Hima Gabriella

Az irodalom értelmezésének aktusa mindaddig problémátlan, míg az az egyes műre, esetleg a műfajra korlátozódik. A problémák az irodalomról (és a művészetről) való diskurzus szintjén kezdődnek. A posztmodernben az esztétika és az interpretáció vezető tudományokká lesznek. A szekunder szférák előrenyomulásának valószínűleg történetfilozófiai okai vannak. A jelentés jelentése válik problematikussá, amint a nyelvet autopoietikus rendszernek fogjuk fel, melynek a külvilágban nincs referenciája. A nyelv kód, nem pedig isteni megnevezés. A modern definíciója eszerint "szó és világ közti szerződés felrúgása" (George Steiner), a Logosz rendjével való szakítás. Az ábécé kulturális sikertörténete a képek leigázásával kezdődött, és, úgy tűnik, a képek feltámadásával és revansával ér véget. Az ezredvég kérdése, hogy a tehnikai médiumok mágikus praktikáival és permutációs játékaival szemben, melyek vizuálisan és szimultán bontakoznak ki, az írásmédiumnak a maga linearitásával mennyi esélye van.

Az ötszázévesnél is öregebb európai médium, Gutenberg találmánya, a könyv, már a századelő óta megpróbál a szimultán észlelésfolyamattal lépést tartani. De még az olyan radikális kísérletező, mint James Joyce is kénytelen volt szimultán észleléseit és párhuzamosan futó történeteit mesterségesen sorosítani, és mint egy egysávú, egyirányú utcában, libasorban elvonultatni. A könyvontológia linearitása nem teszi lehetővé az egyidejű történések egyidejű ábrázolását. Mint a rendszerteoretikus Heinz von Foerster írja, a könyv "az emberi kommunikáció (hegy)szorosa" (Engpass).

A linearitás béklyóját sokan próbálták már Joyce előtt is lerázni. A hypertext, amely ezt sikerrel valósítja meg, nemcsak napjaink legkorszerűbb technikáihoz csatlakozik, hanem egyúttal a legrégibb íráshagyományokhoz. Már a Biblia és Tora kommentárjai is guided tours voltak. A középkori szerzetesek és rabbik lábjegyzetekkel, glosszákkal, ábrákkal - komputer-terminológiával: szuperlinkekkel - teremtettek kapcsolatot ősi dokumentumok és vallási illetve filozófiai hagyomány között. Nem véletlen, hogy a Biblia-kutatást az elsők között állították át hypertextre, mint ahogy az is konzekvens, hogy a cinikus romantikus és "komputópista" Ted Nelson a Szentírást hypertextként - akkumulált kommentárok és kontroverziók szövegkorpuszaként - interpretálja.

A modern és posztmodern kor több filozófusának és írójának fejében születtek a komputer megjelenése vagy használata előtt is virtuális hypertextgépezetek. A nem-lineáris információfeldolgozás és lineáris olvasatú könyv konfrontációját tükrözi Wittgenstein Filozófiai vizsgálatokja is, mely a gondolatmezőkön való cikk-cakk-utazás - végtelenül egymásra utaló szövegnyomok hálózata. Ide sorolható Derrida hatásában szerényebb kísérlete a Hegel-/Genet-rubrikák intertextualitásáról az Üvegben. A mimetikus-esztétikai praxis legsikeresebb modelljét Deleuze és Guattari dolgozta ki Ezernyi plató könyvében, a rizóma föld alatti, tetszőleges helyeken feltörő gyökérfonatainak analógiájára.

"Minden dolog ugyanis, ami eszembe jut", írja Kafka, "nem a gyökerétől jut az eszembe, hanem úgy valahol a közepe táján." (Deleuze/Guattari 1977) Egy olyan szöveg eszménye, amelynek sok bemenete és kimenete van, nehezen valósítható meg hypertext-program nélkül. Csak csodálkozni lehet, hogy tudott Proust meglenni komputer nélkül, hiszen emlékezésfolyamatai írás közben a szó szoros értelmében túlburjánzanak könyve keretein. Amikor könyve korrektúráit javítva, a beszúrások és kiegészítések túlfutottak a lapok szélein, házvezetőnőjének praktikus találmánya segítette őt ki, aki kihajtható papírtekercseket varrt a lapokhoz (a leghosszabb elérte az 1,4 métert). Szemmel láthatóan nélkülözte a komputert Raymond Roussel is, aki 1932-ben végtelen számú felsorolást, kitérést, lábjegyzetet és zárójelet tartalmazó szövegeit szövegtípusonként különböző színekkel nyomatta ki. 1937-ben egy szürrealista kiállításon már olvasógéppel jelenkezett. Matrjoska-bábu szerű szövegeit egy forgódob köré tekerte, az egymásba helyezett rétegeket (hatványokat) különböző színű peremmel látva el. Miközben az olvasó jobb kezével a dobot tengelye körül egy karral forgatta, bal kezével a kiválasztott szín szerinti lapokat egymás mögött lapozhatta. A lineáris szövegstruktúrák túllépését szolgáló hypertext-stratégiák közé sorolható a nouveau roman, amelyekben a valóság egyik ábrázolásszintjéről a másikra kapcsolnak, az alfabetikus címszavak szerint szervezett regények, lexikonregények, elbeszéléspuzzle-ok (Walter Abish).

