Alföld - 49. évf. 2. sz. (1998. február)
De még ez sem volt minden. Az 1949/50-es tanévet már de facto sem a gimnáziumban töltöttük. Kitelepítették az osztályt a volt polgári iskolába, egy jellegtelen, kocka alakú, modern épületbe. Új igazgatót kaptunk, Karniss Lászlót menesztették. Lehet, hogy kiderült, a volt elemi iskolai tanító tényleg alkalmatlan a posztra, de az is lehet, mennie kellett, mert nem mutatott kellő lelkesedést az ifjúság átnevelése "terén". A kötelező tárgyak közül eltűnt a latin, Bábi nem jött velünk. Senki sem beszélt már fakultatív nyelvoktatásról. Az orosz nyelv ránk terpeszkedett, bár a legtöbben nem boldogultunk még a cirill betűk kiolvasásával sem az év végén. Az első félévben még folyt hitoktatás, természetesen fakultative. A szülők írásbeli kérelmére volt szükség hozzá, az órákat csak az utolsó óra után, 1-től 2-ig lehetett megtartani. Egy Kovács nevű, jó arcú fiatal pap oktatta, környékbeli parasztfiú volt. Tudta, hogy árral szemben nem úszhat. Leggyakrabban arról beszélt, Isten létét csak belülről közelíthetjük meg. Nincs szükség külső bizonyítékra, ha érettebbek leszünk, úgy harmincéves korunkban, magunktól is ráébredünk majd, hogy Isten nélkül nem létezhet a világ. Mert az abszurdum lenne. Egy-egy ilyen eszmefuttatás után merengve kinézett az ablakon, s talán arra gondolt ő is, mint mi, hogy ha van Isten, hogy tűrheti ezt. Hogyan tűrheti, hogy létét kétségbe vonják, hogy akik hittek benne, minden nap megtagadják? Óra után szomorkás mosollyal szívta cigarettáját, és ha körülálltuk, erőltetetten tréfálkozott. A második félévben nem került elő, soha többé nem láttuk, s a fakultative hittanról sem beszélt már senki sem. Mintha sosem tanítottak volna hittant. Ezen akkor még megdöbbentem, de lassan megtanultam, egy diktatúrában az amnézia az egyetlen védekezési eszköz, ezáltal képesek az emberek belső egyensúlyukat megőrizni. Az elfojtás segít, a helyi érzéstelenít. Amiről nem beszélünk, nem létezik. Mint a primitív társadalmakban. Tabuk keletkeznek így.
Az utóvédharcok azonban nem maradtak abba. A helyi érzéstelenítés még nem hatott mindenkire és minden esetben. A régmúlt távolából hirtelen előbukkant báró Vécsey József Aurél (1883-1957) pápai prelátus és tiszteletbeli kanonok, aki a keresztvíz alá tartott. Teológiai doktorátusát Rómában szerezte; előbb Gyulafehérváron, az első világháború után Budapesten volt teológiai tanár, majd Kassán 1945-ig rektor. Legfontosabb műve A legújabb kor egyháztörténete (1930). 1945 után haláláig Sátoraljaújhelyben tengette életét mint kisegítő lelkész. Zadravecz püspök titkos naplójából tudtam meg, a húszas években főként a protestánsokat igyekezett visszaterelni az Anyaszentegyház kebelébe; előadásokat tartott szerte az országban. Gondolkodását és indítékait jól jellemzi egy korabeli pamfletjének (Elmaradottabbak-e a katolikus népek? 1924) harcos argumentációja. Az általa felvetett kérdés valós, azóta is létező, bár nyíltan ritkán hangoztatott vádaskodást takar: a protestáns északi népek (elsősorban az angolok és az amerikaiak) magukat szorgalmasnak, törekvőnek, és erkölcsileg fejlettebbnek tartják, mint katolikus, déli szomszédaikat (franciák, olaszok, spanyolok), akik lusták, megbízhatatlanok, elmaradottak, és ezért inferioritással vádolják őket. Ezzel a nézettel vitatkozik Vécsey atya, impresszív argumentációs eszköztárral. A kulturálatlanság vádját Lutherig vezeti vissza. Mai szemmel nézve az a leghihetetlenebb, hogy egyáltalán ráérzett a protestáns angolszász felsőbbrendűségi érzésre, éppen Magyarországon, ahonnan ezt már nehéz volt érzékelni, és ahová a háború előtt egy par excellence felsőbbrendűségi doktrína hatolt be elsöprő erővel a közvetlen szomszédból. Már nem emlékszem, hogy a szüleimen keresztül, vagy valamelyik megbízható osztálytársammal üzent: a nagyobbaknak és érettebbeknek apologetikát kíván oktatni a piarista rendház sekrestyéjében. Óvatosan közelítsük meg a templomot, lehetőleg ne egyszerre, ne együtt menjünk be, inkább várjunk, s a szentélyből is csak akkor lépjünk a sekrestyébe, ha rajtunk kívül senki más nincs a templomban. Ha vele találkozunk, ne köszönjünk a szokásos Laudetur Jesus Christusszal, inkább fordítsuk el a tekintetünket. Meg fogja érteni.
Titok! Összeesküvés! Izgalom! Hősnek képzeltem magam, nyilván a többiek is. Nem tudnám beárulni őket konspirációs tevékenységük miatt még az égi ÁVÓ-nak sem, harmadfokú vallatás közben sem. Talán tucatnyian látogattunk szabadelőadásait, mégis egyedül Damjanovich Öcsire emlékszem, rá is csak azért, mert görög katolikus létére részt vehetett a konspirációs hitoktatáson. Teljesen megbízhatónak számított, hiszen nagyapja görög katolikus esperes volt, s az apja, azt hiszem, az ő apja is ott maradt valahol a végtelen orosz hómezőkön. Bár erről soha nem beszéltünk. A hiányzó szülők tabutémának számítottak.
Báró Vécsey Aurél agyonhasznált és eléggé elpiszkolódott esőkabátban érkezett, ezt viselte pecsétes reverendáját és a bíborszínű dingulust eltakarandó. Vállán jobb napokat látott aktatáska, a vállszíjat zsineg helyettesítette. Kezében kifakult fekete esernyő, lábán ormótlan gumicsizma. Fejét lehorgasztva járt, csoszogó léptekkel. Vizenyős, seszínű szemei szelíden, már-már megadással tekintettek a világba az aranykeretes szemüveg mögül. Hatalmas, boltozatos koponyáján, hátul, a nyakában egy-két kunkori hajtincs. Beszéd közben sárgás, ritkuló fogai kivillantak, alig értettük, mit mond. Minden madárijesztősége ellenére mégis földöntúli jelenség volt, asztráltest. Az illuminációt vártuk tőle.
