Darvasi László

A könnymutatványosok legendája

(Regényrészlet)

1683 kétes esztendejét írják az időfelelősök. Tavasz van, de ugyan minek. Az elveszetten bolyongó Pep Velemirt kancatejtől mámoros tatárok fogják meg, nem messze az első belgrádi kőtelepek első halmainál. Hálót dobnak rá, és nagyokat kacagnak, mert azt hiszik, valami kóbor gyereket csíptek el. Csak akkor döbben meg, amikor a táborhelyre visszaérve kibontják a háló bogaiból a kapálódzó teremtményt. Nagyon csúnya, és nagyon öreg törpe pislog rájuk. Pep Velemirnek ördögi szerencséje van. Olyan csúf szegény, hogy még a leggyilkosabb tatárnak is elmegy a kedve attól, hogy a vérét ontsa. Nyomban árulni kezdik. A tatárok gyorsaságon alapuló harcmodora nem tűri a felesleges dolgok birtoklását. Azon mód fölkoncolják a foglyaikat, szerencsésebb esetben eladják őket a töröknek, akiket aztán az koncol fel, vagy taszít embertelen szolgasorba. Pep Velemirrel viszont jó üzletet csinálnak a tatárok. Ezer piaszterért adják tovább, holott arra számítottak, nem kel majd el, s mégis csak meg kell ölni a nyomorultat. Pep Velemir megalázva érzi magát, hiszen egy félelőkelő fogoly ára tízezer piasztert taksál ekkoriban a rabszolgapiacon. Ezer piaszter egy kutyával és egy másnapos köpéssel ér fel. Pep Velemir hiába hajtogatja, hogy néhány napja még a szultán kíséretében lovagolt Belgrádban, mint a legkülönlegesebb dísztörpe. A tatárok nem hisznek neki. Pep Velemir annyit mégis konstatál, hogy ez a szűkszemű, rizsfaló népség nem veszi zokon a karattyolását. Nem rezzennek össze, ha megszólal, nem vonaglanak a kíntól, ha kérdez tőlük valamit. Legfeljebb nem válaszolnak. Vagy szájon vágják, esetleg belerúgnak. De a tatároktól annyit beszélhetne, amennyit csak akar. Az emberpiacon egy régi utazása menti meg. Az a bizonyos párizsi út, amikor éppen kétszáz francia szót tanul meg, s ebből képes néhány mondatot csinálni. A tatárok által felkínált foglyokat egy hatalmas karámba hajtják. A karám a belgrádi emberpiac egyi központi helye, udvarából már látni a város mecsetjeit, s a várat. Körben a Tasmajdan földje terül, kirabolt és leélt vidék, a zörgő kóró örökös koncertjével. Télen farkashordák járják a környéket. A karám oldalában nyílik a Sztambol kapu, s vezet egy időben még mindig Dar-ul-Dzsihad, ami annyit tesz, hogy "a szent háború küszöbe", ám a város már régen nem küszöb, mint inkább ragyogó gyémánt a birodalom homlokán. A karámban összezsúfolódik német dragonyos, álruhás utazó, magyar és szerb földműves, rabszolgának se jó öregember, és néhány vinnyogó, csenevész gyerek. Pep Velemir elhúzódik a helyiség egyik sarkába, száraz füvet kapar maga alá, összekucorodik, és aludni próbál. Aztán álmában kiabál a törpe.

- Nádszál az ember! Nádszál az ember!

