Alföld - 49. évf. 2. sz. (1998. február)
Programunkat az elgondoltnál korábban befejeztük, ezért aránytalannak, aránytévesztésnek érezném, ha azt a húszoldalas dolgozatomat elővenném, amit éjszaka összefoglalásként előállítottam, és felolvasnám itt. Ezért elsüllyesztem ládám fenekére, és legfeljebb magányos sétáimon fogom egy-egy mondatát magam elé mormolni. Úgy, ahogy Kosztolányi írta arról a bizonyos rossz költőről, hogy "mily megindító", aki kiadatlan verseit szavalgatja séta közben. Ugyanakkor azonban tegnap délután betereltek egy pénztárhelyiségbe és bizonyos honoráriumot adtak nekem. Ez olyanszerű volt az ittlétemben, mint egy klasszikus vagy posztklasszikus novellában a váratlan fordulat. E fordulat arra kényszerít, hogy néhány hevenyészetten idevetett szempontot mégiscsak mondjak. Hogy megpróbáljak annak az erkölcsi késztetésnek megfelelni, amit ez a honorárium jelentett. Rövid leszek, csak címszószerű. E hevenyészett szempontokat élőszóban fogalmazom. Előre elnézést kérek az élőszó elkerülhetetlen pontatlansága és felületessége miatt.
Úgy gondolom, az egész komplexumot végiggondolva, amit itt tegnap délutántól hallottam, talán nem egészen viasszal a fülemben tettem. Tehát a szirének énekéből bizonyos dolgokat talán fölfogtam: hogy van ugyan egy változássor, amelynek eredményeképpen a humán kultúra és ezen belül az irodalom, úgy tűnik, hogy pozíciókat veszít. De az is úgy tűnik, hogy a szűkebbre mért pozíciókon belül, itt gondolok a tegnapi díjkiosztásokra, meg arra, amit bizonyos mecenatúrák ügyében hallottunk, hogy ebben a szűkebb pozícióban meg is veti a lábát, és valamelyest megszilárdul.
A másik dolog, amit meg szeretnék jegyezni, hogy ezen a két félnapon én úgy hallgattam az elhangzottakat, hogy végig irodalomról volt szó. Tehát leválasztattak az irodalomról azok az odakényszerült szempontok, amelyek az irodalmi elemzéseket sokáig, évtizedekig, de nem csak évtizedekig, hanem még az utolsó évekig is kísérték. Bevallom, hogy legutoljára akkor voltam itt, amikor az emlékiratokról, önéletrajzokról, vallomásokról volt szó. Ott a téma és a műfaj is diktálta, hogy egy más kontextusba kellett az összefüggéseket behelyezni. Úgy tűnt, hogy most ez a kontextus tisztul, és leválnak az irodalomról azok a szempontok, amelyeknek nagyrészt le kell válniuk. Domokos Mátyás, amikor kiosztotta a Holminak a díjait, azt mondta, hogy egy ilyen pályázat irodalmi szociológiai szempontból, meg olykor pszichiátriai szempontból is értelmezhető. Szeretném azt mondani, hogy amit itt két félnapon keresztül hallottunk, ez irodalomtörténeti, talán tudománytörténeti, netán szociológiai szempontból értelmezhető, de pszichiátriai szempontokat nem vet fel. És ez talán megjegyzésre méltó mozzanat lehet. Az is hozzá tartozik még ehhez az általános szempontrendszerhez, amit megjegyezni szeretnék, hogy művekről és teóriákról volt szó. De úgy volt szó művekről és teóriákról, hogy egyik magyarázta a másikat, és a másik elvonatkoztatta, absztrahálta az egyiket. Tehát nem művek nélküli teóriaképzés folyt, és nem művekről esett szó teóriák nélkül. Nem tudnám eldönteni, hogy melyik a rosszabb. Itt volt valami üde műközpontúság úgy, hogy a teóriák egy pillanatra sem tűntek el a szem elől.