Elmagyarázta, hogy az apologetika a hit védelmének tudománya, s ezzel felfegyverezve ismeretink birtokában a materialisták gunyoros hangú kérdéseire magabiztosan válaszolhatunk. Régen a piarista gimnázium VIII. osztályában oktatták az apologetikát, és ő tudja, hogy mi fiatalabbak vagyunk, de más időket élünk, most azonnal szükségünk van rá. Az aktatáskából előkerült a Vulgata újságpapírból tépett könyvjelzőkkel, mert fő témának az Újszövetség látszólag érthetetlen helyeinek az értelmezését jelölte ki. Egyik első megvizsgálandó passzus a gazdagok mennybemeneteléről szólt, a szinoptikusoknál. "Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába." (Mt. 20, 24; illetve Mk. 10, 25 és Luk. 18, 24) Vécsey tisztelendő úr elmagyarázta, hogy Krisztus nem lehetetlent kíván (mert a teve semmilyen körülmények között nem juthat át a tű fokán), hanem arra utalt a példabeszéd, hogy a városba vezető út egy szűk kapuba torkollt (Bab-elMandeb, ha emlékezetem nem hagy cserben), ahol a teherhordó tevét lemálházták, mert csak úgy bírták nagy keservesen áttuszkolni a szűk nyíláson. A gazdag embernek is le kell raknia evilági kincseit, ha a mennyországba kíván bejutni.
Egy idő után nemcsak a Bibliára terjedt ki a megbeszélések tematikája: egyszer az evolúció tanával hadakozott Aurél atya, a sokat emlegetett "hiányzó láncszem" meglétét tagadta. Mert az ember "majomtól való származásának" bizonyítására nem elég az 1907-ben megtalált heidelbergi ősember alsó állkapcsa és néhány foga, mert ez nevetséges, kérem szépen; máskor arról prelegált, hogy nem igaz az a feltételezés, miszerint Petőfi ismer(het)te a Kommunista Kiáltványt, s ezért ő is kommunista lett volna 1848-ban. Nem valamelyik pihenteszű mozgalmár centenáriumi túllihegésével vitatkozott a tiszteletbeli kanonok, hanem magával az atyaúristennel. Rákosi jelentette ki egyik beszédében 1948 júniusában, hogy "Petőfi mint kommunista agitátor bukott el a választáson." Már ti. a szabadszállási választáson, június 15-én. Szabatosan, alapos felkészültséggel beszélt. Argumentációja részleteire nem emlékszem, de imponált a filológiai arzenál villogása, a felvonultatott, hatásos idézetek.
Amikor már összeszoktunk és összemelegedtünk a kialakult intellektuális légkörben, Aurél atya új témával hozakodott elő. Arról beszélt, hogy mi, magyarok kevesen vagyunk, ellenségekkel körülvéve, akiknek puszta létünk is szálka a szemükben. Két világháborúban pusztítottak bennünket, meg kell erősödnünk, ha fenn akarunk maradni. Első lépésnek azt javasolta, hogy ha felnövünk, mozgalmat kell indítanunk, hogy nyelvrokonaink hazánkba települjenek. Elsősorban a vogulokra és az osztjákokra gondolt, de távolabbi rokonainkat is, például a cseremiszeket, szintén hazánkba kell telepíteni. Nekik is jobb lenne, könnyen megtanulnák a rokon nyelvet, s nem kelleni szovjet gyarmati létben sínylődniök. Apologetikai fejtegetései közben hazajáró téma lett a rokon népek betelepítése.
Sajnáltam ezt a nagy tudású őslényt, hiába teltek meg élettel vizenyős szemei, amikor a nyelvrokonok hazatelepítéséről beszélt, szelleme a rögeszmék birodalmába költözött, most már talán örökre, hiszen éveinek száma jóval hatvan fölött járt. Bár nagyon imponált rendszerellenességemnek a gólyakalifaság, hogy egyik nap felvonulok, s hatalmi szóra öklömet rázom az ugrásra kész imperialistákra, másik nap pedig katakombák mélyén, mint az őskeresztények, buzgón készítem elő magam a hit védelmére, miles christianus leszek, a hit védője, valami mégis megingott bennem, a frissen szerzett természettudományos ismeretek, az evolúció tana disszonáns húrokat pendített meg a tudatomban, lelkem megtelt kételyekkel, melyekkel (egyelőre legalábbis) nem voltam hajlandó szembenézni.
Mert lábam alól kicsúszott a talaj. Védekeztem az új hit korifeusai ellen, akik szellemileg akartak megerőszakolni, elvenni mindent, ami számít. Nem szenvedhettem szavaikat. Amire rásütötték: "reakciós", pusztulásra volt ítélve. Amiről kijelentették, hogy "haladó", az mindenkire nézve kötelezővé vált. Biztos voltam benne, hogy nincs igazuk. Hogy a dolgok nem a mindenkori érdekek szerint fehérek és feketék. De éreztem, hgoy nincs mit szembeszegeznem az új világ tanaival. Valami megingott bennem, megrepedezett, kezdtem el-elmaradozni az apologetika órákról; ez nehezemre esett, hiszen tudtam, hogy Vécsey kanonok úr nem vonhat felelősségre, hiszen önszántamból látogattam előadásait. A többi konspirátorral nem beszéltem erről, így azt sem tudom, hogy és mikor maradt abba az oktatás, s kik voltak az utolsó mohikánok.
Az iskolában legjobban az értelmetlen változások bosszantottak. Még az előző tanévben megreformálták az osztályozást is. Most hét érdemjegyet adhattak a tanárok hetestől (kitűnő) egyesig (elégtelen). Mi volt az előző szisztéma (egyes = jeles, négyes = elégtelen) hibája? Akkoriban a tanárok úgy vélekedtek, hogy hét minősítéssel árnyaltabban lehet megítélni a tanulók teljesítményét (nincs szükség az 1/2, 2/3, 3/4-re). Mégsem vált be az új módszer, mert 1950 után áttértek a ma is érvényben lévő ötöstől egyesig terjedő osztályzatok használatára. A lényeg tehát a mindenáron való változtatás igényének radikális végrehajtása volt. Mindent megváltoztatni, hiszen ma is a fülembe cseng: "Ha a múltat végképp eltöröljük..." A "látszólagos gimnázium" jelleget nemcsak a latin és a modern idegen nyelvek oktatásának megszűnte jelezte, hanem a nem gimnáziumba illő tantárgyak bevezetése. Ilyen volt például a műhelygyakorlat. Az igaz, hogy némi kézügyességre szert tenni nem árthat meg senkinek, de a műhelygyakorlathoz szerszámok, felszerelés kell, s ezzel a volt polgári iskola nem rendelkezett. Végül is könyvkötészetet tanultam, s hiába ismerkedtem meg a munkafolyamat fortélyaival, a legnagyobb erőfeszítés mellett sem tudtam előállítani a vizsgadarabot úgy, ahogy szerettem volna. Nem volt vágóeszköz, a szétszedett ívek összevarrása után késsel igyekeztem a széleket újrametélni, nem volt prés, amibe beszorítsam a kötés előtt a könyv testét, s nem volt megfelelő karton a táblák elkészítéséhez. Az eredmény siralmasan nevetséges volt. De hát a szocializmus (ellentmondásokkal teli) kezdeti szakaszában azt tanultuk meg, hogy igenis lehet szarból várat építeni. És ha nem lehet, akkor is abból kell.