Pep Velemir gazdája egy Juszuf nevű belgrádi főkereskedő lesz, ő az a bolond, aki ezer piasztert dob ki az ablakon a törpe miatt. Juszuf persze nem bolond. Nagyhatalmú ember, aki a magyarországi szandzsákokon és vilajeteken folytat élénk kereskedelmet. Raguzában és Velencében is akadnak barátai, még élő és már legyilkolt üzletfelei. Örmények és zsidók dolgoznak neki szerte a birodalomban. Juszuf néha híreket is ad és vesz, s a legnagyobb hasznát évekkel ezelőtt azzal csinálta, hogy bolgár álomcsinálók álmait kezdte árulni és hamisítani Európában. Mostanában a hadseregnek szállít. Juszuf nagydarab és kövér ember, arca pirospozsgás, s valójában maga sem tudja, miért kedveli a franciákat. A kereskedő bolondul a kávé ízéért is, s ha túlontúl boldog, rendre kivégeztet néhányat a foglyai közül. Soha nem lehet előre kiszámítani, ki lesz a szerencsétlen. Olykor a legalázatosabb rabját törik kerékbe. Máskor meg annak is megbocsát, akit szökésen kaptak, holott a töröknél a szökés főbenjáró bűn, zsákbavarrás, keresztrefeszítés, tűzhalál jár érte. Juszuf a belgrádi várbörtön parancsnokával is jóban van, váratlanul fölhabzó és oktalan haragjában néhány szolgáját a vár hírhedt kútbörtönjébe küldeti, hová soha nem téved le a napsugár, s hová az elítélteket kötéllel eresztik alá. Juszufnak tehát jelentik, hogy a foglyok között van egy kisfiú, aki biztosan nem francia, de franciának tettei magát. Másnap korán reggel Pep Velemir ott toporog Juszuf előtt. A nagyhatalmú kereskedő csalódottan bámulja a töpörödött figurát. Hiszen ez egy vénséges öregember! Ráadásul nagyon csúnya, Allah segít meg, mint egy dzsin, aki emésztőgödörbe esett, s aztán hosszú évszázadokig nem tudott onnan kikecmeregni.

- Hogy hívnak? - kérdezi aztán kelletlenül.

- Pep Velemir! - ordítja Pep Velemir.

Juszuf sápadtan emelkedik puha párnáiról. A döbbenettől dermedten bámulja a törpét. Aztán nagy nehezen sikerül megszólalni.

- Na ide figyelj - hörgi vörös ábrázattal -, ha mégegyszer a jelenlétemben megszólalsz, forró teveszarral tömetlek ki! Beszélned tilos! Imádkoznod tilos! Ha rádnézek, lélegezned is tilos. Takarodj.