A hypertext fogalmát Ted Nelson definiálta először 1965-ben mint nem-szekvenciális írást és olvasást. Egy írásfolyamat-elemzésből jutott el szubkulturálisan inspirált könyvében (Computer Lib - dream machines) egy univerzális gondolkodásjáték-program struktúráihoz, amely gondolkodásfolyamatokat komplex struktúrák vizualizálásával processzurálisan támogatna. Ennek magában kellene foglalnia egy produktív írásfolyamat különböző síkjainak egyidejűségét, és ezekhez komputeren analóg feldolgozáslehetőségeket kínálnia: punktuális ötletekből képeket, provizorikus csatlakozási pontok és relációk választékát kifejlesztenie; megszűrni és rendezni a halmazt; összekötni a kifejlesztett szekvenciákat. Kombinációval és összekötéssel az ötletek a felhasználó individuális előrehaladása révén komplex hálózattá növekednének.

A hypertextprogramok jelentősége, az esztétikai formaelveken túl, író és olvasó viszonyának radikális átalakítása. Az egyes szerző produkciós módszere háttérbe szorul, a hypertext-gépezet személyes határai feloldódnak, az alkotás sok írásaktus hálózatává válik egy kollektív folyamatban. Elmosódik a határ író és olvasó között is. A program szerzője csak konfigurációs kontingenseket ad meg, a program felhasználója, a lehetőségek között navigálva és egyes alternatívákat realizálva, olvasó és szerző is egyúttal.

A fogalom és az ötlet több, mint harminc éves, de a jelenség most kezdi igazán karrierjét, amikor az írás lineáris struktúrája már nem tud megbirkózni szociális viszonyaink komplexitásával. A hagyományos szöveg - regény, novella - produkciójához és recepciójához hagyományos - humán civilizációs - környezet kell. A technizált és komputerizált világ emberének környezethez való viszonya szembetűnően más, mint az epikát kultiváló koroké volt. Aki még olvas, nem hagyományos módon olvas, nem horizontálisan, hanem vertikálisan: plakátot, reklámot, szórólapot, újságot, képregényt és főleg képernyőt. De már az első osztályos kisgyerek sem hajol az írás fölé, sorról sorra követve a fonetikus írásból kisilabizálható bölcsességet - szeme egyből a szóalakra ugrik. A betűk megtanulására voltaképpen nincs is szüksége. Az információkat megtudja később a tévéből és a regények meséjét is lenézheti a képernyőről. Analfabéta nem akkor lesz belőle, Vilém Flusser jóslata szerint, ha nem tanul meg írni-olvasni, hanem, ha nem tanul meg a komputerrel bánni.

Valójában nem az irodalom, a világ változott meg. A világ az, amit radikálisan új kategóriákban észlelünk. A meghitt, tárgyias világ eltűnik a virtuális realitás észlelése mögött, a valós fizikai térből cyberspace lesz, a valóság-fogalom helyére a funkció lép, a kauzalitást a konfiguráció helyettesíti, a jelentést kioltja az effektus, a szintézis szerepét pedig átveszi a fine-tuning. Észlelésünk lassanként átáll az új hullámokra. A tárgyatlanná váló kor megtisztítja saját terepét a 19. század törmelékeitől. Az új színtér a telematikus techné.

Az esztétikai praxis erre a megváltozott környezetre reagál. Ennek konceptuális következményei: forma versus szubsztancia, (geometriai) konstrukció versus káosz, technoesztétika versus katabolisztikus esztétika - olyan diszjunkciók, melyek áthidalhatatlannak látszanak. A komputertechnika azonban talál lehetőséget az ellentétek elsimítására, a káosz geometrizálására a fraktálok sajátosan hideg szépségében. A komputer által támogatott fraktális esztétika véget vet az euklideszi világészlelésnek. Bármi művészet lehet, elegendő feltétel, ha a tárgy pusztán a médiumra való reflexió indítékkontingense. A festmény vagy a szöveg már nem reprezentál semmi reálist - maga a médium válik üzenetté. A művészet médiumára és kódjára való reflexió háttérbe szorítja az ábrázolást. Korunkban az analóg leképezés helyére a digitális lép, a mimézis helyére a scannerezés. Az új médiumok történetének tanulsága, hogy az esztétika elszakad a művészettől.