Túlbuzgósában nem volt hiány. Nem tudom, ki találta ki, talán leleményes új igazgatónk, hogy szabad időnk alatt is felügyelet alá kerüljünk; meg kell szervezni az önkéntes tűzoltóságot! Rajokba osztva jártunk hetente kétszer kiképzésre a közeli tűzoltólaktanyába. Újhelyben igen látványos méretű tűzoltólaktanya állt a Tűzoltó téren, melynek tornyából az egész környéket szemmel lehetett tartani. Újhely megyeszékhelyi voltának egyik státusszimbóluma volt a jól felszerelt tűzoltólaktanya, ahol mintegy húsz tűzoltó unatkozott, hiszen Újhelyben és környékén emberemlékezet óta nem pusztított tűzvész. A XIX. században persze Újhely is gyakran leégett. A fiatal Kossuth kezdeményezte az első tűzoltótestület megalakulását 1827-ben, korábban ugyanis csak imádkozással oltották a tüzeket, s ha a Szent Flórián-szobor nem segített, minden a lángok martaléka lett.
Jártunk a tűzoltókiképzésre, mely abból állt, hogy a hivatásos tűzoltók basáskodási vágyuknak szabad teret engedhettek. Az elméleti képzéssel, melyet egy meglepett arcú hadnagy, a Zemplén megyei tűzoltóság főparancsnoka tartott, hamar megvoltunk. Hóban, esőben következett a gyakorlat: "Nyomótömlőt fektess! Vissza!"
Összeszereltük a nyomótömlőket, szétszedtük, feltekercseltük a hivatásos tűzoltók felügyelete alatt. Nagyon jól szórakoztak, nagyokat nevettek ügyetlenségünk láttán, ahogy lihegve végrehajtottuk a szűnni nem akaróan záporozó parancsokat. Egy idő után rájöttek a szervezők, hogy valamivel kecsegtetni kellene az önkéntes ifi tűzoltókat. Az egyik ilyen kedvezmény (vagy jutalom?) azt jelentette, hogy mi is részt kérhetünk a hivatásos tűzoltók felelősségteljes munkájából; az őrtoronyból figyelhettük a környéket, hogy mikor bodorog elő valahonnan olyan füstfelhő, melynek forrása nem a tarlók égetéséből származik, hanem valódi tűzveszélyt jelez. Persze nem úgy, csak magunkra hagyva teljesítettük kötelességünket: az önkéntes tűzoltó egy hivatásos társaságában vigyázta a készülő tűzvészt. Ezt eleinte nagyon élveztem, a kristálytiszta levegőben messzire elláttam, gyönyörködhettem a varázslatos tájképben. A panoráma szemlélésének hamar befellegzett, a tűzoltóknak nem volt ínyükre, hogy békés szunyókálásukat jelenlétünkkel zavarjuk.
A másik kedvezménynek tényleg örültünk, ez tartotta a mozgalomban a lelket. Szolgálatot teljesíthettünk a moziban. Előadás előtt jelentkeztünk a laktanyában, nyílt parancsot, tűzoltósisakot és -övet kaptunk, s mehettünk szolgálattételre. Ingyen jártunk moziba! Pünkösdi királyságunk nem tartott soká, eléggé a tanév vége felé vezették be ezt a szórakozási lehetőséget.
De azt is megtanultam, hogy az egyenruha megváltoztatja az emberek jellemét. Pálinkás László, aki a piarista konviktusban (ekkoriban már diákotthonnak hívták) lakott mint szegényparaszti származású eminens diák, ha fejére tette a tűzoltósisakot és felcsatolta a széles övet a tűzoltócsákánnyal és a tűzoltólétrára beakasztható biztonsági kapoccsal, egyszerre hadapród-őrmesterré vált, és öblös hangon kezdte rendszabályozni a kisebbeket, pofonokat ígérve nekik. Elkérte Csubák Robi játékpisztolyát, melyet egyedi replikának készített fémmegmunkálással foglalkozó apja egy 6.35-ös Frommer-pisztoly után, csupán a gyúszeg hiányzott belőle, s ezzel Pálinkás Laci igen élethűen kezdett hadonászni és kivörösödve kiabálni. Az incidens után Csubák Robi, egy hirtelenszőke fiú jobbnak látta nem dicsekedni a stukkerével, félt, hogy valaki beárulja, s a tanárok elveszik, pedig igencsak szeretett büszkélkedni vele. Csubák is a konviktusban lakott, bár nem volt szegénysorsú, hanem illegálisan járt át Szlovákiából, azaz a város Szlovákiába eső részéből. Minden hétvégén hazament, s egyszer nem tért vissza. Ezen nem csodálkoztunk, mindenki tudta, hogy a kertek alján szokott lopakodni, átgázolva a bokáig érő Ronyván, mint a csempészek, talán a Drugeth utca valamelyik kertjéből. Névsorolvasás idején a tanárok megkérdezték, tud-e valaki róla, de nem nagyon tudtunk. A szülei akarták, hogy magyar iskolába járjon, ha egyszer már ott kezdte meg tanulmányait. Egy idő után igazolatlan hiányzás miatt kizárták. Egyesek tudni vélték, hogy többszöri tiltott határátlépés miatt a csehszlovák hatóságok letartóztatták, mások szerint családostul disszidáltak és már Ausztráliában vannak. Borzongva gondoltunk a világ másik részén lévő nagyon-nagyon távoli kontinensre. Mihez kezdtek ott, járhat-e iskolába, vagy látástól vakulásig dolgoznia kell, ahogy a propaganda hajtogatta a kapitalista országokról. Arra viszont senki sem gondolt, hogy családja makacs magyarsága okozta a vesztét. Ezért gázolt át a Ronyván minden hétfő hajnalban, cipőjével a vállán fagyban, hóban. Soha többet nem kaptunk életjelt tőle.
Csubák Robi eltűnése csak jelezte a változásokat. A törvényszék épületébe zöld ÁVÓ-sok költöztek, határvadászok. Az újdonsült ávóslaktanya zavarta a kisváros nyugalmát. Masíroztak a városban, és már hajnalban nótára gyújtottak: "Menetelnek az ávósok rövidszárú csizmában..." Meneteltek is. Ha kerékpározni mentünk a széphalmi útra, hirtelen előugrott a bokrok közül két ávós, s hosszadalmas igazoltatás kezdődött, s jaj volt annak, aki otthon felejtette a bicikli-igazolványt. Bekísérték a szepegő delikvenst, jól megmosták a fejét és a szüleiért küldtek. Az igaz, hogy a széphalmi úttól keletre helyenként csak száz méterre volt a határ, de azért a helyi ifjúságnak meg kellett volna kegyelmezni, még ha fiatalságuk meggondolatlanságában bicikli-igazolvány nélkül vágtak is neki a nagyvilágnak.
A kelet-európai állampolgárok életében ekkoriban kezdődött meg az igazolványok rémuralma. Igaz, Oroszországban már a XIX. században az a közmondás járta, hogy a muzsik három részből áll, úgymint testből, lélekből és passzportból. És az is igaz, hogy a békebeli K. u. K. világot sem kellett félteni, ha igazolványról volt szó. Könnyű dolog volt elhitetni velünk, hogy akinek nincs igazolványa, az csak gyanús egyén lehet, hiszen a háborús évek alatt mindenki hozzászokott a személyazonosságot igazoló papírok jelentőségéhez, még akkor is, ha a hamis papírok léte épp akkoriban szaporodott el igazán, és sok ártatlan ember életét mentették meg vele. A társadalom szövedékébe beleivódott, hogy az igazolvány nélküli ember gyanús, minden kitelhet tőle. Ebből az ördögi körből csak akkor szabadultam ki, amikor Angliában papírok nélkül, csak úgy, bemondásra kerültem egyetemre. Igaz, tényleg volt köztünk egy negyedik gimnazista Oxfordban, de ő is megállta a helyét az egyetemen, elvégezte, s ma John Peter néven a Sunday Times jónevű színikritikusa. A gondolkodásmód különbözősége lepett meg. "Mert hiába lett volna minden irata rendben - vélte egy angol barátom, akinek azt a »csalást« nevetve elmeséltem -, ha alkalmatlan, előbb-utóbb kibukik az egyetemről." Ez az eset a forradalom szülte rendkívüli körülmények között zajlott le, s az angol sportszerűséget illusztrálta, give him a chance, esélyt adni az újrakezdéshez.