Juszuf kiszámíthatatlansága révén Pep Velemir munkája mégis a kereskedő udvartartásának a legfontosabbjai közé tartozik. Kávét kell főznie. Nem egyszerű tudomány ez. Viszont addig verik a törpét, míg meg nem tanulja. Tehát csak egyszer náspágolják el, mert Pep Velemir különös tehetséget mutat, ha az életéről van szó. Először megdarálja a babmagokat. Aztán három lat kávéliszthez négy font forró vizet lötyögtet, ezt tűz alatt megforrósítja, hagyja a löttyöt felbuborogni kétszer vagy háromszor, önt hozzá cukrot, esetleg mézet csorgat bele, és már kész is az ital. Pep Velemir csak egyszer próbálja ki a kávé ízét. Az első korty után fennakad a szeme, s úgy érzi, menten leszakad a púpja. Évek telnek el így aztán. Gyakrabban mindegy, milyen nap van. Néha ugyan fölcsillan a szabadság reménye, csakhogy annál keserűbb legyen a kijózanodás. Juszuf soha nem fogja elengedni Pep Velemirt, hiszen a törpe annyira jól főzi ezt a keserű löttyöt, mint egyetlen szolgája sem idáig. Mos már el sem ronthatja, mert a törökök tisztában vannak a képességeivel. S mégis venné a merészséget, hogy rossz kávét csináljon, hát nyilván a púpjából vágnák ki a szívét. Pep Velemir tehát odaadóan főzi a kávét, és mert boldogtalan, roppant elégedettek vele. Ha jő a csöndes éj, kicsi vackán félálomban motyog a képzeletében röpködő húsoknak. Hiszen nem felejti soha a tudományát, mely igazából mutatvánnyal ér fel! Édes húsokat dobálni az ég alá, forgatni, pergetni az oldalasokat, combokat, lapockákat! A törpe nem csak a gazdájának főz. Juszuf több kávéházat működtet Belgrádban, néhányat csak a veszteség kedvéért. Az a kávéház, hová Pep Velemir is került éppen három évvel ezelőtt, alig két sikátorra húzódik a Vracsár nevű negyednek ama utálatos helyétől, hol Szent Száva tetemét egy földühödött török pasa nyilvánosan elégettette. A kávézóba megannyi török jár, környékbeli előkelők, állomásozó katonák, janicsáragák, kémek, besúgók. Egy Bas deli nevű úr és jó barátja, Omer szpáhi is gyakorta megfordul a kávézóban. Ők bosnyákok, s nem csak kávét isznak. Kendert is szívnak, s ilyenkor megbékél az arcuk, durva vonásaik megszelídülnek. Pep Velemir nem hiába járt olyan sok felé a világban. Tudja, hogy ezek a bosnyákok nem veszélyes emberek, legalábbis vannak pillanatok, amikor lehet számítani a jóindulatukra. Ők a kenderből készült maszlag hívei. Az ópiumszívók, akikből szintúgy bőven akad a birodalomban, sokkal kellemetlenebb emberek. Arcuk sárga vagy porszínű lesz, néha egészen pergamenszerű. Az ópiumszívók kiszámíthatatlanok, s amit az egyik nap megígérnek, arra másnap már ellenkezőleg emlékeznek, ha képesek emlékezni egyáltalán, vagy csak bólogatnak kábán, s újra megígérnek valamit, hogy azon nyomban el is feledjék. Bas deli és Omer szpáhi a kávéház selyempárnáin üldögél. Lábuk kényelmesen maguk alá húzva. Szokás szerint kedélyesen beszélgetnek. A dolog első hallásra egyáltalán nem érdekes. Bas deli tűnődve kortyol a kávéjából.

- Azt mesélik, kedves Omer, hogy az apját keresve jött a vidékre. Befolyásos kapcsolatai és származása révén kijárta, hogy a Chám ide nevezze ki a Támaszkodó Könyökének. Évekig kereste az apját, és végül megtalálta.

Omer szpáhi nagyot kacag.

- Hallottam én is. Az beszélik egy kutyakoponyát kapott.

Bal deli szippant a kenderpipából. Jó sokáig bent tartja a füstöt.

- Furcsa egy történet, kedves barátom! Allahra mondom, beszélnek valami mutatványos kompániáról is. Azok hozták neki a kutyakoponyát, s ebbe aztán beleőrült.

Pep Velemir megremeg, s egyszerre olyan éber lesz, mint ha az életéről lenne szó. Bizony úgy van. Mióta, jaj, mióta vár erre a pillanatra! Hiszen a bosnyákok azokról fecsegnek, akik megmentették őt. Kiemelték a maga ásta sírjából, és megmutatták neki hol dobog a szíve. Aztán kihozták a pozsonyi pestispincéből! És mindig megkérdezik, járt-e már Velencében. Öt figura, akik a könnyeikkel mutatványoskodnak.

- Nem jártam még Velencében! - recsegi közbe Pep Velemir.

- Micsoda? - pillant föl szórakozottan Bas deli.

- De nem ez az érdekes! - nevet megint Omer szpáhi, akit a kender mindig kedélyessé tesz. Elnyúlik az arca, mintha kétfelől húznák.

- Tudom, mit akarsz mondani - fordul felé Bas deli.

A bosnyákok elhallgatnak. Könyékre ereszkedve bámulnak maguk elé. Már egészen oda vannak. Szemük előtt köd és távolság, ragyogás, és sűrű homály. Váratlanul fölkacagnak, aztán zokogva borulnak össze. Pep Velemir hiába sertepertél körülöttük, aznap már többet nem húz ki belőlük.