A meghívón is leírt téma azt hangsúlyozta, hogy a novella és a textus, és ott volt az a bizonyos "ig", amely egy ívet, egy vonalat kívánt meghúzni. Az én számomra megnyugtatóak voltak azok a szempontok, amelyek itt elhangzottak. Azokról a szempontokról beszélek, amelyek azt mondták, hogy nem egy fejlődési tendenciáról van szó, nem egy értékváltozásról van szó, hanem variánsok, variánslehetőségek egymás mellé helyezéséről és nem is feltétlenül egymással szembe való helyezéséről. Ezt látom olyan gondolatnak, amit innen magammal vihetek, valamint azt, amit Szirák Péter ma annyira hangsúlyozott, hogy "-tól-ig" és "vissza". Úgy gondolom, hogy sem itt, sem máshol nem kell eldönteni, hogy vagy ez, vagy az. Abszolút közhely, amit mondok, de azért mondom, mert úgy éreztem, hgoy azért jelen volt ezen a kétnapos tanácskozáson egy olyan mellékszempont, hogy talán valamelyik variáció vesztes, és valamelyik variáció győztes pozícióba kerül. Ezt lehetett érezni helyenként ironikus felhangok, helyenként indulatos felhangok formájában Azt hiszem, hogy az irónia is és az indulat is indokolatlan. Nem hiszem, hogy győztes és vesztes pozíciókról kellene beszélni. Hogyha itt most nagyon patetikus akarnék lenni, akkor azt mondhatnám: végső soron ezekből a szembesítésekből talán a jó irodalom a maga kompozíciós elvei szerint és a másik fajta jó irodalom a maga kompozíciós elvei szerint vagy dekompozíciós elvei szerint lehet győztes, és a rossz irodalom lehet vesztes pozícióban. Hogy milyen variánsokról lehet szó? Mélyen átélni vélem azt, ami elhangzott itt tegnap, hogy a Holmi Szerkesztőségében olykor hallatszik a kiáltás: "olvasmányt, olvasmányt!". Erről egy hajdani Szerb Antal-novella jut eszembe. Amely arról szól, hogy egy magyar filosz Párizsban, egy kisvendéglőben vacsorázik egy rendkívül vonzó hölggyel. Aki minden jel szerint csügg rajta. A magyar filosz hosszasan értekezik az asztal mellett arról, hogy bizonyos kultúrhistóriai periódusokban hogyan érvényesül a latin szellem kontinuitása. Mikor is föltekint, és úgy véli, hogy a sarokban megjelenik Casanova szelleme, és azt súgja neki - cselekményt, fiatal barátom, cselekményt! Nos, azzal párhuzamban, hogy "olvasmányt!", az ember olvasás közben érez magában ilyen fölkiáltásokat, kétségtelenül, hogy cselekményt fiatal barátom, cselekményt. De azt is meg kell jegyeznem, hogy olykor az olvasott cselekmény közben azt is érezheti az ember, hogy ennél viszont jobban érdekel a latin szellem kontinuitása - különböző kultúrhistóriai periódusokban. Tehát olvasmány válogatja, cselekmény válogatja, illetőleg kontinuitás válogatja. Azt hiszem, hogy ez is egy olyan dolog, amit nem kell eldönteni, hanem minőségi szempontokat lehet valamilyen módon érzékeltetni az elemzésekben.