Egy más alkalommal, immár rendezett körülmények között Siklós István költő barátommal Párizsba igyekeztünk kocsival. Behajózás előtt az angol hivatalnok elmerülten tanulmányozta Siklós oroszlános brit útlevelét, majd behívta a fülkébe. Siklós bosszús arccal jelent meg egy idő után, s odacsapta az útlevelét. Elképedve néztem. "Tévedésből a feleségemét hoztam magammal, s ez a rém kedves hivatalnok arra figyelmeztetett, hogy ő ugyan kienged Angliából, sőt, vissza is enged, de nem tudja garantálni, hogy a franciák ugyanezt teszik. Most mitévő legyek? Visszaforduljak?" Menjünk át, majd meglátjuk." A francia bürokrata is hosszasan tanulmányozta az útlevelet, nézegette a női fényképet és a szakállas, galambszürke öltönyben szivarozó urat. Megvonta a vállát, és visszaadta. Tudta, hogy minden angol furcsa szerzet, s ha valakinek a felesége szakállt növeszt, neki ahhoz semmi köze. Ő nem hergeli fel magát különcködéseiken. A francia hivatalnok viselkedésének magyarázata önkényes, és csupán a helyzet abszurditása engedett tág teret fantáziámnak. Az angol belügyminisztériumi dolgozó viszont abból indult ki, hogy neki kutyakötelessége megakadályozni, hogy az adófizető állampolgár külföldön bajba kerüljön, ha ez egyszerű figyelmeztetés árán elkerülhető. Tehát nem a szabálytalanság ténye izgatta fel, nem móresre akarta tanítani a szabálytalankodót, mint hasonló helyzetben minden kollégája Németországtól (már ott is!) keletre.
Soha nem fogom elfelejteni azt a német Zollbeamtert, aki az egyik kisforgalmú határátkelőn leállított, ahelyett, hogy átintett volna. Elmerülten tanulmányozta a kocsi papírjait. Körbejárta a jobbkormányos, vadonatúj BMW-t (eddig rendben van, igaz, angol rendszámú, de a német ipar csodája). Megakadt a szeme a felségjelen, a "H" betűn. Az angol "GB"-t elfelejtettem kiragasztani. Kaliforniában a hatvanas évek végén jött divatba a kettős felségjel, az autópályákon holland-, görög-, német-, francia-, amerikai kocsik szaladgáltak. A kettős identitás e látványos jelzése elterjedt Európában is, és mi, francia-magyarok, angol-magyarok, svájci-magyarok, svéd-magyarok villantva köszöntöttük egymást. Angliában számtalan skót, ír és walesi (sőt) breton felségjelű kocsi közlekedik. Mindenki játszotta, nemcsak mi.
Most viszont ott álltunk egy unatkozó határőrrel, aki ragaszkodott hozzá, hogy a szabálytalan felségjelet távolítsuk el, csak úgy enged be Németországba. (Pestről jöttünk.) Tanácstalanok voltunk a feleségemmel. Ha igazi angol lettem volna, rászántam volna a napot és bejutottunk volna, mert az angol szívós fajta; imás szívóskodni. De mi siettünk, és levakartam a "H" betűt. (Amit a magyar határon is nézegettek a vámosok, de ott mindig kivágtam magam azzal: azért kell, hogy tudjam hol a kocsi "H"átulja, és ezen még a legszőrösebb szívű határőr is elnevette magát.) Remélem, a Zollbeamter éberségét a Walhallában egy seggére égetett horogkereszttel fogja jutalmazni a Führer. Mert működött a genius loci, a hely szelleme, Braunaunál léptünk német földre. Hitler szülőfalujánál.
Nálunk a szabálytalankodó megrendszabályozása a legfőbb prioritás. Ezért dörgik az állampolgárok cselekvési szabadságát korlátozó figyelmeztetések, hogy "A tóban fürödni / az ablakon kihajolni tilos és veszélyes". Ebben a sorrendben. Tehát elsősorban azért szívlelje meg az utasítást az állampolgár, mert a paternalista állam az ő végtelen bölcsességében megtiltotta, ő tudja, miért. Ha a rendre felügyelő közegek elcsípik szabálytalankodás közben az állampolgárt (ha például lelép a járdáról, s nem a kijelölt gyalogos-átkelőhelyen kockáztatja életét), megbüntetik. (Tanulja meg a marha! Mit szabálytalankodik!)
Hosszasan lehetne elmélkedni a jogalkotások filozófiai indítékain, melyek mindig az adott társadalomban kialakult szokásokat tükrözik. Kelet-Európában mindig is inkább alattvalók éltek, szemben a nyugati demokráciákkal, ahol állampolgárok. A szovjet típusú társadalmakban hozzájárult ehhez, hogy a lakosság megregulázása az élet minden, mégannyira jelentéktelen mozzanatára is kiterjedt. A megrendszabályozott országlakók meghunyászkodása a diktatúra olajozott működését segíti. Mióta megszűnt a diktatúra, a hatóságok hangvétele is kezd civilizálódni, szorgalmasan tanulnak a Nyugattól. (Némi rosszmájúsággal hozzátenném, a Nyugat is kezd hasonulni Kelet-Európához, ezáltal is nagyobb a nivellálódási esély.)
Az új hatalom megszilárdulásának kétségbevonhatatlan jeleit nemcsak a kerékpáros kirándulókat igazoltató zöld ávósok szolgáltatták állandó jelenlétükkel; az élet minden szférájában mélyreható változások mentek végbe. Zemplén vármegye végóráit élte, igaz, a sorvadás Trianon után kezdődött, de csak 1950-ben fejeződött be, amikor a közigazgatás átszervezésével a többi törmelék vármegyével együtt eltűnt a térképről, illetve nagyobb egységbe olvadt bele. A töredék megyék megszűntetése racionálisnak tűnhet minden kívülállónak, hiszen a középszintű adminisztráció többé-kevésbé egyforma nagyságú egységek esetében működik a leghatásosabban, megszünteti az anomáliákat. A megyerendszer reformját Bibó István is szorgalmazta már 1946-ban, területi szerkezetük elavult volta miatt, más kérdés, hogy ami megvalósult 1950-ben, inkább II. József németesítő törekvéseinek analógiás megfelelője. II. József, kifogástalan racionalista elgondolástól áthatva, úgy vélte, birodalma adminisztrációját az ott beszélt 17 nagyobb nyelv megnehezíti, mennyivel racionálisabb lenne, ha a hivatalosság csupán egy nyelvet használna, a németet. Hiába kardoskodtak a nemes vármegyék, hogy ha már ilyen racionális reformokat kíván az uralkodó, akkor közös nyelvnek a régi, kipróbált latin a legalkalmasabb, mivel az egyik népcsoportnak sem ad előnyt, lévén, hogy senkinek sem az anyanyelve. Az eredményt ismerjük, s ha nem is gyanakszunk arra, hogy II. József felvilágosodott reformja már elméletileg is a németesítést szolgálta volna, de facto mégiscsak azt szolgálta.