Néhány nappal e fölzaklató beszélgetés után tatár nagyúr lovagol el kíséretével a kávéház előtt. Alázatosan fölkavarodik a por, s tölcsérszerűen forog a lovasok után. A tatár nagyúr neve Iszmail. Azt beszélik róla, hogy a Chám támaszkodó könyöke ezen a gazdag, de elátkozott tartományban. Azt is beszélik, hogy Szegedtől Belgrádig mindössze egyetlen fűszál nem tudta a nevét, melyet a nagyúr személyesen keresett meg, és a földdel együtt falt fel, amiből az nőni merészelt. Pep Velemir maga is látja, hogy a vezér kutyakoponyát tart a kezében. Úgy beszélik, soha le nem rakja, soha el nem engedi, még álmában is öleli. S van még egy különös dolog, amit Iszmailról rebesgetnek a kávézóban és a piacon. Néha nem érti magát, nem érti, mit hörög és üvölt. Rendre tolmácsokat fogad, akik aztán mindig kudarcot vallanak. Senkinek nem sikerült még lefordítania a tatár nagyúr szavait, miket az éjszakának üvölt. Lovagol a tatár, tekintete elől menekülnek a felhők és a madarak. Iszmail másik kezében hohajka leng, a borzalmas fájdalmakat okozó tatárkorbács. A kantár az úr behajlított karjára akasztva. Pep Velemir tűnődik. Vajon mi köze van a tatár agának a mutatványosokhoz, akik az ő életében is rendre föltűnnek? Miért hoztak az agának kutyakoponyát?

Pep Velemir befordul a kávéházba, s mást nem tehetvén, munkához lát. Közben pedig jócskán sajnálja magát. Az emberek nem törődnek soha azzal, hogy ő, a nyomorult törpe is szomorú, vidám, vagy reményvesztett lehet! Hogy ez számít valamit is! Mintha a testével együtt az érzései is kisebbek lennének! Pedig dehogy! Épp ellenkezőleg van, gondolja Pep Velemir, miközben válogatja a rosszul pörkölt kávészemeket. Egyszer például fölkötötték a kurucok. Egész éjszaka lógott, mégis kibírta, és csak röhögés, gúny volt a válasz erre a hőstettre. Jó, mondjuk az a nagyfejű, bamba tekintetű fiatal kuruc végighallgatta. Ő egyedül, mióta Pep Velemir tudja az eszét. Nem elég, hogy törpe, nem elég, hogy rút, még a hangja is borzasztó. Milyen súlyos árat fizetett azért a könnyelmű fára mászásért, ott, Debrecen határában! Szemét könny futja el. De még az is olyan csipás, ragacsos. Hüppög, az orrát szívja szegény. S közben gondosan válogatja a kávészemeket.

A következő napokban a törpe nem bír a nyugtalanságával. Kapkod, egyszerre több dologba belefog, sehogyan sem találja a helyét. Ettől aztán olyan finom kávét főz, hogy még a gazdája, Juszuf is arcul csapkodja és megrugdossa dicséretképpen, majd utazik tovább Velence felé, hol még Pep Velemir soha nem járt. A törpe gondolataiban egyfolytában a tatár aga jár. Látta kerek, holdvilág arcát, tömpe orrát, résznyire nyitott szemét, és látta abban a szomorúság virágát pompázni.

Egy napon éppen kávés szákokat pakolgat hátul, amikor hallja, hogy kiabálni kezd a kávéház ajtaja felé lógatott rézcsengőcske. Pep Velemirben harag támad. Várjon a vendég! Ő most nem ér rá. Dolgozik! Várjon csak türelemmel, akárki is az! Mohamed is várhat! S valóban, jó negyed óra is eltelik, mire Pep Velemir méltóztatik kifáradni a kávés findzsákkal. Ám abban a pillanatban, ahogy a vendégekre emeli a tekintetét, csaknem elejti az edényeket. Remegő kézzel helyezi a tálcát a földre. Ők azok, a könnymutatványosok! Személyesen Aaron Blumm, Feketekő Péter, Zoran Vukovics, Franjo Mendebaba és Goran Dalmatinac, ők üldögélnek a sarokban, akár a fáradt utazók. Mint akik csupán egy jó kávéra várnak. Pep Velemi remegő kézzel rakosgatja eléjük a csészéket. A mutatványosok nyújtózkodnak, jólesően dörzsölgetik fáradt tagjaikat, Aaron Blumm például akkorát ásít, hogy kicsillan a szájából az aranyfoga. A mutatványosok azonban nem vesznek tudomást a megszeppent Pep Velemirről. Mintha ott se lenne. Egymással beszélgetnek, éppenséggel akárha nem tehetnének egyebet.

