra is választ lehetne adni, hogy a több ponton is "érintkező" olvasási műveletek14 ellenére miért is kisért jobban a tematikus interpretáció, a rövidrezárt allegorézis a Bodor-recepcióban.
A novella és más műfajok kanonizált és egyben "központosított" olvasási alakzatának (inter)textuális "szétszórásával" az egyidejű recepció szerint leginkább azok a Garaczi-szövegek hozhatók összefüggésbe, amelyek az irodalmi magasregiszterek és a populáris diskurzusok radikálisan viszonylagosító "újrakeverésével" hozták zavarba vagy ejtették kétségbe a művelt publikumot (Nincs alvás!). Ugyanakkor érdemes szemügyre venni, hogy a medializálódó-globalizálódó, a "humanista" elitdiskurzustól mindinkább távolodó kulturális minták kódolása nem jelenti egyúttal az olvasó hagyományosan "irodalmi" szereplehetőségeinek teljes ellehetetlenítését. Azt lehet mondani, hogy a kétféle identifikációs stratégia inkább ironizálja, deformálja egymást. A mese architextualitása15 révén igen tág irodalmi szövegemlékezet válik "idézhetővé" az olvasásban16. Így játszódik ki az interpretációt befolyásoló különféle diskurzustípusok autoritássá stabilizálódása. A recepciós stratégiát a különböző kompetenciák, diskurzusok (így például a műfaji kódok) keveredésének beszédképző játéka irányítja. Ezzel szemben Kukorelly Endre (el)beszélő prózájában a diskurzusok "mixtúrája" mérsékeltebb formában mutatkozik meg (fékezett habzás!), s inkább az öröklött "irodalmi" alakzatok széttörése, grammatikalizálása hoz létre retorikai eldöntetlenségeket.
Hazai Attila szövegeinek/novelláinak (Szilvia szüzessége) olvasási retorikájában szintén meghatározónak látszik a magasirodalmi diskurzus kódjainak és egy meglehetősen masszív szubkulturális "referenciakörnek" a keveredése, illetve e kettő szembeállítása. Az elbeszélői kompetencia oly módon viszonylagosítódik, hogy a szöveg az "irodalmi" kompetenciával szembe szögez egy "másik" kompetenciát.17 Az olvasó ez esetben is "beleolvashatja" a szövegbe például a századfordulós novellisztika groteszk-bizarr alakzatait, illetve egyes narrációs sémáit, s éppen ezek újraírt betöltöttsége vagy betöltetlensége (pl. a fordulat, a bevégzés motiválatlansága, elmaradása, vagy logikai sorrendjük megsértése, a "párbeszédes" jelenetek burjánzása) válik a jelentésalkotás legfőbb kihívásává (Emmi, hús-vér kincs; A vétel; Kalózok; stb.). Ugyanakkor az "irodalmi" hagyományt, vagyis az olvasás "magaskultúrális" kódjainak sokrétűségét többnyire ignoráló, a diszkurzív taburendszert megtörő, "alternatív" erudíciót megszólaltató elbeszélői "hang" ezeket a mintákat leértékeli az elvégezhető olvasási műveletek sorában.
E vázlatos vizsgálódás nyomán arra lehet gondolni, hogy a kortársi (századvégi/ezredvégi) elbeszélő próza igen tekintélyes részében a szöveg rendezőelveinek destabilizálása jegyében történik meg a műfajiság (novella, életkép, rajz, rövidtörténet, mese) kódjainak felidézése és eltérő fokozatú destruálása. Miközben a műfaji variánsok intertextusai újrastrukturálják önmaguk kompetencia-modelljeit. Ebből a távlatból a címbéli kihívásra talán azt lehet mondani, hogy tólig s vissza, hiszen az olvasás itt archi- és intertextuális vonatkozású, többirányú összjátékként valósulhat meg. S még az olyannyira "klasszikusnak" tekintett novella is inkább az olvasásműveletek dinamikus keretfogalmaként értelmezhető.
Ideje végezetül figyelmeztetnem a közönséget: Közönség, textust/novellát ne találj! Könnyen!
Jegyzetek
1. Bajza József a német romantika elméletíróitól kölcsönözte az általa leírt novella poétikai kánonjának ismérveit (zárás, kifejlet, tökéletes bevégzés, az esemény motiválatlansága, szigorú egység.). Thomka Beáta mutat rá, hogy ez a magyar elbeszélő próza számára ekkortájt "megelőlegezett" novellakánon mindmostanáig meghatározó jelentőségű az oktatás által közvetített olvasási szokásokban. vö. Thomka Beáta: A pillanat formái. A rövidtörténet szerkezete és műfaja. Újvidék, 1986.43-44.
2. Gérard Genette: Transztextualitás. Helikon 1996/1-2. 86.
3. Uo. 85.
4. vö. Balassa Péter: Észjárások és formák. Bp. 1985. 114-115. ; Károlyi Csba: "Új" és "legújabb"? Az 1986 utáni prózáról. Jelenkor 1994/2. 129-135. "A
5. vö. Mikola Gyöngyi: A történet rehabilitálása. Darvasi Lászlóról. In: Károlyi Csaba szerk. Csipesszel a lángot.