Az 1950-es reform kifogástalanul racionális volta ellenére szintén a központosítást szolgálta, az ország területének hatásos ellenőrzését. A régi adminisztráció radikális újraszervezését az új hatalom érdekében. Zemplénben az új rendszer csupán a kegyelemdöfést adta meg a haldokló vármegyének, és első számú áldozata a megyeszékhely, Újhely lett. Megszűntek a megyei intézmények, illetve átkerültek Miskolcra (törvényszék), az új BAZ megye székhelyére (talán nem kell külön jeleznem, hogy az újhelyiek első perctől kezdve hogyan ejtették a nevet). Apám munkahelye is megszűnt, mivel Pénzügyigazgatóság intézményét is felszámolták, illetve korabeli eufemizmussal: racionalizálták, s így apám is a járási tanács alkalmazottja lett, ha jól emlékszem, alacsonyabb beosztásba, mint forgalmi adóhivatali főtiszt. Bár a családban nem esett szó arról, hogy fizetése csökkent volna, de az biztos, hogy nem emelkedett. Mindenesetre megúszta nemcsak a párttal való afférját, de a bélistázást is, amit már nem mondhatott el magáról minden kollégája.
Újhely hanyatlásának egyik leglátványosabb jelét a kétvágányú fővonal leszerelése szolgáltatta; legfelsőbb szintű döntés következtében az egyik vágány síneit felszedték Szerencsig. A vágány megszüntetése alkalmi munkát biztosított az elbocsátott szerencsésebb közalkalmazottaknak, akik mint szakképzetlen segédmunkások, "krampácsolók" így legalább eltarthatták családjukat. Kerékpártúráink alkalmával néztük az értelmetlen rombolást, melynek okát senki sem ismerte. Rebesgették, hogy a sínekre szükség van (akkor még nem voltunka vas és acél országa), hogy a békeszerződés szerint a határra nem vezethet kettős vágányú vasút, hogy a Szovjetunió szedette fel katonapolitikai okokból; egyik magyarázat sem győzött meg senkit, s talán egyik sem volt az igazi.
Így fejeződött be az igen hosszúra nyúlt "fordulat éve", melyet Rákosi jelentett be 1948 nyarán kiadott könyvének címében. Igaz, ő, hogy korabeli stílusban fogalmazzak, elsősorban a "termelési viszonyok" megváltoztatása ( a termelőeszközök államosítása) által értelmezte a "fordulatot". Valójában mégis többről volt szó, a kommunista párt a választásokkal elért hegemóniájának a főhatalom monopóliumává változtatásáról (Gramsci szerint ez a kívánatos hatalmi állapota a munkásosztálynak). Ehhez viszont a legerősebb ideológiai ellenfél (a katolikus egyház) kiszorítása is szükségeltetett, melyhez az első lépés az egyházi iskolák államosítása volt, hogy a kulturális élet (elsősorban az irodalom) államosításával az ellenzék hangja teljesen elnémuljon. Érdekes módon Békés István (Napjaink szállóigéi, 1968) elszemérmeskedi a szállóige vitathatatlan szerzőségét: "1948-ban szónoki emelvényekről, újsághasábokról formálódott ... szállóigé"-nek véli. Rákosi nevét nem említi.
A fordulat általam is tapasztalt mozzanatait érdemes ellentétpárokba állítani. 1948 őszén a faliújságon vidám cserkészfiú fog kezet az úttörőpajtással. 1949 őszén a cserkészet a klerikális reakció maradványa. 1948 őszén latin, modern európai nyelvek, hittanoktatás még létezik (igaz, fakultative), 1949 őszén az orosz nyelv monopolhelyzetbe került, kiszorított minden más nyelvet. Hitoktatásról már senki nem is hallott. 1948 őszén tisztes, őszhajú hölgy érkezett látogatóba, az ostrom alatt elhunyt Szabó Dezső nővére, aki a nagy halott író üzenetét hozta el nekünk, Kis Magyar Életeknek nevezett bennünket, vélném, Szabó Dezső végakarata következtében, majd adakozásra szólított fel mindenkit. Igaz, 1946 őszén parasztpárti fiatalok még zászlóra tűzhették Szabó Dezső nevét, a nevezetes gellérthegyi sír vitájában, de 1948 ősze után már Szabó Dezső nőrokona sem járhatott tovább a Budapesttől legtávolabb fekvő középiskolákat sem hiszen már csak az volt kérdéses, hogy milyen mértékben tekinthető "ellenforradalminak" Szabó Dezső működése. 1948 őszén tanítás előtt imádkoztunk, 1949 őszén már mozgalmi dalokat énekeltünk. (Legtöbbször a "Kovács vagyok, ifjú a lelkem" kezdetűt, ezzel lehetett a legrövidebben megadni a császárnak, ami a császáré.) 1948 őszén, Halottak Napján a gimnázium tanulóifjúsága tanárai vezetése mellett kivonult az első világháborús katonák temetőjébe, megtisztítani minden nemzet elesett fiainak gazfelverte sírját és virágokkal leróni a kegyelet adóját. 1949 őszén ehelyett inkább makkot gyűjteni ment ki az iskola a hegyekbe, valamelyik termelőszövetkezet sertéshozamát növelni a makkal, meg irtani a kolorádóbogarat. Ez utóbbit (a Pravda szerint) imperialista diverzánsok, éberségünket kijátszva csempészték hazánkba, bár soha egy darabot sem sikerült találnunk. (A kolorádóbogár a második világháború után terjedt el Európában, nálunk Héderváron találták az elsőt 1947-ben. A keleti megyékbe csak sokkal később jutott belőlük.)
Nem folytatom, mert ingerülten megszalad a tollam (illetve gépfegyverként ropogtatom az írógépem), mint ahogy most is, igyekszem lefékezni magam, hiszen lehetetlen, hogy minden, amit az új rendszer bevezetett a negyvenes évek végén, kárhoztatandó, és hogy semmi sem tetszett belőle már akkor sem. Magamra kényszerítem az angol kritikusok aranyszabályát, minden megvizsgált műben kell valami dicséretre méltót találni, egyébként felbillen a kritika egyensúlya, otromba ócsárlásba fullad az írásmű (vagy ellenkező előjellel: arcpirító eulógiába, ha kritikátlanul agyba-főbe dicsérjük a terítékre kerülő munkát, hiszen a remekművekben is akad kritikai megjegyzést kiváltható mozzanat vagy fordulat). Az arányérzék elvesztése több mint hiba, főbenjáró bűn. A régmúlt holdbeli tájain botladozva mégis zavarban vagyok most, hogy mit hozzak fel mentségére a szocializmus építése legkorábbi szakaszának, melynek semmilyen formában nem voltam haszonélvezője, igaz, sem nekem, sem családomnak nem tette végérvényesen tönkre az életét, mint ország sok más lakójának.