- Bizony, magam is láttam azt a ládát - bólint Franjo Mendebaba.

- Nem csak képzelődtél? - akadékoskodik Aaron Blumm.

- Nagy láda. Nehéz láda - szürcsöli a kávét Mendebaba Goran Dalmatinac segítségével, aki az ajkai elé tartja a csészét.

- És tényleg egy ember van benne? - kérdezi Feketekő Péter, aki fintorogva szagolgatja a kávét, de issza mégis.

- Igen, csakhogy több darabban - bólint Mendebaba, és int Goran Dalmatinacnak, itasson vele egy kis kávét.

Egyedül Zoran Vukovics nem vesz részt a társalgásban. A kávézó ajtajában álldogál. Hatalmas, komor alakja szinte szétfeszíti a keretet. A vár irányába bámul, s közben úgy harapja össze az ajkait, hogy vére serken. Ha egy kicsit fordít a tekintetén, a büszke Barakjali mecset égbe nyúló minaretjét látja. Gyűlöletes látvány. Zoran Vukovics szívében hontalan hajdukok és rác végváriak zümmögnek végtelen éneket. Aki nem tudná, hogy Szerbia ártatlan gyereklány is volt egykoron, legyen rühes kutya, csorba kő, vagy magának fájó vízesés! Zoran Vukovics tekintete mézel, és a küszöbre csorog. Néhány csepp magától kap lángra. Máris apró, sárga lángok táncolnak a padlólécek hasadékaiból. A lángocskákból hősök arca néz vissza. Jankó Sibinjanin! Brankovicsok, Chileiek, Dzsordevicsek! Pep Velemir ámulva ütögeti a fejét. Ilyen szép mutatványt még nem látott!

- Egy láda megtöltve emberi tagokkal - hallja ekkor Goran Dalmatinac szórakozott hümmögését a törpe, miközben a tüzet oltogatja. Éppen Jankó Sibinjaninra löttyinti a szürke mosogató vizet. Pep Velemir úgy perdül meg, mint akit parázzsal csiklandoztak. Hiszen a mutatványosok évődnek vele! Hiszen csak azért beszélgetnek, hogy ő minél többet megtudjon. Csakhogy már többet nem beszélnek a mutatványosok. Zorán Vukovics is visszatér az ajtóból, leereszkedik a többiek mellé. Sötét ábrázattal szürcsöli a kávéját, s néha oldalra köp. Nem sok idő múlik, a mutatványosok már mennek is. Pep Velemir csalódottan bámulja őket. Aaron Blumm az ajtóból még visszafordul..

- Jártál már Velencében, Pep Velemir?

A törpe lázas elragadtatásban jut el az éjszakáig. Itt voltak, megint nála jártak a könnymutatványosok! Lassan elcsendesedik a kávézó. Néhány maszlagos, ahogyan ez szokott lenni, nem volt képes lábra állni és hazatakarodni, most szanaszét hortyog a finom szőnyegeken. Miattuk nem kell tartani. Juszuf emberei, akik a foglyokra és a szolgákra felügyelnek, s az éjszaka végén számba veszik őket, valahonnan bort kerítettek. Alaposan leszopták magukat. Hála Allahnak, ők is részegen fújják a lóbőrt. Pep Velemir gondosan elpakol, aztán kioson a kávézóból. Éppen kikerüli az arra masírozó őrjáratot, s néhány perc múlva már a tatárok táboránál téblábol. Mert nem gondolkodik rajta, hogyan csinálja, egyáltalán nem okoz neki nehézséget, hogy az aga gyönyörű sátoráig settenkedjen. Mint a macska, olyan nesztelen. Pep Velemir gondolkodás nélkül libbenti föl a sátor bejáratának ponyváját.