6. vö. Thomka Beáta: A pillanat formái. A rövidtörténet szerkezete és műfaja. Újvidék, 1986. 19-20. 27. 41-56.
7. vö. Bónus Tibor: Mítoszok árnyékában. (Darvasi László prózájáról). Alföld 1994/6. 50-51.
8. Barthes szerint az "irodalom" egy befejezett, lezárt világot reprezentál, a "szöveg" viszont a nyelv végtelenségét figurálja. A "szöveg" jellemzője a "sztereografikus pluralitás": a szöveg jelentések átmeneti állapota, dinamikus, mozgásban lévő szövete. Folytonos újraolvasásban , a differenciák játékában van. A mű eszméje monista felfogáson alapul, a monista világkép szükségletei kívánják meg a "textúra" művé merevítését. A mű egy előzetesen rögzített struktúra, melyet az olvasás legfeljebb leképezhet. A szöveg viszont nem rögzíthető előre, mert az intertextek szétvetik azt. Vö. Roland Barthes: A műtől a szöveg felé. In: Pompeji 1991/3. 90-97. ill. S/Z. Bp. 1997. 13-29.
9. Az irodalmi szöveg textuális identitását vizsgálva állapítja meg Kulcsár-Szabó Zoltán: "Az olvasás, amely mindig retorikai döntésekre kényszerül, nem képes rögzíteni egy szöveg identitását, mert önkényességét a szöveg (vagyis az újraolvasás) mindig leleplezheti. Egy irodalmi szöveg identitását így szinte kizárólag diszkurzív stabilizációs mechanizmusoknak köszönheti (szerzői név, cím, elkülönített kiadás kanonizáció). Ám, minthogy a teljes (akár nyelv)történeti identitásátalakulás lehetősége itt még csak szóba sem került, továbbra is kétéséges, hogy ezek képesek-e legalább egy "dinamikus identitás" fenntartására. Az ilyen identifikációs műveletek leleplezését az olvasás retorikájában az újraolvasás trópusa jelölheti, amely így azonban nem annyira allegória, sokkal inkább egy másik fontos retorikai fogalommal írható le - az iróniáéval." Kulcsár-Szabó Zoltán: Intertextualitás és a szöveg identitása. Irodalmi Szemle. 1996/6. 83-84.
10. vö. Szilágyi Márton: A pusztulás nyomai. (Darvasi László prózájáról). In: Szilágyi: Kritikai berek. Bp. 1995. 152. Az olvasói érdeklődés alighanem a zárlatok többértelműsítő átfunkcionalizálásának elmaradása miatt csappan meg.
11. vö. H. Nagy Péter: Redundanciák retorikája. Tiszatáj 1996/4. 82.
12. Szávai János : Bevezetés. Változatok a novellára. In: Szávai János szerk. Boccacciótól Salingerig. Novellaértelmezések. Bp. 1983.
13. vö. Simon Attila: Jolán szerint a világ. (Parti Nagy Lajos: Sárbogáerdi Jolán: A test angyala) Kézirat.
14. Az aszinkronitás és akronologikusság, a fikciógeneráló imaginárius tapasztalat, a "világteremtő" látványleírás, a metaforikus-konnotatív nyelvhasználattal járó szemantikai polivalencia szereputasításai mellett az archaizáló természetmítosz és az animalizáló metaforika jelentéspotenciálját említhetjük.
15. vö. Bónus Tibor: A Nincs alvás! és a prózakritika. Jelenkor 1996/1 ill. Kulcsár-Szabó Zoltán: Heidegger az oviban. (Garaczi László: Mintha élnél) Jelenkor 1996/2. 192. A Nincs alvás! idézi, vagyis "olvashatóvá" teszi Esterházynak a kanonizáltság előtti, elfeledett vagy olvashatatlanná merevített szövegeit. Az olvasási retorikák kölcsönös feltételezettségének jele, hogy Darvasi László szövegeinek recepciós műveleteit részben szintén a mese és legenda kisepikai formáinak újraképzése irányítja.
16. A Csigacsók a mesék metonimikus rendjét nemcsak a medializált nyelvi világgal hozza kapcsolatba, de felkelti az irodalmi tradíció szövegemlékezetét is: Pilinszky: Gyónás után című versének szatirikus "kifordításaként", valamint a Sinistra körzet paródiájaként is aktualizálódhat. A Larion és Laura a Rómeó és Júlia cselekményelemeit deformálja, mégpedig a kultikus történet elvárásrendjének teljes átszervezésével. A Tranzit mundi miközben a mesei "kódokat", "az indiánregények tematikáját s a western-paródiák nyelvét választja előszövegként", egyszersmind a massmedia "aktuálpolitikai" nyelvi világát is idézi (etnikai összetűzés, helyi hatalmaskodás, vallási villongások, világösszesküvés-elmélet).
17. Vö. Kulcsár-Szabó Zoltán: Heidegger az oviban. Garaczi László: Mintha élnél. Jelenkor 1996/2 194.