Hamarjában egy dolog jut eszembe, mely az egész társadalmat érintő intézkedés, s melynek én is haszonélvezője voltam. Az egészségügy alaposan megjavult, az iskolaorvos rendszeresen megvizsgált bennünket (bár igaz, hogy az ántivilágban is működött az iskolaorvos intézménye, s fehérköpenyes irányítás mellett kellően undorodva bevettük a csukamájolajat). Mindennek a nonpluszultrájaként most a BCG-védőoltást kaptuk meg, mely mesterséges fertőzéssel tuberkulózis elleni immunitást hoz létre a szervezetben. Én csak akkor figyeltem fel jelentőségére, amikor tíz év múlva, már mint a londoni egyetem postgraduate-ját, ott is be akartak oltani. Szintén nagy felhajtás előzte meg az oltást, s amikor az orvossal közöltem, hogy engem 1949-ben Magyarországon már beoltottak, hangja azonnal felcsattant: "Ki van zárva, nálunk (értsd: Angliában) is csak néhány éve vezették be." Azt már nem tette hozzá, hova gondolok, ha egy ilyen fejlett országban, mint Anglia, csak mostanában vezették be, csak nem tételezem fel, hogy elhiszi nekem, Kelet-Európában ezt megelőzhették. További vitának nem volt helye, pedig azzal is érvelhettem volna, hogy Magyarországon az újszülöttek védőoltása már 1953 óta kötelező. A legkorábbi iskolai oltások pedig 1949-ben kezdődtek (még vidéken is). Az angol elmaradottság ok az itteni társadalombiztosítás fontolva (fontolgatva) haladásából következett, bár itt is 1945 után vezették be az általános és kötelező társadalombiztosítást. Szép diadalt aratott tehát a szocialista egészségügy. Megmutatta fölényét előttem is, igaz, kissé már elkésve. Ráadásul az angliai védőoltás adagját annyira túlméretezték, hogy az egyetem egy időre szinte elnéptelenedett, ily sokan belebetegedtek.
Kellemes emlékként egyedül a zakatolás maradt meg bennem; nemcsak nekem, maradandó emléke egy egész korosztálynak, mely pár évvel fiatalabb, mint a fényes szelek nemzedéke - bár ma már ezt sokan nem hajlandók beismerni. A fülbemászó friss dallamok vérpezsdítő üteme. Az önfeledt játékosság kibuggyanó vidámsága, valami megmagyarázhatatlan, virgonc optimizmus. A lányok repülő hajfonatai, szökdécselő almái, a szoknyából elővillanó térdek. S mindezek engedélyezett, intézményesített élvezete.
Az új dallamokkal rögtön a háború után találkoztam, az egyik legnépszerűbbet, a Katyusáról szólót nem sokkal hazatérésem után hallottam, széltében-hosszában énekelték. Karády is énekelte a rádióban, sejtelmes, búgó hangján, bár visszaemlékezve, merengően elnyújtva, lassú ütemben. Karády hangjában még egy legyőzött kifosztott ország szomorúsága bujkált. Azok viszont, amiket már mi is énekeltünk 1948 után, az új idők új élményvilágát sugározták. Hogyne lett volna bennük erő, férfiasság, optimizmus, túláradó vidámság, nemhiába mennydörögte a Vörös Hadsereg férfikórusa: "Győzve győztél fasiszták hadán". Kezdtem megérteni én is, hogy ehhez az iszonyatos véráldozat árán vásárolt győzelemhez megérdemelten jutottak. Nekünk pedig fizetni kell a ránktukmált háború miatt.
Az új dallamok nemcsak az orosz népdal kimeríthetetlen tárházából táplálkoztak, benne vibráltak a stetl jiddis folklórjának felszabadulásra váró energiái is. Csak sok évvel később világosodott ez meg bennem, egy óhitű zsidó menyegzőn. Nem ismertem a dalokat, melyekre a jarmulkás férfiak táncot lejtettek, de mindegyikük ismerősnek tűnt. Ugyanaz az önfeledt vidámság áradt belőlük, mint a mozgalmi dalokból. Akinek nincs is hasonló személyes élménye, de ismeri a Hegedűs a háztetőn dallamvilágát, tudja, miről beszélek. Amióta pedig a jiddis folklór széles körben ismertté vált hazánkban is, egykori megfigyelésem közhelyszámba megy.
Minden vidámság ellenére mégis tudathasadással éltem meg a mozgalmi éveket. Meg sem kíséreltem összeegyeztetni a valóság összeegyeztethetetlen arculatait. Katakombákban bujkáló őskeresztény vagyok, ugyanakkor énekelek és menetelek hatalmi szóra. A kollektív éneklésnek hegyeket mozgató ereje van. Hitler és Sztalin egyaránt tudták, hogy az agymosás eszköze a közös éneklés, a lábak ütemes dobbanása. Az éneklésben feloldódik az egyén, tömeg lesz belőle. Arra megy, amerre irányítják. Szavakat tanultam meg rossz jelentéssel. Spontán tüntetés. Mese habbal. A spontán a hab a tetején. Mi spontaneitás van abban, ha szigorú utasítás szerint készített forgatókönyv alapján vezényelnek ki bennünket az utcára? El sem tudtam képzelni azt, hogy tünteti saját elhatározásomból is lehet, hogy a tüntetők birtokukba veszik az utcát.
A téboly 1949. december 21-én, Sztalin elvtárs hetvenedik születésnapján tetőzött. Szándékosan írok (és mondok) Sztalint, mert akkoriban még Sztalinnak ejtették a világbéke őrének a nevét (hiszen mindnyájan emlékeztünk még a sztalingyertyára, a sztalinorgonára a háborúból, és a német VI. hadsereg is Sztalingrádnál maradt ott; Németh László háború előtti esszéiben Sztalint írt). Az ütemes tapsorgiák ritmusa is ehhez igazodott: "Éljen Sztalin! Éljen Sztalin!" (tehát: tá-tá/ti-ti, tá-tá/ti-ti). Bárki meggyőződhet erről, ha veszi a fáradságot, és megnézi Máriássy Félix filmét, a Szabónét (1949), de még a Budapesti tavaszban (1955) is Sztalint éltetik. A Sztálin ejtés csak később honosodott meg; Sztalinvárost is felváltva ejtették szókezdő szta-, illetve sztá-val. Végül a helyesírási konszenzus és a szolgálatkész Akadémia ez utóbbit szentesítette, bár ma sem mond senki sem sztálinizmust vagy sztálinistát. Ezen ma már csak a hozzám hasonló őslények háborodnak fel. Nagy úr a megszokás. Bár a rendszerváltozás idején hallatszott disszonáns hang is. Balla László, ungvári író szóvá tette, hogy "az Akadémia... törvényessé tette a két világháború közti és alatti moszkvai magyar kommunista emigráció írásmódját, amelyben... hódolat nyilvánult meg a Nagy és Bölcs iránt". (Élet és Irodalom, 1990.)