A művészetet ma már nem mint a valósághoz való kritikai, antitetikus viszonyt kell felfogni. A művészet már nem utópikus instanciaként funkcionál, hanem mint az élet stimulánsa, a társadalom alarmrendszere és a valóságkutatás szondája. A művészet esztétikaiból szociobiológiai fogalom lesz: a genetikai szelekció és a válságpraxis szimbolikus helye. A modern autonóm művészete helyére a környezet programozott érzékelése és az elektronika, mint a médiavalóság pszichológiájának megismerése, lép.

A mimézis és alkotóerő semmivé válik a számítógépek magas felbontású digitális rasztergrafikáiban, melyek egyetlen eleme a pont. A numerikus emancipálódik az alfabetikustól és egy új, számítógép által támogatott képzelőerőt stimulál. Az elbeszélői fantázia kimerül a permutációs lehetőségek szelekciójában. A hypertext-program mennyiségi viszonyokat ad meg, és a designfolyamat valószínűségi alapon kombinálja őket. "Nem gyakorlat teszi a mestert", mint Ungerer írja, "hanem a szekvencia-program". Az új médiumok világa nem romantikus: a vízió matematikai konstrukcióiban tárul fel. "Ezért egy jó science fiction", írja Norbert Bolz, "gyakran nem több, mint médiaelmélet elbeszélőformában."

Az elektronikus médiumok a legkomolyabb veszélyt jelentik az emberi fantáziapotenciál számára. Az elektronikusan feltáruló dimenzionalitás szétrombolja a hagyományos tér-idő-kereteket, amelyek minden elaszticitásuk ellenére is még kontimuumként érzékelhetők. Az elektronikus ember az antropotechnológusok szerint a belső utazást preferálja a külső helyett, mert a fénysebesség korában már nincsenek távolságok, minden mindenkor elérhető. Mindenütt annyi, mint sehol. A komputer mikromásodpercek alatt végez el számításokat, diadala egyben az időmérték teljes kapitulációja. Ha nincs hely sem térben, sem időben, akkor nincs történetiség sem - a történet vége a történelem vége és egyúttal az epika vége is. Az elektronika az imagináció konkurrense, amennyiben efficiensebben tudja felfüggeszteni a tér-idő-viszonyokat. A technikai valóság a fantáziaképeket nemcsak utolérte, hanem a fikcionális anticipáció vitorlájából kifogta a szelet. A művészet a véges határán, ahol a végtelent ostromolja, ledöntött falakat talál. Erőfeszítése ártalmatlan és, a "homo electronicus fényhullámszörfözése" (Hans-Joachim Müller) láttán, egy kicsit megható is. A művészetnek már csak az antifikció marad: a test apriorija, egy fizikai itt és most a digitális mindenütt-tel és mindenkorral szemben.

A művészi attitűdöt mindig úgy szokták jellemezni, mint az élettel és világgal való éber szimultaneitást. A digitális fény azonban, mely az irodalom fölött villózik, nem hatol át az elmúlt idők árnyékán, mely úgy terül el a jelenen, mintha mi sem történt volna. Mintha a művészet és irodalom nem fogná fel, ami körülötte történik, mintha nem értené, hogy nem valamely új technikával, hanem valódi kulturális forradalommal van dolga. És ez érvényes azokra a teoretikusokra is, akik az irodalmat önmaga belterjességében és nem egy médiaszövetség részeként vizsgálják. Akik még mindig csak és kizárólag, globálisan vagy részleteiben, az irodalomról, az irodalom helyzetéről, értéséről, műfaji problémáiról beszélnek. Mint Odüsszeusz hajósai, viasszal a fülükben mennek el a szirének hívó éneke mellett (H.-J. Müller).

Ha Homérosz civilizációs mítoszának ma érvénye van, akkor nem Odüsszeusz hajósai, hanem maga Odüsszeusz miatt (Heiko Idensen / Matthias Krohn). A média csábításait olyan csellel kellene kikerülni, ahogy azt a görög hős tette. Nem vakon és süketen menni el a médiumok szirénéneke mellett, hanem mindent hasznosítani úgy, hogy mi magunk ne essünk közben áldozatul: ne váljunk magunk is homo electronicusszá.