Iszmail tatár aga a sátor közepén ül, és sötéten bámul maga elé. Pedig aludhatna is, a mindenségit! Tatár gyertyák világlanak a sátorban, tatár fénnyel. A Chám támaszkodó könyöke előtt még mindig ott hever a legutolsó kivégzett tolmács árnyéka. Csak mert az árnyékok mindig tovább maradnak, mint az élők. Pep Velemir megdermed. Erre nem számított. Voltaképpen azt sem tudja, mire számított. Meg sem gondolta a dolgot. Nem eszelt ki cselt, tervet, egyszerűen csak jött, rohant, mint aki az eszét vesztette el. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy belép ennek a hírhedten kegyetlen harcosnak a sátrába, és magával viszi a legféltettebb kincsét.

Az aga a törpére emeli a tekintetét.

- Ha elmondod nekem, mint jelent, bármit kérhetsz. Ha nem apró darabokra hasogatlak - szól halkan, s a törpét megérinti a másik szenvedése. Milyen távoli és hatalmas ember, s mégis milyen forró és közeli most a fájdalma! Pep Velemir zavartan bólint. Iszmail nehézkesen fölemelkedik, és rákezdi. Hörgésbe, zokogásba fúló szavak szakadnak föl a torkából, hosszan és elnyújtva vonyít, mint már annyiszor tette hiába tatár tolmácsoknak és utánzóművészeknek. Pep Velemir megrendülten hallgatja az agát. Egyetlen szavát sem érti. Fel nem foghatja, mit jelentenek ezek az elnyújtott, máskor meg váratlanul ketté törő érdes és sikamlós szavak. Iszmail végül abbahagyja.

- Tehát - lihegi.

Pep Velemir az aga kezei között fénylő kutyakoponyára pillant.

- Az Apádról énekeltél, ó Nagyúr.

Iszmail fáradtan visszaereszkedik.

- Ó, hiszen tudtam - morogja maga elé.

- Az Apád hős volt, és nagy harcos! - bátorodik föl Pep Velemir.

- Mit kívánsz, nyomorult? - emeli föl a tekintetét az aga.

Pep Velemir elbizonytalanodik. Az aga segít neki. Hol üldögél, mellette egy hatalmas, arannyal futatott láda hever. Megérinti.

- Viheted, ha elbírod - morogja. Lehunyja a szemét, s már nem szól többet.