Készültünk tehát Sztalin elvtárs hetvenedik születésnapjára felajánlásokkal, ajándékokkal. Fel kellett ajánlani, hogy osztályzatát mindenki egy jeggyel javítja, tehát akinek oroszból elégségese volt, az legalább közepesre javít és így tovább. A felajánlások politikai súlyát a tanárok is érezték és somolyogva megadták a kívánt érdemjegyet, hiszen ha nem teszik, kiderül erről vagy arról a diákról, hogy szabotálja a felajánlást, ez pedig maga után vonhatta volna a politikai megbélyegzést: szabotőrök is akadnak köztünk. Dúltak a tanulmányi versenyek, készültek az ajándékok (vajon hova kerültek, mit csináltak velük a felelős szervek?). Énekelve meneteltünk a mozipalotába és vörösre tapsolt tenyérrel tértünk vissza. Kicsit mindenki örült, hiszen gyakran több óra is elmaradt a készülődés és az ünnepségek miatt. Ekkoriban billent el az egyensúly a tanulmányi teljesítmény rovására, a politika javára. A mozgalmi élet prioritása kétségtelenné vált, s ez a legtöbb tanulóban aláásta a munkamorált. A magyar iskolákban eltorzult az értékrend, nem a tanulás volt a legfontosabb tennivaló.
Pedig állandóan a jövőre készültünk. Ha hetente nem is, de legalább havonta egyszer megkérdezték osztályfőnöki órán, hogy ki mi szeretne lenni, illetve ki akar továbbtanulni. Irigyeltem minden osztálytársamat, aki határozottan tudta, hogy fogtechnikus, orvos vagy mérnök akar lenni. Ez utóbbi két hivatás volt a legnépszerűbb, s ha mindenkiből orvos vagy mérnök lett, aki annak készült, akkor az országban csak mérnökök és orvosok éltek volna egy idő után. Persze, persze, én is szerettem volna gimnáziumba kerülni végre, de hogy mi legyek, erről fogalmam sem volt. Nem is emlékszem, mit mondtam a kényszerhelyzetben. Mint ahogy kisgyermek koromban sem akartam masiniszta lenni. Hiába tűnt hercignek a felnőtteknek a sok kis masiniszta. Arról sem voltam meggyőződve, hogy a sok mérnökjelölt tényleg mérnök akar lenni, csak tudták, hogy ez a helyes válasz, és a tanárok erre bólintanak elégedetten.
A nyarakat továbbra is Gyöngyösön töltöttük. Folytatódott a kétlaki élet. 1949 nyarán beiratkoztam az egyik tánciskolába, tűrhetetlennek találtam, hogy nem tudok táncolni, hiszen egyrészt az angolkeringő ismerete is hozzátartozik az általános műveltséghez, másrészt a lányok társasága kezdett egyre csábítóbb lenni számomra is. A zakatolás minden izgató volt ellenére sem felelt meg a társas együttlét követelményeinek. nem adott alkalmat kapcsolatok kialakítására. Mármint bátortalan kamaszoknak. A nagyobbak gátlástalan határozottsága bennem is tudatosította félszegségemet. Tanúja voltam egyszer, ahogy a fiatal Berecz elvtárs (aki akkor 18-19 éves lehetett) randit beszélt meg az egyik copfos lánnyal, és a biztonság kedvéért hozzátette: "De ott legyél, mert leverem a derekad!" Ez a mozgalmi sváda egyrészt felkeltette az irigységemet, másrészt viszolyogtam is tőle, ez nem modor, még ha a dereka leverésével megfenyegetett leányzó csengő kacagással nyugtázta is a durva bókot.
Az igaz, hogy a társadalmi érintkezés képzete korábban alig merült fel bennem, a tágabb családi kapcsolatokat, joggal, nem tekintettem a társadalmi érintkezés egyik formájának sem. A "társadalmi érintkezésről" apám egyik könyvéből alkottam fogalmat magamnak. Ez az illemtankönyv, mely a "svájci fiúinternátusok" számára készült, emlékezetem szerint valamikor a századfordulón, részletes utasításokkal látta el a vendégségbe igyekvő fiatalembert, kezdve az asztali modortól a leánykérésig. Egyrészt már akkor is elavult, az első világháború előtti boldog békeévek középosztályának készült, másrészt nem adott felvilágosítást arra nézve, hogy bombázás vagy kitelepítés közben milyen viselkedési mintákat kövessünk, bár azt engedélyezte, hogy fogorvos várószobájának az asztalra kitett képeslapokat nyugodtan lapozgassuk, ezzel ugyanis nem kukucskálunk a fogorvos magánéletébe. Akadtak a könyvben enigmatikusabb illemszabályok is. Ha sötétedés után magános férjes asszonnyal találkozunk, ne köszöntsük, tegyünk úgy, mintha nem láttuk volna. Ezen a tanácson nagyon derültem, mert már sejtettem az okát, bár biztos vagyok benne, hogy a lényeget, a kötelező képmutatást mindenek fölötti erényét akkor még nem ismertem fel benne. A falfirkák szakszókincse után, az "élet tényeiről" tudományos ismeretekre is szert ettem, amikor az előlem gondosan elrejtett Orvos a családban című ötkötetes munka megfelelő részeit és illusztrációit odaadó figyelemmel áttanulmányoztam. Ez a népszerű orvosi könyv minden családnak megvolt, osztálytársaim is innen merítették tudományos ismereteiket. Éppen ezért, amikor egyetemista koromban szakérettségis évfolyamtársaim az egyetemi könyvtárban felfedezték Dr. Fritz Kahn Nemi életünk című, alaposabb és részletesebb munkáját, felvilágosult gőggel megmosolyogtam őket.) A viselkedési normák nálunk végleg felbomlottak a háború után, a nyugati világban a hatvanas évek végére fejeződött be ez a folyamat. A popkultúra és a társadalmi mobilitás volt a sírásója.
A kuriózumnak számító illemtankönyv helyett a tánciskola jelentette a valóságot. Nagyon örültem, hogy "inkognitóban" jutottam hozzá, tehát nem Újhelyben, bár némi ismeretségi köröm Gyöngyösön is maradt, főként Tibi osztálytársaiba ütköztem bele gyakran. A tánciskolából legmaradandóbb élményem az volt, hogy a fiúk mind állították, hogy tudnak táncolni (én is), s csak a társaság kedvéért járnak. A gyakorlatban viszont a lányok tényleg mind tudtak táncolni, s a fiúk között alig akadt egy-kettő, aki nem félszeg bakugrásokkal kezdte meg tánciskolai pályafutását.
A következő nyár már kevésbé kellemesen telt el, egész nyáron dolgoztam mint figuráns, a gyöngyösi váltógyár építkezésén, egy eléggé régivágású mérnök keze alatt. Lekezelően bánt a figuránsokkal, s foghegyről érdeklődött, mint tanultunk az iskolában. Arckifejezése szerint nem sokat, mit is tanulhatnánk a mostani iskolában? Látszott rajta, hogy mint régi szakember, pótolhatatlannak tartja magát az új rendszerben is. Remélem, szókimondósága nem juttatta kényszermunka-táborba. Nem mondhatom, hogy élveztem a tűző napon figuránsként való ácsorgást a mércével, unalmasság miatt volt a legfárasztóbb. Kétségtelenül élményt jelentett viszont, hogy életemben először pénzt kerestem, s nem érdekelt, hogy ezzel hozzájárulok-e vagy sem a szocializmus felépítéséhez. Arról azért meg voltam győződve, hogy hasznosabb tevékenységet folytattam, mint azok a szerencsétlen krampácsolók, akik a síneket szedték fel Újhely és Szerencs között.