Azt hiszem van jó néhány szempont, ezeknek az összefoglalására nem vállalkozom, ami itt fölmerült, amelyekből egyéni kutatási programok kerekedhetnek ki. A közös kutatási programokban nem nagyon hiszek, de hiszek az egyéni kutatási programokban. És itt fölmerültek olyanfajta szempontok, amit az ember magában mérlegleve, egy saját kutatási irányként kiemelhet. Megnyugtató volt számomra, hogy a teóriatörténeti nézőpontot vizsgálva is nagyon sok kritikai észrevétel fölmerült. Mondtam is tegnap az egyik igen kitűnő előadónknak, féltem, hogy kritikai elemzései után fog valami saját definíciót adni, ez viszont örvendetesen elmaradt. Ezt azért is mondom, mert az egész gondolatsor valami olyasmiről győzött meg, hogy nagyon jó kérdéseink vannak és lehetnek ebben az adott témában is. Kár lenne ezeket a jó kérdéseket elrontani rossz válaszokkal, vagy rossz válaszkísérletekkel. Mikor éppen azt bizonyították az elemzések, hogy üdvösebb ebben a periódusban a leírás szintjén, az analízisnek a szintjén megmaradni, és nem a - mindig a normateremtés veszélyét is magában rejtő - definiálásnak a szintje felé előrehaladni. Ugyanis arról van szó, hogy az az elmélet, amelyet különböző módokon megpróbálunk művelni, az elemző és leíró, vagy normateremtő, törvényfogalmazó elmélet. Úgy gondolom, hogy az egyiknek, az előzőnek a szintjéhez kellen közelítni, ahhoz kellene jobban ragaszkodni, mert a normateremtés az nem a van-ról, hanem a legyen-ről szokott beszélni, és ennek a dilemmáit, azt hiszem, megszenvedhettük - ki rövidebb, ki hosszabb élete folyamán. Úgyhogy azt hiszem, nagyon jó volt az, hogy egy kicsit Karinthy őrmesterére is gondolhatott az ember: hogy így lősz te, így lősz te, és elmaradt az, hogy így lövök én. .... Első találkozásom óta szerettem ezt az őrmestert, mivel nem mutatta meg, hogy hogyan kell lőni, hanem inkább különböző nem jó variánsokra mutatott rá.
Nagyon megfogott az a teóriatörténeti elemzés, amit Angyalosi Gergely adott az 1970-ben megjelent novellaelemzési kötetnek a kapcsán. Azt hiszem, hogy ilyenfajta teóriatörténeti elemzésekre nagyon nagy szüksége van, nemcsak a teóriának, hanem a felsőoktatási gyakorlatnak is. Hadd tegyem hozzá, természetesen abszolút szubjektív módon, hogy mivel egy 1970-es kötetnek a teóriatörténeti elemzéséről volt szó, ebből arra a következtetésre jutottam, hogy itt az átfutási idő nagyjából 27 év, tehát engem az egész dolog egyáltalán nem izgat. Mint ahogy, hogyha szabad triviálisnak lennem, a kergemarhakór ügyében is teljesen megnyugodtam, mikor hallottam a rádióban, hogy 15 év a lappangási idő. Azóta akár még arra is hajlamos lehetek, hogy nagyon családi ebédeken gyermekeim és unokáim elől elegyem a marhahúst. Elnézést kérek a részben triviális, részben ...... jellegért. Nem eltréfálni akarom a dolgot, mert egy nagyon komoly, elvégezhető és elvégzendő feladatról lehet szó. Elmondtam már, hogy több ízlésirány, többféle alkotói gyakorlat, többféle interpretációs gyakorlat merült itt fel, amelyek ha önmagukat megfelelően artikulálják, és nézőpontjuk mellett megfelelően argumentálnak, akkor egymással teljesen egyenrangúak lehetnek.
Végül, egyetlen utolsó megjegyzést szeretnék tenni: eme konferencia közben is gondolkoztam rajta, meg egyáltalán teoretikus tevékenységünk kapcsán is szoktam gondolkozni rajta, hogy van Vas Istvánnak a '70-es évek elejéről egy esszéje, amely azt mondja: a művészet ismeretlen isten, itt-ott szeszélyesen, váratlanul jelenik meg, és titkokat tartalmaz. Ez az a bizonyos rejtély, amit Domokos Mátyásék belefogalmaztak a novellapályázat kiírásába is. Tehát rejtélyek is vehetik körül, de a művészetről szóló elmélkedés az nem azért van, hogy a homályt és a ködöt sűrűbbé tegye, hanem azért, hogy a homályt és a ködöt oszlassa. Én azt hiszem, hogy itt, ezen a konferencián ez történt. És mindannyiunknak a jövőre nézve is ezt kívánom, ezt a homály- és ködoszlatást.