Ilyen gyönyörű ládát, Pep Velemir még nem látott. Szemernyit sem gondolkodik, mert néha nem szabad gondolkodni. Már meg is ragadta. Csakhogy a láda súlya iszonyatos. Vannak a világban embertelen nehézkedések, melyek még éppen legyőzhetők, ám ez rendkívüli erőfeszítést, a lélek teljes odaadását igényli. Ugyan mire tanít egy pehely?! És mire tanít a gránittömb, melyhez hozzá sem lépsz, annyira valószínűtlen, hogy valaha is mozdítani tudod?! Ám Iszmail ládája azt sugallta, hogy meg lehet mozdítani, lehet vinni és cipelni. Pep Velemir nem tudja, hogy a mézben ázó emberi végtagok súlyosabbak a legvadabb átoknál, a tengerparton feltörő szomorúságnál, de még egy halott lánygyermek copfjánál is. Sziszegve, nagyokat nyögve húzkodja a ládát. Csöndesen káromkodik, törli homlokáról az izzadságot. Egyszerre fölemelkedik, kiköp, s megindul a sátor kijárata felé. No csak. Hagyná a fenébe az egészet? Ám a következő pillanatban a saját hajába ragad, s észre téríti magát. Visszarohan a ládához, s húzkodni kezdi újra. Maga sem tudja, hogyan kerül ki a csillagos ég alá, maga sem érti, hogyan húzza el a tatár őrök mellett, akik lándzsájukkal néha megbökik a Hold lelógó hasát, hogy jobban világítson. Nem érti Pep Velemir, miért nem fogják el, s ő miért nem fél attól, hogy elfogják. Annyi mindent nem ért már, hogy szinte mindegy is. Valahogy eljut az első sarokig, hol Belgrád külső sikátorai kezdődnek. De itt már úgy érzi, leszakad a púpja a fáradságtól. Egy szekér mellett halad el éppen. Ebben a pillanatban erős karok ragadják meg a ládával együtt, s emberszagba, testmelegbe kerül. Nyomban megérti. Az ő útjukat keresztezte megint! Ezek újra csak a könnymutatványosok! Nyomorult, kicsi ember, miért veri őt az ég olyan dolgokkal, melyekhez soha nem lesz belátása. Mégcsak nem is fél tőlük! Pedig legalább tőlük félne, ha már a maga ásta gödörben, a pestisveremben, a kurucok táborában, vagy Juszuf tekintete előtt sem félt. Ebben a ládában, emberi tagok áznak aranyló mézben. Emberi tagokat, testrészeket kapott, s talán vissza képes állítani az élet rendjét, ahogy titokban eltervezte. Pep Velemir nem igen szólhat a könnymutatványosok szekerében sem. Éppen csak suttogni akar valamit, máris betapasztják a száját. Hát igen, még a nagyhatalmú mutatványosok se állják a karattyolását. A törpe ettől némiképp megnyugszik. Most már figyel a szekér irányára, a ponyva hasadékain át lesekszik. Reggel lesz, aztán megint délután. Napok múlnak, ahogy a só pereg. Sokat zökken a szekér, egyszer sem akad el. Múlnak a napok, felhő lesz belőlük. Lepusztult, nyomorult vidéken haladnak. Úgy sejti a törpe, valahol Szeged és Kecskemét között járhatnak már. De nem állnak meg. Pep Velemir csak később tudja meg, hogy egészen a pesti síkságig vitték. Ott lökdösik ki a szekérből, ott dobják utána a ládát. Köszönetet sem tud mondani. A szekér már el is tűnt. Körben puszta, letarolt föld. Ha éltek is emberek erre valaha, az ég is elfeledkezett róluk. Pep Velemir nagyot sóhajt, kicsi hátát a ládának veti, és bőszen ábrándozik. Vissza fogja állítani a világ rendjét. Hátha lesz egy barátja! Az lenne a legjobb! Őt még senki sem szerette eddig. Már nyitja is a láda fedelét. Aranyló mézben ázó végtagok, emberi maradványok tárulnak a szeme elé. Itt egy orr, amott egy fülcimpa, bíbor vulva, hasfal, combok és keblek, ujjak és fülcimpák. Gyönyörű! Gyönyörű!

- Mutatvány van az ég alatt! - suttogja Pep Velemir. Fölpillant az égre. Hirtelen rettenetesen megrémül. Bárányfelhők kisebb csapata legelészik békésen a nyugati horizont peremén. Nem tűnik sietősnek a dolguk. Jaj-jaj, hiszen csak tiszta ég alatt tud mutatványoskodni!