Egész nyáron terveket szőttem, elmúlt az általános iskola, mint egy rossz álom. Mert az 1949/50-es tanév belém sulykolta, hogy a volt polgári iskolában eltöltött idő valóban általános iskola, semmi köze nincs a gimnáziumhoz. A tanév vége előtt felmerült néhány osztálytársamban, hogy tablót kellene készítenünk, hiszen tanulmányainkat befejeztük. A nosztalgikus terv (hiszen korábban tablót csak érettségiző diákok készítettek) nem futott ugyan zátonyra, de siralmas eredményhez vezetett, melynek mozzanatait érdemes felidézni, hiszen ezek együtt jellemzik a szándék és a megvalósítás közti szakadékot. Arra nem is gondolhattunk, hgoy drága fényképészre költsünk. A tornatanárunk felajánlotta, hogy ő készít felvétel mindünkről, ha a film és az előhívás árát összeadjuk. Egyik utolsó tornaórán behozta féltve őrzött fényképezőgépét, s az udvaron szabályosan a falhoz állítva bennünket egyesével, elkészítette a felvételeket. Előhívás után derült ki, hogy a képek eléggé vegyesre sikerültek, volt, amelyiket túl sok, másokat túl kevés fénnyel exponált. A gimnáziumból a padlásról kiloptunk egy üveg nélküli tablót, gazdagon aranyozott, zöld kerete miatt. (A padláson lévő tablók üvegét a háború után a gimnázium ablakainak beüvegezésére használták fel. A mi barbárságunk már nem sokat változtatott a tönkretett tablók állapotán.) Arra gondolnunk sem lehetett, hogy a keretbe paszpartu-ablakokba helyezzük a fényképeket, mint ez szokás volt. Egy papundeklire ragasztottuk fel az amatőr fényképeket, melyre valamelyik osztálytársunk valami jövőbe mutató képet is pingált. A tablónak, mondanom sem kell, üvege nem volt. Ott virított a falon barmolmányunk, melyet azóta sem láttam.
A tablókészítés minden mozzanata híven tükrözte az akkori állapotokat, csepp volt a tengerből. Ahhoz, hogy valamit csináljunk, lopnunk kellett (az állam is ezt tette az államosítások idején), vigasztalhattuk ugyan magunkat, hogy amit elloptunk, egyébként sem jó semmire (háborús kár), szakértelem nélkül, a legprimitívebb technológiával készítettük. A fényképeken nyitott ingben álltunk hulló vakolatú fal előtt, még a hajunkat sem igazítottuk meg (nem mindegy, fő az, hogy meglegyen!). A későbbi közgondolkodásban ez a hozzáállás lett az uralkodó; a siralmas helyzethez alkalmazkodó ideológia, a pongyola ország ideológiája ekkoriban született (sok évvel azelőtt, hogy Hankiss Elemér nevet adott volna neki). A társadalom szövedékének mélyére hatoló gondolkodás ma is ott kísért nyomaiban, kontrázik még az igényességnek a látszatára is. (Nem mindegy az? Neki semmi sem jó!). Egy újrakezdő társadalomból kiirtotta az igényességre való törekvést, megfogalmazta a beletörődést, megbélyegezte az igyekezetet, elnémította a kritikát. Ez a védekezési mechanizmus valóban sanyarú körülmények között született, és mint minden ideológia, túlélte önmagát.
A tabló rossz szájízt hagyott bennem. Az egész általános iskolai rémálmot szerettem volna elfelejteni már a nyáron. Belefelejtkeztem a sakkozásba. Ezen a nyáron tanultam meg sakkozni. Könyvből. Maróczy Gézának A kezdő sakkozó vezérkönyvéből. Egy-két hónap alatt jobban kiismertem a játék fortélyait, mintha évekig pancserkodtam volna. A hozzám hasonló pancsereket legnagyobb meglepetésemre egy-kettőre megvertem, de nem bizakodtam el. Tudtam, hogy képzett sakkozóval még nem játszottam. Csak azt fedeztem fel magamnak, hogy egy korlátozott számú szabály által működő, 64 mezős világegyetembe kerültem, egy virtuális valóságba, melyben a lehetőségek a játék adottságai ellenére is végtelenek. Hogy az elméleti megalapozás előnyt jelent, s hogy a sakkjáték a sportnak, a művészetnek és a tudománynak különös keveréke, ezért többféle pszichológiai igényt elégít ki. Olyan univerzum, melybe érdemes beköltözni, ha minden másról szeretnék megfeledkezni. Maróczy kitűnő sakkpedagógus volt, talán az egyik legkiválóbb, aki valaha is élt. Nem adott recepteket, hanem elindította a gondolkodást olyan utakon, melyeket aztán a tanítványnak magának kell bejárnia. Egyetlen aranyszabályt írt elő a kezdő sakkozónak: ne fussunk a veszett fejsze nyele után, ha egy állás végzetesen elromlott, nem érdemes tovább játszani még akkor sem, ha egy tucat lépést esetleg még túlélünk. Nem csak udvariatlan az ellenféllel szemben, ha az időt húzzuk, de helyzetelemző képességünk első számú fokmérője is, hogy felismerjük, mikor kell feladni a játszmát. Ez azért lényeges mozzanat, mert a legtöbb sportágban illik végigküzdeni a reménytelen küzdelmet is. Az utolsó helyen kullogó síkfutónak is illik végigfutni az egész távot, a boxolónak is végig kell harcolnia az utolsó menetet, a vívónak is az utolsó csörtét. Ez a sportszerű. Maróczy nevezetes diktuma szerint: "A vesztésre álló játszmát adjuk fel, mert az úr a pokolban is úr." A sakktábla mértani pontosságú világában nincs mire számítani, elenyészően csekély a valószínűsége annak, hogy az ellenfél agyvérzést kap, hogy az épület ránk szakad, ne tápláljunk tehát hiú reményeket. A sakk ezért sem teljesen sport, mert bár a sakkban is a győzelem a jutalom, mint a sportban, de mattot kapni a legnagyobb szégyen. Nem illik megvárni.
A sakk filozófiája sok megszégyenüléstől megóvja azt, aki tudomásul veszi: a veszésre álló partit fel kell adni. Számtalanszor tanúja voltam szánalmas vergődéseknek, amikor a körülállók lesütött szemmel szinte várták, hogy a szalmaszálba kapaszkodó maga is felismerje helyzetét: elvesztette a játszmát. Széchenyi Döblingben, Teleki Pál a miniszterelnöki palotában megértette ezt. Kádár János viszont szánalmas figuránk, formátum nélküli embernek marad meg az utókor emlékezetében, mert nem vette észre, mikor vesztette el a játszmát.
Akkor, 1950 nyarán Gyöngyösön, nem hiszem, hogy ebben a perspektívában láttam volna Maróczy diktumát. 15 évesen tele voltam reménnyel, az értelmes élet igényével, de legfőképp határtalan önbizalommal, hogy a játszmámat semmiképpen nem veszíthetem el, hiszen még csak a megnyitásnál tartok.