- Tűnjetek el! - ordítja Pep Velemir, s maga is elcsodálkozik az eredménytől. A felhők néhány szempillantás alatt a semmibe tűnnek. Pedig nincs ezen csodálkozni való. Még a felhők sem képesek elviselni Pep Velemir karattyolását. A törpe végre hozzákezdhet a mutatványhoz. Óvatosan, lassú ritmusban dobálja a tagokat az üres ég alá, és közben nagyon figyel. Megremeg, karjai elgyöngülnek mert olyan gyönyörű, embertelenül szép látvány sejlik ki a pergő és forgó emberi részek kavalkádjából. S e látványt Pep Velemir már nem is képes elviselni. A tagokat remegő kézzel visszarakosgatja a mézes ládába. Ott áll aztán sokáig, majd fel-s alászaladgál, rémülten forgatja a szemét, rázogatja kicsi, csúnya fejét. Akkorákat sóhajtozik, hogy egy kelletlen ólajtónak is javára válna. Aztán mégis megcsinálja a mutatványt. Újra dobálni kezdi a tagokat, a magasba veti őket, pörög és sereg velük, és hat álló napig csinálja. Az egyik oldalán egy vigyorgó fekete kutya ül, morog és nagyokat horkant, a másik oldalán egy vigyorgó fehér kutya ül, ami éppolyan, mint a fekete. A vadállatok szeme fénylik, és a fejüket oldalra billentik, ha hibásnak vélnek egy dobást. Ezek a vadállatok védik a törpét a Buda alá gyülekező hadaktól, kósza magyaroktól, portyázó törököktől, és azoktól az elvetemültektől, akik már ember nyelven nem beszélnek, és azt sem tudják, magyarok, törökök, németek vagy rácok-e, mert a szívük annyira eltelt a rablással és a gyilkolással. Az idő mélyén szörnyetegek lapulnak, s ha valami csodálatosat látnak, hát előjönnek, s óvják a mutatványok bemutatóit. Ez a két eb Pep Velemir mutatványáért érkezett. A hatodik nap estéjén Pep Velemir elájul. Úgy esik össze, mint üres kabátka. A két kutya morran, megszaglássza az ájult törpét, aztán az emberi tagokból mutatványoskodott lényt, majd belevetik magukat a legtávolibb csillag emberi szemmel már nem is látható fényébe.

Amikor fölébred Pep Velemir, egy gyönyörű nő ölében pihen a feje. Reggel van. A nő ujjai a hajfürtjeivel játszanak, és dúdol valamit.

- Sikerült? - kérdezi Pep Velemir.

- Sikerült - bólint a nő kissé fáradtan.

Pep Velemir a párás reggeli ég felé fordul.

- Bemutatom, kérlek, a menyasszonyomat.

Pep Velemir egy békanyálas pocsolyát is megszólít.

- Ismerd meg a jegyesemet!

Pep Velemir odafordul a földhöz, és suttogja.

- Ő a kedvesem!

Pep Velemir kíváncsian forgolódik. Tüzet lát a távolban, pukkanások és durranások remegtetik a leget. Ugyan mi lehet az?! De mielőtt még meggondolná a dolgot, odakiált egy távoli tűzsugárnak.

- A szerelmem, tüzecske!

A szépség már áll, mint akinek mindegy, hogy él, és egészben van, vagy hogy Iszmail mézes ládájában ázik külön darabokban. Pep Velemir nem akar törődni teremtménye szenvtelen tekintetével.

- Én nagyon szeretlek téged! - recsegi boldogan, és ugrál körülötte.

- Én is szeretlek téged - mondja a nő, és meg sem mozdul.

- Legyen a neved Della!

- A nevem Della lett - bólint a nő.

És akkor a gyönyörű és hideg Della és a rút, de melegszívű és reménnyel eltelt Pep Velemir kézen fogva megindul, s néhány óra múlva besétálnak a budai ostrom kellős közepébe.

Nem sokkal ezután borzalmas ordítással érkezik Iszmail éppen arra a helyre, ahol Pep Velemir a mutatványt bemutatta. A tatár vezér, nem hiába a Chám talpa már, ért ahhoz, hogy a földet szóra bírja. S a föld, néhány órás vallatás után elmeséli Iszmailnak, mi lett az eredménye a törpe mutatványának. Iszmail meg sem hallgatja a történet végét. Magányos, boldogtalan lovas, bevágtat ő is a háborúba.